From Wikipedia, the free encyclopedia
Az eucharisztia, eukharisztia, eukarisztia (avagy úrvacsora ill. oltáriszentség) görög eredetű szó (az eu ’jó’ és a kharisz ’kegyelem, kegyelmi adomány’ szavakból),[1][2] keresztény szertartás, amelyen Jézusnak a kenyérről és borról az utolsó vacsorán mondott szavait és ottani cselekedeteit ismétlik meg liturgikus módon. Az eucharisztiát vagy úrvacsorát minden keresztény felekezet, a maga teológiai nézeteinek megfelelően, szentségnek tekinti.[3]
Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad, és én őbenne.
 |
Ehhez a szócikkhez további forrásmegjelölések, lábjegyzetek szükségesek az ellenőrizhetőség érdekében. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts a szócikk fejlesztésében további megbízható források hozzáadásával. |
 |
Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szöveg helyesírását és nyelvhelyességét, a tulajdonnevek átírását. Esetleges további megjegyzések a vitalapon. |
Az eucharisztia szónak több jelentése is van: egyrészt a kenyérrel és a borral végzett liturgikus cselekmény, ebből adódóan pedig – pars pro toto alapon – a katolikus és ortodox szóhasználatban az egész szentmise, illetve liturgia. Ebben az értelemben használva kis kezdőbetűvel írjuk. A hazai (és nemzetközi) protestantizmus (ideértve mind a református és evangélikus egyházat, mind az egyéb protestáns és neoprotestáns felekezeteket) az eucharisztikus szertartásra az úrvacsora[4] megnevezést használja. Másrészt az Eucharisztia – katolikus, ortodox és evangélikus hitvallás szerint – a kenyér és a bor színe alatt valóságosan jelen lévő Jézus Krisztust is jelenti. Ebben az értelemben – mivel személyre utal – bevett szokás a nagy kezdőbetű használata, s ilyen értelemben szinonimája az Oltáriszentség.
Az áldozóostya "tiszta kenyér", egy adag tészta gyártása általában 40 l vízből és 25 kg búzalisztből történik.[5] (Gluténérzékenység esetén kevesebb lisztet tartalmaz, vagy lehet akár borral is áldozni, ha a szervezet nem képes befogadni a glutént.)
„Hoc est enim corpus meum, hic est enim calix sanguinis mei…”
A görög ευχαριστία szó eredetileg hálaadást jelent. A jelentésfejlődés útja elég jól rekonstruálható az Újszövetségből: általános ’hálaadás’, ’szóbeli köszönetmondás’ jelentéséből kiindulva (Ef 5,4; Fil 4,6) előbb a hálaima, többek között a zsidó vallásban szokásos étkezés előtti hálaadó imádság (áldás) terminusa lett (1Kor 14,16; Jel 7,12), majd az úrvacsorai kehely és a kenyér megáldásakor mondott hálaadó imát (ποτήριον της ευχαριστίας, szó szerint: ’a hálaadás pohara/kelyhe’) jelölő szókapcsolatból jelentéstapadással nyerte végső „úrvacsora” jelentését immáron az egész aktus terminusaként.[6] Az egyházi latinba eucharistia formában került át. A görög χ hagyományos (azaz latinos) átírásának megfelelően a legtöbb magyar nyelvű teológiai és liturgikus szövegben az eucharisztia forma szerepel (részben magyarítva). A görögös formát előnyben részesítők manapság az ún. „népszerűsítő” átírás szerinti eukharisztia formát használják. Az utóbbi időben pedig mind elterjedtebb a magyaros ejtést rögzítő eukarisztia íráskép.[7]
A Biblia négy helyen írja le az eucharisztia alapítását. E négy változat a lényeges pontokon megegyezik, ugyanakkor a különbségeik világosan utalnak két különböző hagyományra.
A legrégebbi szövegtanú Pálnak a korinthoszi gyülekezet számára 55-ben írott levele. Pál nem elrendeli az eucharisztia ünneplését, hanem úgy hivatkozik rá, mint bevett gyakorlatra. A szöveg arra enged következtetni, hogy keletkezésének időszakában a kenyér és a bor színe alatt történő áldozás mintegy keretbe foglalta a hívők szeretetlakomáját. Lukács, aki Pál tanítványa volt, evangéliumában ugyancsak ezt a vonalat követi.
Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam néktek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” (1Kor 11,23–25)
És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és e szavakkal adta nekik: „Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: „E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki.” (Lk 22,19–20)
Az evangéliumát Pálnál több évvel később összeállító, péteri hagyományokat követő Márk, valamint az ő evangéliumát alapul vevő Máté leírása olyan gyakorlatot feltételez, amely szerint a szeretetlakomát követően került sor az eucharisztia ünneplésére.
És amikor ettek, vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, odaadta nekik, és ezt mondta: „Vegyétek, ez az én testem.” Azután vette a poharat, hálát adott, odaadta nekik, ittak belőle mindnyájan, és ezt mondta nekik: Ez az én vérem, a „szövetség vére, amely sokakért kiontatik.” (Mk 14,22–24)
Miközben ettek, vette Jézus a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” Azután vette a poharat és hálát adott, nekik adta, és ezt mondta: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,26–28)
János evangéliumának egész 6. fejezete az eucharisztiáról szóló tanítás. Ugyanakkor feltűnő, hogy a szinoptikusokkal szemben nem említi az eucharisztia alapítását. Az elbeszélés ugyanazon pontján a lábmosás története szerepel, amely viszont a szinoptikus anyagban ismeretlen. Számos szerző ezt azzal magyarázza, hogy a szinoptikus evangéliumok elkészülte után bő 20–30 évvel író János már nem tartotta szükségesnek az alapítás elbeszélését, helyette egy szimbolikus cselekedet leírásával rá akart mutatni az eucharisztia egy lényeges aspektusára, nevezetesen Jézus szeretetből fakadó önmegalázására.[8]
Az alábbiakban felekezetenként csak a dogmatikai, liturgiai, illetve morális szempontból lényeges vonásokat emeljük ki; a részletes tárgyalást lásd az egyes fejezeteknél jelzett fő szócikkekben!
A keresztséghez hasonlatosan az utolsó vacsora megünneplése is valamennyi keresztény felekezet életében jelen van valamilyen formában. Teológiai alapállásuk függvényében azonban más és más jelentőséget tulajdonítanak az utolsó vacsorának és az eucharisztiának. A különféle keresztény felekezetek a hitbeli különbségektől függően a kultikus lakomát eltérően értelmezik: más-más részleteit, vonatkozásait hangsúlyozzák, különféle magyarázatokkal szolgálnak.
A katolicizmus és ortodoxia közül a reformáció idején a katolicizmus kényszerült bele, hogy az eucharisztiára vonatkozó tételeit pontosan definiálja. A Tridenti zsinat az eucharisztiával kapcsolatban számos dogmát alkotott. Ugyanakkor e két nagy irányzat között (noha liturgikus gyakorlatuk látványosan különbözik) az eucharisztiával kapcsolatban nincs tanbeli különbség.
Mind a keleti, mind a nyugati kereszténység úgy tekinti az eucharisztiát, mint a hét szentség egyikét. A II. vatikáni zsinat a culmen et fons kifejezéssel méltatja: az eucharisztia a keresztény élet csúcsa és forrása.
E hit egyik sarokpontja az, hogy az eucharisztia bemutatása valódi áldozati cselekmény. A kereszténység egyetlen áldozatot ismer el: Jézus Krisztus golgotai keresztáldozatát. Az eucharisztia nem új áldozat, hanem a múlt egy konkrét pontján történő egyetlen véres áldozatnak a jelenben vérontás nélkül való megjelenítése. A Tridenti Zsinat terminológiája szerint az eucharisztikus ünneplés (katolikus elnevezéssel: szentmise) egyrészt memoria (ráemlékezés) a hajdani eseményre, de több annál: repraesentatio, vagyis tényleges megjelenítés, amelynek révén a mai hívő is részesül a kereszthalál gyümölcseiben (applicatio).
A golgotai, illetve az oltáron történő áldozati cselekmény azonos, mert azonos az áldozat
A két áldozat ugyanakkor különbözik is egymástól, mivel
Az eucharisztiára vonatkozó katolikus/ortodox hit másik sarokpontja: Jézus valóságosan jelen van az eucharisztiában. Jézus utolsó vacsorán elmondott szavait nem jelképesen, hanem szó szerint kell értelmezni: az a „valami”, amit a kezébe véve felmutatott, valóban az ő teste és vére volt. A megismétlésre való felszólítás pedig implikálta azon hatalom átadását, hogy „az ő emlékezetére” cselekvő keresztény közösség ne csupán a gesztusok szintjén, hanem tartalmilag legyen képes ugyanezt megismételni.
A Tridenti Zsinat definíciója szerint Jézus az Eucharisztiában[10] vere (valóban), realiter (valóságosan) és substantialiter (lényegileg) van jelen. Vagyis az eucharisztikus kenyér és bor nem „olyan, mintha”, hanem ténylegesen Jézus Krisztus teste és vére, vagyis a meghalt és föltámadt Jézus személyesen, isteni és emberi természetének teljességével.
A zsinat kijelenti, hogy a jelenlét magyarázatára alkalmas a transsubstantiatio (átlényegülés) műszó. E kifejezés a szubsztancia–akcidens kategóriákkal igyekszik leírni a történést. Eszerint Jézus teremtő szavára a kenyér és a bor szubsztanciája megszűnik, és helyükre Jézus testének és vérének szubsztanciája kerül, miközben a kenyér és bor akcidensei (vagyis mindaz, ami érzékileg tapasztalható belőlük) változatlanok maradnak. A folyamat eredménye, hogy Jézus Krisztus valóságosan jelen van a kenyér és a bor „színe alatt”. Újabb keletű megfogalmazással szómatikus-szubsztanciális jelenlétről is szokás beszélni.
Egységes eucharisztia-tanról a protestantizmus esetében – annak eredendően decentralizált és pluralista volta miatt – nem beszélhetünk. A reformáció kora óta létrejött számtalan felekezet mindegyikének megvan a saját tanítása az eucharisztiáról, és az úrvacsora valamilyen formában a vallásgyakorlat lényeges részét képezi. Általános érvénnyel[15] a következő megállapításokat lehet tenni róluk:
A protestáns történelmi egyházak abban is egyetértenek, hogy az eucharisztia valamilyen módon kegyelmet közvetít és Jézushoz kapcsolja a hívőt. Arra, hogy ez hogy történik, a 16. századi reformátorok különböző magyarázatokat adtak.
Az eucharisztia ünneplése minden felekezetben eredendően közösségi cselekmény, s mint ilyenre, a közösen végzett istentisztelet keretében kerül rá sor. Az alábbiakban felekezetenként csak az összevethetőség és a találkozási pontok szempontjából lényeges vonásokat emeljük ki; a részletes tárgyalás a megfelelő és utalóval jelzett főcikkben található.
A katolikus istentiszteletnek két, egyformán fontos része van: az igeliturgia és az áldozati liturgia. Ez utóbbi jelenti az eucharisztia ünneplését. Ennek első mozzanataként a celebráns (püspök vagy pap) a kenyeret és a bort mint a „föld/szőlőtő termését és az emberi munka gyümölcsét” felajánlja Istennek. A katolikus dogmatika előírja, hogy az eucharisztiához kizárólag búzakenyér és szőlőbor használható. A kenyér többnyire kovásztalan („ostya”), de megengedett a kovászos kenyér használata is. A bornak a szőlő terméséből készült, természetes és nem romlott bornak kell lennie.[19]
A felajánlás után a celebráns Misekönyv által előírt könyörgések és hálaadások után elmondja az eucharisztikus imát, más szóval kánont. Ennek központi része három elemből áll: a Szentlélek hívásából („epiklézis”),[20] Jézus utolsó vacsorán mondott szavainak elismétléséből („konszekráció”), valamint az így megtörtént átlényegülést követően a színek alatt jelen lévő Krisztusnak az Atya számára történő felajánlásából.
Ezt a kiengesztelődés szertartása követi, majd az áldozás, vagyis a hívők részesülése az eucharisztiában. A hívek áldoztatása a gyakorlatban többnyire csak a kenyér színe alatt történik. A celebránsnak (koncelebráció[21] esetén a főcelebránsnak) mint az egész gyülekezet reprezentánsának kötelező a két szín alatti áldozás. A katolikus teológia szerint, mivel mindkét szín alatt az egész Krisztus van jelen, semmivel sem kap több kegyelmet az, aki két szín alatt áldozik. Az egy vagy két szín alatti áldozásról szóló történelmi vitának ezért csekély a teológiai relevanciája: a kérdésnek több köze volt a hierarchikus tekintély demonstrálásához, firtatásához (illetve az istentiszteleti rend fenntartásának problémáihoz). A II. vatikáni zsinat engedélyezte a hívők két szín alatti áldozását.[22]
Az eucharisztikus cselekmény végeztével a pap a megmaradt szent vért magához veszi, a maradék konszekrált ostyát pedig egy e célra rendszeresített edénybe, a cibóriumba helyezi, és azt – helyi szokás szerint esetleg vélummal – letakarva a tabernákulumba teszi. Katolikus templomokban az Oltáriszentség őrzési helyét az örökmécses jelzi.
Az eucharisztia a három beavató szentség egyike, így a hívő életében nagy jelentősége van, amikor először részesül a szentáldozásban. A kereszténység kezdeti időszakában a megtérő egyszerre részesült mindhárom beavató szentségben; a katolikus gyakorlatban ez többnyire szétválik három időpontra. A felnőttkori megtérés esetét leszámítva az elsőáldozásra gyermekkorban kerül sor, 6–10 éves korban. Ezt megelőzi egy alapszintű hitoktatás, amelynek végeztével az elsőáldozásra készülőtől elvárják, hogy fogalmilag különbséget tudjon tenni a közönséges és az átváltoztatott ostya között.
Az elsőáldozás hagyományosan nagy pompával jár, amelyet rendszerint családi ünnepség követ. A kisfiúkat és kislányokat drága, az esküvőihez hasonló ruhákba öltöztetik, és a szentmise végeztével ajándékot kapnak szüleiktől, keresztszüleiktől. A II. vatikáni zsinat óta sokan helytelenítik ezt a gyakorlatot lelkipásztori okokra hivatkozva, mondván, hogy a kisgyermek tudatában a sok külsőség és járulékos program elnyomhatja a lényeget: a Jézussal való találkozás élményét.
Az egyház a beteg vagy haldokló hívő számára elviszi a betegágy mellé az Oltáriszentséget. Az eucharisztia utolsó kiszolgáltatását nevezik szent útravalónak (latin: viaticum) vagy haldoklók szentségének.[23] Amennyiben a beteg már nem képes szilárd táplálékot lenyelni, előfordul, hogy a pap csak a bor színe alatt áldoztatja meg, ahogy épp tudja (például pipettával).
A betegek kenetének első leírása Szent Jakab apostol levelében található: „Beteg valaki köztetek? Hívassa az egyház papjait, azok imádkozzanak fölötte, és kenjék meg őt olajjal az Úr nevében! A hitből fakadó imádság megszabadítja a beteget, és az Úr megkönnyíti őt, ha pedig bűnökben van, bocsánatot nyer.” (Jak 5,14-15) Ezért a gyógyulás nemcsak fizikai, hanem lelki értelmezést is kap.
Ezen kívül maga Jézus kéri: „Gyógyítsatok betegeket!” (Mt 10,8), valamint Ő ígéri: „Nevemben… betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak” (Vö.: Mk 16,17-18).
A reformáció tagadó megnyilatkozásaira való válaszként elterjedtek az eucharisztikus körmenetek, amelyek során a „Legméltóságosabb Oltáriszentséget” hatalmas, díszes monstranciában, baldachin alatt viszik körbe a városban. A körmenetek azóta veszítettek demonstratív jellegükből (többnyire csupán a templom körül, gyakran mindössze a templomban körbemenve tartják), azonban a katolikus hitéletben az Eucharisztia tisztelete továbbra sem korlátozódik a szentség kiszolgáltatására, hanem komoly jelentősége van a szentségimádásnak, vagyis az eucharisztikus Krisztus jelenlétében történő imádkozásnak.
Az Eucharisztikus Kongresszus az eucharisztia megismerését, szeretetét és tiszteletét előmozdító összejövetel. A részvétel zarándoklat-jellegű. Szentmisék, szentségimádások, előadások mélyítik el az eucharisztikus lelkületet. A megmozgatott terület szerint lehet nemzeti, regionális vagy nemzetközi. Kezdeményezője 1874-ben Émilie Tamisier volt, aki Avignonba eucharisztikus zarándoklatot vezetett, majd P.-J. Eymard indítására 1881-ben Lille-ben megszervezte az első Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust.[24][25]
1938-ban Budapesten tartották a 34. Eucharisztikus Világkongresszust. 2021-ben Budapesten tartják az 52. Eucharisztikus Világkongresszust, amelyet eredetileg 2020-ra terveztek, de a koronavírus járvány miatt egy évvel elhalasztották.
A keleti kereszténységben a hívekkel közösen végzett szertartások változatosabbak, mint nyugaton. A liturgia szó fogalmilag a katolikus szentmise megfelelője. Az eucharisztia keleti rítusában ugyanazok a teológiailag lényeges motívumok, mint a katolicizmusban, azzal a dogmatikai különbséggel, hogy a kenyér és a bor átváltozását nem kifejezetten a jézusi szavak kimondásához kötik.
Maga az átváltoztatás a hívek szeme elől elrejtve, az ikonosztáz mögötti oltáron történik. Áldozás két szín alatt van, itt egyöntetű a kovászos kenyér használata. A szent vért a pap osztja szét közös kehelyből, kiskanál segítségével.
Az ortodox keresztények évente csak néhány alkalommal áldoznak, s erre hosszú böjtöléssel és imával készülnek fel.
A megmaradt Eucharisztiát megőrzik, de nem külön helyen, hanem magán az oltáron.
Bár a protestáns felekezeteknek az úrvacsorával kapcsolatban eltérő a gyakorlata, valamennyiükre igazak a következő megállapítások:
Az áldozásnak vagy úrvacsorában való részesülésnek minden felekezetben vannak morális előfeltételei. A konkrét dogmatikai részletektől függetlenül egyetértés uralkodik arra nézve, hogy az eucharisztikus lakoma a keresztény hívők ünnepe, s mint ilyen, a mennyei lakoma valamilyen elővételezésének tekinthető. Ezért az Oltáriszentségben/úrvacsorában való részesüléshez szükséges, hogy a hívő bűntelenül, tiszta szívvel járuljon az oltárhoz/úrasztalához.
A katolikus dogmatikai és kánonjogi előírások aprólékosan szabályozzák, hogy a hívők milyen feltételekkel áldozhatnak. A két elemi követelmény a halálos bűntől való mentesség (ez alapesetben gyónási kötelezettséget jelent), valamint az ún. szentségi böjt. Ez utóbbi a II. vatikáni zsinat előtt azt jelentette, hogy éjféltől az áldozásig nem szabad fogyasztani semmilyen táplálékot (vizet sem). Az újabb rendelkezés az áldozás előtt csupán egyórás böjtöt ír elő, s ez alól is kivételt képeznek a víz és a gyógyszerek.
A protestantizmusban nem ismert a szentségi böjt gyakorlata, a lélek tisztasága azonban ott is előfeltétele az úrvacsora vételének. Felekezettől függően ez jelenthet egyéni felkészülést, illetve a gyónáshoz hasonlatos négyszemközti, esetleg közösség előtti bűnbánattartást.
Mind a katolikus és ortodox, mind a protestáns liturgiának részét képezi a communio előtti bűnbánati rítus, amelynek keretében a pap vagy lelkész imádkozik, hogy Isten bocsássa meg a hívek bűneit, illetve – felekezettől függően – hirdeti a bűnök bocsánatát.
Az eucharisztia alapítása Krisztus szavaival történik, kijelentései rögtöni átváltozás, amivel a hívő valóságosan azonosul. Az egyházatyák figyelmét Krisztus testének, vérének valóságos jelenléte, és az ezekhez tartozó tanítások kötötték le. Nemcsak a legfőbb cél az volt, hogy a tudatlan vádakat, miszerint emberevők vagy istenevők lennének a keresztények, elhárítsák, hanem azon túl fejtegették miféle lelki adomány az eucharisztia.
Fellángolt a vita, Krisztus isteni természet vagy emberi, avagy mindkettő egyszerre.Ezek eretnek gondolatokhoz vezettek, az összes variációnak voltak hívei.
A középkorban a valdiak és albiak, akik tagadták a szentmise áldozati jellegét.
A katolicizmus alapelve az ókortól kezdve: „ubi eucharistia, ibi ecclesia”, vagyis ahol az eucharisztia, ott [és csak ott] van az egyház. A kereszténység széttagoltságának megszüntetésében az egyik kulcskérdés, hogy a felekezetek hajlandóak-e elismerni egymás eucharisztikus gyakorlatát. Máshonnan közelítve: engedélyezve van-e a hívők számára, hogy egy másik felekezet eucharisztiájában részesedjenek? Ez az interkommunió problematikája.
Az eucharisztia katolikus és ortodox értelmezése mögött nincs lényegi különbség. Miután 1965-ben VI. Pál pápa és Athenagorász konstantinápolyi pátriárka kölcsönösen visszavonták az 1054-es kiközösítést, elvileg lehetségessé vált az egymás eucharisztikus szertartásain való részvétel. A szentségek vétele azonban a katolikus kánonjog alapján a katolikus hívő számára csak szükséghelyzetben engedélyezett.
A protestáns egyházak többnyire kölcsönösen elfogadják egymás eucharisztikus gyakorlatát. Az egyeztetések legfőbb fóruma a Protestáns Egyházak Európai Közössége számolta fel az Úrvacsorával kapcsolatos megosztottságot és rögzítette alapító dokumentumában a leuenbergi konkordiában a közös felfogást, Viszont a katolicizmus és protestantizmus közötti interkommunióra azonban jelenleg nincs megoldás. Ennek két oka van.
A fenti okokból a katolikus hívők számára nem engedélyezett a protestáns úrvacsorán való részvétel. Szintén tilos ökumenikus istentiszteleten eucharisztikus cselekményt végezni, még úgy is, hogy ki-ki a maga rítusát végzi a maga hívei között.
A protestáns szabályozás rugalmasabb: noha többnyire az úrvacsora vételének előfeltétele a konfirmáció, a lelkész egyedi esetben, lelkiismereti döntése alapján más felekezetbe tartozó keresztények számára is kioszthatja azt,[35] sőt ismertek olyan protestáns felekezetek is, melyekben az úrvacsora vételéhez lelkészi segédlet sem feltétlenül szükséges, elég a hívők közössége (noha az úrvacsora vételének otthoni gyakorlata sosem helyettesíti, csak kiegészíti az istentiszteleti úrvacsorát).
Az eucharisztiát az ókeresztények misztériumnak tekintették. Az óegyház titokfegyelméhez hozzátartozott, hogy a szentmise első részének, az igeliturgiának végeztével a még meg nem keresztelt hívőket (katekumeneket) elbocsátották; az eucharisztia ünneplésén csak a beavatottak vehettek részt. Vélelmezhető azonban, hogy bizonyos szófordulatok a titoktartási kötelezettség ellenére közszájon foroghattak, például az, hogy „Jézus testét enni és vérét inni”. Elterjedt ugyanis az a vád, hogy a keresztények a maguk „titkos szertartásain” embert esznek.
A titoktartásnak értelemszerű eszköze volt a szimbólumok kialakítása. Bevett eucharisztikus szimbólum volt természetesen a kenyér (a kenyérszaporítás csodájára utalva esetenként öt kenyér) és a bor (például kehelyként történő) vagy – egy logikai lépéssel továbblépve – a szőlőfürt ábrázolása. A hal ugyancsak a kenyérszaporításra, s így az eucharisztiára utal, de a görög hal szó (ΙΧΘΥΣ) egyben akrosztikon is, amelynek feloldása: Ιησους Χριστος, Θεου Υιος Σωτηρ, azaz „Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó”.
A bor ábrázolása is alapot adott egy ókori félreértéshez. A bor görögül oinosz. Ez egyetlen betűvel különbözik a szamár jelentésű onosz-tól. A pogányok annyit azért tudtak, hogy a keresztények vallásában van valami „kereszt-ügy”, és hogy az imádatuk tárgyát valami „bor-ügy” képezi. Így született meg az onolátria, azaz szamárimádat vádja. Az ókorból fennmaradt egy keresztényeket gúnyoló karikatúra, az Alexamenosz-falfirka: egy férfi egy keresztre feszített szamár előtt térdepel; a rajz felirata a következő: „Alexamenos imádja istenét”.
A katolikus egyház történetét végigkísérik az Oltáriszentséggel kapcsolatos csodák.[36] A szájhagyományban élő és/vagy dokumentált események egyik lehetséges csoportosítása a következő:
Az Asszír Keleti Egyház eucharisztikus gyakorlata egyedülálló a keresztény felekezetek között. Ebben az egyházban a Szent Kovász, az eucharisztiai kenyér alkotórésze önálló szentség.[38]
Az Asszír Keleti Egyház hagyományai szerint Krisztus utolsó vacsoráján Szent János apostol a Krisztustól kapott kenyér felét megette, másik felét eltette. Ezt a darab kenyeret Szent Tamás apostol eljuttatta Edesszába, ahol belemorzsolták a kovászba, melyet az eucharisztiai kenyér sütésekor használtak. Azóta az Asszír Keleti Egyház, egyedüliként a keresztény felekezetek között, megtartotta ezt a szokást: minden évben húsvétkor egy kenyeret eltesznek, majd azt következő húsvétkor belemorzsolják az új húsvéti kenyér kovászába. A kovászból kap az összes egyház, s ezt keverik bele minden egyes eucharisztiai kenyér kovászába az év folyamán. Így az Asszír Keleti Egyházban használt eucharisztiai kenyér mind a mai napig fizikailag is visszavezethető Krisztus utolsó vacsorájához. A zsidó „challah” szokása az alapja ennek a szokásnak.
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
