német író, költő, grafikus, művészetteoretikus, jogász és politikus From Wikipedia, the free encyclopedia
Johann Wolfgang von Goethe (Frankfurt am Main, 1749. augusztus 28. – Weimar, 1832. március 22.) német író, költő, grafikus, természettudós,[1] művészetteoretikus, jogász és politikus. A német irodalom egyik klasszikusa, a világirodalom egyik legnagyobb költője. A líra, a dráma és az epika műnemében egyaránt remekművek sorát alkotta.
| Johann Wolfgang von Goethe | |
.jpg) | |
| Johann Wolfgang von Goethe Joseph Karl Stieler festménye | |
| Élete | |
| Született | 1749. augusztus 28. Frankfurt am Main |
| Elhunyt | 1832. március 22. (82 évesen) Weimar |
| Sírhely | Weimarer Fürstengruft |
| Nemzetiség | német |
| Szülei | Johann Caspar Goethe és Catharina Elisabeth Textor |
| Házastársa | Christiane Vulpius |
| Gyermekei | August von Goethe |
| Pályafutása | |
| Jellemző műfaj(ok) | |
| Alkotói évei | 1767–1832 |
| Kitüntetései |
|
 | |
| Johann Wolfgang von Goethe aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Johann Wolfgang von Goethe témájú médiaállományokat. | |
Édesapja, Johann Caspar Goethe (Frankfurt, 1710. július 29. – Frankfurt, 1782. május 25.), 38 éves korában, 1748. augusztus 20-án, Frankfurtban feleségül vette az akkor még csupán 17 éves Catharina Elisabeth Textort (Frankfurt, 1731. február 19. – Frankfurt, 1808. szeptember 15.), Johann Wolfgang Textor frankfurti polgármester leányát.
Visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy édesapja sokoldalú műveltségű, köztiszteletben álló jogász volt, aki magánvagyonából élt. Egészen a merevségig komoly, rendszerető, szilárd férfiként ismerték. Vele ellentétben édesanyja, a melegszívű asszony, akit természetes vidámságú és derült életfelfogásúként jellemez. Johann Wolfgang első gyermekük volt, hat gyermeke közül csupán ő és egy évvel fiatalabb húga, az 1750-ben született Cornelia Friederica Christiana maradt életben.
Az ifjú Goethének és húgának boldog gyerekkoruk volt a szülői házban. Édesapjuktól és házitanítóktól magánleckéket kaptak, ezen felül tanultak latinul, franciául, ógörögül és angolul is. Goethe későbbi éveiben nagyon fontosnak tartotta az idegen nyelvek ismeretét.
Költői tehetségét, mint ő maga is mondta, édesanyjától örökölte, hiszen gyermekkorában az ő hatása alatt állott.
Johann Caspar nem szerette volna, ha gyermekeinek az oktatás hiánya miatt ugyanazokat a hátrányokat kellett volna elszenvedniük, mint neki, így taníttatásukról igen magas szinten gondoskodott. Taníttatta rajzolni, úszni, lovagolni, vívni; mindenre, ami egy előkelő ifjú képzettségéhez akkoriban tartozott. Goethe kezdetektől fogva nem kedvelte az egyházat, annak történetét a „tévedések és az erőszak keverékeként” (Mischmasch von Irrtum und Gewalt) jellemezte. Igen szeretett rajzolni, nagyon korán kezdett érdeklődni az irodalom – különösen Friedrich Gottlieb Klopstock és Homérosz művei – iránt. Kedvelte a színházat is, és rajongott a bábszínházért.
Tanulmányai némileg félbeszakadtak, mikor 1759-ben a franciák Frankfurtot megszállták. A Goethe-házhoz egy francia tiszt, Thoranc gróf volt beszállásolva, aki élénken érdeklődött a művészetek iránt, képeket vásárolt, színházba járt, ami az ifjú Goethére is nagy hatással volt. A koraérett gyermek 15 éves korában az életet közelebbről is kezdte megismerni, olyan fiatalemberek társaságába keveredett, akik nem egyszer éjszakai kimaradásra is rávették. Ez időre esik a költő első szerelme, egyik új barátjának nővére, Margit (Gretchen) iránt. Nevét a költő a Faustban örökítette meg.
Apja szép jövőt akart biztosítani a fényes tehetségű gyermeknek, ezért jogi tanulmányokra szánta, bár Goethe szívesebben foglalkozott volna a régészettel. 1765-ben, tizenhat éves korában az ifjú Goethe Lipcsébe került jogot hallgatni, 1768-ig. A jog azonban nem vonzotta, sőt az egyetemi tanulmányok általában sem. Jobban kedvelte Christian Fürchtegott Gellert költészetóráit, amelyeknek rendszeres látogatója volt. A város mind emberként, mind költőként nagy hatással volt rá, szívesen töltötte idejét új, lelkes barátaival, Schlosserrel, későbbi sógorával, és Berisch-sel, egy előkelő ifjú nevelőjével, akik költői tevékenységre buzdították. Addigi irodalmi próbálkozásait mind elégette, korábbi írásai közül csak egyetlen írása maradt meg: Poetische Gedanken über die Höllenfahrt Jesu Christi. Majd újabb lépéseket tett a líra és dráma terén.
Schlosser révén megismerkedett a Frankfurtból ideszármazott borkereskedővel, Schönkopffal, akinek Kätchen (Katica, Anette) nevű leánya szerelemre lobbantotta. Őhozzá írta első rokokó szerelmes verseit, majd 1770-ben név nélkül jelentette meg Annette című versgyűjteményét. A leány viszontszerette, de a fiatal Goethe féltékenységével annyit gyötörte kedvesét, hogy a viszony végül fölbomlott. Ennek emlékeit örökítette meg Die Laune des Verliebten című pásztorjátékában.
Az 1767-68. tanév végén súlyos betegségbe esett, s augusztusban félig betegen hagyta el Lipcsét. A lipcsei tartózkodás kitágította látókörét s fejlesztette műérzékét. Gotthold Ephraim Lessing, Christoph Martin Wieland és Johann Joachim Winckelmann lettek kedvelt olvasmányai s Oeserrel, a művésziskola igazgatójával való érintkezése a képzőművészet dolgaiba avatta be. Lipcsei tartózkodásának eredményei azok a dalok is, amelyeket Leipziger Liederbuch név alatt szoktak említeni, s amelyek Breitkopf által megzenésítve 1770-ben jelentek meg Goethe neve nélkül Lipcsében. Ezek Goethe első kinyomtatott költeményei.
Édesapja nemigen volt megelégedve a jogtudományokban való előmenetelében, és sürgette a tanulmányok folytatását. Csakhogy Goethe betegeskedése ezt lehetetlenné tette, s így kénytelen volt az egész 1769. évet otthon tölteni, ami csak fokozta a feszült viszonyt az apa és fia között. Ezt anyja befolyása és Klettenberg kisasszonynak, anyai barátnőjének társasága enyhítette. Klettenberg pietisztikus irányú nézetei misztikus irományok és az alkímia tanulmányozására késztették Goethét, ennek nyoma is fellelhető Faustban.
1770 tavaszától a straßburgi egyetemre járt, hogy befejezze jogi tanulmányait. Ugyanitt belépett a Sturm und Drang nevű körbe (később művészeti irányzat lett), és nemsokára annak legkiválóbb képviselőjévé vált. Itt ismerkedett meg a Sturm und Drang-korszak többi képviselőjével: társasága előbb Jung-Stilling, Salzmann, később Meyer von Lindau és Lenz voltak. Nagy hatással volt rá Johann Gottfried Herder, aki mint Holstein-Eutin herceg útitársa, szemének operálása végett jött ide. Ő hívta fel Goethe figyelmét Homéroszra, Shakespeare-re és az éppen akkor megjelent Ossziánra. Megismertette a különböző népek költészetével. A képzőművészettel való foglalkozást sem hagyta abba, nagy hatással volt rá a székesegyház is. Goethe ekkorra már az irodalomban is sokat fejlődött. Shakespeare-tanulmányainak eredménye volt a Götz terve. Itt keletkeznek első csírái a Faustnak, és lírája is erős lendületet vett. Goethe gyakran lovagolt ki Elzász falvaiba népdalokat gyűjteni, s egy ilyen útja alkalmával ismerte meg a közeli Sessenheim lelkészének lányát, Friederike Briont. Ez a szerelem ihlette első népdalszerű, lírikus költeményeit: Vadrózsa, Májusi dal. Ebben a viszonyban annyi báj, gyöngédség s költészet volt, ami Goethe egyetlen későbbi viszonyában sem lelhető fel.
Strasbourgban letette a vizsgáit, és megszerezte a jogászdoktori diplomát. Ezzel befejezte tanulmányait, s 1771-ben hazatért.
Ekkor kezdte meg azon első vázlatát a Götz von Berlichingennek, amely félszázaddal később nyomtatásban is megjelent. Apja óhajára 1772 májusában a wetzlari birodalmi törvényszéknél joggyakornok lett. Itt is élt irodalmi hajlamainak, írt a Frankfurter gelehrte Anzeigen című lapba, amit Schlosser ez időben alapított, s érintkezett számos íróbarátjával. Újabb szerelem is fűződik a wetzlari tartózkodáshoz. Ez komoly veszedelembe dönthette volna az ifjút, ha az akaraterő nem tartozott volna fő jellemvonásai közé. Charlotte Buff (Lotte), egy wetzlari hivatalnok leánya volt e szenvedélyes szerelem tárgya. Nagy kézügyességgel és fantáziával, készített Lottének egy kis színházmodellt. Beleszeretett anélkül, hogy tudta volna, hogy az árva leány – anyagi szükség okán – már el van jegyezve (ráadásul az ifjú Goethe közvetlen hivatali fölöttesével, Johann Christian Kestnerrel), s a szenvedély és kötelesség oly erős harcát vívta, hogy már-már öngyilkosságra gondolt. Ehhez járult egy másik esemény, amely lelkében szintén mély nyomot hagyott: barátja, a braunschweigi követségi titkár, Karl Wilhelm Jerusalem öngyilkossága. Halott barátját becsmérlő szavai miatt párbajozott is Kestnerrel, amiért börtön várta. E szerelem emléke a börtönben írt Az ifjú Werther szenvedései című alkotása, illusztrációként abba Lotte képét Charlotte Buff után maga rajzolta. Valószínűleg a fiatalasszony adatta ki a neki ajándékozott kézirat alapján. Szülővárosában valóságos diadalmenet várta és a mű hatására öngyilkossági láz futott végig Európán a reménytelen fiatal szerelmesek soraiban.
Frankfurtba visszatérve ügyvédi gyakorlatot folytatott, mégpedig egész komolyan, és mint néhány jogi értekezése mutatja, alapos jogi ismeretekkel. Emellett az irodalomhoz is hű maradt, néhány apróbb értekezés mellett befejezte a Götz von Berlichingent. A darab nagy hatást tett, s megalapozta költői hírnevét. Számos utánzat, egész sereg lovagjáték és lovagregény keletkezett eme munka hatására. Goethe maga is a német történelemnek több mozzanatát akarta így feldolgozni, de fejlődése utóbb más irányt vett, s ezen irányú terveivel fölhagyott. Darabját a színpad számára többször átdolgozta.
Ezek hatására készült Az ifjú Werther szenvedései (Die Leiden des jungen Werthers) című regénye, amelyben e két tárgyat művészi egésszé olvasztotta össze. Mindamellett, hogy a mű szinte betegesen szentimentális, tele van költői szépségekkel, s nyelve mindent fölülmúl, amit a német próza eladdig fölmutathatott. A Werthernek óriási hatása volt az egész korra. Goethe hírneve a legszélesebb körben elterjedt, s számos látogatót vonzott házukba. A kor leghíresebb emberei felkeresték őt, s barátaivá lettek. Klopstock egyik utazásában Karlsruhe felé szintén betért hozzá. Lavater is meglátogatta őt. Friedrich Maximilian Klinger és Friedrich Heinrich Jacobi (1743–1818) szintén barátságot kötöttek a költővel. Ilyen hangulatban főleg lírája gyarapodott, és egynéhány kisebb jelentőségű munkát írt. Közülük a Götter, elden és Wieland című egyfelvonásos szatirikus tréfa (Wieland Alcestéje ellen) a legérdekesebb.
Újabb anyagot költészetéhez egy újabb szerelem szolgáltatott: 1774-75 telén megismerkedett Elisabeth Schönemann-nal (Lili), egy frankfurti bankár leányával, akiről Stella című szomorújátékában (1776) rajzol képet. Életének e korszakából való még a Clavigo című dráma is, amit Beaumarchais naplója alapján, nyolc nap alatt írt meg. A Stolberg testvérekkel Svájcba utazott, ahol Bodmerrel ismerkedett meg, s Lavaterrel való barátságát szorosabbra fűzte. 1774 decemberében Knebel őrnagy révén ismeretséget kötött Károly Ágost weimari herceggel és ennek öccsével, Konstantinnal. A herceg gyakrabban érintkezett Goethével, s miután 1775 szeptemberében átvette a nagyhercegség kormányzását, meghívta Goethét Weimarba.
A weimari udvar már Goethe odaérkezése előtt is némileg irodalmi központnak számított. Ott tartózkodtak ez időben: Wieland és Knebel őrnagy, Konstantin herceg nevelői, a műfordító; Einsiedel kamarás, a fordító és drámaíró; Bertuch, a Jenaer Literaturzeitung alapítója és szerkesztője; Musäus, meseíró; Seckendorff kamarás, kitűnő zenész. Később Herder és Friedrich Schiller is odakerült. Goethe megnyerte Károly Ágost rokonszenvét, s csakhamar benső bizalmas barátjává lett. A herceg 1776-ban követségi tanácsossá, majd rövidesen titkos tanácsossá nevezte ki, s Goethe igyekezett hivatali kötelességeinek is megfelelni, sőt több munkát is magára vett, mint amennyit okvetlenül kellett volna. Ő kezelte az összes építési ügyet, a bánya- és az erdőigazgatást, majd a hadügyeket is, úgyhogy tényleg ő volt a herceg első minisztere, aki 1782-ben valóban miniszterelnökévé nevezte ki, bár ő ezt éppen nem óhajtotta, sőt Der Sänger című balladájával tiltakozott is ellene.
Ugyanezen évben, két hónappal előbb történt, hogy II. József császár nemességgel tüntette ki. Ez az idő költői szempontból terméketlen volt. A munka és mulatságok annyira lefoglalták, hogy nem maradt ideje a múzsa számára. Szerelmét Lili iránt újabb szerelmek felejtették el. Ezek közül különösen kettő volt mélyrehatóbb: Charlotte Stein és Corona Schröter iránt. Steinné asszony (szül. Schardt), a hercegi főlovászmester neje, a nála hét évvel idősebb igen érdekes és finom lelkű nő volt. A költő kezdettől fogva érdeklődött iránta, de ő eleinte hidegen viselkedett vele szemben. Az 1776-ban megérkezett Corona Schröter énekesnő ifjú bájai ugyan háttérbe szorították egy időre Goethe szívében Steinné képét, de ki nem törölhették, s lassan észrevétlenül erős, de tiszta, az erkölcs és kötelesség határain túl nem csapó szerelmi viszony fejlődött, ennek emléke a költő leveleiben maradt fenn. Költői működése arra szorítkozott, hogy néhány énekes játékot írjon a műkedvelő színház számára. 1779-ben ugyanilyen céllal megírta prózában az Iphigenia Tauriszbant.
Ez idő tájt kezdett foglalkozni földtani, majd növénytani, anatómiai, csonttani és különösen színtani tudományokkal. 1779-ben a herceggel Svájcba utazott, s elkezdte megírni az Egmont, a Torquato Tasso és a Wilhelm Meister néhány kisebb töredékét. Érezte szükségét, de nem tudott alkotni, mert a környezet nem nyújtott neki ehhez elég tápot. Régi óhaja volt Itáliát, a művészet klasszikus honát látni, s most e vágya, aminek Mignon dalában oly szép kifejezést adott, csak fokozódott, mert hozzájárult a környezettel való elégedetlenség, némi politikai nézeteltérés közte és a herceg között, s azon óhajtása, hogy Steinné asszonytól szabaduljon. 1786 júliusában Karlsbadba ment, ahol kiadója ajánlatot tett összes munkáinak sajtó alá rendezésére. Innen indult itáliai útjára.
Az itáliai utat inkognitóban, Möller kereskedő neve alatt tette meg. Előbb Velencébe, majd Rómába ment. Itt fejezte be az Iphigeniát, emellett sokat foglalkozott a képzőművészetekkel, ami kétségkívül nagy hatással volt költői képzeletére is. A művészet országából Goethe nem vágyódott haza. Másfél évig mulatott ott, és csak 1788 áprilisában tért vissza. A herceg felmentette politikai hivatalaitól, s csupán a tudományos és művészeti intézetek felügyeletét hagyta meg nála, ehhez később (1792) még az újonnan alapított udvari színház intendánsi hivatala járult. Az olaszországi út eredménye volt három drámája: az Iphigenia, a Tasso és az Egmont, és az Italienische Reise c. útleírás. Római emlékeit, amelyek közé egy milánói nővel való szerelmi viszonya vegyült, Römische Elegien című költeményeiben örökítette meg. 1790-ben, amikor az Itáliából hazatérő Amália hercegné elé utazott Velencéig, írta Velencei Epigrammáit.
A weimari élet szűkkörű és kicsinyesnek tűnt, a római tartózkodás után. Még jobban érezte ezt azon új viszony következtében, amelyet Christina Vulpiusszal, egy ottani hivatalnok leányával, a Rinaldo Rinaldini szerzőjének testvérével kezdett. A lány, akinek üdesége Goethét megkapta, elkísérte őt botanikai sétáira, s tőle 1789. december 25-én született fia, Ágost, az egyetlen, aki gyermekei közül életben maradt. Krisztinát később, 1806-ban törvényesen is elvette. Hozzájárultak lelki egyensúlyának megzavarásához a francia forradalom eseményei, s ilyen hangulatban szívesen vett részt a herceg sziléziai táborozásában, 1792-ben a francia hadjáratban, 1793-ban Mainz ostromában. Hogy az események benyomásaitól szabaduljon, a költészethez fordult. Írt vígjátékokat (Grosscophta és Der Bürgergeneral), drámát (Die Aufgeregten) és novellákat (Unterhaltungen deutscher Auswanderer), ezekben korabeli tárgyakat dolgozott fel, mégsem érte el velük a kívánt sikert. Hasonló célból dolgozta fel a Reinecke Fuchs c. régi állat-eposzt hexameterekben, 1793-ban. Mindezek nem hozták meg számára a kívánt nyugalmat, sem az óhajtott munkakedvet.
Ilyen körülmények között meghatározó befolyással volt lelki életére az a meleg barátság, amely közte és Friedrich Schiller között, 1794-ben létrejött. A szorosabb érintkezésre Schillernek egy levele adott alkalmat, amiben Goethét az általa szerkesztendő Horen c. folyóirat munkatársául kéri fel. Goethe szívesen válaszolt, s szorgalmasan dolgozott mind ebbe a folyóiratba, mind a később kiadott Musen-Almanachenba. Levélváltás közben a két költő mind több érintkezési pontot talált, s a jó viszony mindkettejükre serkentőleg, s termékenyítőleg hatott. A közízlés ferdeségei, a középszerű írók, és a fonák irodalmi viszonyok ellen közösen valóságos hadjáratot indítottak csípős és szellemes epigrammáikkal, amiket Xéniáknak neveztek el, s a Musen-Almanachenban adtak ki. Az 1797. évet ballada-évnek nevezik a költő életében, mert ez évben írta egész sorát a legkiválóbb balladáknak és románcoknak. Még előbb, 1795-ben fejezte be Wilhelm Meisters Lehrjahre c. regényét, amelyben azt az eszmét akarja illusztrálni, hogy a művészet és élet a gyenge embert is önállóságra juttatják. Költői erejének teljében alkotta 1796-ban Herman und Dorothea c. elbeszélő költeményét, amihez az impulzust Vossnak Louise c. idilljéből merítette, de jóval fölülmúlta ezt. A cselekményt a polgári életből merítette, amit azonban a nagyszerű háttér és az egyes alakok művészi jellemzése valóságos eposszá teszik. Goethe ifjúkori munkái óta egyetlenegy sem volt, amely nemzeténél ilyen osztatlan tetszésben részesült volna.
1799 óta, amikor Schiller is Weimarba költözött, Goethe figyelmét a színpadra irányította. Előadatta Schiller és Shakespeare darabjait, maga lefordította Voltaire Mahomet és Tancred c. drámáit. Eredetit csak egyet írt: Natürliche Tochter; tárgyát Bourbon-Conti herceg emlékirataiból vette. Eközben nem szűnt meg a képzőművészetekkel foglalkozni, szerkesztett művészeti folyóiratot is (Propyläen), s írt néhány kisebb művészettörténeti dolgozatot. E széles körű tevékenységnek közepette érte 1805-ben Schiller halála, amely mélyen megrendítette. Csak három hónappal később tudta barátját elsiratni az Epilog zur Glocke c. költeményében.
Még be sem hegedt a seb, ami Schiller halálával érte, s már újabb események dúlták föl lelkét. 1807-ben szerelemre gyúlt Minna Herzlieb iránt. Szívbeli küzdelmeinek képét rajzolta Die Wahlverwandtschaften c., utolsó regényében, amelyet a mély, tragikus tartalom, és a művészi kidolgozás egyaránt legjobb munkái sorába emel. Munkáinak új összes kiadása számára (Stuttgart, Cotta) befejezte a Faust első részét, amin egész életén keresztül dolgozott. Ebben a munkájában rakta le mindazt, aminek eszméje az emberről és világról félszázados életének tapasztalatain átszűrődött. Ez nemcsak Goethének fő műve, hanem a legjelentékenyebb is mindazok között, amiket német költő valaha alkotott. Benne az ember tragikuma van lefestve, az ellentmondás, a vágyak szárnyaló nagysága, s az eszközök lenyűgöző csekélysége között.
Goethe ezután mindinkább magába fordult, zárkózottá lett, s tanulmányainak élt. A keleti nyelvekkel való foglalkozás gyümölcse egy lírai gyűjtemény: Westöstlicher Diwan, amelyben részint keleti költeményeket dolgozott át, részint eredetieket írt. E munkája nagy hatással volt a későbbi költőkre is, s méltó hozzá, mint korának legkitűnőbb lírikusához. Közben befejezte és kiadta a Farbenlehrét. Az évenkénti karlsbadi utazás alkalmat nyújtott ásványtani tanulmányait folytatására is. E nyaralásai alatt írt kisebb novelláit és verseit foglalta össze Wilhelm Meisters Wanderjahre c. munkájában, ebből éppen ezért teljesen hiányzik az egység.
1810-ben kezdte írni önéletrajzát Aus meinem Leben, Dichtung und Wahrheit cím alatt, amely 1775-ig terjed, s nemcsak művészi előadása által, hanem mint forrásmunka is igen becses. A költőt mindegyre több csapás érte, s ő mind jobban elidegenedett a világtól. Nejének 1816-ban bekövetkezett halála sokkal mélyebben érintette, mint azt a világ gondolta volna. Menye, Otília pótolta őt némileg, aki szerető gondoskodással vette körül a költőt aggságában. 1817-ben egy akarata ellenére előadott, értéktelen darab miatt lemondott intendánsi állásáról. A szerelem és lemondás szenvedésein még egyszer át kellett esnie, amiket a 17 éves Ulrike von Levetzow kisasszony szépsége okozott neki.
1828-ban meghalt hercegi barátja, Károly Ágost, akit nemsokára neje követett. De legmélyebben fiának halála érintette, aki 1830-ban Rómában hunyt el. Ez évben végezte be a Faust II. részét, ami tele van szimbolikus célzásokkal, mély eszmékkel, összefüggésük azonban nem mindig világos. Ezek értelmét illetően igen eltérő mind a magyarázók nézete, mind a bírálók véleménye a munka értékére nézve. Ez volt utolsó műve. Nem sokkal később meghalt.
A weimari fejedelmi sírboltban nyugszik, Károly Ágost nagyherceg és Schiller mellett.
Három unokája maradt, Alma Sedina (1827. október 29. – 1844. szeptember 29.), Walther Wolfgang (1818. április 9. – Lipcse, 1885. április 15.), aki főleg zenével foglalkozott s néhány szerzeménye meg is jelent, valamint Wolfgang Maximilian (1820. szeptember 18. – Lipcse, 1883. január 20.), aki jogot végzett s az irodalommal is foglalkozott. 1859-ben mindkét testvért bárói rangra emelték, mindkettő nőtlenül halt meg, így Goethének nincs ma élő leszármazottja.
A család örököse, Zsófia szász hercegné, a költő házát és hagyatékát mint Goethe-tárt a nyilvánosságnak adta át. 1885-ben alakult Weimarban a Goethe-társaság, mely hivatalos közlönyévé a Ludwig Geiger által 1880-tól szerkesztett Goethe-Jahrbuch-ot választotta.
A kortársak tanúsága szerint Goethének már külső megjelenése is rendkívüli emberre vallott. Hatalmas termete mutatta a benne lakozó férfiasságot és szilárdságot, míg tekintetéből, amivel mindenkit megbűvölt, a költői lélek sugárzott ki. Több mint százféle arcképe van, ezeket Rollett H., Die Goethebildnisse (Bécs, 1883) c. könyvében állította össze. Számos szobra közül nevezetesebbek a frankfurti Schwanthalertől, a weimari kettős szobor (Goethe és Schiller) Rietscheltől, David, Nagy és Rach kisebb mellszobrai.
Munkáinak igen sok kiadása van, a 19. században legteljesebb Hempelnél jelent meg (Berlin) 1868 és 1879 között, másodszor pedig 1883-ban, 36 kötetben. Összes írásainak nagy kiadását a Goethe-társaság indította meg Weimarban 1887-ben. Említésre méltó, hogy Goethe műveinek, arcképeinek, a róla írott műveknek és a reá vonatkozó emlékeknek legnagyobb gyűjteménye Elischer Boldizsár budapesti ügyvéd birtokában volt, aki ezt a nagy értékű gyűjteményt a 19. században Berlinben, Badenben és más helyeken is kiállította.
Goethe hatása az európai gondolkodásra és művészetre mindmáig óriási, ahogy a magyar irodalomra is az.
Nálunk főleg Kazinczy Ferenc korában érezhető, amikor irodalmunkban egész iskolává lett a németeket, s különösen Goethét utánzó irányzat. Kazinczy különösen szerette őt, főleg a görög klasszikusokra emlékeztető költészetét, s iparkodott azt nálunk is meghonosítani. Goethe hatása azonban nem itt kezdődik, hanem a Wertherrel, amelynek egyik silány utánzatát (Adolfs Briefe) maga Kazinczy magyarította Bácsmegyei gyötrelmei c. alatt. Werther hatása alatt írta meg Kármán József költői szépségekben gazdag kisregényét, a Fanni hagyományait. A Werthernek magának három magyar fordítása jelent meg a 19. században, az első 1823-ban, a második 1837-ben, mind a kettő névtelenül, a harmadik pedig 1864-ben Bajza Jenőtől.
Kazinczy a következő darabjait fordította le: Stella, Testvérek, Clavigo és Egmont, ezek közül ez utóbbi fordítás számos szándékos germanizmusáról nevezetes. Tanítványai, s követői közül Kis János az Iphigeniát fordította le (1833).
Lírája és balladái hatással voltak Bajza Józsefre és Kölcsey Ferencre is. Az újabb költők, akik a nemzeti irányt művelték, kevésbé fordultak Goethe felé. Petőfi nem szerette Goethét, hidegnek és ellenszenvesnek találta. Több rokon vonás van Arany János és Goethe között. Mind a kettőnek széles körű és sokoldalú a műveltsége, nagy az érzéke a plasztikus iránt, mindkettőnek a jellemzés az erős oldala és művésze a maga nyelvének. Arany foglalkozott Goethével, s nagy művészettel fordította le a Balladát az elűzött és visszatért grófról. A Faust hatása alatt írta Madách Imre Az ember tragédiáját. A Faustot legelőször Nagy István ültette át magyarra 1860-ban, több fordítása is megjelent: Dóczy Lajostól, Komáromy Andrástól, Szabó Mihálytól és Kozma Andortól. A második részt Váradi Antal fordította (1888).
Lírai költeményeit Szász Károly fordította le, megjelent a fordító bevezetésével 1875-ben.
Egyéb magyar fordításban megjelent munkái: Egmont, Szigligeti Edétől, 1871; Mignon, ugyanattól, 1873; Hermann és Dorottya, Hegedűs Istvántól (Olcsó könyvtár); Berlichingeni Gottfried, a vaskezű, Balla Mihálytól (Olcsó könyvtár 200.); Xeniák, Csalomjaitól, 1883; Lélekrokonság, Kemenczky Kálmántól.
A 20. század első évtizedeiben Iphigenia Tauriszban című drámáját Babits Mihály, a Faustot pedig Sárközi György fordította magyarra. Művei újabb fordításai közül jelentősek Vas István vers- és prózafordításai (Vonzások és választások), valamint Jékely Zoltán és Kálnoky László Faust-átdolgozása. Hermann és Dorothea című eposzát legújabban Hárs Ernő fordította magyarra.
Goethe A. F. Oser festőnél tanult rajzolni Lipcsében. Több művét saját maga illusztrálta. Foglalkozott emellett színelmélettel. A róla készült leghíresebb portrét Tischbein festette (Goethe a Campangnán, Frankfurt, Städelsches Museum).[2] A portré Goethe antikvitás előtti hódolatát fejezi ki, egyben utal Goethe egyik legismertebb művére, az Iphigenia Tauriszban címűre.
Goethének közvetlen kapcsolata nem volt Magyarországgal, de Elischer Boldizsár jogászprofesszor révén jelentős, Goethével kapcsolatos tárgyak és dokumentumok (ásványok Goethe ásványgyűjteményéből, Goethe által készített rajzok és árnyképek, több Goethe-kiadás, illetve az íróról és barátairól készített metszetek és arcképek) kerültek a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteményébe.[3]
Johann Wolfgang Goethe válogatott művei, 1-10.; Európa, Budapest, 1982–1988
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
