alkotás From Wikipedia, the free encyclopedia
A film, magyarul mozgókép, képekből álló sorozat, amely a vásznon olyan gyorsan változik, hogy azt az illúziót kelti, mintha mozogna. A filmet egyszerre tekintjük művészetnek és iparágnak. Lehet készíteni úgy, hogy valódi jeleneteket filmezünk le egy kamerával; vagy rajzokat fotózunk le, így tradicionális rajzfilmeket készítve, ill. CGI-t, vagyis a számítógép által kreált animációt használunk – vagy úgy, hogy eme technikákat egyaránt használjuk.
A mozi vagy filmszínház azt a helyet jelöli, melyet ama célból hoztak létre, hogy benne filmeket vetítsenek. Angol megfelelője, a „cinema” (ejtsd: szinema) azonban már az iparágat is, illetve a filmművészetet is jelenti. Modern definíciója szerint olyan művészeti ág, melynek lényege élmények szimulálása, történetek, ötletek, érzések vagy atmoszféra közvetítése mozgóképpel, illetve más stimulációkkal, például zenével.[1]
A film kulturális ereklye, amely rengeteg kultúrában jelen van. Reflektál a kultúrára, mi több, hat arra. Az egyik legfontosabb művészeti forma, modern szórakoztatási eszköz és remek módszer a nevelésre, ismeretterjesztésre, vagy éppenséggel propagandák sulykolására. A film vizualitása hatalmas erő a kommunikációban. Egyes filmek világhírűek lettek, hála a feliratozásnak, illetve a szinkronizálásnak, mely módszerekkel más nyelvekre lehet fordítani a szövegüket.
Szokás a filmművészetre mint a hetedik művészeti ágra hivatkozni.[2] Radványi Géza filmrendező egy interjúban úgy fogalmazott, hogy az objektíven keresztül „objektíven kell nézni a világot, és felnagyítani az ember és ember, ember és világ közötti összefüggéseket – a láthatatlan összefüggéseket is”.[3]
A mozi (filmszínház) születésének azt a pillanatot tekintjük, amikor a kinematográf feltalálói először tartottak vetítést fizetőközönségnek.
1895 februárjában szabadalmaztatták a kinematográfot, a Lumière fivérek találmányát. 1895. december 28-án Louis Jean Lumière és fivére, Auguste saját filmjeikből álló előadásukat a párizsi Grand Caféban tartották.
A Pathé Cinema céget Charles és Émile Pathé saját filmek gyártására alapította. A Pathé Fréres pedig a kinematográfok építésével foglalkozott. A két vállalkozás vezető pozíciót vívott ki egész Európában.
A Pathé egyetlen komoly vetélytársa a Société Gaumont volt, amely 1910 után felül is kerekedett a versengésben.
A fonográf megjelenése után Muybridge javasolta Edisonnak, hogy a két találmányt kombinálják. 1904-ben Oscar Mester, német producer saját fejlesztésű berendezésével, a biofonnal kápráztatta el a Saint Louis-i világkiállítás látogatóit új hangosítási kísérletével.
1922-ben három német mérnök – Hans Vogt, Joseph Massolle és Benedict Engel – levetítette első hangosfilmjét Berlinben. Az általuk feltalált új eljárást használták.
A Warner Brothers A dzsesszénekes című 1927-es munkájával vette kezdetét a hangosfilm korszaka.
A hangosfilm leglátványosabb áldozata maga a filmművészet volt, ugyanis a korai hangfelvételek rejtett mikrofonokkal készültek. A színészeknek a mikrofon irányába kellett beszélniük, a színészi mimikát és játékot ezzel erősen korlátozva. A némafilm nagyságai gyakran nem is voltak alkalmasak hangosfilmbeni szereplésre. Komikus hatást keltett a kép és a hang szinkronitásának megbomlása is. Eme kezdeti nehézségek nyomon követhetők az Ének az esőben című, 1952-ben bemutatott amerikai filmben. A szinkronhibát a hangcsíknak fototechnikai úton a filmszalagra történő rögzítése kiküszöbölte. A színészi beszéd-, de főleg énekhangot nem egyszer másvalaki kölcsönözte a látható szereplőnek.
1930-ban bemutatták Budapesten A kék bálványt, az első magyarországi hangosfilmet. Ezt a Hyppolit, a lakáj követte.
Az 1930-as években elterjedt a Movietone eljárás. A keverésnek köszönhetően hamarosan a film összes hangja egyetlen hangsávba került. 1940-ben Walt Disney Fantázia című rajzfilmjében használták először a sztereóhangot.
A hetvenes években fejlesztette ki a Dolby laboratórium zajcsökkentő rendszerét. A film térhatású, ún. sztereóhangja is ebben az időben terjedt el, ikerhangcsík alkalmazásával. Majd a 80-as években megjelent a digitális hangrögzítés.
1907-ben a Lumière fivérek bemutatták az autokróm eljárást. 1909-ben a londoni Palace varietében levetítették az első színes hatású filmet. 1917-ben a tényleges színes film bemutatkozására az Amerikai Egyesült Államokban a technicolor eljárás adott lehetőséget. 1936-ban a szubtraktív színkeverés fejlettebb eljárást alkalmazták, ami Agfacolor néven vált ismertté a színes filmek körében. A német gyártót az Eastman Kodak követte Kodakchrome néven.
A Technicolor vállalat 1930-ra dolgozta ki a három alapszín, illetve a keverésükkel létrehozott többi színnel készíthető filmek gyártási lehetőségét. Walt Disney fejlesztette tovább az eljárást. A Hiúság vására című film 1935-ben készült, de a színesfilm valódi premierjére 1937-ben került sor Disney Hófehérke és a hét törpe című klasszikusának bemutatójával.
A '80-as–'90-es évekre a számítógépek fejlődésével egyre inkább elterjedt a CGI (Computer-Generated Imagery – számítógépes ábrázolás). Ez egyre meggyőzőbbé, könnyebbé és olcsóbbá vált, így fokozatosan kiszorította a maketten alapuló ábrázolást. 2002-ben A Gyűrűk Ura második fejezetében sok ezernyi mellékszereplő nélkül hoztak létre élethű méretű hadsereget több hónapnyi számítógépen végzett képszerkesztés segítségével. Az igazi áttörés egy évvel korábban az animációs filmek terén következett be, a Final fantasy – A harc szelleme című egész estés filmmel, amely teljes egészében számítógéppel készült, és az ábrázolás csaknem fényképhű. Lásd még: motion graphics.
A világ első műtermét Thomas Alva Edison építette 1893-ban. Beceneve Black Maria volt, mert külseje a korabeli rabszállítókra emlékeztetett.[7] Az 1920-as évek végére az amerikai filmipar stúdiók rendszerébe szerveződött. A „Big Five” (a nagy ötös) – a Paramount, a MGM, a Fox Film, a Warner Brothers és az RKO – mind saját stúdióval és mozilánccal rendelkeztek. A másik három kisebb cégnek – Universal, Columbia, United Artists – nem voltak filmszínházai.
Az ötösfogat a filmek bevételeinek jelentős hányadára tett szert. Az új filmeket először csak saját mozijaikban vetítették és a vetítési jogokat csak később adták át a kisebb, független filmszínházaknak. A filmekbe fektetett tőke maximális megtérülését a nemzetközi forgalmazás jelentette. A többi ország saját nemzeti piacának egy részét kénytelen volt átengedni az amerikai filmiparnak.
A klasszikus hollywoodi játékfilm és filmkészítés világszerte követendő példává vált. A nagy gazdasági világválság hatására, 1930 és 1934 között csaknem 25%-kal csökkentek a mozik jegybevételei. Bevételpótlásként a mozitulajdonosok ajándéktárgyakat osztogattak a jegyvásárlóknak és büféket nyitottak. A stúdiók létszámleépítést hajtottak végre, a megtartott alkalmazottaknak pedig csökkentették bérét. Ebben a kritikussá vált helyzetben kezdtek egységes szervezetbe tömörülni az alkalmazottak, és létrejöttek a filmipar legbefolyásosabb szakszervezetei, amelyek máig jelentős hatalommal rendelkeznek.
A II. világháború utáni első években a nézők rekordszámra látogatták a mozikat, ami egy rövid időre újra fellendítette a filmipart. A társadalmi és gazdasági változások hatására a stúdiórendszer is hanyatlásnak indult. A televízió elterjedése és az amerikai lakosság tömeges külvárosokba költözése következtében, a belvárosi mozik látogatottsága mélyrepülésbe kezdett. A nagy stúdiók filmvetítési jogait 1948-ban az USA Legfelsőbb Bíróságnak a trösztök felszámolásáról szóló ítélete pecsételte meg. A „Paramount-ítélet” kötelezte az ötösfogat tagjait filmszínházaik értékesítésére.
A televízió új lehetőségeket nyitott a stúdiók számára. Bár a hagyományos stúdiórendszer felbomlott, a nagyobb hollywoodi cégek mégis életben maradtak. Filmmegjelenési lehetőségeiket az újonnan felépített bevásárlóközpontokban kialakított mozikban aknázták ki. Káprázatos filmeket mutattak be, amiket a mozikból való kifutásuk után átadtak a televízióknak.
Független alkotóként kezdték kezelni a sztárokat, a rendezőket és a producereket. Az átalakulás egyetlen áldozata, az amúgy is betegeskedő RKO Pictures volt. A többi cég a mai napig fennáll.
1895-ben Filoteo Albertini olasz feltaláló szabadalmaztatta kinetografónak nevezett, mozgóképet bemutató készülékét, majd Párizsban a Lumière fivérek megtartották első nyilvános vetítésüket. Egy évvel később a Thomas Alva Edison által alapított társaság New Yorkban megrendezte az első nyilvános filmvetítés az Egyesült Államokban, valamint Budapesten megtartották az első mozielőadást a körúti Royal Szállóban, melyet egy éven át naponta többször is megismételtek. Budapesten egy másik helyszínen, a millenniumi ünnepségekre elkészült városligeti Ős-Budavár mulatóban láthattak mozgóképet. Itt Az élő fényképek műsora (Kinematoskop) során 1896 júniusában mutatták be A táncoló néger című némafilmet.[8]
1902-ben Georges Méliès bemutatta az Utazás a Holdba című trükkfilmjét, amely a sci-fi elődje is volt. 1903-ban Edwin S. Porter elkészítette A nagy vonatrablás című filmjét, mely megteremtette a western műfaját. Ekkor alkalmazzák először a „fártot”, a sínen mozgó felvevőgépet.
1904-ben szabadalmaztatták a hangzófilmet. Két évvel később megnyitották Budapesten az első igazi mozgóképszínházat, a Projectograph-ot. Robbanásszerűen megnőtt a produkciók száma. Stúdiókat, műtermeket rendeztek be, hogy függetlenítsék magukat az időjárási és egyéb változásoktól. 1906-ban a világ első, egész estét betöltő filmjének a Melbourne-i városházán ünnepelték a bemutatóját. A Tait testvérek filmje, a Kelly bandájának története az ausztráliai mindennapokat elevenítette meg. Rá egy évre az Egyesült Államokban az igazságszolgáltatás kiterjesztette a szerzői jog elvét a filmre is.
1911-ben Hollywoodban megnyílt az első filmstúdió. A következő évben erőteljesen gyarapodik a számuk, ami felkeltette a filmgyártók érdeklődését. Ennek talán az oka az volt, hogy a szenzációhajhász históriák jól megalapozott piacába nem volt nehéz bekerülni. Az izgalom, a feszültség tetőfokán végződő részek így biztosítani tudták a moziba járó tömegek visszatérését. 1913-ban Charlie Chaplin, artista kialakította a kacsázva járó, bánatos toprongy figuráját. Két évre rá az Egyesült Államokban a Fox vállalat kerül az élre. 1917-ben megszületett az első színes film, a The Gulf Between. 1919-ben Magyarországon államosították a filmipart.
1920-ban Lugosi Béla Hollywoodba került. Neve még ma is fogalom. Ő játszotta legmeggyőzőbben a vérszívó erdélyi vámpírt, Drakulát. 1921-ben D. W. Griffith megalkotta első hangosfilmkísérletét, Az álmok utcáját. A némafilm egyes részeihez hangot adott. 1924-ben Walt Disney filmtrükkproducer először mutatott be rajzfilmet. Két évvel később az egyszerű, olcsó „kismozikat” óriási filmpaloták váltották fel. A némafilmkorszak végére a film, a „hetedik művészet” is kivívta az őt megillető helyet. 1927-ben hódítani kezdett a hangosfilm A dzsesszénekessel. A hangosfilmek zenéjének története 2 szakaszra osztható: 1925–1960-ig, illetve 1960-tól napjainkig. A filmtörténet kezdetén nem a szavaknak, hanem a zenének jutott szerep, és eleinte úgy tűnt, a hangosfilm alig különbözik majd a némafilmtől. Ekkor indult el a musical. 1927-ben létrehozták Hollywood első önkorlátozó szabálygyűjteményét.
1932-ben Velencében megrendezték az első Velencei Nemzetközi Filmfesztivált, kiosztották a fesztivál fődíját, az Arany Oroszlán díjat. 1936-ban George Cukor magyar származású filmrendező és producer elkészítette a Rómeó és Júlia című filmjét, melyet később Franco Zeffirelli is filmre vitt 1967-ben. 1939-ben Az Oscar-díjas Elfújta a szél került bemutatásra.
1946-ban a cannes-i lett a legfontosabb európai filmfesztivál, amelynek a fődíja az Arany Pálma.
1963-ban az USA-ban a fekete polgárjogi szervezet panaszt emelt a Hollywoodban tapasztalható faji megkülönböztetés ellen. A leghosszabb nap című filmben ugyanis, amely egy fontos háborús esemény hiteles bemutatásának tekinthető, az együtt harcoló 1500 katona között egy fekete bőrű katona sem található. A tiltakozás eredményeként augusztus 20-án a NAACP megegyezett a nagy filmstúdiókkal a fekete szereplők kötelező arányáról. 1963-ban a Kopár élet című film Rio de Janeiró-i bemutatásával a brazil cinéma novo (új film) mutatkozott be.
1970-re az amerikai mozik válságba kerültek, a stúdiók 5 hónap alatt 700 alkalmazottat bocsátottak el. 1976-ban Párizsban először osztották ki a César-díjat. Egy évvel később az Egyesült Államokban bemutatták George Lucas filmjét a Csillagok háborúját, amelynek amerikai bevételi rekordját jóval később csak a Titanic tudta megdönteni; az inflációt is figyelembe véve még ma is abszolút első. Mindemellett a Csillagok háborúja volt az első film, amit Dolby Stereo hanggal mutattak be.
1986-ban az amerikai Canon cég megszerezte Anglia legnagyobb moziláncát. Ezzel az angol mozik 40%-a a Canon kezébe került.
Az ún. független filmstúdiók és a hollywoodi B kategóriájú filmek hatalmas hulláma mind az USA-ban, mind a világ egyéb pontjain elárasztja a mozikat és a videókölcsönzőket, köszönhetően a csökkenő előállítási költségeknek, és olyan országok anyagi és humán „ébredésének”, mint Hongkong (lásd kungfufilmek), India (Bollywood). Franciaországban hatalmas összegeket költ az állam az európai (értsd francia) filmek támogatására, megpróbálván ellenállni Hollywood dömpingjének.
1996-ban a mozi századik évfordulójának ünnepségsorozata keretében első ízben rendezték meg Budapesten a Magyar Filmesek Világtalálkozóját. A kínai kormány betiltja a Disney, a Sony és az MGM amerikai filmgyártó cégek működését Kínában. Az indok: a Kundun, a Hét év Tibetben, és a Vörös sarok című filmek torz képet festenek Kínáról. 1998-ban a Titanic című film nemzetközi bevétele átlépte a bűvös egymilliárd dollárt.
A filmgyártás az egész világon más rendszerben működik. Sok hollywoodi film 3D animációt, robottechnikát, CGI-t használ. A filmesek szakszervezetekbe tömörülnek, munkájuk igen jól szervezett, szerződéseikben előre meghatározott tiszteletdíjakat kötnek ki. Európában a filmművészet dominál és nem a filmipar. A fizetések sokszor nagyon alacsonyak, kis stábbal dolgoznak, a forgatási nyersanyaggal takarékosan bánnak.
A filmgyártás lépései 5 szakaszra bonthatók:
Már a filmtörténet kezdetén felmerült az igény arra, hogy a filmeket valamilyen szempont szerint csoportokba sorolják. Először az irodalmat hívták segítségül, és megszületett pl. a filmvers, a filmeposz, a filmdráma stb., azonban hamar rájöttek, hogy ez nem a megfelelő kategorizálási mód, mivel az irodalom anyaga a szöveg, a film viszont a látványon alapszik.
A mai napig nem sikerült olyan osztályozási rendszert kialakítani, amibe minden egyes film tökéletesen beilleszthető lenne. Van azonban néhány jó szempont:
A műfajok (zsánerek) alatt a filmek rokonsági csoportjait értjük. Közös bennük, hogy hasonló a történet, a karakterek, a konfliktusok, az ábrázolási módok. A filmeket különböző műfajokba soroljuk a következő paraméterek figyelembevételével:
A rendező szándéka és a nézői elvárás szerint kétféle filmtípust lehet megkülönböztetni: közönségfilmet és szerzői filmet.
A közönségfilmek (tömegfilm, zsánerfilm, műfaji film) a populáris kultúra részét képezik, a tömegek számára készülnek. A készítők célja a profitszerzés, ebből kifolyólag a nézők szórakoztatására összpontosítanak. Szinte mindig besorolhatók egy-egy filmműfajba. Régi, jól bevált történeteket elevenítenek fel, a jó és a rossz örök harcát mutatják be, ahol szinte mindig a jó győzedelmeskedik, az ábrázolási módokban nem igazán kísérleteznek. (A leggyakoribb műfaji filmes irányzatok: burleszk, western, film noir, bűnügyi film, melodráma, romantikus film, vígjáték, akciófilm, horrorfilm, thriller, filmdráma, bábfilm, rajzfilm, animációs film stb.) Ebből a kategóriából a legjobban kitörni vágyó irányzat a film-noir, nem véletlenül erre az irányzatra építkeztek leginkább a francia új hullám (a szerzői film) megalapítói.
A szerzői filmek (rendezői film) a magaskultúra részét képezik. Az uralkodó jegyük nem a műfaj (általában többműfajúak), hanem a stílus, a rendező személyisége ugyanis átüt a filmen. Jacques Rivette meghatározása a legelfogadottabb, miszerint: „a szerzői film az, amikor a rendező egyes szám első személyben beszél.” Témájuk általában a hétköznapi élet; a mindennapi élet egyszerű embereinek láthatatlan drámáit mutatják meg. Gyakran nagyon eseménytelenek és befejezetlenek. A rendezők szívesen alkalmaznak egyéni megoldásokat, így pl. összekeverik az idősíkokat, az ok-okozati viszonyok néha nehezen érzékelhetők. A szerzői filmek célja legtöbbször nem a puszta szórakoztatás (még Chaplin esetében sem), inkább a szellemi továbbgondolás előidézése, az „elgondolkodtatás”. Ebből következően a szerzői film sohasem egyműfajú, s ezáltal lesz több az egyszerű, redukált tömegfilmnél. Azonban a szerzői filmeken belül is meg kell különböztetni a nézők (és producerek) felé is „kikacsintó” tömeg-művészfilmeket. Éppen ezért lesz örök harc, hogy a választás ki mellett dőljön el: Jean-Luc Godard vagy François Truffaut, Buster Keaton vagy Charlie Chaplin, Roberto Rossellini vagy Vittorio De Sica, Szőts István vagy Radványi Géza, Fehér György vagy Tarr Béla…
A XX. század végére létrejött egy harmadik meghatározó irányzat is, amely e két filmtípus között helyezkedik el, amely a szélesebb közönség számára gyárt tömegesen szerzői filmeket, amelyeket a filmtípust meghatározóan kifacsart elnevezéssel tömeg-művészfilmeknek nevezzünk. (Az irányzat egyik legjelentékenyebb képviselője Quentin Tarantino.)
A szerzői film precízebb osztályozása során – a tömeg-művészfilm mellett (és/vagy helyett) – meg kell különböztetnünk a fesztivál-művészfilmeket is. A teljesen autonóm, független szerzői filmek és a fesztivál-művészfilmek között az a lényegi különbség, hogy a tisztán (valódi) szerzői filmek esetében (l. Buster Keaton, Jean-Luc Godard, John Cassavetes, Michelangelo Antonioni, Robert Bresson, Jean Renoir, Jean Cocteau, Orson Welles, Roberto Rossellini, Jacques Rivette, Agnès Varda, Jacques Demy, Jean Eustache, Philippe Garrel, Jacques Doillon, Christian Petzold, Szőts István, Gaál István, Novák Márk, Fehér György, Dömölky János, Bódy Gábor, Huszárik Zoltán, Zolnay Pál, Hajdu Szabolcs, Horváth Lili stb.) sohasem érdekelte a rendezőt (szerzőt) a filmjeinek népszerűsége – akár a közönség, akár a kritikusok, akár a (vagy egy) fesztiválzsűrik részéről – vagy hogy egyáltalán eljut-e valaha a filmjük a közönséghez (vagy sem). Csupán egyetlenegy cél lebeg(ett) szemük előtt: álmaik minél tökéletesebben való filmvászonra vitele.
A dokumentumfilm gyökerei a filmhíradókban fogantak. Olyan tényeken alapuló film, amely valós eseményekről és emberekről szól. A műfaj megnevezése a francia „documentaire” kifejezésből származik, amelyet eredetileg útifilmekre használtak.
A játékfilm műfaja az első filmek korában alakult ki, amikor a filmesek ráébredtek, hogy érdemes filmre vinni különféle kitalált történeteket is. A film ekkor lett a szórakoztatóipar egyik alapköve. Az elmúlt 100 év során rengeteg játékfilmes műfaj keletkezett.
Az animációs film rajzok olyan fényképészeti reprodukálása, amihez különböző technikákkal mozgást és hangot illesztenek. Az ötletet a rajz és filmkamera segítségével valósítják meg. A művész megrajzolja a cselekmény színterét és szereplőit mozgás közben. Ahhoz, hogy a mozgás láthatóvá váljon, egy 24 rajzból álló sorozatot kell készíteni úgy, hogy minden következő rajzon a mozdulat másik mozzanata látszódjék. Ezután minden egyes rajzot kamerával rögzítenek, s így lesz a 24 rajzból az ábrázolt mozgás egy másodperce. Míg a játékfilm és a dokumentumfilm készítője a valós térből rögzít élő mozgást, a rajzfilm szerzője a teret és a mozgást is megrajzolja.
Egy játékfilm megszületéséhez legalább száz ember munkája szükséges, de némely szuperprodukció több ezer filmes munkáját is igényli (Például A Gyűrűk Ura című filmen 3000 ember dolgozott). Magyarországon a stáb szűk alkotói csapatához tartozik a rendező, az operatőr, a forgatókönyvíró, a dramaturg, a jelmez- és díszlettervező, a vágó, a zeneszerző és a hangmérnök. A gyártási munkálatok felügyelői pedig a producer, a rendező, a gyártás- és felvételvezető.
Az európai film az amerikai filmmel összehasonlítva sokkal liberálisabb világnézetet mutat, amikor a meztelenséget és a szexualitást ábrázolja, de kevésbé megengedő, amikor az erőszakot mutat be.
A 20. század végére mind a nézők, mind a filmkészítők számára világossá vált, hogy a filmgyártás fő vonalát egyértelműen az amerikai film képviseli. Egészen pontosan a hollywoodi filmgyártás; ez a dollármilliós költségvetésű, még több dollármilliókat hozó filmekre specializálódott „gépezet”. A műfajt, sztorit, színészeket, technikai elemeket és – sokszor utolsóként – a rendezőt gondosan választják ki, mindent a gazdasági haszon érdekében. A legnagyobb amerikai filmrendezők közé tartoznak Charlie Chaplin, Orson Welles, a magyar származású George Cukor és Kertész Mihály, Alfred Hitchcock és Stanley Kubrick, a ma élők közül Francis Ford Coppola, Steven Spielberg, Martin Scorsese, Woody Allen és a független filmes Quentin Tarantino. (A leghíresebb amerikai filmsztárokat lásd a Hollywoodi filmsztárok listája szócikkben!)
India a világ legnagyobb filmgyártó országa. Az indiai hagyományokat követő zenés tömegfilmek mellett több világhírű filmalkotás fűződik Szatyadzsit Raj és Mira Nair nevéhez. A japán filmművészet világhírű mesterei Jaszudzsiro Ozu és Akira Kuroszava. A kínai film a 90-es évek óta ér el komoly nemzetközi sikereket, elsősorban Csen Kaj-ge és Csang Ji-mu alkotásaival. Meg kell még említeni a grúz Tengiz Abuladze filmjeit, az iráni Dzsafar Panahi, Mohszen Makhmalbaf és Abbasz Kiarosztami különleges filmkölteményeit, valamint a koreai rendező, Kim Ki-duk filmjeinek legújabb nemzetközi sikerét.
Olyan rendezők életművét jellemzi, mint például Robert Bresson, Dreyer, Ozu, Tarkovszkij, Ingmar Bergman, Fehér György, Tarr Béla stb. (l. Paul Schrader nagyszerű tanulmánykötetét a témában).
A neorealizmus olasz filmirányzat, melynek első darabja és alapműve Luchino Visconti Megszállottság (Ossessione) című filmje. Csak 1945 után mutatták be mozikban, de már előbb nagy hatást tett az egész olasz filmszakmára. Egyébként a kifejezést Umberto Barbaro használja először 1943-ban. A neorealizmus gyökeresen szakított az addigi olasz film hamis valóságábrázolásával, dokumentarista szemléletet honosított meg, és óriási hatást tett az egész európai filmművészetre.
A francia új hullám (nouvelle vague) nevét az Express c. folyóirat egy 1957-es cikke adta. Kiemelkedő egyéniségei közül François Truffaut (Négyszáz csapás, Jules és Jim, Lopott csókok) pályáját filmkritikusként kezdte, és már mint rendező megmaradt az új hullám teoretikusának. Talán ennek is köszönhető az új hullám (más nemzetek új hullámainak is) nagy fokú stiláris tudatossága.
A mozgalom követői egyfajta szakítást hirdetnek a múlttal, a konvencionális filmkészítéssel, s saját megfogalmazásuk szerint autentikus filmeket akarnak készíteni, hogy megmutathassák a valóságot a nézőknek. Ehhez egyes helyeken meglehetősen bizarr, formabontó, mégis a filmes világban felpezsdülést hozó „tízparancsolatot” alkottak.
Az 1990-es évektől világszerte körülbelül 200 filmfesztivált tartanak meg. Európában a legfontosabb, A-kategóriás fesztiválok a következők:
A producerek, rendezők és színészek számára egy fesztivál díj különlegesen fontos jelentőségű, mivel ez gyakran belépő a nemzetközi filmpiacra. Az újságírók gondoskodnak a népszerűségéről, ami számos nagy produkciónak moziközönséget szervez.
Az Oscar-díj (hivatalos nevén Academy Award) az Egyesült Államok legrangosabb filmművészeti díja, amelyet a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia (AMPAS) ad ki több kategóriában 1929 óta.
A Golden Globe-díj a hollywoodi külföldi sajtó díja, az Oscar-díj előszobájának is nevezik.
Az Európai Filmdíj (1996-ig Felix-díj) az Európai Filmakadémia (EFA) által 1988 óta évente odaítélt filmművészeti elismerés, különböző műfaji és alkotói kategóriában.
A LUX közönségdíj az Európai Parlament és az Európai Filmakadémia közös filmművészeti díja, melyet 2007 óta ítélnek oda (2019-ig Lux-díj elnevezéssel) minden évben.
A César-díj a francia Filmművészeti és Filmtechnikai Akadémia évente kiosztott filmművészeti díja.
A BAFTA-díj a Brit Film- és Televíziós Akadémia díja, melyet minden évben több témában és kategóriában oszt ki.
A Japán Filmakadémia díját, amit japán Oscar-díjnak is szoktak nevezni, 1978 óta adják át.[10]
A dokumentumfilm népszerűsítésére és a szavazás sikerén felbuzdulva 1964-ben hasonló módon szavazták meg a műfaj tizenkét legjobbnak tartott alkotását.
Az Amerikai Filmintézet tíz évenként állítja sorrendbe minden idők 100 legjobb amerikai filmjét.
A Magyar Filmművészek Szövetsége játékfilmes és filmkritikusi szakosztályának tagjai 1968-ban titkos szavazással jelölték ki a 12 legjobb magyar filmet.[11]
A 25 legjobb film az IMDb Top 250 ranglistája alapján[12]
A Wikipédiában szereplő filmkészítő személyek életrajzi szócikkei:
Filmes listák:
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
