A magyarországi zsidók, a Magyarországon élő zsidóság, mint közösség számát napjainkban 75–100 ezerre teszik.[1] Nagy részük Budapesten él. A magyarországi zsidóság vallási-kulturális közösség, nem tartozik a hivatalosan elismert nemzetiségek közé.[2]
A zsidóknak hazánk területén való honfoglalás előtti jelenlétét, zsidó közösségek működését leletek tanúsítják. Az Intercisa nevű település (Dunaújváros/Dunapentele) maradványai közt például egy olyan fogadalmi táblát tártak fel, melyet 222-235 táján egy Cosmius nevű vámállomásfőnök (praepositus stationis) állított Alexander Severus császár és anyja tiszteletére. Cosmius a tábla tanúsága szerint „a zsidók zsinagógájának elnöke".[3] Egyes történészek szerint azonban az 5. század közepére a nagyobb számú zsidó jelenlét a barbár törzsek támadásai miatt a térségben megszűnik. Hihető, bár tényadatokkal alá nem támasztott elképzelés, hogy a honfoglaló magyarokkal is érkeztek zsidók. Ennek alapját az képezi, hogy egy kazár törzs (fekete magyarok, kabarok) is érkezett Árpáddal, márpedig a kazár birodalomban, elsősorban a vezető rétegben, i. sz. 750 körül, Obádja nagykán döntése nyomán sokan felvették (egy időre) a zsidó vallást.
A magyar nyelvben a zsidó szó szláv eredetű,[4][5] és a 13. századi Ómagyar Mária-siralomban fordul elő először a Sydou alakban.
Az Árpád-házi királyok alatt több-kevesebb megszorítással, de a korabeli európai viszonyoknál biztonságosabb körülmények között élhettek Magyarországon a zsidók. III. Béla királysága alatt igen sok zsidó, elsősorban kézművesek érkeztek Bizáncból. Ebből a korból való IV. Béla 1251-ben kiadott híres zsidó kiváltságlevele, amelyet a középkori magyar királyság fennállása alatt az egymást követő uralkodók megerősítettek. Ennek lényege, hogy a zsidók a király kamaraszolgái, a kincstárnak adóznak, az pedig biztosítja jogvédelmüket. A zsidók kereskedelemmel, pénzügyletekkel foglalkoztak, a királyi udvar nemegyszer vette igénybe pénzüket, szakértelmüket.
A 15. században a megerősödő városokba egyre több zsidó költözött, kialakultak a "történelmi hitközségek" (Buda, Óbuda, Esztergom, Sopron, Tata). A középkori magyarországi zsidóság virágkora Mátyás király uralkodásának idején volt. Mátyás létrehozta a zsidó prefektus (elöljáró) országos hatáskörű hivatalát. Élére Mendel Jakabot állította, aki képviselte a zsidóság érdekeit, és felügyelte a király számára fizetendő adók beszedését.
A törökök győzelme után a három részre szakadt Magyarországon különböző sors jutott a zsidó lakosságnak. A királyi Magyarország jelentéktelen lélekszámú zsidóját gyakran üldözték, néhány városból kitiltották őket. A török hódoltság területén ezzel szemben nyugodtan élhettek. A 17. század közepén a török kori Buda zsidóságát az egyik legjelentősebb európai zsidó közösségként tartották számon. Az Erdélyi Fejedelemségben szintén viszonylag nyugodtan élhettek és dolgozhattak. Az 1623. június 18-án Kolozsvárott kelt oklevelével Bethlen Gábor engedélyezte a zsidók letelepedését, szabad kereskedését és vallásgyakorlását Erdélyben, s a szokásos zsidójel viselésétől is mentesítette őket. A török kiűzése során az addig virágzó magyarországi zsidó közösségek vagy a vérengzések áldozatául estek, vagy elmenekültek.
A 18. században német nyelvű askenázi zsidók vándoroltak be Magyarországra elsősorban Csehország és Németország területéről. 1769-ben mintegy 20 000, 1787-ben már kb. 80 000 főre tehető a számuk. Mezőgazdasági termékkereskedelemmel foglalkoztak, ők értékesítették a nagybirtokok, falvak termékeit, a bort, búzát, bőrt stb. Előbb a nagybirtokközpontokban, majd a kereskedelmi utak csomópontjában kialakuló, megerősödő városokban telepedtek le, végül II. József császár 1781-ben kiadott türelmi rendelete lehetővé tette a szabad királyi városokba történő beköltözést, az iskoláztatást, az iparűzést, a földvásárlást.
19. század
A magyarországi zsidóság a reformkor idején egy nem túl népes, jómódú városi népcsoport volt. Az 1830-as évektől azonban már a jóval szegényebb kelet-európai zsidóság első csoportjai is megjelentek az ország területén.
1848. március 17-én a „magyarországi és erdélyi zsidók képviselete” üdvözölte a magyar forradalmat. Zsidók is részt vettek a megalakuló Közcsendi Bizottmányban és a nemzetőrségben. A gazdag zsidó családok jelentős anyagi támogatással segítették a szabadságharcot. A honvédseregekben szolgálatot teljesítő zsidók számát mintegy 20 ezerre becsülték, ami messze számarányuk feletti részvételt jelent. Ennek elismeréseképpen tartotta kötelességének a Szemere-kormány és a nemzetgyűlés, hogy a szabadságharc végnapjaiban, 1849. július 28-án Szegeden határozatban mondja ki a zsidók polgári és politikai egyenjogúsítását. E határozat azonban a szabadságharc veresége miatt nem léphetett érvénybe.[6]
Magyarország újabb kori történetének legnagyobb arányú bevándorlása a kelet-európai zsidóság érkezése volt, amely a 19. század második felében vált tömeges méretűvé. Az új bevándorlók igen szegény, nagyrészt falusi életmódú és földműveléssel is foglalkozó, jiddis nyelven beszélő askenázi zsidók voltak a Monarchia fennhatósága alá tartozó Galíciából és az Orosz Birodalom területéről. A bevándorlókat a reformkor és szabadságharc örökségét folytató liberális politikai-társadalmi légkör, a hatalmas gazdasági fejlődés, a kínálkozó jobb megélhetés vonzotta Magyarországra.
Az 1891-es népszámlálási adatok szerint a zsidóság lélekszáma a Magyar Királyság teljes területén 612 803 fő, a Magyar Királyság lakossága Horvátországgal együtt 17 318 794 fő. A zsidó diaszpóra a társadalom 3,54%-át jelentette.[7]
Asszimiláció
A 19. század végén erőteljessé vált a magyarországi nemzetiségi származásúak önkéntes magyarrá válása. Különösen a felemelkedő zsidó és német kisebbségek tagjai választották a magyarsághoz való asszimilálódást. Más európai országokban nem zajlott le a zsidóságnak ilyen tömeges méretű összeolvadása a többségi keresztény társadalommal, másutt erősen elkülönülő vallási és egyben etnikai kisebbség maradtak. Bár Németországban és Ausztriában már valamivel korábban megindult egy hasonló asszimilációs folyamat, ezekben az országokban a többségi társadalom gyakran igen elutasító volt, ami valamennyire továbbra is fenntartotta a zsidóság hagyományos elkülönülését. Magyarországon ezzel szemben az újonnan meginduló nagyvárosi fejlődés, a többségi társadalom befogadó hozzáállása, a modern nemzetállam megteremtését a nemzetiségek tömeges beolvadásával elképzelő hivatalos politika a zsidóság számára is lehetőséget biztosított az egyenlő társadalmi érvényesülésre és a magyar nemzethez való tartozásra. A kiegyezést követően Eötvös József vallásügyi miniszter liberális reformjai között az egyik legelső a zsidók teljes egyenjogúsításáról szóló 1867-es törvény volt. Eötvös létrehozta az izraelita kongresszust is, hogy a zsidók saját kezükbe vehessék az egyházi és iskolai ügyeik vezetését.
A 19. század végének liberális légkörében a magyarországi zsidóság körében igen sokan valóban magyarrá váltak, a nemzethez tartozónak érezték magukat. Világviszonylatban is egyedülálló jelenségként megszületett a neológ zsidó vallás. A neológ zsinagógákban magyar nyelven tartották az istentiszteleteket. A zsidóság 1895-től törvény szerint is a magyar nemzeten belüli egyik vallási felekezet lett, tehát valaki éppúgy lehetett izraelita vallású magyar, mint katolikus vagy református vallású magyar. A magyarországi, főleg városi zsidóságnak csak kisebb része tartott ki a hagyományos zsidó vallás mellett (ortodox, illetve statusquoante irányzat), megőrizve nemzetiségi, etnikai elkülönülését. A döntő többség a neológ felekezethez csatlakozott, a fővárosi zsidóságnak például közel a háromnegyede. A századfordulótól sokan magyar vagy – szintén a magyarrá válás útját járó – német (sváb) házastársat választottak, gyermekeiket megkeresztelték. A 20. századra az izraelita vallású magyarság így olyan mértékben keveredett a keresztény vallásúakkal és olyan építő részévé vált a magyar társadalomnak és kultúrának, hogy nem lehetett többé attól elválasztani. A mai magyarok közül – különösen városban – sokaknak vannak zsidók a felmenői között, ahogyan németek, szlávok és más nemzetiségűek is.
Híres magyarországi zsidók a 19. században
A leghíresebb magyarországi zsidók közé tartoztak Lőw Lipót szegedi főrabbi, Teitelbaum Mózes sátoraljaújhelyi rabbi, Herzl Tivadar újságíró, a cionizmus alapítója, Ballagi Mór nyelvész, Rózsavölgyi Márk zenész, Vámbéry Ármin orientalista, Kiss József költő és Beck Vilma írónő, kém. Weiss Manfréd gyáros a csepeli gyártelep (a későbbi Csepel Vas- és Fémművek) megalapítója.
Antiszemitizmus a 19. században
Az antiszemitizmus első országos figyelmet keltő megnyilvánulása a tiszaeszlári per volt. 1882. április 1-jén eltűnt fiatal keresztény szolgálólány ügyében vérváddal (rituális gyilkosság vádjával) illették a helyi zsidókat. A per 1883-ban zajlott le. Eötvös Károly és ügyvédtársai küzdelmének eredményeként az ügy végül a vádlottak felmentésével végződött.
20. század
| 1890 | 1900 | 1910 | |
|---|---|---|---|
| Magyarország Horvátország nélkül | 15 162 988 | 16 838 255 | 18 264 533 |
| Izraelita lakosság Horvátország nélkül | 707 961 | 831 162 | 911 227 |
| Izraelita lakosság aránya | 4,67% | 4,94% | 4,99% |
A Magyar Királyság teljes területén a zsidóság lélekszáma 932 458 fő volt. A Magyar Királyság lakossága ekkor Horvátországgal együtt 20 836 681 fő. A zsidó diaszpóra tehát a társadalom 4,47%-át jelentette.[7] Az izraelita vallásúak 75,7%-a jelölte meg a magyart az anyanyelvének, ami jóval meghaladta például a katolikusok közül a magyar anyanyelvűek arányát.
A kereskedők 61%-a, a nyomdászok 58%-a, az orvosok 48,5%-a, a kocsmárosok 42%-a, a pékek 24%-a, a hentesek 24%-a, a szabók 21%-a, a cipészek 9%-a volt zsidó 1910-ben. Az 1893-1913 időszakban a gimnáziumok tanulóinak 20%-a, míg a reáliskolák tanulóinak 37%-a volt izraelita. 1913-ban a budapesti Tudományegyetem diákjainak 34,1%-a és a Műegyetem diákjainak 31,9%-a volt izraelita. (1920-as adat szerint a kisebb ország újságíróinak 34%-a, zenei előadóművészeinek 24,5%-a, színészeinek 23%-a, festőinek és szobrászainak 17%-a volt zsidó. Ugyancsak 1920-as adat, hogy a gyárak tulajdonosainak 40,5%-a, és az 1000 holdnál nagyobb birtokok tulajdonosainak 19,6%-a volt zsidó.)
A zsidó lakosság 3,1%-a volt gyáros vagy 100 holdnál nagyobb földbirtokos, 3,2%-a 100 holdnál kisebb birtokos volt, 34,4%-a volt munkás, és 59,3%-a volt önálló vagy alkalmazott.
A következő "rendezett tanácsú" vagy "törvényhatósági jogú" városokban haladta meg a zsidóság száma az öt százalékot (Ha az 1944-es népirtás idején a város nem tartozott Magyarországhoz, azt jelöljük a SK=Szlovákia, RO=Románia, HR=Horvátország, DE=Németország rövidítésekkel)
- Munkács (Mukacseve) 44,4%,
- Máramarossziget (Sighetu Marmației) 37,4%,
- Ungvár (Uzshorod) 31,4%, Bártfa (Bardejov, SK) 30,4%, Beregszász (Berehove) 30,2%,
- Sátoraljaújhely 28,7% ,
- Nagyvárad (Oradea) 23,6%, Budapest 23,1%, Nyitra (Nitra, SK) 22,4%,
- Szilágysomlyó (Şimleu Silvaniei) 20,9%, Bánffyhunyad (Huedin) 20,7%, Szatmárnémeti (Satu Mare) 20,6%, Miskolc 20,0%,
- Dés (Dej) 18,9%, Újpest, most Budapest része 18,4%,
- Trencsén (Trenčín, SK) 16,7%, Késmárk (Kežmarok, SK) 16,6%, Losonc (Lučenec) 16,5%, Eperjes (Prešov, SK) 16,4%, Zsolna (Žilina, SK) 16,0%,
- Nagykároly (Carei) 15,5%, Pápa 15,3%, Kassa (Košice) 15,2%,
- Léva (Levice) 14,3%, Nagyszombat (Trnava, SK) 14,0%,
- Kaposvár 13,9%, Gyulafehérvár (Alba Iulia, RO) 13,7%, Kisszeben (Sabinov, SK) 13,3%, Poprád (Poprad, SK) 13,0%,
- Nagykanizsa 12,7%, Győr 12,6%, Gyöngyös 12,6%, Zalaegerszeg 12,4%, Szepesváralja (Spišské Podhradie, SK) 12,4%,
- Hátszeg (Hațeg) 11,8%, Besztercebánya (Banská Bystrica) 11,7%, Kolozsvár (Cluj-Napoca) 11,6% *{Sanz-Klausenburg}Xn, Szamosújvár (Gherla) 11,3%, Vác 11,2%,
- Beszterce (Bistriţa) 10,9%, Nagybánya (Baia Mare) 10,9%, Szászrégen (Reghin) 10,8%, Komárom 10,7% Nx, Pozsony (Bratislava, SK) 10,5%, Nyíregyháza 10,2%, Szombathely 10,1%, Arad (Arad, RO) 10,0%, Rimaszombat (Rimavská Sobota) 10,0%,
- Baja 9,9%, Eger 9,5%, Érsekújvár (Nové Zámky) 9,5%, Lőcse (Levoča, SK) 9,5%, Lugos (Lugoj, RO) 9,5%, Temesvár (Timișoara, RO) 9,3%, Dicsőszentmárton (Târnăveni, RO) 9,2%, Debrecen 9,1%, Déva (Deva, RO) 9,1%,
- Marosvásárhely (Târgu Mureş) 8,7%, Rózsahegy (Ružomberok, SK) 8,7%, Veszprém 8,6%, Székesfehérvár 8,3%, Pécs 8,1%,
- Fogaras (Făgăraş, RO) 7,8%, Rozsnyó (Rožňava) 7,5%, Jolsva (Jelšava) 7,5%, Bazin (Pezinok, SK) 7,5%, Szolnok 7,2%,
- Újvidék (Novi Sad) 6,9%, Zólyom (Zvolen, SK) 6,9%, Sopron 6,7%, Nagyrőce (Revúca) 6,7%, Körmöcbánya (Kremnica, SK) 6,6%, Csíkszereda (Miercurea-Ciuc) 6,5%, Kolozs (Cojocna) 6,5%, Igló (Spišská Nová Ves, SK) 6,3%, Felsőbánya (Baia Sprie) 6,1%, Szepesbéla (Spišská Belá SL) 6,1%, Hajdúnánás 6,0%,
- Szeged 5,8%, Makó 5,5% Xn, Kismarton (Eisenstadt, DE) 5,5%, Szekszárd 5,6%, Zilah (Zalău) 5,2%, Karánsebes (Caransebeş RO) 5,2%, Esztergom 5,1%.
Egyéb városok és falvak jelentős zsidó lakossággal 1910-ben (a lista nem teljes):
- Alsókismartonhegy (ma Eisenstadt része, DE) 79,3%, Faluszlatina (Solotvyno) 47,6%, Sztropkó (Stropkov SK) 44,1%, Dunaszerdahely (Dunajská Streda) 43,6%, Alsóverecke (Nizhni Vorota) 41,3%,
- Visóoroszi (Ruscova) 37,5%, Homonna (Humenné SK) 34,8%, Tiszaújlak (Vilok) 34,8%, Nagyberezna (Veliky Berezny) 34,5%,
- Hunfalva (Huncovce SK) 33,2%, Felsővisó (Vişeu de Sus) 32,9%, Szaplonca (Săpânţa) 32,6%, Galánta (Galanta) 32,4%, Nagymihály (Michalovce) 32,3%,
- Halmi (Halmeu) 30,7%, Kisvárda 30,3%,
- Nagyszőlős (Vynohradiv) 28,6%, Bustyaháza (Bushtyno) 28,2%, Lakompak (Lackenbach DE) 27,8%, Benedeki (Benedykivtsi) 26,9%, Szolyva (Svaliava) 26,2%, Szerednye (Serednye) 25,8%
- Ilosva (Irshava) 24,9%, Sasvár (Šaštín-Stráže SL) 24,5%, Borsa (Borşa) 24,2%, Tolcsva 23,5%, Németvágás (Poruba pod Vihorlátom SL) 23,3%, Huszt (Khust) 23,0%,
- Tokaj 21,9%, Bilke (Bilky) 21,8%, Alőr (Urişor) 21,8%, Alsókubin (Dolný Kubín SK) 21,6%, Margitta (Marghita) 21,5%, Alsókálinfalva (Kalini) 21,5%, Királyhelmec (Kráľovský Chlmec) 21,0%, Héthárs (Lipany SK) 20,7%, Balassagyarmat 20,6%, Kabold (Kobersdorf DE) 20,2%, Girált (Giraltovce SK) 20,0%,
- Alsóróna (Rona de Jos) 19,8%, Ökörmező (Mizhhir'ya) 19,7%, Mád 19,4%, Bodrogkeresztúr 19,3%, Érmihályfalva (Valea lui Mihai) 19,2%, Havasmező (Poienile de sub Munte) 19,2%, Bethlen (Beclean) 19,0%, Mátészalka 19,0%, Abaújszántó 19,0%,
- Nyírbátor 18,8%, Sopronkeresztúr (Deutschkreutz DE) 18,6% {Tzelem}, Bonyhád 17,8%, Bözödújfalu (Bezidu Nou) 17,7%, Ilonca (Ilnici) 17,7%, Naszód (Năsăud) 16,7%,
- Encs 15,7%, Balatonboglár 15,4% N, Tab 15,3%, Boldogasszony (Frauenkirchen DE) 15,1%, Szerencs 15,1%,
- Técső (Tiachiv) 14,8%, Alsóvisó (Viseu de Jos) 14,6%, Olaszliszka 14,4%, Alsószinevér (Sinevir) 14,3%, Alsólendva (Lendava) 14,0%,
- Tapolca 13,8% N, Keszthely 13,8%, Nagymarton (Mattersdorf DE) 13,5%, Fehérgyarmat 13,4%, Alsóapsa (Apşa de Jos) 13,4%, Aszód 13,3%,
- Jánosháza 12,7%, Rahó (Rakhiv) 12,3%, Nyírtass 12,2%,
- Sajószentpéter 11,9%, Csáktornya (Čakovec) 11,9%,Nagyatád 11,6%, Szentgotthárd 11,6%, Siófok 11,5%, Nagykálló 11,3%, Beled 11,3%, Nagysurány (Šurany) 11,2%, Erdőbénye 11,1%, Sárospatak 11,0%
- Zalaszentgrót 10,9%, Párkány (Štúrovo) 10,7% , Szécsény 10,7%, Iza (Iza) 10,7%, Nagymegyer (Veľký Meder) 10,6%, Barcs 10,3%,
- Tiszalök 9,9%, Újfehértó 9,8% {Ratzfert}, Hőgyész 9,7%, Csorna 9,7%, Dombóvár 9,6%, Vámosmikola 9,2%, Büdszentmihály (ma Tiszavasvári része) 9,1%,
- Tarcal 8,9%, Körmend 8,8%, Muraszombat (Murska Sobota) 8,5%, Sárvár 8,3%, Marcali 8,3%, Edelény 8,3%, Visk (Vishkovo) 8,1%, Fülek (Fiľakovo) 8,0%,
- Tata 7,9%, Tállya 7,7%, Nagyecsed 7,6%, Eszék (Osijek, HR) 7,5%, Salgótarján 7,4%, Balatonfüred 7,4%, Hatvan 7,2%, Sárbogárd 7,2%, Devecser 7,1%, Moson ( Mosonmagyaróvár része) 7,1%, Városszalónak (Stadtschlaining DE) 7,1%,
- Tiszafüred 6,8%, Pacsa 6,8%, Belovár (Bjelovar HR) 6,8%, Rohonc (Rechnitz DE) 6,3%, Pécel 6,2%, Vámospércs 6,2%,
- Kapuvár 5,9%, Rákosszentmihály (ma Budapest része) 5,9%, Hajdúsámson 5,7%, Mohács 5,6%, Tamási 5,6%, Kapronca (Koprivnica HR) 5,6%, Kispest (ma Budapest része) 5,5%, Vasvár 5,5%, Pozsega (Požega HR) 5,5%, Bród (Slavonski Brod HR) 5,5%, Zágráb (Zagreb HR) 5,4%, Tarpa 5,2%, Kalocsa 5,1% N, Sziszek (Sisak], HR) 5,0%.
Vármegyék, ahol a zsidó lakosság aránya elérte a 4%-ot:
- Máramaros 18,4%, Bereg 14,2%, Ugocsa 12,9%, Ung 10,9%,
- Zemplén 9,6%, Szabolcs 7,9%, Szatmár 7,4%, Sáros 7,1%, Abaúj-Torna 7,1%,
- Bihar 6,4%, Hajdú 6,0%, Pozsony 5,8%, Beszterce-Naszód 5,7%, Nyitra 5,0%, Szolnok-Doboka 5,1%,
- Szilágy 4,3%, Kolozs 4,3%, Szepes 4,3%.
1919–1944
Az 1920. évi 25. törvénycikk, a numerus clausus meghatározta az egyes magyarországi "népfajokhoz és nemzetiségekhez" tartozó egyetemi hallgatók maximális arányát, figyelemmel azok arányára a teljes magyarországi lakosságban. A zsidó vallású egyetemisták aránya ezt követően 10-12%-ra esett vissza a háború előtti 30-34%-ról.[8] Az intézkedés egyértelműen a magyarországi zsidóság ellen irányult,[9] de az egyéb nemzetiségek fejlődését is hátráltatta. Ez a törvény nyitotta meg az első világháború utáni időszak Európájában a zsidók ellen irányuló törvények sorát,[10] hiszen bár a „zsidó” megjelölés a törvényben sehol sem szerepel, a „népfajok arányairól” szóló kitétel egyértelműen a zsidó jelentkezőket érintette hátrányosan.[11] A Bethlen-konszolidáció idején a törvényt módosították az etnikai szempontok helyébe szociálisat léptetve.
Az 1920-as évek elején élénk vita bontakozott ki a (főleg) budapesti zsidóság körében, hogy részt vegyenek-e a politikában, és ha igen, miképpen. A vita egyik fejezeteként 1922-ben Székely Ferenc, a pesti hitközség akkori vezetője belépett a kormányt kívülről támogató Nemzeti Polgári Pártba, s vele hívei egy része is, mint például Chorin Ferenc, a Horthy-korszak egyik legbefolyásosabb üzletembere. A Székellyel és körével szemben felsorakozók egy része a Vázsonyi Vilmos fémjelezte Nemzeti Demokrata Polgári Párthoz csatlakozott, vagy Sándor Pálhoz hasonlóan egy ideig pártokon kívül maradt, de valamely oldalhoz közel (Sándor Vázsonyiék pártonkívüli jelöltjeként indult több választáson).[12] A soron következő hitközségi választásokon aztán Székelyt leszavazták, majd a Nemzeti Demokrata Polgári Párt (NDPP) 1925 körüli szétesésével véglegesen a Sándor-Vázsonyi-féle vonal lett a meghatározó. Volt még egy kísérlet Ehrlich G. Gusztáv részéről egy „zsidópárt” létrehozására, ez azonban sohasem valósult meg; az 1928-as hitközségi választásokon csupán mintegy 5%-os eredményt tudott elérni gondolataival.[13] Vázsonyi halála után, 1926-ban az NDPP egyesült a Rassay Károly-féle Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párttal, létrehozva a Független Nemzeti Demokrata Pártot (FNDP – avagy Egyesült Balpárt). Ez 1928-ban szétesett, Sándor Pál az ebből született Nemzeti Szabadelvű Párthoz (később Polgári Szabadságpárt) csatlakozott, aminek képviseletében haláláig országgyűlési képviselő maradt. Az FNDP másik része Vázsonyi János vezetésével visszavette a Nemzeti Demokrata Polgári Párt nevet, de a szabadelvűekhez mérve kis párt maradt. Mindketten elsősorban a budapesti zsidóság bizalmát élvezték, máshol gyakorlatilag nem is indultak, s legnagyobb sikerüket akkor érték el (1935), amikor közös választási listát állítottak Szabadelvű és Demokratikus Ellenzék néven.
A magyar zsidóság helyzetének romlása Hitler németországi hatalomra jutása után öt évvel kezdődött igazából. Magyarországon a parlament 1938-tól kezdve több antiszemita jogszabályt, úgynevezett zsidótörvényeket hozott, amelyek fokozatosan megfosztották a zsidó lakosságot az állampolgári jogaiktól. Ez részben a honi és a külföldi, egyre erősödő antiszemita erők nyomására történt, azonban szerepet játszottak benne reálpolitikai megfontolások is, nevezetesen a fenyegető német befolyásnak való kényszerű megfelelés. A zsidó lakosságot az állampolgári jogaiktól megfosztó törvényeket például a főrabbi egyetértésével hozták: ha ugyanis Magyarország nem szigorít a (Hitler szerint) engedékeny zsidótörvényein, az megszállással fenyegette volna – ami a zsidóság tömeges deportálását vonta volna maga után. Így sikerült ezt egészen 1944-ig elkerülni.
Az áldozatoknak a lakosság egy része is segített: egyes plébániák hamis keresztlevelek kiállításával segítették a jogfosztottakat, amivel jelentős kockázatot vállaltak, és számosan rejtegettek menekülő zsidókat a háború évei alatt, elsősorban Budapesten.
A magyarországi zsidóellenes politika már 1944 előtt is több tízezer áldozatot követelt.[14] Ezzel együtt 1944-ig a magyarországi zsidók többségét még nem fenyegette közvetlen életveszély, bár ez magán az üldözés tényén nem változtat. A magyar zsidóság asszimilációját is derékbe törte a hivatalos szintre emelt antiszemitizmus, diszkrimináció és megbélyegzés, amely 1944–45 között a holokausztba torkollott.
Már 1941-ben Magyarországról zsidókat deportáltak Kamenyec-Podolszkijba, ahol tömegesen legyilkolták őket. Ezt követően 1944-ig viszont nem deportálták a hazai zsidóságot Auschwitzba és más haláltáborokba. Ellenben több tízezer zsidót munkaszolgálatra hívtak be, akiknek többségét a Don-kanyarban meggyilkolták a magyar keretlegények aktív közreműködésével.[15] Ám Horthy és a magyarországi németbarát tisztikar nem fejtett ki ellenállást. Csak 1943-ban, Németország várható vereségének hatására kezdték el Horthyék az átállást tervezgetni, Magyarországot azonban 1944. március 19-én német csapatok szállták meg. Kállayt leváltották, utóda Sztójay Döme lett, aki hűségesen kiszolgálta a megszállókat.1944 áprilisában Adolf Eichmann és maroknyi csapata a magyar hatóságok hathatós segítségével – mintegy 200 ezren (csendőrök, rendőrök, államhivatalnokok, vasutasok és mások) vettek részt közvetlenül a deportálásokban – 6 hét alatt több mint 425 000 embert szállítottak Auschwitzba és más haláltáborokba, ahol 90%-ukat megölték.[15]
Magyarországi holokauszt
A holokauszt az európai zsidóság nagy részének tervszerű meggyilkolását jelentette, amit a náci Németország folytatott elsősorban a koncentrációs táborokban (haláltáborok).
1941 nyarán a magyar hatóságok közreműködésével 16-18 000 „hontalan”, „rendezetlen állampolgárságú” zsidó származású személyt a Németország által megszállt Galíciába toloncoltak ki embertelen körülmények között (marhavagonokban, szinte mindenféle ellátás nélkül szállítva őket). Az állítólagos cél a „hontalanoknak” a részben magyar csapatok által megszállt Ukrajnába való áttelepítése lett volna. A kitoloncoltak nagy részét azonban 1941. augusztus végén a Kamjanec-Pogyilszkij mellett állomásozó SS-alakulatok és ukrán milicisták lemészárolták. 2-3 ezer főnek sikerült csak visszamenekülnie Magyarországra. A német hatóságok ellenzésének és a magyar közvélemény nyomásának hatására a további kitoloncolásokat augusztus 8-án, a mészárlás megkezdése előtt három héttel leállították.[17][18] Ez volt a holokauszt első olyan tömeggyilkossága, amelyben az áldozatok száma ötszámjegyű volt.[19]
A német megszállást követően Magyarországon is azonnal megkezdődött a zsidók gettókba gyűjtése, kötelezték őket a sárga csillag viselésére, végül pedig áprilisban a magyar adminisztráció és a zsidótanácsok[20][21] segítségével megkezdődtek a deportálások.[22] 1944 júliusáig 445 ezer polgárt deportáltak, közülük 437 402 személyt Auschwitz-Birkenauba. A kormány semmilyen dokumentációt nem kért róluk.
Itt megemlítendő, hogy 1944. április 10-én Rudolf Vrba és Alfréd Wetzler, két zsidó származású személy megszökött az auschwitzi koncentrációs táborból. Zsolnába eljutva felvették a kapcsolatot a helyi cionista körökkel. A pozsonyi cionista központ munkatársa április 25-én és 26-án meghallgatta őket. Ez alapján elkészült az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv, mely tájékoztatást nyújtott a táborban történtekről. Ezt eljuttatták az isztambuli, genfi, londoni és budapesti cionista körökhöz és a magyarországi zsidótanácshoz is. Az egy hónappal később deportáltak viszont nem is sejtették, hogy mi vár rájuk. Vrba és Wetzler következtetése szerint így az általuk készített jegyzőkönyvet a fenti szervezetek elhallgatták.[23] Fentieket megerősítette a budapesti születésű Ernest Stein cionista ellenálló is. Elmondása szerint Kasztner Rudolf cionista vezető Adolf Eichmann-nal 1,5 millió dolláros egyezséget kötött 1685 zsidó származású személy kiváltása érdekében (köztük voltak családtagjai, barátai, írók, művészek, rabbik, cionista vezetők). Az általa szervezett „Kasztner-vonat” 1944. június 30-án hagyta el Budapestet, és utasai bergen-belseni kitérővel épségben megérkeztek Svájcba. Stein állítása szerint Kasztner a fenti egyezségre való tekintettel nem volt hajlandó továbbítani a jegyzőkönyvet.[24][25] Egyes források szerint a zsidótanács szintén elhallgatta a birtokában lévő információkat, és csak június közepe után juttatták el a jegyzőkönyvet a kormánynak, az egyházi vezetőknek és Horthynak is.[26] Más források szerint azonban május közepére már Horthyhoz és a történelmi egyházak vezetőihez is eljutott a jegyzőkönyv magyar fordítása.[27][28] Ugyanakkor a zsidók kiirtásának tényéről a magyar vezetés nem az Auschwitz-jegyzőkönyvekből értesült,[29] hanem legkésőbb 1942-ben tudtak az eseményekről. 1942 októberében már kormányközeli újságírók körében is ismertek voltak az események.[28] 1942. október 7-én a belügyminisztériumba érkezett jelentés egyértelműen beszámol a lengyel zsidók kiirtásáról.[28] Horthy 1943. május 7-i dátummal Hitlernek küldött levelének nyersfogalmazványában szerepel a következő mondat: "Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt, és ahogyan az a többi országban is kívánatosnak látszik."[28]
A normandiai partraszállás, az erősödő külföldi nyomás, valamint – egyes vélemények szerint – az Auschwitz-jegyzőkönyv hatására Horthy június végén le akarta váltani a deportálásokat szervező Baky László és Endre László belügyi államtitkárokat, és a koronatanácson június 26-án javasolta a transzportok leállítását. Ezek azonban folytatódtak, amíg a kormányzó parancsára a hozzá lojális katonai erők – Koszorús Ferenc vezérkari ezredes[30] vezetésével – 1944. július 6-án meg nem akadályozták Baky úgynevezett „csendőrpuccsát”; Horthy ekkor tiltotta meg a budapesti zsidóság deportálását.[31]
A nyilas hatalomátvétel (1944. október 15.) idejére az országban Budapesten kívül már csak a munkaszolgálatos századokban voltak zsidók, vidékről szinte valmennyiüket deportálták és meggyilkolták. A fővárosban körülbelül 200 ezer, a munkaszolgálatos századokban körülbelül 100 ezer férfi várta rettegve, mit hoz a nyilas uralom. A Szálasi-kabinet a végsőkig elkötelezte Magyarországot a német szövetség és a háború folytatása mellett, így német kérésre 50 ezer zsidó személyt deportáltak, a maradék fővárosi zsidóságot pedig gettóba zárták, ahol ezreket gyilkoltak meg.[32] Budapesten körülbelül nyolcezer zsidó személyt gyilkoltak meg, további mintegy kilencezer üldözött a bombázás, az éhezés, a betegségek következtében halt meg vagy öngyilkos lett.[33]
1944–45-ben a magyar zsidóságnak kb. 70%-át, mintegy 600 000 embert gyilkoltak meg (Az 1941-es népszámlálás 861 ezerre tette a zsidónak minősülő, azaz legalább két izraelita nagyszülővel rendelkezők számát, és ezen belül 725 ezer izraelita vallásút talált. A túlélők számát pedig 255 ezerre lehet tenni.) A zsidónak nyilvánított családokat, zömében időseket, nőket és gyerekeket (a férfiak nagy része munkaszolgálatos volt a fronton) tehervagonokban külföldre deportálták főleg Auschwitz és Dachau haláltáborába, ahol kínhalál várt rájuk. A Kárpát-medencei zsidó származású lakosság a Budapesten és a Romániához tartozó Dél-Erdélyben lakók kivételével gyakorlatilag teljes számban halálát lelte (vagyis a mai Magyarország Budapesten kívüli területein, valamint az Észak-Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken és Délvidéken lakók). A fővárosiaknak mintegy a fele, több mint 100 000 ember vesztette életét külföldi haláltáborokban vagy a budapesti nyilas terror alatt. A budapesti zsidóság másik része életben maradása elsősorban a szervezett és spontán mentőakcióknak tulajdonítható. Az üldözöttek elrejtésében, menekítésében több külföldi diplomata (Raoul Wallenberg svéd követségi munkatárs és Carl Lutz, Svájc nagykövete) és a magyar lakosság egy része is részt vett.
1945 után
A holokausztot túlélők egy része Izraelbe vagy az Amerikai Egyesült Államokba vándorolt, jelentős részük azonban a maradást választotta. A sztálinizmus évei alatt az ateista állami nyomás hatására visszaszorult a hitélet, a cionista-ellenes akciók folyamatossá váltak. A vallás kizárólag a szertartásokra és a mártírokra történő emlékezésre korlátozódott, a gyermekek zsidó neveltetése szinte lehetetlenné vált. A zsidóság nagy része az asszimiláció érdekében különböző stratégiákhoz folyamodott (kommunizmus, nemzetközi munkásmozgalom, elvegyülés, rejtőzködés, szakítás a tradíciókkal, stb.)[34]
Az 1956-os forradalomban, illetve a szovjet támadást követő fegyveres szabadságharcban számos zsidó származású személy vett részt (Angyal István, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Háy Gyula, Szirmai Ottó stb.)[35] Antiszemita megnyilvánulásokra, pogromokra ugyan csak szórványosan került sor,[36] de a zsidóság egy része úgy érezte, hogy itteni jövője újra veszélybe került, ezért a forradalom alatt és után kivándorló csaknem 200 000 ember jelentős része zsidó volt.[37] A Kádár-korszak idején a magyarországi zsidóság viszonylagos nyugalomban élt. A zsidókérdés tabutémává vált. A kádári vezetés a békés, csendes asszimilációt preferálta. Ennek következtében a magyarországi zsidóság egyre jobban elvilágiasodott, nőtt a vegyes házasságok száma, a zsidó közösségekre erőteljes dezintegrálódás, a hagyományoktól való elidegenedés lett úrrá.[38]
1989 után
A rendszerváltásban a liberális és demokrata gondolkodású értelmiségi zsidók aktívan részt vettek. Kelet-Európában az első alternatív zsidó szervezet az 1988-ban Budapesten létrejött Magyar Zsidó Kulturális Egyesület volt. A rendszerváltás után az általános vallási és társadalmi fellendülés hatására a megközelítőleg 100–120 000[1] fős magyarországi zsidóság reneszánszáról beszélhetünk.
Egy 2017-ben készült felmérés alapján a magyarországi zsidóság több mint 80%-a Budapesten született és ott is él.[39] Az átlagoshoz képest iskolázottabbak. A szellemi foglalkozásokban, valamint a vállalkozói szférában felülreprezentáltabb az arányuk.[40]
A holokauszt máig tartó hatása
A holokauszt Magyarországon egyben a magyar nép egy részének is az elpusztítását jelentette. Fájdalmas azoknak a magyaroknak a sorsa, akik nem tudták az előírt arányú keresztény részt felmutatni a családjukban az üldöztetés elkerüléséhez. Őket a vallásuk, származásuk miatt kirekesztették abból a nemzetből, amelyhez már generációk óta tartoztak. (A többi nemzetiség tagjai – németek, szlovákok, délszlávok – is éppolyan „frissen” olvadtak be az összmagyarságba, mint ők.) Sokakra egész életükre tudathasadásos állapotot kényszerítettek ezzel, ha túlélték a holokauszt poklát. Ma ezért is nagyon érzékeny téma a magyar zsidóság hovatartozása. Az óhazához való kötődés még azoknál is gyakori, akik a háború után Izraelbe, vagy Amerikába vándoroltak, közülük sokan máig őrzik a magyarságukat is.
Magyarországon jelenleg az alábbi ismertebb zsidó felekezetek működnek:
- Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (MAZSIHISZ)
- Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH, Statusquo Ante)
- Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség (MAOIH)
- Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközség
- Congregation Bét Orim Reform Zsidó Hitközség
- Dor Hadas Budapest közösség
A fentiek közül az első három tartozik a 2011. évi C. törvényből következően automatikusan elismert 14 magyarországi egyház közé.[41]
Magyarországon több zsinagóga is működik, köztük Budapesten a Dohány utcai, amely Európa legnagyobb zsinagógája. Rajtuk kivül még elsősorban Budapesten találhatóak kisebb imaházak. (például a Teleki téri zsinagóga)
Lásd még: Magyarországi zsinagógák listája
Több zsidó iskola is működik:
- Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (ORZSE)
- Amerikai Alapítványi Iskola, ismertebb nevén a Wesselényi
- Anna Frank Gimnázium – Scheiber Sándor Tanintézet
- JMPoint Akadémia – Zsidó tudományok határok nélkül – eLearning alapú képzés
- Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola
- Bét Menáchem Héber-Magyar Általános Iskola
- Chábád Lubavics Oktatási Központ
A 15 magyarnak tartott Nobel-díjas közül a következők zsidó származásúk voltakː
- Avram Hersko (Herskó Ferenc), Kémiai Nobel-díj, 2004
- Bárány Róbert, Orvosi Nobel-díj, 1914
- Gábor Dénes, Fizikai Nobel-díj, 1971
- Harsányi János, Közgazdasági Nobel-emlékdíj, 1994
- Hevesy György, Kémiai Nobel-díj, 1943
- Kertész Imre, Irodalmi Nobel-díj, 2002
- Milton Friedman, Nobel-emlékdíjas, 1976
- Polányi János, Kémiai Nobel-díj, 1986
- Wigner Jenő, Fizikai Nobel-díj, 1963
- Wiesel Elie, Nobel-békedíj, 1986
Wikiwand in your browser!
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
