From Wikipedia, the free encyclopedia
Természeti népeknek vagy régiesen természeti állapotban lévő népeknek[1] szokták nevezni a gyarmatosítás és az európaiak megjelenése idején magasabb technikai kultúrával nem rendelkező népeket – szembeállítva őket az úgynevezett „magaskultúrával” rendelkező népekkel („kultúrnépek”). Előfordul félig-meddig szinonimaként rájuk a törzsi társadalmak (angolul: tribal societies),[2] illetve 19–20. századi könyvekben a primitív népek/társadalmak (angolul: primitive peoples/society), és a (fél)vad népek (angolul: wild peoples),[3][4] barbár népek/társadalmak (angolul: barbarous peoples/society)[5] kifejezés. Utóbbiak negatív, leminősítő felhangjuk miatt napjainkban már nem használatosak. Olykor alkalmazzák rájuk az őslakos népek (angolul: indigenous peoples) fogalmat is (régiesen autochton népek),[6] azonban ez nem pontos, mivel egy adott területen őshonos lehetett egy kultúrnép is az európaiak megjelenésekor (pl. Japán, Perzsia). A természeti népek közül a napjaiban is eredeti formában meglévő, elszigetelt népekre az úgynevezett érintetlen népek (angolul: uncontacted peoples) fogalmát használják.
 |
Ezt a szócikket némileg át kellene dolgozni a wiki jelölőnyelv szabályainak figyelembevételével, hogy megfeleljen a Wikipédia alapvető stilisztikai és formai követelményeinek. Indoklás: A szakaszokban lévő "irodalom" nem felel meg a formai útmutatónak, ha szükséges régiók/országok szerint is külön csoportosítani a forrásműveket, akkor azt a inkább a További irodalom szakasz tábázatos (rendezhető) formátumával lehetne megoldani, illetve szövegbe rejtett forrásműveket is fel kell sorolni a Források szkaszban) |
A magyar nyelv értelmező szótára (Budapest, 1959–1962):[7]
Egyéb meghatározások:
Valamikor a történelem hajnalán minden nép természeti népnek volt tekinthető (vadászó-gyűjtögető társadalmak), azonban a mesterségek és a földművelés kialakulásától agrártársadalmak megjelenéséről lehet beszélni. Az ipari forradalom idején indusztriális társadalmak keletkeztek, míg a 20. század második felétől az informatikai–technológiai forradalom, és a szolgáltatások (harmadik szektor) fellendülése okozott jelentős társadalmi átváltozást.
A fentiekből következik, hogy a természeti népek száma a történelem során folyamatosan csökkent, napjainkra jelentős részük fel is számolódott. Habár a középkor óta a kereskedők és a keresztény misszionáriusok sok helyre eljutottak, kapcsolatba kerültek ilyen népekkel,[9] azok rendszeres kutatása a néprajztudomány fejlődésével indult meg az ipari társadalmakban a 19. században, habár számos korábbi műben is olvashatók természeti népekre vonatkozó jegyzetek. A néprajz Európán kívüli világgal kapcsolatos kutatói tudományterületét etnológiának hívták,[10] a 20. századtól inkább a kulturális antropológia kifejezés nyert honosodást.[11]
A 19. században kialakult megközelítés szerint nem tartoznak ide az Európán kívüli népek közül az úgynevezett „magaskultúrával” rendelkező társadalmak. A nomád népek megítélése vitatott, egyes nomád népeknél megjelent az írásbeliség, az állammá szerveződés (pl. Mongol Birodalom). A civilizáció fogalmát is elsősorban hozzájuk szokták kötni. Jellemző a régi, nagy világtörténeti irodalmi művekre, hogy aránytalanul sokat foglalkoztak az Európai népek történetével, ugyanakkor a távoli magaskultúrák bemutatását (az ókori Kelet leszámításával) rövidre fogták. Természeti népek történetével nemigen foglalkoztak.[12] Ennek oka nyilvánvalóan az írott források hiánya, ugyanakkor az európai kultúrfölény is megfigyelhető.
A 21. századra a Föld nagyjából teljes területe felfedezetté vált.[13] Ebben a munkában – és a természeti népek tanulmányozásában – több magyar tudós és utazó is részt vett.[14] Talán leghíresebb volt közöttük a Pápua Új-Guineában kutató Bíró Lajos (1856–1931).[15] A modern technikai vívmányok, gondolatok, nézetek az információáramlásnak köszönhetően a világ egyre nagyobb és nagyobb részét kapcsolják bele a globális „vérkeringésbe”. A 20. század folyamán több könyv született az utolsóknak vélt „vademberekről”.[16] Ennek ellenére még mindig van néhány törzs, amely természeti népként éli az életét – és kevés, vagy éppen semmilyen kapcsolatot nem tart a környező globális világgal:
A globális társadalomtól elzárkózásra példa volt az Índio do Buraconak nevezett indián férfi esete, aki Amazóniában élt, és az 1990-es évektől teljesen magára maradt törzse utolsó tagjaként. Kerülte a civilizációt, és évtizedes próbálkozások ellenére sem sikerült vele kapcsolatot kialakítani a külvilágnak. 2022-ben hunyt el, ezzel néhai törzse szokásainak titkát magával vitte a sírjába.[18]
Megfigyelhető egy olyan folyamat is, hogy technikailag fejlettebb (európai eredetű, vagy éppen globális) civilizációval találkozik egy természeti nép, azonban nem fordul el teljesen a saját hagyományaitól, hanem bizonyos szinten megőrzi, beleépíti megváltozott életformájába. Ezt a vonalat képviseli napjainkban a multikulturalizmus filozófiája is, amely szerint – a korábbi korszakok leuraló, gyarmatosító klasszikus európai gondolatával szembefordulva – a kulturális és a nemzeti sokszínűség érték, és az etnikai kisebbségiségek, csoportok nem beolvasztásra, csendes elpusztításra, hanem éppen megőrzésre méltóak.[19] Már az 1970-es években rámutatott Adolphus Peter Elkin (1891–1979) anglikán lelkész, néprajztudós Ausztrália őslakóiról írott könyvében, hogy mennyire nem szerencsés dolog lenézni a természeti népek szokásait:
A természeti népek kutatásában osztozik a néprajzzal több más tudomány, így a történettudomány, a szociológia, a vallástörténet, a nyelvészet, a művészettörténet, és újabban a környezetvédelem.[21]
.PNG)
.jpg)
.jpg)
A hosszú időn át (őskortól egészen a modern időkig, XIX–XX. sz.) természeti népként minősíthető népek száma nem ismert. Míg a „magaskulturát” alkotó népeket számát a magaskultúrák számából közelítőleg meg lehet határozni, a természeti népeknél erre nincs lehetőség. Igen nagy számukra a feltárt (jellemzően írásbeliség nélküli) nyelvek sokaságából lehet következtetni. Példa erre, hogy a Fodor-féle A világ nyelvei és nyelvcsaládjai című mű utal arra, hogy az európaiak megjelenése előtti időben csak Pápua Új-Guineában, ill. Ausztráliában 600-700-féle nyelvet beszéltek az őslakosok. Ezeket a számokat alapul véve, a régi természeti népek száma több ezerre tehető.
Tekintve, hogy számos természeti nép az idők során kipusztult, eltűnt, egybeolvadt a gyarmatosítókkal, és/vagy átvette azok kultúráját – kultúráik megismeréséhez már csak a régebbi az európai néprajztudósok munkái használhatók. Ők a 19–20. század folyamán még kapcsolatba léphettek az újonnan felfedezett természeti népekkel, és legjegyezhették bizonyos szokásaikat, mielőtt a hódítók világa fokozatosan elpusztította volna azt. Ebből következően az alábbi leírások is elsősorban a 20. század elejének kutatási eredményeit rögzítik, amelyek mára már részben nem élő szokásokról szólnak. Ilyen kutatási eredményeket foglalt össze például A Műveltség Könyvtára-sorozat A művészet könyve – A képzőművészetek történeti és technikai fejlődése, A zene fejlődéstörténete (Budapest, 1909) című kötete, illetve az Új lexikon (Budapest, 1936) több szócikke is.[22]
Ahogy vallásos gondolkozás és cselekvések bizonyos formái nélkül nem találhatunk természeti kultúrára, ugyanígy még a legkezdetlegesebb életszinten is megtalálhatjuk az irodalmiság jelentkezési formáit. Bár a differenciált irodalom ezekből a kezdetekből indult ki, mégis a természeti népek irodalmisága lényegesen különbözik tőle. A zene, ének, tánc, színjátékszerü szokások, epikus hagyományok és mesék összefüggnek, és a különböző korai műfajok között mind formai, mind tartalmi átjátszások vannak. Ezek az irodalmi jellegű cselekvések és hagyományok továbbá szoros összefüggésben vannak az illető természeti kultúra vallási és társad, tradícióival, törvényeivel: a társadalmi, többi élettényeitől el nem választható élettények, funkciók. A fejlődésvonal a kezdetleges ősnyelvtől az irodalmi formákig nem állapítható meg. A természeti népek irodalma, éppen úgy, mint a zene, a test kifestése, egyes gesztusok vagy táncmozdulatok a törzs életének a szolgálatában állott és meghatározott szerepe volt. Ezért osztják fel a primitív költészetet pl. munkadalokra, harci, ünnepi, szerelmi, vallásos, mágikus költészetre. Ezekben a költői alkalmakban sokszor az elválaszthatatlan ének és kezdetleges zenei kíséret mellett még a színjátszás és tánc elemei is egyesülhetnek.
Formailag a kezdetleges indulathang ismételgetésektől a szó, mondat, kívánság ritmikus ismételgetéseiig s a bonyolult gondolat- és szerkezetritmusoktól, az európai költői formáinkra emlékeztető versszerkezetekig sok típust találhatunk. Mindig a közösség igényeinek és kívánalmainak közvetítői nemcsak a termékenységi varázslat, a harci győzelem, vadászat, társas ünnepek, avatási szertartások idején, hanem a legegyénibbnek látszó életmozzanatokban is. Ugyanez jellemzi dramatikus szokásaikat, amelyeknek célja vallásos és társadalmi. Ez az improvizációkkal telt drámai művészet, amelynek szintén voltak szigorú hagyományai (pl. magas álarckészítő kultúra), az európaiak számára alig őrizhető meg, és jelentésekkel teli koreográfiája nélkül semmitmondó. Közvetlenebbül megközelíthető a természeti népek meseirodalma – bár ez is szerves összefüggésben van a természeti vallásos világképpel, a különböző paraszti meseirodalmak miatt jobban átélhetők az európaiak számára is. A különböző vallási, mitikus, mágikus mesék, eredet- és állatmesék az illető kultúrkör tipikus kifejezői. Így a különböző nomadikus-, pátriárkális, és földmívelő-mátriárka kultúrák meséi között morfológiai különbségek vannak. A természeti népek irodalmi alkotásai a korai kultúrák és vallásos világkép jobb megértését szolgálják. A 20. századi néprajzi gyüjtők azonban Brazíliában is, Afrikában is inkább pusztulásukról számolhattak be: az európai civilizáció fokozatosan kiszorította az emberi irodalmi kifejezőigény e régibb formáit.[23]
A természeti népek művészete összefoglaló elnevezése mindazoknak a művészeti és iparművészeti alkotásoknak, amelyek a kultúra alacsonyabb színvonalán álló népektől erednek. Nem tartoznak tehát e fogalomhoz a magasabb kultúrszínvonalat elért népek ősi, archaikus művészete és azok a művészetek sem, amelyeket olyan népek vagy néprétegek fejlesztettek ki, amelyeknek primitív kultúráját valamely magasabb kultúra érintette vagy keresztezte. Nem tartozik tehát ide a népművészet sem.
A természeti népek művészetének legjellegzetesebb ismertetőjele az, hogy majdnem teljes mértékben a vallási kultusznak, a rítusoknak szolgálatában áll, ami nemcsak plasztikai és festői alkotásaikra vonatkozik, hanem építészetükre és díszítőművészetükükre is. Ez a kultikus jelleg magyarázza, hogy a természeti népek művészetének nemcsak szelleme, hanem alapformái is úgyszólván valamennyi természeti népnél közösek, annak ellenére, hogy kultúrájuk egymással való kapcsolat nélkül fejlődött. Másik közös jellemvonás, hogy a formákban ritkán érik el a monumentálisát; éppen e tulajdonság alapján lehet a művészetnek ezt a körét a magasabb kultúrák művészetétől valamennyire elhatárolni. Mint harmadik általános jellemvonás szögezhető le végül, hogy a természeti népek művészete sohasem válik naturalistává a kifejezés módja tekintetében és sohasem válik realisztikussá az ábrázolás célját illetően. Nem törekszik valósághű ábrázolásra, nem valóságos modell után, hanem emlékezetből dolgozik; nem ábrázolja azt, ami a világban egyéni és esetleges, hanem csak azt, ami tipikus, ami a természet formáiban megismétlődő. Képzeteit fejezi ki és nem benyomásait. A természeti népek művészete az európai (klasszikus), naturalisztikus művészethez szokott kultúrember szemében stilizáltnak, elvontnak, többnyire groteszknek tűnik.
A természeti népek művészetének legnagyobb fontosságú megnyilatkozása a plasztika volt, amelynek főbb típusai a következők:
A festészetnek kis szerepe van a természeti népek művészetében, bár plasztikai munkájuk java része polikróm és így egyúttal festői hatású. A síkszerű festői ábrázolások közül legnevezetesebbek a Palau-szigetek épületeinek gerendafestései, kultikus-erotikus jelentéssel. Az Észak-amerikai indiánoknak, elsősorban a haida-törzsnek festői ábrázolásai a házak oromzatán, bútorokon és bőrpáncélokon a primitív festészet legszebb teljesítményei közé tartoznak. Megemlítendő, hogy az a sziklafestészet, amelyet régebben a dél-afrikai busman-törzs alkotásának tartottak, az újabb kutatások szerint nem tőlük származik és ősrégi eredetű.
A természeti népek építészete csak kisrészben sorolható az építőművészethez. Épületeik legtöbbje architektonikus értelemben egyszerű és primitív kunyhó – vannak azonban kivételek is. A kameruni musgu-törzs óriási kaptárszerű épületei pl. minden díszítés nélkül, tisztán építészeti formáikkal is figyelemreméltók. A természeti népek építészetének három jellegzetes típusa van: a kultuszok háza, a törzsfőnöki ház és a tanácsház; a tanácsházhoz hasonló rendeltetésű a férfiak háza és a különböző ú. n. „titkos szövetségek háza“. Architektonikus értelemben a legfejlettebb formákat az É.-amerikai indiánoknál és az újzélandi maoriknál találjuk, azonban mindkét nép építészetében kétségtelenül kimutatható az európai építőműv. hatása. Az ornamentális díszítés tekintetében a maori házak jelentik a csúcspontot. A természeti népek művészetében fokról-fokra megfigyelhető az a folyamat, amelynek eredményeként a művészet lassan elszakad a kultuszoktól és gyakorlata csak a tradíció erejénél fogva, mint megszokás folytatódik: a kultikus edényekből és bútorokból díszedények és díszbútorok lesznek, a totemoszlopokból cifrán faragott tornácoszlopok és ajtófélfák stb. Amint a törzs kulturális fejlődése új, magasabb rendű vallási formát ér el, az előző, primitívebb vallás kultikus ábrázolásai elavulnak. Van néhány területe a természeti népek művészetének, így elsősorban a Nyugat-afrikai Benin archaikus művészete, ahol a művészet elszakadása a kultuszoktól teljessé válik és kialakul az öncélú, többé-kevésbé realisztikus ábrázolóművészet, amely már a köznapi élet jeleneteit is témakörébe vonja.
A természeti népek művészetét földrajzi körzetek szerint is fel lehet osztani:
Olyan néptörzset, amelynek zenéje ne volna, a néprajzi kutatók nem találtak. Don Felix de Azara, aki a XVIII. század végén Dél-Amerikát beutazta, megemlékezik egy indián törzsről, a charruákról, kiknek sem vallásuk, sem társadalmi szervezetük, sem törvényeik, sem zenéjük nem volt; hangosan sem nem beszélnek, sem nem nevetnek, komoran, zárkózottan tengetik egyhangú életüket. Hogy mi történt azóta velük, bajos volna megállapítani. Ratzel háromkötetes nagy »Völkerkunde«-ja egy szót sem szól a charruákról. Ellenben több oly néptörzs ismeretes, amelyeknél az ének és tánc szokásban van, a hangszerek azonban teljesen ismeretlenek. Ilyenek a Philippinák és a Carolinák kisebb szigeteinek őslakói. A ceyloni veddáknak sincsenek hangszereik. Az ainuk is csak a japánoktól kapták az első hangszert. A hasszanyehek táncaikat csak tapssal és ujjcsattintással kísérik. Ausztrália egyes vidékein (Moorunde közelében) szintén ismeretlen a hangszer, a csoportos tánc ritmusát zöld gályák lengetése szabja meg. Mindenesetre ez a legprimitívebb karmesteri pálca.
Ausztrália őslakóinak kultúrája tipikusan kőkorszaki volt; vadászatból és növényszedésből éltek, nyomorúságos, hevenyészett viskókban keresnek védelmet a rossz idő ellen, ruházatuk oposszum-, kenguru- és kutyabőr darabjaiból állt, fegyvereik és szerszámaik anyaga fa (pl. bumeráng), legfeljebb kő. Zenéjük első sorban tánczene, vagyis ének volt, amellyel táncaikat kísérték. Különböző útleírók sokat beszéltek fő táncukról, a korroborriről. Ezt éjjel táncolták, erdőtisztásokon, rendesen holdfényes időben. A tisztás közepén tüzet gyújtottak. Ennek egyik oldalán gyülekeztek az asszonyok, akik térdeikre állatbőröket feszítettek, amelyeknek ütögetése a dob hangját pótolja. A férfiak előbb elbújtak a bokrok közé, agyaggal csíkokat festettek testükre és lombbokrétát kötöztek a bokáikra; ez utóbbiak csörgők szerepét játszották. Egyszerre a karmester (mindig férfi) megállt a nők csoportja előtt és a kezében levő két fabotot összeütötte; erre előrohantak a férfiak és hirtelen sorba álltak. A második kopogásra megkezdődött a dal és a tánc. A nők monoton, az európai hangjegyekkel le sem írható dallamot énekeltek értelmetlen szótagokra, miközben kezükkel a kifeszített bőrdarabon doboltak vagy két kézzel tapsoltak. A ritmust bámulatraméltó pontossággal megtartották, ellenben a melódia iránt semmi érzékük nem volt. A férfiak tánca balettszerű egyformasággal végzett hajlongásokból és ugrálásokból állt. A mozgások egyformasága és szabályos ismétlődése elárulta azt, amit különben az utazók is mondtak, hogy a korroborri-estélyeket gondos próbák, lelkiismeretes összetanulás előzte meg. Amikor a nők dunnyogása és a férfiak ugrándozása elérte a tetőpontot, az utóbbiak egyszerre nagyot kiáltva eltűntek a bokrok mögött, ahonnan előbújtak korábban. A sápadt hold és a lobogó rőzseláng bizarrul keveredő színei, a csíkos, groteszk alakok ugrándozása, a női kar ritmusos döngése — mindez egy ősrengeteg közepében — romantikus, érdekes látvány lehetett és érthetővé teszi az útleírók meleg rokonszenvét a korroborri iránt. Voltak még más, dallal kísért táncok is, mimikus (utánzó-) táncok, amelyeknek tárgyát emu- és kenguru-vadászat, csata, és a szerelem tette. A harci táncokat is gondosan gyakorolták, úgy hogy ezek valósággal a hadgyakorlatok jellegével és fontosságával bírtak. Hodgkinson angol utazó nagyon megbotránkozott az ausztráliaiak szerelmi táncain, mint írja, láttukra a sötétben is elpirult. Aligha van igaza. Persze az őserdőkben nincsenek európai illemtanárok. De gondoljunk csak a mi társas táncainkra, p. o. a 8—10 év óta divatos bosztonra. A különbség az, hogy a vadak naiv őszinteséggel bevallták, hogy miért táncolnak, no meg, hogy erre az alkalomra az asszonyaik kivételesen felöltöztek, t. i. egy kis bőrkötényt kötnek maguk elé — az európaiaanál meg éppen fordított a szokás. Ritkábban hallottak tánc nélkül énekelt dalokat. Ezeknek szövege rendesen az énekes gyomra körül forog. Pl. »Pindi mai birkibirki — parrato — parrato«. Lefordítva: »A fehér (ember) borsót eszik — én is ennék — én is ennék«. Néha csúfolódók voltak a dalok, ritkán érzelmesek, mint pl. a búcsúztató halotti dalok. Mindannyit pontos ritmus és szűk határok között mozgó, a mi skáláinktól idegen melódia jellemzi.
Ausztrália őslakóinak zenéjétől lényegében nem különbözött sem a pápuák, sem a polinéziaiak, sem a melaneziaiak zeneje. A vers, ének és tánc együtt jelentkeztek, a ritmus mindenkor határozott és pontos, a dallam szegényes lejtésű, egyhangú és hangjai nem illettek be az európai hangrendszerkbe. Pontosan megállapította ezt Davies, aki Új-Zélandban beosztott monochorddal ellenőrizte a maorik énekét. Itt-ott hangszereket is használtak, üres bambusz-csöveket, amelyeket a földhöz ütögettek, hogy tompa hangokat kapjanak, meg kezdetleges, csőformájú dobokat. A Sandwich-szigeteken a kutatók fuvolákat is megfigyeltek, Új-Irországban pedig egy furcsa fahangszert, amely tenyérrel simogatva adott hangokat. Mindezeket csak a ritmus erősítésére használták. Ausztrália és Polinézia népeinél egyaránt gyakoriak voltak még a szigorúan ritmusos munkadalok, főleg az evezős-dalok.
Amerika természeti népei közül az európai zenetudományt legjobban az eszkimók érdekelték, akiknek műveltsége a 20. századig megmaradt kőkorszaki fokon. Az eszkimóknál a dal és a tánc szintén együtt jelentkeztek és társas életükben igen jelentős szerepet játszottak. E két művészet fogalma náluk egybeolvadt, a tánchelyet énekesháznak, »kvaggi«-nak nevezték. Nyáron a szabadban, télen hókupolás házban mulattak, amelynek közepén, hóoszlopon mécsek álltak. A fal melletti külső kört a férjes asszonyok alkották, beljebb álltak a leányok, legbelül a férfiak; a gyermekek a bejárat két oldalán csoportosultak. Majd egy férfi középre állt, dobot vett kezéhez, énekelni és táncolni kezdett. Dalának szövege rendesen gúnyolódó volt, és a társaság valamelyik tagjára vonatkozott. Egy-egy vers végén belevágott a női kar, és monoton dallamra értelmetlen szavakat énekelt, pl. »ámna — ája!« Néha leányok is táncoltak, szintén egyenként. Voltak mimikus táncaik is, ilyenkor a férfiak fókának, rénszarvasnak stb. öltöztek fel. A ritmust mindenkor pontosan betartották. Hangszerük a dob volt: állatbőr, fa- vagy halcsont-abroncsra feszítve. Tánc nélkül énekelt dalaik egyhangúaknak, mondhatni mélabúsaknak tekinthetők voltak. A szöveg értelmes, szerelemről, féltékenységről szólt vagy a természet szépségét dicsérte, pl: a nagy »Koonak« hegyet, melynek hócsúcsa a napfényben tündököl.
Észak- és Közép-Amerika indián törzsei ugyan a vadásznépek közé tartoztak, de zenei kultúrájuk sokkal magasabban áll, semhogy ebben a fejezetben tárgyalhatnók. Lehet, hogy a felfedezés előtti idők gondtalan jóléte fejlesztette ki bennük a táncra és dalolásra a kedvet és a hajlandóságot, lehet, hogy azoktól a népektől is tanultak, akik az európai invázió előtt kultúrállamokat alkottak, lehet, hogy az európai jövevényekkel való folytonos érintkezés és az európai zene hallgatása tanította őket a melódia, a dúr és moll skála használatára és kedvelésére; mindenesetre tény az, hogy az indián zenében már a melódia lép előtérbe, mint az érzések kifejezője, a ritmus csak rendező, alakító szerepet játszik.
Ugyanezt nem mondhatni a Dél-Amerika belsejében, az ősrengetegek mélyén élő indián törzsekről, amelyeknek állapota szintén kőkorszaki volt, és amelyeknek zenéje is a lehető legkezdetlegesebb fokon állt. Érdekesek Wied herceg adatai, aki brazíliai utazása alkalmával hosszabb időt töltött a botokudok között. Ez a számra csekély, de harcias törzs a legádázabb küzdelmet vívta közelében lakó fajrokonai ellen. Erkölcsei (ha ugyan itt van értelme ennek a szónak) a lehető legdurvábbak volt, éppen így zenéjük is. Jellemző, hogy a táncot és éneket egyetlen egy szóval fejezték ki. Táncaik alkalmával körbefogództak, nők és férfiak vegyesen, azután hol körös, hol sugaras irányban mozogtak, miközben a legvadabb ordítozást vitték véghez. A dallam szegényes, monoton volt. A dalok szövege is igen jellemezte érzelmi világuk alacsony színvonalát. Íme pár szemelvény: »Ma vadásztunk — sok vadat ejtettünk — a hús jó — a pálinka jó!« Vagy: »A leányok nem lopnak — mi nem lopunk!« Vagy : »A főnök bátor! — A főnök bátor!« Néhány brazíliai törzsnek voltak kezdetleges hangszerei is, sípok, dobok; trombitákat is találtak, amelyeket a nagy tatu farka bőréből készítettek, és a harcon kívül nagyobb távolságokra való jeladásra is használnak. Egyes törzseknél ez a távbeszélő rendszer nagyon ki volt fejlődve. Azonban az összes brazíliai törzseknél megállapítható volt a tánc és a dal ritmusának pontos betartása.
Dél-Amerikában a Tűzföld lakói érdemelnek még említést, akik igen sokat daloltak és kiváló utánzó képességüknél fogva (amely csaknem beteges méretekig ki van fejlődve) európai dallamokat is utánoztak, anélkül hogy a hanrokonság, a dallam megértéséig felemelkedtek volna.
Minél régibb és gyakoribb érintkezésben van valamely földrész az európai kultúrával, annál nehezebben találnak rajta kőkorszaki színvonalú művészetet. Afrikában csak a busmanok, a hottentották, az obongok, az akkák és a kongóvidéki törpe népek, illetve a már említett hasszanyehek zenéje volt a 20. századig ősi állapotban. A többi törzs zenéje vagy már fejlettebb volt, amennyiben a dallamképzés nyomait mutatta vagy megérződött rajta a gyarmatosító Európa zenéjének befolyása. A busmanek zenéje főleg tánczene volt, amelynek ritmusát bámulatos pontossággal tartották be. Énekük hangos ordítozásból, táncuk képtelen ugrándozásból és rugdalódzásból állt, dallamaik monotonok voltak, a szöveget értelmetlen indulatszók képezték és a hangmagasság megérzésének nyoma sem volt náluk. Hangszereiket csörgők alkották, amelyeket tánc közben lábaikra kötöttek, vizes dobok (fatál, amelybe vizet öntöttek, és amelyre vékony bőrdarabot feszítettek), és a gór a vagy gura, a különleges busman-hangszer. Ez utóbbi egy íj volt, amelynek húrjára tollból készült nyelvsípot erősítettek; ezt fújdogálták óraszámra, a gyenge, nyekergő hangot átvette a húr és az íj (amelyek tehát a rezonátor szerepét játsszák), és ezt hallgatták a bal fülükkel. A jobb fülüket egyik ujjukkal bedugták, feltehetően azért, hogy a ballal jobban figyelhessenek. A gura-játék mindenesetre a legprimitívebb alakja volt az énektől és szövegtől független, abszolút zenének.
Nagyon hasonlított erre a hottentották zenéje. Az európai zene iránt ezek is teljesen érzéketlenek volt. Burchell hasztalan próbálta európai dallamok fuvolázásával felkelteni a figyelmüket, nem sikerült. Úgy a busmenoknél, mint a hottentottáknál találtak már magasabb zenei kultúrát sejtető húros hangszereket is, pl. háromhúrú gitárt és íjból készült egyhúrú hárfát, amelynek közepén rezonátor gyanánt üres, száraz tökhéj függött. Ezek idegen (néger) eredetűek. Érdekes és jellemző azonban, hogy ezeket az eszközöket is — amelyek dallamképzésre is alkalmasak volnának — csak a ritmus erősítésére használták, akárcsak Polinézia népei a fuvolát. Hasonlított a busman zenéhez az obongoké, akkáké és a kongói négereké is. Kitűnő ritmus, kezdetleges hangszerek, értelmetlen vagy szegényes szövegek, semmi határozott melódia. A Nílus felső folyása mentén lakó törzsek zenéje igen gazdag volt munkadalokban. Különösen gyakoriak voltak az evezős-dalok.
Ázsiában az ainuk, akik Japánország északi részén elszórva éltek, és talán a szigetország legősibb, kőkorszaki lakosainak utódai voltak, csak énekeltek és ezt tapssal kísérték. Hangszereket csak az újabb időkben kaptak a japánoktól.
Az Andaman-szigeteken lakó minkopik tánca és zenéje mindenben hasonlított az ausztráliai őslakók művészetéhez. Kőkorszaki állapotban éltek még a veddák is Ceylonon, de ezek régi zenéjéről nincsenek megbízható adatok; annyi ismert, hogy hangszereket nem használtak. A Szibéria északi részén ősi állapotban élt halász- és vadásztörzsek zenéje — ahol azt a 20. századig orosz befolyás nem alakította át — az eszkimók zenéjéhez hasonlított.[25]
A fentebb felsorolt népek zenei életénél magasabb szintre jutottak egyes természeti népek. Ezek már a túlnyomóan ritmusos állapotot túlhaladták, melódiákat énekelnek és hallgatnak, anélkül hogy azok képzésére tudományos rendszert alkottak volna. E tekintetben legérdekesebb a négerek és az indiánok zenéje.
Az afrikai négerek, éppen úgy, mint a többi civilizálatlan nép, kitűnő ritmusérzékkel bírt; elárulta ezt járásban, táncban, énekben és játékban egyaránt. Emellett azonban a zenéjük határozottan melodikussá vált, ámbár ezeket a melódiákat kissé bajos ami hangjegyeinkkel leírni, már csak azért is, mert az előadó hevesebb érzelmi kitöréseivel a hangközöket általában a rendesnél kissé magasabban, ahogy az európaiak mondanák, hamisan énekelte. Hogy azonban skálájuk héthangú és a természetes hangközöket tartalmazta, elárulják a megvizsgált, hitelesen eredeti néger hangszerek, amelyek Európa nagyobb etnográfiai gyűjteményeiben bőven találhatók. Akarague négerek gitárjai két és fél oktávára terjedő moll-skálát adnak. Egy Suaheliből való klarinét a des-dur skála hét hangját adja. A szudáni négerek flótája az európaiak fisz-dur hangsorát szólaltatja meg. Az úgynevezett néger citerák berendezése hasonlít az európai zenélőórákéhoz, persze a szeges henger és a mozgató óramű hiányzik. A hangot vaspálcikák adják, éppen ezért a hangmagasság állandó. Egy ilyen szansza, Riemann L. tanár vizsgálatai szerint, a két megjelölt hangköz kivételével a legegyszerűbb természetes hangközöket adta. Sajátos hangszere volt még az afrikai négereknek a marimba, amely nagyon hasonlított a modern zenekarok xylofonjához, a facimbalomhoz. Növekedő nagyságú falécek voltak két faívre kötözve; hangerősítő gyanánt a lécek alatt lógó üres tökhéjak szolgáltak. A zambézi négerek több marimbája a következő hangokat adja: d1 e1 h1 g1 a1 b1 c2 d2 es2 f2. Ilyen szerkezetű és hangolású volt a szilimba is, amelyet Holub Emil magyar tudós ismertetett először. Közép-Afrikában igen gyakoriak voltak a néger zenekarok, amelyeknek tagjai marimbákat, szilimbákat, csengőket, csörgőket és dobokat ütöttek. Minden tekintélyesebb fejedelemnek volt ilyen zenekara, amelynek pl. Dahomey-ban az volt a főfeladata, hogy az ünnepélyes, hivatalos jellegű emberáldozatokat zenével kísérje. Ezeket a zenekarokat persze csak a néger játékösztöne hozta össze, harmonikus összejátszásról szó sem volt, csak különböző színű és ritmusú melódiák keveréséről. Legfejlettebb volt az asanti négerek zenéje, amely már a polifónia nyomait is mutatta. Ezek a népek igen könnyen tanulták meg az európai hangszerek használatát is, és zenekaraik hallás után tűrhetően adtak elő divatos angol táncdarabokat.
Rendkívüli utánzóképességről és gyors tanulékonyságról tett bizonyságot az Amerikában meghonosodott négerek zenéje is, amely főleg az Egyesült-Államokban igen népszerű és a hiányzó népies zenét pótolja. Ezen már megérződött az angol, általában az európai zene befolyása; az eredeti néger dallamok napról napra ritkábbak lettek, annál gyakoribbak a divatos táncdarabok és kuplék néger ritmus szerinti eltorzításai. Feltűnő volt ezek esetében a pentatonikus hangsorhoz való tartozás. Ugyanez számos amerikai és afrikai néger dallamnál észlelhető volt. Ügy látszik, éneklés közben a néger előszeretettel használták az egyszerűbb öthangú skálát.
Az amerikai indiánok többnyire vadásznépek voltak, az egyes törzsek kóborlás közben gyakran háborúskodtak fajrokonaikkal. Életmódjukból következett, hogy az állandó letelepedéssel együtt járó iparágak nem fejlődtek ki náluk. Kevés hangszerük volt, azok is kezdetlegesek. Ellenben annál nagyobb divatban voltak a harcot és vadászatot utánzó táncok és ezzel együtt az éneklés. A tisztán vokális zene terén egy természeti nép sem vitte olyan magas szintre, mint ők. Az is igaz, hogy egy természeti népnek sem maradt annyi ideje az éneklésre, táncra, mulatozásra, mint az indiánnak, amelynek fő oka az amerikai mezőknek egykori rendkívüli vadgazdagsága, főleg pedig a legkeresettebb, leghasznosabb vadnak, a bölénynek könnyű elejthetősége volt. Az indiánoknak pazar kézzel szórta a természet a vadászzsákmányt, tehát jól éltek és sokat szórakoztak. Formáiban az indiánok zenéje sem különbözött lényegesen a többi természeti nép zenéitől. Pontos ritmusú táncok volt, amelyeket énekszó és kagylókból készült csattantok (kasztanyetták), meg tökhéjból készült csörgők hangja kísért; karénekekkel váltakozó magánénekek, lírai magándalok, furulya-nóták. Ami az indián zenét a többi természeti nép zenéje fölé emeli, az a melódia szépsége. Az indián dallamok, amelyeket a 19. században sokan gyűjtögettek (pl. Barrows, Fillmore, Sapper, Fletscher Alice), majd az öt-, majd a héthangú dur-skálában, néha moll-skálában, vagy a görögök által kedvelt frígiai hangsorban (d e f g a h c1 d1) mozognak, hanglépéseik a természetes hangsor hangközeit mutatják, és az egész dallamon a szimmetria nyomai, a két ütemes frázisokra való tagoltság észlelhetők. Számos melódia ugyanazon alaphangra tér vissza, amelyből kiindult, tehát van benne tonalitás.
Ugyancsak az öthangú skálát adják azok a mexikói agyagsípok, amelyek a lipcsei etnográfiai múzeumba kerültek. Az irokéz indiánok furulyája a moll-skálát adja. Közép-Amerikában marimbákat is találtak, amelyek bár néger eredetűek, de jóval tökéletesebbek, mint az afrikaiak. Dél-Amerikában a tengerpart mentén lakó törzseknél, amelyek sokkal műveltebbek voltak mint a rengetegben élő rokonaik, olyan gitár volt divatban, amelynek fogásai a teljes tizenkét hangú kromatikus skálát adják. Az indiánoknak a harmónia iránt is volt érzékük, amelyet kétségkívül rendkívüli utánzóképességük és az európai kultúra megismerése fejlesztett ki. Jean-François de La Pérouse már 1799-ben hallott indiánokat terz kísérettel karban énekelni. Később ez a jelenség egyre gyakoribbá vált, és a 20. századi eleji indián dalgyűjtemények jelentékeny része kétszólamú dalokból áll. Mindebből azt látni, hogy a természeti népek zenéjében a ritmus után az egyszólamú (homofón) dallam fejlődött ki először, és pedig az öt- és héttagú természetes skála alapján.[26]
A néptudományi kutatások úgy találták, hogy nincsen és soha nem volt olyan nép, amelynek ne lett volna vallási élete és a természetfeletti hatalmakra és a túlvilágra vonatkozó képzetekben lerögzített vallásos tanítása. Az az állítás, hogy vannak primitív törzsek, amelyeknek nincsenek isteneik, hasonlóképpen téves; ezeknél csupán bizonyos mágikus praktikák és velük kapcsolatos démoni képzetek elválaszthatatlanul egybefonódtak az istenhittel, és az utóbbit a felismerhetetlenségig eltorzították. Ez a jelenség egyébként a magaskultúrák területén sem ritka. A vallás eredetére vonatkozó felfogások nagymértékben befolyásolják a természeti népek vallásának megítélését. Két felfogás állt egymással szemben. Az egyik szerint a kialakult vallási képzetek és az istenhit a tárgyak, természeti jelenségek egyetemes meglelkesítéséből (animizmus) vagy egy ezt megelőző, a lelket sem ismerő anyagias mágikus hitből (preanimizmus), tehát egy primitív stádiumból fokozatosan alakult ki. Az ellentétes felfogás szerint az egyistenhit ősinek mondható, és mintegy az emberi teremtéssel adott (őskinyilatkoztatás), a primitívek bonyolult mágikus rítusai, szellemhite, démoni képzetei pedig ennek az őseredeti monoteizmusnak eltorzulásai és elfajulásai. A természeti népek vallásának kutatása bizonyos mértékig mind a két felfogást igazolni látszott. Valóban a legbonyolultabb démonikus képzetekkel és legdurvább fétisimádással rendelkező törzseknél is felismerhető elhalványult (szinte szántszándékkal elfojtott) tudata egy tisztultabb, az erkölcsi törvényeket megszabó, a világot teremtő és fenntartó istenségnek. Viszont a legkezdetlegesebb népeknél, így az afrikai pigmeusoknál a délázsiai primitív törzseknél (veddák, szemangok, szenoik, szakaik, kubuk, negritók) is felismerhető már, hogy ezek a tisztultabb vallási képzetek hogyan keverednek el a társad, és gazdasági élettől és az emberi ösztönélettől megszabott anyagias képzetekkel és rítusokkal. Bizonyos, hogy az egyes természeti népek társadalma és gazdasága szervezetének éppúgy nagy befolyása van vallásos hitükre, szertartásaikra és mitológiájukra, mint ahogy viszont hitüknek, a végső dolgokkal szemben elfoglalt álláspontuknak nagy befolyása van társadalmi, és gazdasági életükre. A különböző társadalmak és gazdasági formák más és más vallásos világképpel kapcsolatosak; így pl. az anyajogi földműveseknél mindig előtérbe lépnek a termékenységgel kapcsolatos ceremóniák és mitológiai képzetek, azoknál a törzseknél pedig, amelyek fő megélhetési forrása a szervezetten űzött vadászat, az állatok tisztelete és az életerőnek a napimádással együtt járó kultusza nyomja rá a bélyegét a vallásos világképre. Ahogyan ezek a társadalmi és gazdasági formák a természeti népeknél egybeolvadnak, illetve egymásra rakódnak, úgy olvadnak egybe és rakódnak egymásra a velük összefüggő vallásos képzetek. Az így keletkező nagy különbözőségek mellett általános jellemvonása a primitívek vallási életének a halottak, és az ősök tisztelete. Hitük szerint az elhalt ősök különösen pedig az elhalt uralkodók, főnökök közvetítők, a túlvilági hatalmak és az élők világa között. A bálványok (idolumok) tisztelete eredetileg nem az isteneknek, hanem az ősöknek tiszteletéből származott. Éppígy általános a csillagos ég jelenségeinek kultusza, amelynek megítélésénél azonban nem szabad elfeledkezni arról, hogy a nap, a hold, az égbolt, a hajnali csillag stb. csak mintegy érzéki ábrái a világot kormányzó és a halál utáni életet biztosító erők, társadalmi és a gazdasági formák szerint különböző módon feltételezett működésének.[27]
Az alábbiakban a szócikk megkísérli áttekinti a Föld ismert természeti népeit, népcsoportjait földrajzi egységek szerint.
Az európai felfedezések előtti Amerika lakóit egységes névvel indiánoknak nevezik,[28] ez alól csak a Kanadai és Alaszkai eszkimók a kivételek (ld. lentebb). Az indiánok száma az európaiak megjelenése előtt (XVI. sz.) 20-30.000.000 fő, 2000 körül 38-40.000.000 fő lehetett.[29] Napjainkra a számos, valaha ismert indián csoport közül sok kihalt vagy elvesztette a nyelvét (ld. alább).
Legalább három indián nép már az európaiak megjelenése előtt magaskultúrát alkotott. Ők a következők voltak:
A következőkben nyelvtörzsek szerint sorolja fel a szócikk az indián csoportokat (2000 körüli adatok):[30][31]
Észak-Amerika teljes területén 2000 körül kb. 500.000 indián élt, akik kb. 150-féle nyelven beszéltek.
Alább országok-főbb területek alapján olvasható áttekintés.
Az Alaszkai-félsziget az Amerikai Egyesült Államokhoz tartozik, de közvetlen határa nincs vele: Kanada fekszik közöttük. Őslakóit eszkimóknak (inuitoknak) nevezik. Számuk az 1990-es években 30.000 főre,[32] 2000 körül 20.000 főre[33] volt tehető, amely Alaszka teljes lakosságának (382.000 fő) talán 1/8-a lehetett.[32]
|
A területen kisebb indián csoportok (athapaszkánok, tlingitek, tinnehek) is élnek.[32]
Az Alaszkai-félsziget délnyugati részéről induló szigetsort Aleut-szigeteknek nevezik. A terület az Amerikai Egyesült Államokhoz tartozik, legnyugatibb szigeteit leszámítva (utóbbiak Oroszország részét képezik). A helyi őslakosságot aleutoknak (saját nevükön ulanganoknak) hívják. Az aleutok száma a 18. század közepén 12-15.000 ember lehetett.[34] Az 1990-es években számukat 4000 főnél kevesebbre (egyes számítások szerint alig 1200-ra)[33] becsülték, akik közül 300-an az orosz Parancsnok-szigeteken éltek,[32] illetve Kamcsatka területéről is ismert volt ebben az időben egy kicsi, alig 97 fős populáció.[35]
Nyelvükre a XIX. századtól több cirill és latin betűs írást alakítottak ki részleges sikerrel. A nyelv napjainkban a kihalás szélén áll.[33]
A gyarmatosítás előtti időben A mai Amerikai Egyesült Államok (USA) területén a becslések szerint 3 millió indián élt körülbelül 600 közösségben. A törzsek általában néhány száz embert foglaltak magukban, és egymással általában ellenséges viszonyban álltak. Az 1990-es években az USA területén 283 indián törzset ismertek el létezőnek összesen körülbelül 1.500.000 taggal, és jellemzően rezervátumokban éltek.[36]
|
Kanada területén az európaiak megjelenése előtt mintegy 200-300.000 indián élhetett 50 közösségben.[37] A Kanada területén élő indiánok számát az 1990-es években kb. 326.000 fő 573 csoportban 2243 rezervátumban (ún. státusz indiánok),[38] illetve kb. 300.000 fő (nem státusz[39] indiánok).[40]
Eszkimók (inuitok) is élnek Kanada (Labrador területén, a XIX. sz. végén számuk kb. 3500 fő volt.[41] A városlakó eszkimók folyamatosan átveszik az angol vagy a francia nyelvet. A kanadai eszkimó nyelv írásbeliségét még az 1870-es években dolgozta ki James Evans lelkipásztor.[33]
|
Mexikó Észak-Amerika déli részén helyezkedik fel, bár legdélebbi része (Yucatán-félsziget) már Közép-Amerikának tekinthető. Az országban 50-nél több-féle indián nyelvű közösség létezik.[42]
A Karibi-szigetvilág indiánjait az európai hódítók nagyrészt kiirtották. A területen az európaiak mellett az afrikai rabszolgák leszármazottjai élnek nagy számban, akik színlegesen keresztény hitre tértek, de számos afrikai törzsi szokást, vallási hagyományt megtartottak.
A kontinensen, illetve a következő szigetországokban maradtak fenn kisebbségeik:
Az országban 8-féle indián nyelvű közösség létezik.[43]
Az országban 49-féle indián nyelvű közösség létezik.[44]
Az országban 7-féle indián nyelvű közösség létezik.[45]
Az országban 7-féle indián nyelvű közösség létezik.[46]
Az országban 8-féle indián nyelvű közösség létezik.[47]
Az országban 4-féle indián nyelvű közösség létezik.[48]
|
Dél-Amerikában 2000 körül kb. 20.000.000 indián élt.[29] Alább egyes országonként történik ismertetés:
Az országban 24-féle indián nyelvű közösség létezik.
Az országban 39-féle indián nyelvű közösség létezik.
Az országban 195-féle indián nyelvű közösség létezik.
Az országban 10-féle indián nyelvű közösség létezik.
Az országban 10-féle indián nyelvű közösség létezik.
Az országban 10-féle indián nyelvű közösség létezik.
Az országban 96-féle indián nyelvű közösség létezik.
Az országban 19-féle indián nyelvű közösség létezik.
Az országban 37-féle indián nyelvű közösség létezik.
|
.jpg)
Európa területéről a középkortól folyamatosan nagyrészt eltűntek a természeti népek. Napjainkban néhány nép tekinthető csak a klasszikus értelemben vett természeti népnek. Ezek egyike:
Grönland-szigete földrajzilag inkább Észak-Amerikához, politikailag inkább – Dánia fennhatósága miatt – Európához tartozik. Lakosságának egy részét eszkimók (inuitok) adják. Számuk a XIX. sz. végén kb. 10.000 fő volt,[41] 2000 körül (elsősorban az eszkimó nyelvet beszélők száma) mintegy 45.000 fő lehetett. Nemzeti identitásuk az ezredforduló idején növekedőben volt. Nyelvüket a XVIII. századtól protestáns hittérítők kezdték írásba foglalni.[33]
.jpg)
.jpg)
Kis finnugor népek élnek az európai orosz területen:
|
Kontinens:
|
Szigetek:
Oroszország jelentős része a ázsiai kontinenshez tartozik (a határt az Urál-hegység jelenti az európai és az ázsiai rész között). Ezt a területet Szibériának nevezik. Az oroszok a XVI. századtól hódították meg lépésekben, a Bering-szoroshoz csak az 1700-as évek első felében jutottak el. A belső vidékeket lassan térképezték fel, egyes keleti vidékeket csak a 20. század első felében tártak fel. Szibériában számos természeti nép volt őshonos, akik a következő csoportokra oszlottak:
A nomadizáló, részben az iszlám vallást és kultúrát átvevő török népek kivételével a többi nép sámánhitű természeti népnek volt tekinthető, és egyes csoportjaik napjainkban is ősi foglalkozásaikat űzik. Az őshonos, „bennszülött”, nem orosz (bár nem feltétlenül természeti életformát űző) népi lakosok számának alacsonyságát mutatja, hogy 1989-ben az felbomlás előtti Szovjetunió lakosságának alig 1,7%-át (kb. 5 millió fő) tette ki.[54]
.jpg)
A szibériai természeti népek részletesebb felosztása:
_(14595270719).jpg)
.jpg)
._1908_г._(2).jpg)
Szibéria Észak-keleti részén (elsősorban a Csukcs-félszigeten) kisebb eszkimó (akik itt nem inuitoknak, hanem jupiknak nevezik magukat) csoportok is élnek (2004 körül néhány száz fő). Egyes kutatók őket is a paleoszibériai csoporthoz sorolják.[66] Nyelvükre a szovjet hatóságok a cirill betűs írásbeliséget vezették be az 1930-as években.[33]
Csekély aleut kisebbség is él az Aleut-szigetek Oroszországhoz tartozó keleti részén. (ld. fentebb)
|
Az ugyancsak Oroszországhoz tartozó Kamcsatka-félsziget lakóit hagyományosan kamcsatkai népeknek nevezték. Ide tartoznak elsősorban a kamcsadálok (itelmenek) száznál kevesebb anyanyelvű emberrel,[67] de laknak csukcsok, korjákok, és evenek is a félszigeten.
Igen csekély aleut kisebbség is él Kamcsatka-félszigetén. (ld. fentebb) Valamikor ainuk is éltek itt.
|
Az Oroszországhoz tartozó Szahalin szigetén ainu néptöredékek élnek. Emellett itt él a kihalás előtt álló, tunguzokkal rokon kis orok nép (uilták). 2010-ben a számuk hivatalos népszámlálási adatok alapján 295 fő volt, illetve Hokkaidón még 20 fő.[71]
Kis számú gilják (nyivh) is él a szigeten. (ld. Szibéria-rész).[68]
|
Az Oroszországhoz tartozó Kuril-szigetek szigeteken ainu néptöredékek élnek.
|
Valamikor Japán egész területén, illetve Japántól északra Szahalinon, a Kurill-szigeteken, és Kamcsatkán egy régi népcsoport élt, akiket ainuknak neveznek. A 18. században körülbelül 80 000 fő volt az ainu lakosság száma.[72] 1868-ban mintegy 15 000 ainu élt Hokkaidón, 2000 Szahalinon, és nagyjából 100 a Kuril-szigeteken.[73]
Az északra terjeszkedő japánok fokozatosan kiszorították őket, napjainkra Japánban csak Hokkaidó-sziget keleti felén maradt fenn kisebb csoportjuk. Létszámuk az 1990-es években 18-25.000 fő lehetett, bár valószínűleg a teljes szám nagyobb, mert sokan nem vallják be ainu származásukat. (Összehasonlításként: a fenti szám Japán teljes lakosságának alig 0,02%-át teszi ki.)[74]
Az ainu nyelvet 2000 körül talán néhány száz kétnyelvű (japán–ainu, orosz–ainu) ismerte még.[75]
|
A sziget bennszülött lakosságát „Taivan hegyi lakóinak” is nevezik, a kínai betelepülések (1600-as évektől) előtt a sziget az ő birtokukban volt. Az 1990-es években számukat 350.000 főre becsülték, amely a sziget lakosságának alig 2%-a lehetett. Több törzs létezik, mindegyiknek saját nyelve van. Jelenleg elsősorban Taivan keleti részének hegyeit és síkságait lakják.[76][77]
Az egyes törzsek nevei:[78]
India óriási terület, és különböző fejlettségi fokon élő népek lakják. A nagyvilág általában a hindu vallású többséget ismeri, de a lakosok jelentős része muzulmán, és a gyarmatosítás ideje óta jelentős számú európai költözött a kontinensre. Mindezen felsorolt csoportok mellett animista törzsek is élnek a kontinensen. Őket leggyakrabban adivasziknak („eredeti lakosok”) nevezik, de előfordul a „jegyzett törzsek” megjelölés. Területileg elszórtan fordulnak elő, jellemzően inkább Közép- és Északkelet Indiában. Nem képeznek homogén csoportot, a 200-nál több törzs több száz nyelvet használ, és életmódjában is eltér egymástól. Számuk az 1990-es években 50.000.000 főnél nagyobb volt, ezzel az indiai lakosság 7,5%-át tették ki.[79]
Általában tőlük külön kezelik az India legkeletibb, elszigetelt (Bangladensen túli) részének nága népcsoportját. Az Asszám állam, illetve szomszédos Nágaföld, és a Mianmar (Burma) közötti hegyekben élő nágák száma az 1990-es években talán 700.000 fő (India teljes lakosságának 0,1%-a) lehetett. A nágák 16 törzsre oszlanak, nyelveik egymás számára nem érthetők.[80]
|
Akárcsak Indiában, a korábban hozzá tartozó Bangladesben (a régi Bengáliában) is élnek törzsi lakosok. Lakóhelyük elsősorban a Bandaran, a Csittagong-hegyvidék, Khagracsari körzetei, Banglades keleti határterülete. Egy részüket „Csittagong-hegyvidéki törzsek” névvel illetik. (Az ő számuk kb. 500.000 fő volt az 1990-es években.) A következő törzseik vannak:[81][82]
A törzsek egy része keresztény, illetve buddhista – a többségük azonban a törzsi vallásokat követi.
,_RP-F-F80068.jpg)
Srí Lanka legrégebbi lakosait, a sziget középső részének és keleti partjának népét veddáknak hívják. Dravida eredetűek, és napjainkban is egy részük vadászó-gyűjtögető életmódot folytat („dzsungel veddák”). A letelepedett, mezőgazdasággal foglalkozó részüket „falusi veddáknak” nevezik. Számuk az 1990-es években csak 2000 fő lehetett, ami az ország lakosságának alig 0,1%-át tette ki.[83]
|
Az Indiához tartozó szigetvilág az egyik utolsó hely a Földön, ahol ténylegesen elszigetelt, természeti életmódot folytató törzsek élnek (ld. fentebb, „Történetük” résznél), akik meglehetősen ellenségesek a behatoló külföldiekkel szemben.[84] Az Andamán-szigeteken 500-nál több tagjából az 1990-ers évekében alig 27 volt lakott. Ezeken 4 törzs élt, az őslakosok teljes létszáma nem több, mint 500-600 fő lehetett. A törzsek a következők:[85]
A Nikobár-szigeteken is élnek őslakosok, a nikobárok 7-féle nyelvet (vagy dialektust) beszélnek. Az őslakosok száma a 2010-es években 30.000 fő lehetett, a nyelveket anyanyelvi szinten 22.000 fő beszélhette. Az őslakosok másik részét som-pengeknek nevezik. A nikobárok nyelvei a következők:[86]
|
woman.jpg)
Burma lakosságának két harmadát maguk a burmaiak nevezett nép adja. Mellettük azonban 67-féle bennszülött népcsoport is él az országban. Míg a burmaiak a központi, ún. Iravádi-alföldi részt lakják, a törzsek szétszórtan veszik körül ezt. Fő csoportjaik a következők:[87]
A fenti törzsek jellemzően buddhista vallásúak, részben magaskultúrával is rendelkeznek, és hercegségeket alkotnak – azaz tulajdonképpen nem is sorolhatók a természeti népek közé. Vannak azonban olyan törzsek akiket be lehet sorolni a természeti népek közé:
Egyéb kisebb természeti népcsoportok:[89]
Thaiföld északi határvidékén több hegyi néptörzs él, amelyek Kína déli részéből vándoroltak ki különböző időkben. Jellemzően fakitermeléssel és égetéses talajműveléssel foglalkoznak, és vándorló életmódot folytatnak. Az ide tartozó emberek száma az 1990-es években talán 415.000 fő lehetett, amely Thaiföld népességének alig 1%-át tette ki. A törzsek a következők:[90]
A törzsek falvaiban nagy tekintélye van a sámánoknak, de megfigyelhető a kínai vallás és a kereszténység befolyása is.
Vietnám lakosságának körülbelül 1,5%-át teszik ki az 1990-es években kb. 800.000 főre becsült törzsi lakosok (főleg Közép-Vietnámban). Ők magukat szréknek nevezik, és a hagyományos vadászó-gyűjtögető életmód mellett kezdenek áttérni a földművelésre. Csoportjai a következők:[91]
Vietnám északi részén egyéb törzsi csoportok is élnek:[91]
A Fülöp-szigeteken maláj-polinéz népek éltek az európai hódítások előtt. Az őslakosok XX. század elején 168 ismert nyelven beszéltek, amelyből a tagalog nyelv lett az irodalmi. 2000 körül a szigetek 70.000.000 lakosából 40.000.000-an beszélték a törzsi nyelveket.[92]
Összefoglalóan aboriginálok:
.jpg)
Amikor az Európaiak 1788-ban megjelentek Ausztráliában, a földrészt a számítások szerint körülbelül 300.000,[95] más számítások szerint 1.000.000[96] őslakos ausztráliai lakta, akik 500-nál több törzshöz tartoztak.[97] Az egyes törzsek tagjainak száma 100-tól 1500 főig terjedhetett, átlagosan 500-600 volt. A törzsek jellemzően saját nyelvvel rendelkeztek,[95] amelyek 29[98] vagy 31[96] nyelvcsoportba voltak sorolhatók. Az egyes törzsek között kölcsönös érhetőség nem volt, és napjainkban sincs.[99] Az európaiak megjelenésekor a törzsek kőkorszaki szinten éltek, egy részük még 1930 körül is.[100] Számuk az 1930-as évekre alig 30.000 főre csökkent.[96] Később növekedésnek indult. Az őslakosok számát az 1990-es években 250–300.000 főre becsülték, amely Ausztrália teljes lakosságának alig 1,5%-át teszi ki.[96] Napjainkban 92 őslakos nyelv tekinthető élőnek, használóik száma 32.000 főre tehető. A megmaradt nyelvek közül több a kihalás szélén áll a használók alacsony száma miatt (akár száznál kevesebb fő).[99]
|
A közkeletű tasmaniaiak kifejezés tudományosan nem használatos megjelölés Tasmania XIX. század folyamán kihalt „palawah” törzsére.[101] Tasmania valamikor Ausztráliához tartozott, de 10-12.000 éve leszakadt róla a földtani mozgások következtében. Területén ausztralid lakók éltek az európaiak megjelenéséig (1772), majd megtelepedéséig (1803). Ekkoriban a tasmaniai őslakosok száma 5000-10.000 fő lehetett. Az 1830-as évekre számuk 300 fő alá csökkent, és 1832–1833-ban őket is egy közeli „gettószigetre” telepítették, egyesek szerint azért, hogy fennmaradásukat biztosítsák, mások szerint inkább amiatt, hogy ne legyenek útban. Ugyan a híresztelések szerint 1876-ban vagy 1905-ben halt meg az utolsó őslakos nő, valójában Tasmaniában és több környező szigeten fennmaradt a vérvonaluk.[102]
Új-Guinea hatalmas szigete közigazgatásilag napjainkban két részre oszlik. Nyugati része Indonéziához tartozik. Az 1990-es években körülbelül a terület 1.200.000 fő lakosságából 800.000 fő volt pápua őslakos, és 250-féle nyelven beszéltek.[103] A sziget keleti fele Pápua Új-Guinea fő részét képezi. Itt a környező szigetekkel együtt ugyanebben az időben kb. 3.600.000 fő élt, amelyek kb. 10.000 törzsre oszlottak 700-féle különböző nyelvvel.[104]
|
Az őslakos melanéziaiak számát az 1890-es években 180.000 főre becsülték.[105] 2000 körül 66-féle maláj-polinéz és pápua nyelvű törzs létezett a területen.[106]
|
Vanutau 70-nél több szigetből álló világának lakosait kannibál hajlamú természeti törzsek alkották, akik még a 20. század első felében is meglehetősen archaikus viszonyok között éltek és ellenségesen fogadták az európai felfedezők, kereskedők, misszionáriusok látogatását. 2000 körüli felmérések szerint nem kevesebb, mint 107-féle nyelvű törzs létezik közöttük.[107]
|
A kanakok voltak a sziget őslakosai. Az őslakosok száma 1896-ban 27.345 fő volt,[108] az 1990-es években 63.000 fő volt (a teljes lakosság 43%-a). A szigeten az európaiak mellett ázsiai és óceániai betelepülők is élnek.[109]
Az őslakos fidzsiek száma 1891-ben 105.800 fő volt.[110]
A Mariana-szigetek (beértve Guamot) őslakosságát chamorróknak hívják.[112]
Nauru őslakosai, a nauruiak kis nemzetiség. Az 1990-es években alig 4100-an voltak. A Nauruhoz tartozó Banaba sziget őslakosait banabáknak nevezik. Számuk az 1990-es években 3500 fő volt.[113]
A Marshall-szigeteki mikronézek közül az ősi nyelvet 2000 körül 43.000 fő beszélte.[77]
A Gilbert-szigeteki mikronézek közül a nyelvet (ikiribati) 2000 körül 60.000 fő beszélte. A Fidzsi-szigeteken még élt 6000 ikiribati nyelven beszélő lakos.[114]
.jpg)
.jpg)
A tongaiak számát 1893-ban kb. 17.000 főre becsülték.[115] A nyelvet a 2000-es években 105.000 fő (a lakosság 95%-a) beszélte. Tongaiak éltek Hawaiin (15.000 fő) és Új-Zélandon is (4000 fő).[116]
2000 körül a sziget 10.000 lakosából (tuvaluiak) 9300-an beszélték a tuvalu nyelvet.[117]
Az őslakos hawaiiak száma 1890-ben 34.436 fő,[118] 2000 körül 10.000 fő volt, a félvéreké 120.000 fő (a teljes lakosság 1.000.000 főre tehető). A hawaii nyelvet legfeljebb 2000 fő beszélte.[114]
|
Az őslakos szamoaiak számát az 1890-es években kb. 33.000 főre becsülték.[119]
|
Francia Polinézia őslakosai különböző polinéz népek, együttes számuk az 1990—es években 115.000 fő volt (a lakosság 72%-a).[120]
Amikor 1791-ben az európaiak felfedezték a szigeteket, kis számú, magukat morioriknak mondó népcsoportot találtak rajtuk. 1853-ban Új-Zélandból maorik érkeztek a területre, leigázták, és részben kiirtották az őslakosságot. A moriorikat sokáig nem ismerték el önálló etnikumnak, és jogaik törvénybe foglalásához az 1990-es évekig kellett várniuk. 2006-ban 945 fő vallotta magát moriorinak.[123]
A Húsvét-szigeti polinézeket rapanuiaknak hívják (a sziget törzsi nevéről), a felfedezések előtt több ezer f élhetett a szigeten. A külvilággal csak a 19. század folyamán kerültek komolyabb kapcsolatba, amikor 1862-ben perui rabszolgakereskedők 1500 őslakost Dél-Amerikába vittek. A különböző fertőző betegeek miatt már 1877-re számuk 110 főre esett le. Később védelmi intézkedéseknek köszönhetően növekedésnek indult a számuk, és az 1990-es évekre elérte az 1500 fő (a sziget lakosságának 80%-a).[124]
|
Új Zéland őslakosságát maoriknak nevezik. Feltehetően meglehetősen későn, csak az 1300-as években érkezetek a szigetre, még pedig kelet (Polinézia) felől. Több törzset hoztak létre, és az 1800-as évekig ők uralták a területet. 1891-ben számuk 41.993 fő volt,[125] az 1990-es/2000-es években 300.000[116]-400.000[124] fő volt (a teljes lakosság 12-13%-a),[124] a maori nyelvet csak 70.000-en beszélték.[116]
|
Az európai utazók a távoli területek felfedezése idején (XVI–XX. sz.) több helyen magaskultúrával rendelkező népeket találtak. Máshol természeti népekkel kerültek kapcsolatba (ld. fenti listák). Ennek ellenére volt a Földön több olyan terület (jellemzően sziget/szigetcsoport) van, ahol az felfedezők nem találtak őslakos népeket. Az ilyen helyek egy része lehet, hogy korábban lakott volt/ismert volt, de erre csak a régészeti leletek, szájhagyományok utalnak. A természeti népek feltehetően időnként keresték fel e helyeket az európaiak megérkezése előtt – de az is elképzelhető, hogy a letelepedett csoportok az idők során egyszerűen kihaltak. Az egyes helyek neve után zárójelben az európai felfedezésük időpontja látható.)
A természeti népek élete nem csak a szaktudományok művelőit érdekelte. Számos regényíró és költő is innen merítette inspirációit, és gyakran nagy sikert elért szépirodalmi (azaz kitalált) művekben dolgozta fel ezeket, vagy legalább felhasználta a cselekmény egy-egy részletének erejéig. Néhány ezek közül:
A írókhoz hasonlóan több filmrendező is úgy döntött, hogy a természeti népek élet dolgozza fel egyes alkotásaiban. Ezek között dokumentumfilmek is keletkeztek (kialakult az antropológiai film[127] és az etnofilm[128] műfaja), de kitalált történeteknél is előszeretettel használták a témakört. Gyakran magukat a regényeket filmesítették meg, de az is előfordult, hogy új történet került ki a stúdiókból. Néhány természeti népekkel foglalkozó film:
Angol nyelvű nagyobb lista: en:List of visual anthropology films
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
