német zeneszerző, karmester From Wikipedia, the free encyclopedia
Max Christian Friedrich Bruch (Köln, 1838. január 6. – Berlin, 1920. október 2.) német zeneszerző és karmester. Sokoldalú munkássága ellenére elsősorban 1. (g-moll) hegedűversenyéről és Skót fantáziájáról ismert.
Max Christian Friedrich Bruch | |
A zeneszerző fényképe | |
Életrajzi adatok | |
Született | 1838. január 6. Köln |
Származás | német |
Állampolgársága | német |
Elhunyt | 1920. október 2. (82 évesen) Berlin |
Sírhely | Alter St.-Matthäus-Kirchhof Berlin |
Családja | |
Édesapja | August Karl Friedrich Bruch |
Édesanyja | Wilhelmine Almenräder |
Házastárs | Clara Tuczek |
Gyermekei | Max Felix Bruch |
Pályafutás | |
Tevékenység | zeneszerző, karmester |
Műfajok | zenekari és kamaraművek, kórusok, dalok |
Hangszer | hegedű |
Híres művei | 1. hegedűverseny, Skót fantázia |
Díjak |
|
IPI névazonosító | 00004379794 |
A Wikimédia Commons tartalmaz Max Christian Friedrich Bruch témájú médiaállományokat. |
Max Bruch 1838-ban vízkereszt napján, január 6-án született a kölni Richmodis-Hausban. Édesapja, August Karl Friedrich Bruch, királyi rendőrfelügyelő és rendőrfőnök-helyettes, édesanyja Wilhelmine Almenräder, szopránénekesnő volt. A felújított kölni Richmodisturm (Richmodstraße, Neumarkt) falán található emléktáblán a következő szöveg áll: „Itt született a rajnai zeneszerző és énekes, Max Bruch – 1838. január 6.”[1] Nem világos, hogy miért említik őt mint énekest…
Bruch a következőképpen jellemzi édesapját fiatalkori visszaemlékezéseiben:
Ugyanott említ egy anekdotát, amely különösen a zenei utókor számára lehet érdekes:
Első zenei és zongoraleckéit édesanyjától kapta. Erről így ír a visszaemlékezéseiben:
Nővéréről, Mathilde-ról, akit Tillnek neveztek, ezt írja:
Már kisfiúként bátorították arra, hogy közönség előtt szerepeljen. Egy ilyen előadáson hallotta őt játszani Ignaz Moscheles cseh zeneszerző és zongoravirtuóz, aki felismerte a képességeit és arra biztatta, hogy töretlenül fejlessze a tudását.
Hetedik és tizedik életéve között Bruch kibontakoztatta festői tehetségét is, ezért aztán a rokonok második Raffaellonak nevezték. Gyakorlásként olyan csodálatos műveket másolt le, mint „Ferdinand Cortez partraszállása Mexikóban”, „Éliás mennybemenetele”, „Szent Bonifác kivágja a hesseniek szent tölgyfáját” és másokat, melyeket mint illusztrációkat ismert meg a gyerekkönyvekből, a Bibliából vagy a történelemkönyvekből.
Kilencéves korában írta első szerzeményét, egy dalt édesanyja születésnapjára. Attól kezdve a zene vált a szenvedélyévé, és ezt a szülei is lelkesen támogatták. A kreativitás hirtelen felszínre törése számos kisebb kompozíciót eredményezett: motettákat, zsoltárokat, zongoradarabokat, hegedűszonátákat, egy vonósnégyest, sőt zenekari műveket is, mint például egy tervezett opera, a Jungfrau von Orléans (Az orleans-i szűz) nyitányát. E fiatalkori művekből azonban csak kevés maradt fenn.
Első zeneelméleti ismereteit 1849-ben, Bonnban szerezte, Heinrich Carl Breidenstein professzortól, apja barátjától. Ebben az időben jutott el először Igeler Hofba (egy uradalom Bergish Gladbachban), ahol műveinek jelentős részét írta. Ez a birtok egy Neißen nevű ügyvéd és jegyző tulajdonában volt, aki hajadon nővérével lakott ott. Később a birtokot megvásárolta a Zanders család, amely egy jelentős papírgyár (M-real Zanders) tulajdonosa volt. Kirándulás és sétakocsikázás közben édesapja francia és angol társalgásra tanította az ifjút.[3] A későbbi években Maria Zanders, a barát és pártfogó biztosított számára az alkotáshoz megfelelő környezetet a Villa Zanders-ben.[4]
A családban a kritikus szemléletet is korán magáévá tette az ifjú. A baráti Weber családnál eltöltött kávézásról így írt édesanyjának Igeler Hofba:
Ugyanebben a levélben számol be tanulmányainak előrehaladásáról:
Tizenegy évesen lépett a nyilvánosság elé nagyobb kompozícióival. 1852 márciusában a kölni Filharmóniai Társaság előadta első, f-moll szimfóniáját. Szintén 1852-ben egyik vonósnégyesével elnyerte a frankfurti Mozart-alapítvány négyéves ösztöndíját. Ez az ösztöndíj lehetővé tette a számára, hogy 1853. és 1857. között zeneszerzést tanuljon Ferdinand Hillernél[6] és zongorázni Carl Reinecke és Ferdinand Breunung irányításával, Kölnben.
Hiller már 1850-ben megismerkedett a fiatal Bruchhal, amint arról az április 8-i naplóbejegyzése tanúskodik: „Bruch és fiának látogatása”. Említést tesz egy négykezes szonátáról is, amelyet Max átadott neki. A következő években az ifjú tehetség több művét volt módja megismerni, így 1851-ben a „Vonósnégyes édesanyám születésnapjára” című kompozícióját, egy triót, egy motettát és egy szonátát. 1852. november 30-án pedig, a családnál tett számos látogatása egyikén egy hegedűszonátát és egy zongoraötöst. Mindeközben a frankfurti Mozart alapítványnál járt közben Max ösztöndíja érdekében, amiért az ifjú egy levelében így mondott köszönetet:
Az Alapítvány is kifejezetten kérte Hillert, hogy „az új Mozart növendéket derék muzsikussá és zeneszerzővé képezze.”
Már 1852. március 12-én megjelent a Rheinischen Musikzeitungban (Rajnai Zenei Újság) egy cikk Maxról, amelyben őt Mozarthoz és Mendelssohnhoz hasonlították. A jellemzés így szólt: „kedves, nyitott, vidám, gyermeki, elfogulatlan fiú, akinek – bár a hangok világában él – más dolgokban is megmutatkozik ügyessége és rátermettsége.” A cikk szerzője végül útravalóul a legjobbakat kívánta :
Hiller sok időt fordított Bruchra, és több figyelemmel végezte a munkáját, mint más tanítványai esetében. Naplóiban említést tesz Bruch legtöbb korai, nem publikált szerzeményéről, ugyanúgy, mint első kiadott kompozícióiról. Ugyancsak jelentősen közreműködött tanítványa opus 1. művének kinyomtatásakor, amelyet egyrészt ajánlásokkal látott el, másrészt előfizetési listát küldött körbe a kölni zenekedvelők és barátai körében. Ezt a listát néhány nap alatt lejegyezték, és ez lehetővé tette az opera publikálását 1857-ben, a lipcsei Verlag Senff kiadónál.
1857 végén Lipcsébe költözött, hogy továbbfejlessze tudását Ferdinand Davidnál, Eduard Rietznél és Moritz Hauptmann-nál.[8] További előnyöket hozott a leendő zeneszerző számára, hogy kapcsolatba került a Breitkopf & Härtel zeneműkiadóval.
A következő években rövidebb-hosszabb ideig Lipcsében, Bonnban és Mannheimben tartózkodott. 1859-ben beiratkozott a Bonni Egyetemre, hogy egy félévig művészetet, építészetet és filozófiát tanuljon. Mannheimben 1862 és 1864 között általános zeneelméleti, karmesteri és hangszerelési ismereteket szerzett. Itt mutatták be Die Loreley (op. 16) című operáját 1863. június 14-én. 1865-ben a zeneigazgatói posztot töltötte be Koblenzben,[9] és itt kezdett hozzá jól ismert 1. hegedűversenyének komponálásához.[10] Két évvel később a türingiai Sondershausenbe költözött, ahol 1870-ig udvari kapellmeisterként tevékenykedett, Schwarzburg-Sondershausen hercegének szolgálatában. Ezt követően Berlinben zenetanárként, majd 1873-tól független zeneszerzőként dolgozott. Ebben az időben korának olyan jelentős zenei személyiségeivel került kapcsolatba, mint Johannes Brahms és Pablo de Sarasate.
1878-ban Bruch ismét kapott állást, mint Stern’sches Konservatorium vezetője.[11] 1880-tól 1883-ig a Liverpooli Filharmóniai Társaságot (Royal Liverpool Philharmonic Orchestra) irányította. 1881. január 3-án feleségül vette Clara Tuczek énekesnőt (1854. február 15.–1919. augusztus 26.); négy gyermekük született.
Az Egyesült Államokba tett utazása után átvette a breslaui Orchesterverein vezetését, és azt 1890-ig látta el. Ezután családjával Berlinbe költözött, és ott 1890-től egészen 1911-es nyugdíjba vonulásáig zeneszerzést tanított a Berlin Hochschule für Musik professzoraként. 1891-ben zeneszerzői mesterkurzust tartott a Porosz Művészeti Akadémián (Preußische Akademie der Künste), Berlinben. Ottani tanítványai közé tartozott Oscar Straus és Eduard Künneke operettkomponista, a norvég Fartein Valen, a lengyel orgonaművész, karmester és zeneszerző Feliks Nowowiejski, az angol komponista, Ralph Vaughan Williams és Kōsaku Yamada, japán zeneszerző. Egyebek mellett, népdalok feldolgozásával is foglalkozott, az úgynevezett Kaiserliederbuch (Császári Daloskönyv) számára, amelynek első kiadása 1906-ban jelent meg Volksliederbuch für Männerchor (Népdalkönyv férfikórusra) címmel.[12]
Életében számos kitüntetésben részesült. Egyebek közt 1893-ban a University of Cambridge díszdoktorává, 1918-ban a berlini Friedrich-Wilhelms-Universität (ma Humboldt-Universität) díszdoktorává avatták. Bruch 1920-ban halt meg, berlini otthonában. Felesége mellett helyezték örök nyugalomra Berlin-Schönebergben, az Alter St.-Matthäus-Kirchhof díszsírhelyében, ahol olyan jeles berliniek körében alussza álmát, mint August Bredow szobrász, Johann Heinrich Schmieden és Alfred Messel építész, vagy a Grimm testvérek. Temetésén 1. hegedűversenyének Adagio tételét játszották. Sírkövén ez a felirat áll Musik ist die Sprache Gottes (A zene Isten szava).
Bruch ideáljai már zeneszerzői pályájának elején rendíthetetlenek voltak, és egészen haláláig nem változtak meg alapvetően. Egyértelmű Mendelssohn és barátja, Brahms iránti nagyrabecsülése. Nagy bánatára azonban, mindvégig a nagy Brahms árnyékában maradt, akivel egész életében összehasonlították.
Pályája során mindvégig élénk érdeklődést tanúsított a német népdal iránt. Ezzel szemben a kezdetektől harcolt a Liszt és Wagner által fémjelzett új német iskola ellen. Az ő művei a fülbemászó melódiák és a hagyományos zenei formák iránti vonzódásáról árulkodnak. Jóllehet Bruch erősen érdeklődött a vokális muzsika iránt, legjobb műveit a hangszeres zene területén alkotta (szimfóniák, versenyművek).
Már életében nyilvánvalóvá vált, ami mára a realitás: a komponista Bruchot a nagyközönség szinte csak az 1. hegedűversenyéről ismeri, s ez a tény a zeneszerzőt elkeserítette.[13]
Sokoldalú munkásságát viszonylagos közömbösség övezte, és ennek az alapjai többirányúak:
Bár kompozícióinak nem kis hányada egészen eredeti és progresszív vonulatot képvisel, Bruch alapjában konzervatív muzsikus volt, akit a századfordulón – főként az új harmonizálás szerény alkalmazása következtében – anakronisztikusnak bélyegeztek. Védelmezte a maga romantikus művészetfelfogását, és további bírálatoknak tette ki magát azzal, hogy Richard Strausst és Max Regert hevesen kritizálta. Egész életében elzárkózott mindenféle zenei újítástól, amit egyszerűen zenei szociáldemokráciának nevezett. A nemzetiszocializmus időszakában pedig, Kol Nidrei című alkotása (op. 47.) miatt – feltételezett zsidóként – kikerült a műsortervekből, így a német nyelvterületeken szinte teljesen feledésbe merült.
Végül álljon itt, hogyan vélekedett maga Bruch a saját életművéről:
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.