From Wikipedia, the free encyclopedia
Az Index librorum prohibitorum (latin, jelentése: tiltott könyvek jegyzéke) vagy röviden csak index azon könyvek listája volt, amelyeknek olvasásához és birtoklásához a római katolikus egyház nem adta hozzájárulását és hívei számára ezt kifejezetten tiltotta. A kánoni értelemben a legfőbb egyházi tekintély megbízása folytán összeállított és kihirdetett könyvek jegyzékének az volt a célja, hogy az egyház megakadályozza a teológiailag helytelen, a katolikus hit és erkölcs szempontjából veszedelmes tanok terjedését a hívei között.[2]
| Index librorum prohibitorum | |
| „tiltott könyvek jegyzéke” | |
 | |
| Az Index egy 1564-es kiadása | |
| Szerző | a római katolikus egyház Index- kongregációja (lat. Congregatio indicis) |
| Megírásának időpontja | 1559 és 1948 között, 30-szor átdolgozva jelent meg |
| Első kiadásának időpontja | 1559 |
| Nyelv | latin |
| Témakör | a római katolikus egyház által a hívek részére tiltott könyvek lista-szerű felsorolása |
| Műfaj | könyvlista |
| Kiadás | |
| Magyar kiadás | Mindössze egy kivonat létezik magyar nyelven[1] |
| Külső hivatkozás | az utolsó, 1948-as index |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Index librorum prohibitorum témájú médiaállományokat. | |
Az Index librorum prohibitorum a Hittani Kongregáció 1966. április 14-i közleményével hivatalosan mintegy megszűnt létezni. Az ezzel kapcsolatos kérdéseket a hittani kongregáció 1966. június 14-ikei állásfoglalása tisztázta: a régebbi büntetések veszítették érvényüket, amelyek a tiltott könyvek olvasásához kapcsolódtak. Maga az Index továbbra is erkölcsileg kötelező maradt.[3] E tényállást Ratzinger bíboros is megerősítette 1985-ben.[4] Ottaviani bíboros, a Hittani kongregáció vezetője szerint az Index mintegy megszűntében nagy szerepe volt annak, hogy a Hittani Kongregáció nem tudott lépést tartani a kortárs megjelenő könyvek és publikációk egyre növekvő számával.[5]
A pápák és a püspökök ősidőktől fogva szent kötelességüknek és Isten adta joguknak tekintették a nekik nem tetsző teológiai, tudományos és irodalmi művek cenzúrázását, betiltását és megsemmisítését. A kereszténység kezdeti időszakában a főpapok megsemmisítették az antik görög és római irodalom műveit; a Biblia kánonikus szövegének megállapítása után elpusztították a Biblia minden egyéb változatát. Ugyanerre a sorsra jutottak a korai keresztények és a középkori "eretnekek" művei, Ariustól kezdve egészen a katharokig bezárólag: e műveket az eretnekekkel együtt elégették. A Talmudot, a Koránt, s a zsidók és a muszlimok más vallási műveit az évszázadok során mind igyekeztek megsemmisíteni.[6]
A lázadó jellegű és az egyháznak nem tetsző irodalom megsemmisítése a középkorban nem jelentett különösebb problémát, mert kevés volt az írni-olvasni tudó ember, és még kevesebb volt a mű. A könyvnyomtatás kezdetével, amit az egyháziak „ördögi találmánynak” tartottak, a probléma bonyolultabbá vált.[6]
A könyvnyomtatás gyorsan elterjedt, növekedett az írni-olvasni tudók száma. 1448-tól 1500-ig Európa 246 városában 1099 nyomdát hoztak létre, s ez alatt az idő alatt 40 ezer könyvet adtak ki 12 millió példányban.[6]
A nyomdagép hatalmas fegyverré vált a pápaság ellenfeleinek, a humanistáknak, a protestánsoknak, a tudósoknak a kezében. A tudósok, akik humanistáknak nevezték magukat, s örökösen kételkedtek, lealacsonyították az egyház valamennyi szent dogmáját, s "rosszindulatú műveiket" a német Gutenberg "sátáni találmánya", a könyvnyomtatás segítségével terjesztették. Az eretnek ragállyal nem volt képes megbirkózni a helyi inkvizíció, annak ellenére, hogy sok királyságban maguk az uralkodók gyakoroltak védnökséget felette. Franciaországban, Lengyelországban és néhány más államban megszüntették az inkvizíciót, s funkcióit a világi törvényszékeknek adták át.[6]
A katolikus főpapok mind nagyobb nyugtalansággal tekintettek a nyomtatott termékek növekvő folyamára mint őket elnyeléssel fenyegető valamiféle új vízözönre. Igyekeztek magukat megvédelmezni tőle: megtiltották, hogy bármit is kinyomtassanak az erre meghatalmazott inkvizítorok különleges jóváhagyása nélkül.[6]
Elsőként IV. Szixtusz pápa tette közhírré 1471-ben, hogy előzetes cenzúrát vezetett be a könyvekre.[6] 1479-ben az „Accepimus litteras” című kiadványában Köln városának teljhatalmat adott, hogy a "hitellenes" iratok nyomtatói, vásárlói és olvasói ellen eljárjon.[7]
1487-ben VIII. Ince pápa „Inter multipliées” kezdetű bullájában minden nyomdásznak kiközösítés terhe alatt kötelességévé tette, hogy a műveiket már a nyomtatás előtt egyházi cenzúrának vessék alá.[7] 1515-ben hasonló rendeletet adott ki X. Leó pápa is „Inter sollicitudines” motu propriójában [8] és az V. lateráni zsinaton keresztülvitte a nyomtatott művek cenzúrájának bevezetését s ennek kiterjesztését a keresztény világra.[6]
A könyvtilalom a reformáció térnyerésével lett egyre nagyobb.
1535-ben I. Ferenc francia király parancsára a Sorbonne teológusai összeállították a tiltott könyvek jegyzékét; az ilyen könyvek kiadásáért, terjesztéséért és olvasásáért az egyházból való kiközösítés, börtönbüntetés, sőt máglya járt.[6]
Az ellenreformáció jegyében a leuven-i (1540), majd a párizsi (1544) egyetemek „katalógus” címen adtak ki tiltójegyzékeket.
Francia kollégájának példáját követte V. Károly spanyol király 1546-ban, majd a portugál inkvizíció is. Indexet adott ki az inkvizíció velencei (1551), firenzei (1552) és a milánói (1554) ága is.[6]
Magyarországon II. Lajos király 1524-ben lépett fel a katolikus egyház épségének védelmére. Rendeletet intézett Szeben erdélyi város elöljáróságához, melyben jószágvesztés terhe alatt megparancsolta, hogy Luther könyveit házról-házra felkutassák s nyilvánosan elégessék s többé senki se merje azokat árusítani, venni vagy olvasni.[7] Hasonló rendeletet intézett ugyanezen év nyarán Szalkai László esztergomi érsek Szeben és Brassó városok klérusához.[7]
1570-ben Miksa király rendelte el az unitáriusok és a zwingliánusok (reformátusok) iratainak felkutatását és megsemmisítését.[7]
A formális Index létrejöttét Carafa bíboros (a későbbi IV. Pál) 1543-as rendelete könnyítette meg, amely szerint csak olyan könyvet lehet kinyomtatni, amely rendelkezik az inkvizíció előzetes engedélyével.
Az 1559. évi első római index kiadásával a katolikus országokban megjelenő könyvek cenzúráját a pápai inkvizíció egyesítette kezében. Ez adta ki az első formális indexet IV. Pál pápa uralkodása alatt.
Három, betűrendben szerkesztett osztálya létezett:
Ez a jegyzék tartalmazta továbbá a tilos bibliakiadásokat, valamint azon könyvkiadók neveit, amelyek "eretnek" könyveket nyomtattak.
Az Indexet a tridenti zsinat átdolgoztatta, s bővítette, az új listát IV. Piusz pápa 1564. március 24-én a Dominici gregis custodiae Domino kezdetű pápai bullával tette közzé. Ez a bővített változat a jegyzékek előtt közölte az indexre tétel szabályait. A könyvtilalom joga a pápát illette.
V. Piusz pápa 1571-ben létrehozta a tiltott könyvek indexének összeállításával foglalkozó hivatalt, az Indexkongregációt (Congregatio indicis). Ez a kongregáció adta ki a tilos könyvek olvasására való egyedi engedélyeket is. A kongregáció egy bíbornok elnöklete alatt világi és szerzetesrendbeli papságból kiszemelt tanácsosokból (consultor) állt; tagja volt a pápai udvar hivatalos teológusa (Magister sacri Palatii) is. A kongregáció határozatait pápai megerősítés után Rómában (in acie campi Florae) hirdették ki.
Az index kongregációja még ebben a században a jezsuiták ellenőrzése alá került.[6]
Az Indexet VIII. Kelemen adta ki utoljára 1596-ban úgy, hogy egyes szerzők minden művét tiltotta.
VII. Sándor pápa 1664-ben újrarendezte a tiltott könyvek gyűjteményét.[2]
Ezt követően úgynevezett Opera omnia (Összes műve) dekrétumokkal tiltottak be egy-egy szerzőt.
1900-ban XIII. Leó eltörölte a korábbi listát és új szabályokat hozott az indexre tételhez, majd 1908-ban az index kongregációját megfosztotta a bírói funkcióktól.
XV. Benedek pápa pedig 1917. március 25-én föloszlatta az Index Kongregációt, feladatkörét átruházta a Szent Officiumra, melynek egy részlege foglalkozott az Index szerkesztésével. A pápa jóváhagyta a katolikus egyház kánonjogi kódexét. A kánonjogi kódex a katolikus egyház alaptörvénye, cikkelyeinek nem teljesítéséért a hívőket az egyházból való kiközösítés fenyegeti. [6]
Az Index librorum prohibitorum-ot 1948-ig naprakészen tartották, rendszeresen bővítették. A lista nem egyszerű reakció eredménye volt. Előbb felszólították a szerzőket, hogy védjék meg munkáikat, melyeket korrigálhattak, újraszerkeszthettek, ha el kívánták kerülni a betiltást. Az eljárás végeredményben publikálás előtti cenzúrára bátorított.
A tiltott könyveket az első kódex 1399. kánonja sorolja fel :[6][10]
A kánonjogi kódex megtiltja, hogy az összes hívők és egyházi személyek a bíborosok, a püspökök és más magas rangú egyházi méltóságok viselőinek a kivételével külön engedély nélkül „kiközösített” könyveket használjanak. Azok, akik használatukra engedélyt kapnak, kötelezik magukat, hogy ezeket másoknak át nem adják.[6]
1966-ban a II. vatikáni egyetemes zsinat hatására a Vatikán beszüntette a tiltott könyvek indexének kiadását.
A lista nem volt állandó, noha folyamatosan bővült, idővel lekerültek róla művek. Becslések szerint a Vatikán összesen tízezer könyvet vagy teljes életművet helyezett indexre. Az 1948 októberében felállított utolsó, 32. Index mintegy 4000 cenzúrázott címet tartalmazott, a legkülönfélébb okokból: eretnekség, erkölcstelenség, szexuális szabadosság, politikai inkorrektség stb.[1] Olyan ismert szerzőket találhattunk a jegyzékben egy-egy művel, mint:
| Név (ABC szerint) |
Élt | Foglalkozása |
|---|---|---|
| Jeremy Bentham | 1748 – 1832 | angol filozófus |
| Henri Bergson | 1859 – 1941 | angol filozófus |
| George Berkeley | 1685 – 1753 | angol teológus |
| Nicolas de Condorcet | 1743 – 1794 | francia matematikus, filozófus |
| Jean le Rond d’ Alembert | 1717 – 1783 | francia matematikus, filozófus |
| Daniel Defoe | 1660 – 1731 | angol szépíró |
| René Descartes | 1596 – 1650 | francia matematikus, filozófus |
| Johannes Scotus Erigena | 810 k. – 877 | ír filozófus |
| François Fénelon | 1651 – 1715 | francia teológus |
| Gustave Flaubert | 1821 – 1880 | francia szépíró |
| Ugo Foscolo | 1778 – 1827 | olasz költő |
| Hugo Grotius | 1583 – 1645 | holland jogtudós |
| Holbach báró | 1723 – 1789 | francia filozófus |
| Heinrich Heine | 1797 – 1856 | német–zsidó költő |
| Edward Herbert | 1583 – 1648 | angol teológus |
| Victor Hugo | 1802 – 1885 | francia szépíró |
| Immanuel Kant | 1724 – 1804 | német filozófus |
| Kopernikusz | 1473 – 1543 | lengyel csillagász |
| Hughes Felicité Robert de Lamennais | 1782 – 1854 | francia teológus |
| Maimonidész | 1137 – 1204 | zsidó filozófus |
| Jules Michelet | 1798 – 1874 | francia történész |
| Adam Mickiewicz | 1798 – 1855 | lengyel költő |
| Honoré-Gabriel Riqueti de Mirabeau | 1749 – 1791 | francia szépíró |
| Michel de Montaigne | 1533 – 1592 | francia esszéíró |
| Montesquieu | 1689 – 1755 | francia filozófus |
| Blaise Pascal | 1623 – 1662 | francia matematikus, filozófus |
| Ernest Renan | 1823 – 1892 | francia teológiai író |
| Jean-Jacques Rousseau | 1712 – 1778 | francia filozófus |
| Baruch Spinoza | 1632 – 1677 | holland–zsidó filozófus |
| Emanuel Swedenborg | 1688 – 1772 | svéd misztikus |
| Hippolyte Taine | 1828 – 1893 | francia kritikus |
Theodoor Hendrik van de Velde holland szexológus, A tökéletes házasság című szexológiai kézikönyve miatt szerepelt a listán. Másoknak teljes vagy szinte teljes életműve felkerült az indexre:[11]
| Név | Élt | Foglalkozása |
|---|---|---|
| Honoré de Balzac | 1799 – 1850 | francia szépíró → minden szerelmes regénye |
| Giordano Bruno | 1548 – 1600 | olasz filozófus → teljes életműve |
| Anatole France | 1844 – 1924 | francia szépíró → teljes életműve |
| Thomas Hobbes | 1588 – 1679 | angol filozófus → teljes életműve |
| David Hume | 1711 – 1776 | angol filozófus → teljes életműve |
| Maurice Maeterlinck | 1862 – 1949 | belga szépíró → teljes életműve |
| Pierre-Joseph Proudhon | 1809 – 1865 | francia utópista szocialista → teljes életműve |
| Stendhal | 1783 – 1842 | francia szépíró → minden szerelmes regénye |
| Voltaire | 1694 – 1778 | francia szépíró, filozófus → szinte minden műve |
| Émile Zola | 1840 – 1902 | francia szépíró → teljes életműve |
Indexre került a Talmud, a Korán, sőt egy időben a Szent Biblia egyes (leginkább református) kiadásai is. Magyar szerzők közül indexen volt Kollár Ádám Ferenc, Bölöni Farkas Sándor, Prohászka Ottokárnak pedig három írása is szerepelt a listán.
Egyes indexre tételek mögött politikai szándékok is meghúzódhattak: Heinrich Heine német költőt például azzal vádolták, hogy veszélyes forradalmi gondolatokat terjeszt, amelyek Európa feudális társadalmi összetételét romba dönthetik, 1926-ban pedig a francia szélsőjobboldali Action Française magazin is felkerült a jegyzékre (ugyanakkor Adolf Hitler Mein Kampf-ja nem).
Az Index hatása túlmutatott a katolikus világ határain. Hosszú időn át nehéz volt tiltott könyvet találni Kanadában éppúgy, mint Lengyelországban, főként a nagyvárosokon kívül. Az Index librorum prohibitorum hivatalosan a Hittani Kongregáció 1966. június 14-i közleményével szűnt meg, eltörlésével azonban a római katolikus egyház nem tekinti megszűntnek a könyvek és a tömegtájékoztató eszközök iránti felelősségét. 1966-ban a második vatikáni zsinat az Inter mirifica kezdetű dekrétumában szólt a kérdéskörrel kapcsolatos problémákról.
Az Index librorum prohibitorum különbözött az Index librorum expurgandorum-tól (más néven: Index expurgatorius), azon könyvek lajstromától, amelyeknek csak bizonyos, botrányosnak ítélt részeit kellett törölni a meglévő példányokban és az új kiadásokban.
Az „indexre tesz” kifejezés betiltás, cenzúrázás jelentéssel mára átment a köznyelvbe.
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
