Ógörög nyelv

Az ógörög nyelv (ἡ Ἑλληνικὴ γλῶττα, hé helléniké glótta, újgörög olvasatban í Elinikí glóta) különböző nyelvjárásait az ókori Görögországban i. e. 800 – i. e. 300 között beszélték. Ezek egységesüléséből fejlődött ki időszámításunk előtt a koiné görög, majd belső fejlődés és más nyelvek hatására az újgörög nyelv, amelynek fonetikája erősen különbözik az ógörögétől és a koinétól.

Ógörög Ἑλληνικὴ γλῶττα helléniké glótta
Beszélik	-
Terület	ókori Görögország, görög gyarmatok, Távol-Kelet
Beszélők száma	0; nem beszélik, de sok helyütt oktatják humán gimnáziumokban fő
Nyelvcsalád	indoeurópai nyelvcsalád    hellenisztikus nyelvek     görög nyelv
Írásrendszer	görög ábécé
Hivatalos állapot
Hivatalos	-
Gondozza	nincs hivatalosan szabályozva
Nyelvkódok
ISO 639-3	grc
A Wikimédia Commons tartalmaz Ἑλληνικὴ γλῶττα helléniké glótta témájú médiaállományokat.

Az ógörög nyelv dialektusai

Legközelebbi ismert rokona a kihalt makedón nyelv volt.

Írás és kiejtés

Az Odüsszeia kezdősorai

Bővebben: Görög ábécé

Magánhangzók

	Elöl képzett		Hátul képzett
	ajakréses	ajakkerekítéses
Zárt	ι /i, iː/	υ /y, yː/	ου /uː/
Félig zárt	ε /e/, ει /eː/		ο /o/, ου /oː/
Félig nyílt	η /ɛː/		ω /ɔː/
Nyílt	α /a, aː/

Az ógörög (fenti esetben klasszikus attikai kiejtésű) magánhangzóknál megkülönböztetünk rövid és hosszú magánhangzókat, amelyek közül az ε, ο mindig rövid, az η, ω mindig hosszú. Ezek közül az ο egyezik meg maradéktalanul a magyar o hanggal, az ε (rövid magyar é) zárt, az η (hosszú magyar e), ω nyíltak. Az α, ι, υ betűk lehetnek mind hosszúak, mind rövidek egyaránt; hogy ezek közül melyik milyen időtartamú, azt a breve-makron jelek (˘,¯) jelölik. Az α - időtartamától függően - magyar (hosszú) á-val, vagy annak rövid változatával azonos, az ι a magyar i, í, az υ pedig a magyar ü, ű hangokkal.

Az ógörög magánhangzók képezhetnek kettőshangzót is két magánhangzóval, az ι-val és az υ-nal, amelyek a szóvégi -αι, -οι kivételével mindig hosszú hangmértékűnek számítanak. Ezek az αι, οι, ει, υι, ᾳ, ῃ, ῳ, αυ, ου, ευ, ηυ diftongusok. Ha az első magánhangzó hosszú és a diftongus másik tagja ióta, akkor a kisbetűs írásban alulírt iótát kap, nagybetűsen ugyanúgy egymás mellé írják, mint a többi esetben. Ha nem ezek a hangkapcsolatok állnak fenn, - ellentétben az újgörög kiejtéssel -, két egymás mellett levő magánhangzót külön szótagként ejtünk^[1] (pl. az ióta kiejtése i-ó-ta, nem pedig jó-ta).

Az ógörög nyelvben léteznek áldiftongusok is, az ει és az ου, amelyeket kezdetben ugyan diftongusnak ejtettek (/eɪ/ és /ου/), de a klasszikus korban már a magyarral azonos é és ó hanggá váltak, amelyek az ε és ο hangok hosszú változatát jelölték.^[2] Az előbbi későbbi korra néhol /i, iː/ fonémává változott (ld. latin átírások, mint pl. Kleitarkhosz > Clitarchus), az utóbbi viszont egyetemlegesen a magyarral azonos u, ú /u, uː/ lett.

Mássalhangzók

		Ajakhangok	Koronális hangok	Veláris hangok	Glottális hangok
Orrhangok		μ /m/	ν /n/	γ[3] (/ŋ/)
Zárhangok	zöngések	β /b/	δ /d/	γ /ɡ/
	zöngétlenek	π /p/	τ /t/	κ /k/
	hehezetesek	φ /pʰ/	θ /tʰ/	χ /kʰ/
Réshangok			σ, ς /s/		῾ /h/
Pergőhangok			ρ /r/
Laterális hangok			λ /l/

Példa

(1) Eredeti szöveg:	Ὦ	Σώκρατες	δοκεῖς	νεανιεύεσθαι	ἐν	τοῖς	λόγοις	ὡς	ἀληθῶς	δημηγόρος	ὤν.
(2) Magyaros átírás:	Ó	Szókratesz	dokeisz	neanieueszthai	en	toisz	logoisz	hósz	aléthósz	démégorosz	ón.
(3) IPA (rekonstruált kiejtés):	ɔ̂ː	sɔ́ːk.rat.es	do.kêːs	neaː.ni.éu̯.es.tʰai	en	tôi̯s	ló.goi̯s	hɔːs	a.lεː.tʰɔ̂ːs	dεː.mεː.gó.ros	ɔ́ːn.
(4)	Ó	Szókratész	tűnsz	megfiatalodni	-ban	a	szavak	ahogyan	igazán	szónok	való.

Fordítás: Ó Szókratész, úgy tűnik, mintha megfiatalodnál a szavakban (fiatalosan, merészen beszélnél), mint ahogyan egy igazi szónokhoz illő.

Platón, Gorgiasz, 482c

Diakritikus jelek

Eredetileg a görög írás nem használt semmilyen diakritikus jelet. Hosszú magánhangzók közül csak kettőt ismernek, az ómegát és az étát, amelynek külön írásjele van (a két o összetételéből ligatúrásodott ω), hasonlóképpen a nyelvben előforduló zöngés–zöngétlen–sziszegő–felpattanó hangzópárokat (p/b, t/z/sz stb.) is önálló betűkkel írták le. A hangsúlyok jelölése akkor vált fontossá a görögség számára, amikor irodalmuk elterjedt az ismert világban, mivel így könnyebb volt az írás élő nyelvi ejtését megtanulni és alkalmazni.

Ezeknek a jeleknek négy típusa van: a hehezet (latinul: spiritus), a hangsúlyjel (accentus), a magánhangzó alá írt ióta (iota subscriptum) és a tréma. A hangmértéket jelölő breve (˘) és makron (¯) később jött a szótáraknál használatba, amikor az α, ι, υ betűknek a hangmértékét kellett jelölni (a többi magánhangzónak csak egy hangmértéke van, vagy rövid, vagy hosszú).

Hehezet

Erős	Gyenge
Kombináció a hangsúlyjelekkel

A hehezet diakritikus jelként azoknál a szavaknál használatos, amelyek magánhangzóval kezdődnek. Hehezet egy szóban kétféleképpen fordulhat elő: vagy a magánhangzóval kezdődő szó elején, vagy hehezetes mássalhangzókkal (χ /kʰ/, θ /tʰ/, φ /pʰ/). A h+magánhangzóval kezdődő szavakban a /h/ hangot az attikai ógörög nagybetűs írás sokáig nem is jelölte, csak a kisbetűs írásrendszer kialakulása után jelölték egy diakritikus jellel. Az attikait megelőző nyugati, archaikus görög viszont igen, a Η héta föníciai eredetű betűvel, amelyet később a latin az eredeti hangmértékével mindmáig megtartott, de a görögben ión-aiol hatásra a héta mássalhangzóból az éta (η, Η) magánhangzó lett. Az éta rögzülése után már nem volt a karakterkészletben olyan betű, amelyet a h hang jelölésére használhattak volna.

A hehezet diakritikus jelének két fajtája van: ᾽ (gyenge hehezet, spiritus levis), és a ῾ (erős hehezet, spiritus asper). A gyenge hehezet azt jelenti, hogy nincs hehezet (pl. Ἀθῆναι - Athénai), az erős pedig azt, hogy van (pl. Ἑλλάς - Hellasz). Ez a jellegzetesség a korábbi betűírások hagyatéka lehet, ahol a magánhangzókat egyáltalán nem jelölték, de a magánhangzókezdetet igen.

A görög ró (ϱ) /r/ vagy /rʰ/, ha a szó elején áll, akkor erős hehezetes (pl. Ῥώμη - Rhōmē - Rhómé). Két egymás melletti ró esetén vagy általánosan két nem hehezetes róval áll (pl. Πύρρος), vagy az első erős hehezettel, a második pedig gyenge hehezettel ( Πύῥῤος.- Pyrrhos - Pürrhosz). Más esetekben rendesen /r/-nek ejtjük, hehezetes írás nélkül.

A kisbetűkön közvetlen a betű felett áll (ἀ), nagy betű esetén mellette (Ἀ).

Speciális diakritikus jelek

Tréma, amit pl. az ἄυλος /á.y.los/ ('anyagtalan') és a αὐλός /a͜ʊ.lós/ ('fuvola') szó megkülönböztetésére használnak.

Az ógörög nyelvben léteznek olyan speciális diakritikus jelek (ϊ, ῑ, ῐ), amelyek az adott hang rendhagyó módját hivatottak kifejezni. A trémát (betű feletti kettőspontot) olyan esetben használjuk, amikor két magánhangzó diftongus helyzetben áll, de nem ejtjük annak. Az utóbbi kettő - a latinhoz hasonlóan - nyelvkönyvekben és szótárakban használatos annak kifejezésére, hogy a magánhangzó rövid és a hosszú.

Az alulírt ióta (iota subscriptum) olyan iótával képzett diftongusokat fejezett ki, amelynek első hangja hosszú volt (ᾳ = ᾱ + ι, ῃ = η + ι, ῳ = ω + ι). Ennek kiejtése később is fennmaradhatott, amint a τραγῳδία - κομῳδία szavak latin tragoedia-comoedia átírása is mutatja. Ezt nagybetűsen mindig különírták.

Hangsúly

Éles	Tompa
Hajtott (alternatív alakok)

Egyik, ma általánosan elfogadott elmélet^[4] szerint az ógörög szóhangsúly proszódikus volt, ellentétben a modern nyelvek dinamikus hangsúlyával. A kettő közötti különbség voltaképpen az, hogy az ilyen nyelvek szavaiban egy vagy több szótagot más hangmagasságban ejt a többinél. A tényleges ógörög tonalitás eszerint csupán abban áll, hogy a hangsúlyos szótagot magasabb hangmagasságban ejtik, ami visszatér az eredeti hangmagasságba: vagy már a hangsúlyos (hajtott), vagy a következő szótagnál (éles).

Ha a hang kiejtésének hosszát is változtatja, akkor az az érdekesség látszik, hogy ezeket a görögök két egymás után ejtett magánhangzóként fogták fel (lásd az ómega-ligatúrát), és az összetett diakritikus jellel egyszerre jelölték, hogy duplán kell ejteni a hangot, és hogy az elején vagy a végén van a hangsúly. A tonális hangsúlyra ad alapot a következő három diakritikus hangsúlyjel létezése: az úgy nevezett éles (acutus vagy oxeia), hajtott (circumflexus vagy periszpómené), és tompa (gravis vagy bareia) hangsúlyok.

A hangsúlyt meghatározó diakritikus jelek első típusa az éles ´ (lat. accentus acutus), amelynek szótagja nagyobb hangmagassággal ejtendő minden szótagnál. Ez azt jelenti, hogy a hang a jelölt szótagon emelkedik fel, ami a következő szótagnál eltompul. Állhatnak mind monomoraikus, mind bimoraikus szótagot képző magánhangzókon. Bimoraikus szótagot képző magánhangzónál az első mora alacsonyabb, és a második mora az erősebb (aá).^[5] Ez az ékezet a szó utolsó (végéles, lat. ultima vagy oxütonon; pl. σοφός - szofosz), az utolsótól második (másodéles, paenultima vagy paroxütonon; pl. κόσμος - koszmosz), és az utolsótól a harmadik (harmadéles, lat. antepaenultima vagy proparoxütonon, pl. ἄνθρωπος - anthróposz) szótag magánhangzóján állhat. Jelölése: ά.

A hangsúlyt kifejező ékezetek második típusa a hajtott ῀ (lat. accentus circumflexus). Ez azt jelenti, hogy az adott szótagban nemcsak felemelkedik a hang, hanem mielőtt a következő szótaghoz érnénk, már az adott szótagban a tónus el is tompul. Ilyen csak bimoraikus szótagot képző magánhangzóknál (hosszú magánhangzók vagy diftongusok esetében) lehetséges (áa).

Ez a hangsúly a szó utolsó (véghajtott, lat. ultima vagy gör. periszpómenon; pl. Ἑρμῆς - Hermész) és a szó utolsó előtti szótag (másodhajtott, lat. paenultima vagy properiszpómenon; δοῦλος - dúlosz) magánhangzóján állhat. Jelölése: ᾶ.

Az utolsó hangsúly a tompa ` (lat. accentus gravis). Csak az utolsó szótagon állhat. Ez rendes esetben akkor használatos, ha a szó végéles, és ez nincs pl. egy több szóból álló szókapcsolat vagy mondat végén, vagy nem kerül simulószó elé. Mivel a végéles szótag a legutolsó szótag, ezért nincs egy következő szótag a szóban, ahol a hangemelkedés eltompulna, így nem történik az egész szóban hangemelkedés. Hogy valójában miként ejthették ki az ilyen tompa szót, a nyelvészetben vitás kérdés. Vannak, akik úgy vélik, hogy az ilyen szavak dinamikus hangsúlyúak voltak (tehát a szó hangmagasság nélkül volt hangsúlyos), némelyek úgy gondolják, hogy ezek a szavak hangsúly nélküliek voltak, de vannak olyan vélemények is, amelyek egyenesen hangcsökkenést feltételeznek.

Pl. ἀγαθὸς ἄνθρωπος - agathosz anthróposz (jó ember). Jelölése: ὰ.

Egy másik, a XIX. századi újgörögtudomány elmélete szerint a hangsúlyjelek nem különböző hangmagasságokat fejeztek ki, mivel a politonális diakritikus jeleket általában meghatározott, logikus szabályok szerint használták (ld. következő alfejezetet) és csak az a középkorban vált általánossá, amikor a hangsúly már biztosan dinamikus volt.^[6]

Hangsúlyszabályok

A szavak hangsúlyhelyének többsége akármilyen lehet, ezért minden szónak külön hangsúlya van. Három hangsúlyhelyzetnek azonban meghatározott szabálya van, szófajtól teljesen függetlenül.

• Harmadéles a szó csak akkor lehet, ha a szó utolsó szótagja monomoraikus. Pl.: ἄνθρωπος (ember), ὑπόστᾱσῐς (megszilárdult alak), λέγουσῐν (mondják).^[7]
• Másodhajtott a szó csak akkor lehet, ha a szó utolsó előtti szótagja bimoraikus és a szó utolsó szótagja monomoraikus. Pl. κρῖσμα (kenet), δῆμος (nép), οἶκος (ház), οὗτος (ez a...), Ἰοῦστος (Iustus), Καῖσαρ (Caesar), Φαῦστος (Faustus).^[8]
• Tompa hangsúlya, mint már fentebb említettük, eredetileg egy szónak sincsen, hanem legalább két szóból álló mondatszerkezetben lehetséges a létezése. A tompa hangsúly csak végéles szavaknál jöhet létre. Ha egy végéles szó nem áll egy fő-, vagy mellékmondat végén,^[9] és nem áll utána simulószó (ekkor mindig végéles marad), akkor a szótag eltompul.

Hangsúlytalan szavak

Vannak az ógörög nyelvben olyan szavak is (összesen tíz), amelyeknek nincsen hangsúlyuk. A legfontosabbak az οὐ, οὐκ, οὐχ tagadószó, és a hímnemű és nőnemű nominativusban levő névelő egyes számú és többes számú alakjai: ὁ, οἱ, ἡ, αἱ, az ἐκ, ἐξ, εἰς (-ból, -ből, -ba, -be jelentésű) elöljárószók. A szavakra nincsen hangsúly szempontjából befolyása.

Simulás

A simulás (enklízis) az a folyamat, amikor a szavaknak a hangsúlya az ún. simulószókra (enklitikonokra) megváltozik. A simulószók olyan egy, vagy két szótagú szavak (pl. τι, τις, τε, γε, létige jelenidejű alakjai E/2 kivételével, személyes névmásokból képzett birtokos névmások), amelyek saját hangsúlyukat az előző szavaknak "adjá át" az alábbi módon:

• A végéles szó nem tompul el.

Pl. λογός + τε = λογός τε.

• A harmadéles szó saját hangsúlyán kívül felvesz még egy végéles hangsúlyt.

Pl. ἄνθρωπος + τε = ἄνθρωπός τε.

• A másodhajtott szó saját hangsúlyán kívül felvesz még egy végéles hangsúlyt.

Pl. δῆμος + τε = δῆμός τε

• Másodéles szó esetén nincs változás.

Pl. κόσμος + τε = κόσμος τε

• Véghajtott szó esetén nincs változás.

Pl. λογοῦ + τε = λογοῦ τε.

Dialektikus különbségek

A görög szavak, mondatok teljesen pontos kiejtésbeli alakját meghatározni nem lehet, mivel egyrészt egy széles körben elterjedt heterogén nyelvjárásokból álló nyelvről van szó, amely e három dialektusra tömörült: a dór, aiol, ión-attikai.^[10]

A dór dialektusok kezdetben Lakoniában, Messzénében, Argoliszban, Magna Graeciában, Korinthoszban, Rhodosz szigetén beszélték, melynek a legfontosabb sajátosságaik:^[10]

• A ϝ (digamma) tartósan használatban volt. (pl. ϝάναξ, ϝέργον (vö. német Werk, angol work), νέϝος (vö. latin novus, angol new, német neu), ϝοῖνος (vö. latin vinum, német Wein))
• Az ión-attikai dialektusban használt szavak esetében η helyett ᾱ hang fordul elő. (pl. φᾱ´μᾱ, μᾱ´τηρ ~ φήμη, μήτηρ)
• Cselekvő igenemben, egyes szám harmadik személyben -τι, többes szám első személyben -μεσ, többes szám harmadik személyben -ντι. (pl. δίδωστι (~δίδωσι), φέρομες (~φέρομεν), φέροντι (~φέρουσι))
• A hangsúly hátrébb tolódik: ἐλάβον (~ἔλαβον), ἀγγέλοι (~ἄγγελοι).

Az aiol dialektusokat Leszbosz szigetén, Thesszália és Boiótia területén beszélték, melynek sajátosságai:

• A hangsúly távol tartja magát az utolsó szótagtól (pl. βασίλευς (~βασιλεύς), θῦμος (~θυμός).
• A pótlónyújtás diftongust eredményez: (- ανσ-, -ενσ-, -ονσ- > -αισ-, -εισ-, -οισ-; pl. χόραις (~χώρᾱς), ἵπποις (~ἵππους))
• A hosszú ióta, amely előtt υ, λ, μ, ρ áll, valamint az -σλ-, -σμ- betűkapcsolatnál a υ, λ, μ, ρ hangok megduplázódnak. (pl. κρίννω (~κρινω), χέλλιοι (~ κῑ´λιοι) ἔμμι (~εἷμι), φτέρρω (~φθείρω))

A ión dialektust Ióniában, Küklaszokon, Euboián beszélték, melynek sajátosságai:

• Az ᾱ helyett ε, ι, π után is η áll. (pl. σοφίη (~σοφία), χόρη (~χῶρα))
• ττ helyett σσ: pl. πρήσσω (~πράττω).

A ϝ és az erős hehezet korán kiveszett, a magánhangzókat nem vonja össze, ha egymás mellett vannak. Az ión nyelv - az attikai dialektussal keverve - volt az egyik mérvadó dialektus a homéroszi műnyelv kialakításában.

Az attikai dialektus az i. e. 5. századtól kezdve mindegyik más nyelvjárást háttérbe szorított. Sajátosságai többek közt:

• Az egymás melletti magánhangzók összevonódnak.
• Az η hang helyébe bizonyos főnevek tövére ᾱ hang kerül (alpha purum).

A dór és aiol nyelvjárások keveredésével, valamint további mesterséges változtatásokkal jött létre az epikus dialektus.

Nyelvtan

Az ógörög az indoeurópai nyelvekhez hasonlóan hajlító-ragozó típusú, vagyis flektáló nyelv. Ennek a jellegnek megfelelően kiterjedt „névszó- és igeragozási rendszert” találunk; a névszók ötféle, az igék több ragozási csoportba tartozhatnak attól függően, hogy a szótövük milyen hangra végződik.

A görög nyelvben kiterjedt az ablaut (más néven fokváltakozás) jelensége – mely indoeurópai örökség – ez a magánhangzókat érinti. Bár a hangtörténeti fejlődés folytán egyes szavakban a fokok megváltoztak, eredetileg a következő öt fok volt:

• e-fok -τερ
• ē-fok -τηρ
• o-fok -τορ
• ō-fok -τωρ
• nullfok -τρ

Az ógörög szórend, a latinhoz hasonlóan meglehetősen szabad, annyi eltéréssel, hogy az ógörögben még egységes drámai szórend sincsen, viszont alárendelő mellékmondatokat szinte sohase halmoz oly gyakorisággal, mint a latin. Helyette (főleg a klasszikus görög irodalomban) általánosak az igen szabad és a latinnál is gazdagabb mellékmondat-tömörítő szerkezetek. Tulajdonképpen a főmondat mondatrészei bármilyen sorrendben állhatnak. Az érthetőséget viszont megkönnyíti a latinnal szemben a rengeteg töltelékszó, a névelő megléte, a viszonylag logikusan rendezett jelzői keretes szerkezetek, és a mondattani funkciók világos szétválasztása (pl. a latin coniunctivus 5-6 külön jelentést tömörít egymagába, míg az ógörögben csak a felszólítást fejezi ki).

Névszók

Deklináció

Az ógörög a latinhoz hasonlóan deklinációkat használ, ám tőle eltérően csak hármat:^[11]

• 1. deklináció (ᾱ-tövű)
  • Tiszta α-tövűek (alpha purum).
  • Nem tiszta α-tövűek (alpha impurum).
  • -η tövűek
  • Hímnemű -ας, -ης végűek.
  • Összevont végűek.
• 2. deklináció (ο-tövű)
  • Hímnemű -ος végűek.
  • Semlegesnemű -ον végűek.
  • Attikai tövűek.
  • Összevont végűek.
• 3. deklináció (mássalhangzós tövű)
  • Néma mássalhangzós tövűek.
    • K-, P- hangú tövűek.
    • T- hangú tövűek.
  • Folyékony mássalhangzós tövűek.
  • Szigma (-ς) végűek.
  • Félhangzós tövűek.
    • υ-tövűek.
    • ι-tövűek.
  • Kettőshangzón végződő tövűek.
    • ευ-, ου-, αυ- tövűek.
    • οj-, ωϝ- tövűek.

Az ógörögben három szám (numerus - arithmosz) (egyes - singularis - henikosz, kettős - dualis - düikosz, többes - pluralis - pléthüntikosz), három nem (genus - genosz) (hímnem - masculinum - arszenikon, nőnem - femininum - thélükon, semlegesnem - neutrum - udeteron) és öt eset (casus - ptószisz) van (alanyeset - nominativus - onomatiké, tárgyeset - accusativus - aitiatiké, birtokos eset - genitivus - geniké, részes eset - dativus - dotiké), több névszónak ezenkívül megszólító esete (vocativus - klétiké) is van. Nagyon ritkán megmaradtak a locativus maradványai is.

Első deklinációs főnevek

Az első deklinációs (a-tövű) főnevek túlnyomó részük nőneműek, egy csoportjuk hímnemű. A nőneműek az -η végűek, a tiszta α- és a nem tiszta α-tövűek, és a hímneműek -ᾱς, -ης végződésűek. A tiszta α-tövűek rokonságban vannak az -η végűekkel, mert az archaikus görögben több hosszú α-tövű szó vált -η végűvé (pl. φᾱ´μᾱ > φήμη), szintúgy a nem tisztákkal is, amelyeknek azonos végződéseik vannak egyes szám birtokos és részesesetben. A nem tiszta -α tövűeket onnan lehet megkülönböztetni a tisztától, hogy azoknak (ti. a nem tisztáknak) a szótöve mássalhangzóval végződik (γλῶττᾰ), míg a tisztáknak a szótövei ε, ι, ρ hangokkal végződnek (pl. χώρᾱ). A tiszta tövűek végződéseik rendszerint mindig hosszúak (az -ειᾰ, -οιᾰ kivételével). A nem tiszta tövűek kivétel nélkül mind rövid végződésűek, ugyanis az összeset az archaikus -ja képzőre lehet vissza vezetni (Μόντjα > Μοῦσα).

A hangsúlyt illetően a következő szabályok érvényesek az általános hangsúlyszabályok mellett:

• A hangsúly bármilyen deklinációs alcsoport esetén bármilyen lehet. Tehát a bemutatott főnévcsoportok egyes főnevei nem csupán abban a hangsúlyban lehetnek, mint amelyiket a táblázatnál kiválasztottunk.
• Ha a szó végéles (pl. σχολή), akkor véghajtott lesz az egyes szám birtokos (σχολῆς) és az egyes és többes szám részes eset (σχολῇ, σχολαῖς) is.
• A többes szám alanyeset -αι végződése rövid, monomoraikus, tehát ennek értelmében a tiszta tövűeknél, ha másodéles volt alanyesetben, szabályszerűen másodhajtott lesz (χώρᾱ - χῶραι).
• A többes szám birtokos eset -ων végződése mindig véghajtott, függetlenül az eredeti szó hangsúlyától (γλῶττᾰ - γλωττῶν, χώρᾱ - χωρῶν, φήμη - φημῶν).
• Első deklinációs hímnemű főnevek egyes szám birtokos esete megegyezik a második deklinációséval.
• Ha összevont főnévről van szó, akkor az általános szóösszevonás törvényei érvényesek (-η végűek közül γῆ > γεᾱ´, -α végűek közül Ἀθηνᾶ > Ἀθηνᾰᾱ´, -ας, -ης végűek közül Ἑρμῆς > Ἑρμεᾱ´ς). Annyiban különböznek az egyszerű főnevektől, hogy mindig véghajtottak.

Az alábbi táblázat ezekkel az igékkel mutatja be az első deklinációt: γλῶττα (nyelv), χώρᾱ (föld), φήμη (hír), νεᾱνίᾱς (ifjú). Ezenkívül a legutóbbi csoportba tartozik az -ης végűek, amelyek annyiban különböznek az -ας végűektől, hogy egyes szám tárgy, és részes esetben az -η végűek ragozásával azonos.

Első deklináció (nőneműek)
Esetek	Tiszta α-tövűek χώρᾱ, -ᾱς ἡ terület, föld	Nem tiszta α-tövűek γλῶττα, γλώττης ἡ nyelv	-η tövűek σχολή, -ῆς, ἡ szabadidő
Egyes szám	Egyes szám	Kettes szám	Többes szám	Egyes szám	Kettes szám	Többes szám	Egyes szám	Kettes szám	Többes szám
Alanyeset	χώρᾱ	χώρᾱ	χῶραι	γλῶττᾰ	γλώττᾱ	γλῶτται	σχολή	σχολᾱ´	σχολαί
Tárgyeset	χώρᾱν	χώρᾱ	χώρᾱς	γλῶττᾰν	γλώττᾱ	γλώττᾱς	σχολήν	σχολᾱ´	σχολᾱ´ς
Birtokos eset	χώρᾱς	χώραιν	χωρῶν	γλώττης	γλώτταιν	γλωττῶν	σχολῆς	σχολαῖν	σχολῶν
Részes eset	χώρᾳ	χώραιν	χώραις	γλώττῃ	γλώτταιν	γλώτταις	σχολῇ	σχολαῖν	σχολαῖς
Megszólító eset	χώρᾱ	χώρᾱ	χῶραι	γλῶττᾰ	γλώττᾱ	γλῶτται	σχολή	σχολᾱ´	σχολαί

Első deklináció (hímneműek)
Esetek	-ας tövűek νεᾱνίᾱς, -ου, ὁ ifjú	-ης tövűek κριτής, -ου, ὁ bíró
Egyes szám	Egyes szám	Kettes szám	Többes szám	Egyes szám	Kettes szám	Többes szám
Alanyeset	νεᾱνίᾱς	νεᾱνίᾱ	νεᾱνίαι	κριτής	κριτᾱ́	κριταί
Tárgyeset	νεᾱνίᾱν	νεᾱνίᾱ	νεᾱνίᾱς	κριτήν	κριτᾱ́	κριτᾱ́ς
Birtokos eset	νεᾱνίου	νεᾱνίαιν	νεᾱνιῶν	κριτοῦ	κριταῖν	κριτῶν
Részes eset	νεᾱνίᾳ	νεᾱνίαιν	νεᾱνίαις	κριτῇ	κριταῖν	κριταῖς
Megszólító eset	νεᾱνίᾱ	νεᾱνίᾱ	νεᾱνίαι	κριτᾱ	κριταῖν	κριται

Első deklináció (összevont alakok)
Esetek	Összevonás	γεᾱ- ~γῆ, γῆς, ἡ föld	Ἑρμεᾱ- ~Ἑρμῆς, Ἑρμοῦ, ὁ Hermész	μναᾱ- ~μνᾶ, μνᾶς ἡ mina (mértékegység)
Egyes szám	Egyes szám	Többes szám	Egyes szám	Többes szám	Egyes szám	Többes szám	Egyes szám	Többes szám
Alanyeset	εᾱ/ᾱ/η + η = ῆ	εᾱ/ᾱ/η + αι = αῖ	γῆ	γαῖ	Ἑρμῆς	Ἑρμαῖ	μνᾶ	μναῖ
Tárgyeset	εᾱ/ᾱ/η + ην = ῆν	εᾱ/ᾱ/η + ᾱς = (ε)ᾶς	γῆν	γέᾱς γᾶς	Ἑρμῆν	Ἑρμᾶς	μνᾶν	μνᾶς
Birtokos eset	εᾱ/ᾱ/η + ης = ῆς	εᾱ/ᾱ/η + ων = (ε)ῶν	γῆς	γεῶν γῶν	Ἑρμοῦ	Ἑρμῶν	μνᾶς	μνῶν
Részes eset	εᾱ/ᾱ/η + ῃ = ῇ	εᾱ/ᾱ/η + αις = (ε)αῖς	γῇ	γεαῖς γαῖς	Ἑρμῇ	Ἑρμαῖς	μνᾷ	μναῖς
Megszólító eset	εᾱ/ᾱ/η + η = ῆ	εᾱ/ᾱ/η + αι = αῖ	γῆ	γαῖ	Ἑρμᾶ	Ἑρμαῖ	μνᾶ	μναῖ

Második deklinációs főnevek

A második deklinációs (o-tövű) főnevevek -ος, -ον végződésűek. Az utóbbi kategória összes képviselője semlegesnemű, míg az előbbié túlnyomórészt hímnemű, az alábbi nőnemű főnevek kivételével:

• Αἴγυπτος (Egyiptom), Κόρινθος (Korinthus) , Δῆλος (Délosz), παρθένος (hajadon, szűz), νῆσος (sziget), βίβλος (könyv), διάλεκτος (szójárás), ὁδός (út), μέθοδος (módszer), ἄμπελος (szőlőtő), τάφρος (árok), ψῆφος (kavics)

A semlegesnemű főnevekre - ragozási paradigmáktól függetlenül - ugyanúgy vonatkozik az a latinban és az oroszban is érvényes szabály, miszerint

• a semlegesnemű főnevek alanyesete megegyezik a tárgyesettel,
• a semlegesnemű főnevek többes száma -ᾰ morféma.

A második deklinációs főnvekre egységesen az általános elveken túl a következő hangsúlyszabályok érvényesek:

• végéles főnév birtokos és részes esetben véghajtottá válik (νομός ~ νομῷ, νομοῖν, νομοῖς),
• megszólító esetben végéles főnév harmadélessé válik (ἀδελφός ~ ἄδελφε)
• az -ος végződésű főnevek összevont alakjai az -οῦς végződésűek, míg az -ον végződésű főnevek összevont alakjai -οῦν végződésűek.

A klasszikus attikai dialektusban az ión nyelvjárásban eredetileg -ηος, -ᾱος végződésű főnevek hangmértékáttételen (metathesis quantitatis) estek át. Az η és ᾱ ε hanggá rövidült, míg az ο ω hanggá hosszabbodott meg. Az ἤος, νᾱος, Μενέλᾱος, ἵλᾱος, λᾱός szavak ἔως, νεώς, ἵλεως, Μενέλεως, λεώς alakokká váltak, miközben - a hangsúlyszabályok dacára - megtartották eredeti hangsúlyuk helyét. Ez a változás azonban az utókor köznyelvében nem bizonyult maradandónak, így az attikai nyelvjárás zárványjelenségei közé tartozik. Amint a koiné visszatért az eredeti ión σσ hangkapcsolatra, amely az attikai nyelvjárásban ττ hangkapcsolattá vált (ión πρήσσω > attikai πρᾱ´ττω > koiné πράσσω), úgy az egyébként attikai alapú koinéban a régebbi ión alakok éltek tovább.

Névelő ragozása

	Masculinum			Femininum			Neuterum
	Sing.	Dual.	Plur.	Sing.	Dual.	Plur.	Sing.	Dual.	Plur.
Nominativus	ὁ (ho)	τώ (tó)	οἱ (hoi)	ἡ (hé)	τώ (tó)	αἱ (hai)	τό (to)	τώ (tó)	τά (ta)
Genitivus	τοῦ	τοῖν	τῶν	τῆς	τοῖν	τῶν	τοῦ	τοῖν	τῶν
Dativus	τῷ	τοῖν	τοῖς	τῇ	τοῖν	ταῖς	τῷ	τοῖν	τοῖς
Accusativus	τόν	τώ	τούς	τήν	τώ	τάς	τό	τώ	τά
Vocativus	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ

Jegyzetek

1. Bár a metrikában néhol más hangok is összemosódhatnak, mint pl. az attikai időtartam-áttételes (-εως végződéssel képzett) magánhangzópárok esetében, amely közelítőleg "-jósz"-ként hangozhatott.
2. Vö. az összevont igék ragozását: ποιέ+ει>ποιεῖ, δουλο+ομεν>δολοῦμεν.
3. Csupán ezeknél a kapcsolatoknál: γγ (nk), γκ (nk), γχ (nkh), γξ (nx).
4. Ld. Halikarnasszoszi Dionüsziosz: Περὶ συνθέσεως ὀνομάτων, 12. fejezet.
5. Morának nevezzük a hagyományos nyelvtanban a magánhangzók hosszúságának mértékegységét. Egy morának felel meg pl. a magyar nyelv rövid magánhangzói (ebben az esetben a hang monomoraikus szótagot képez), két morának, ha a magánhangzó, mint a magyarban, hosszú (ebben az esetben bimoraikus szótagot képez).
6. Ld. Geldart, Edmund Martin: The Modern Greek Language in Its Relation to Ancient Greek
7. Megj.: Két kivételes eset van: a névszók magánhangzó-deklinációjának az -αι, -οι többes számú alanyesetben levő végződései (sg. nom.: ἄνθρωπος > pl. nom. ἄνθρωποι) és az attikai hangmérték-áttétel (metathesis quantitatis) az -ις végű főnevek birtokos esetében, ahol egyes számban megmaradt az eredeti harmadéles szó (sg. nom. θέσις > sg. gen. θέσηος > sg. gen. θέσεως (tétel), többes szám pedig ezt követte (pl. gen. θέσεων).
8. Megj.: Ahogy a harmadéleseknél, úgy a másodhajtott névszóknál is monomoraikusnak számít az 1. deklináció többes szám alanyesetben lévő -αι, -οι végződései. Pl. sg. nom. χώρᾱ > pl. nom. χῶραι (vidék, vidékek)
9. Bizonyos régebbi bizánci átírási hagyományokban a mellékmondatok végén is eltompulnak a végéles szavak, és csak a főmondat végén nem tompul el, a modern átírásban viszont egyik esetben sem.
10. Maywald: Görög nyelvtan ISBN 963-17-3228-2, 8. oldal
11. A különbség voltaképpen csak az eltérő hagyományú felosztásból adódik, nyelvészeti értelemben a rendszer teljesen azonos: -a és -o tövű névszók két csoportját különböztetünk meg a voltaképpen egy csoportot alkotó msh-tövűektől (és félhangzósoktól). A latin grammatikai hagyományban az első két deklináció ugyancsak az -a és -o tövű névszóké, de az msh-tövűeket hagyományosan két külön deklinációba osztják (-i, gyenge i és msh), a voltaképpen félhangzós gyökerű u-decl. is külön áll, és van egy szakadár 5. decl. az -e tőnek. A görög felosztás, melynek a szisztémája már nyelvészeti alapokon szilárdult meg, szigorúbban követi a tőtípusokat.

További információk

• Maywald József, Vayer Lajos és Mészáros Ede: Görög nyelvtan – az ELTE honlapján és az OSZK/MEK honlapján (tizenharmadik, teljesen átdolgozott kiadás; szerkesztette Mayer Gyula)
• Bolonyai Gábor – Forró Orsolya – Kulin Veronika: Istenek beszélgetései. Ógörög nyelvkönyv. az OSZK/MEK honlapján
• Recenziók az Istenek beszélgetései című nyelvkönyvről: http://www.typotex.hu/index.php?page=recenziok&book_id=266
• A „kottázó” görögök – a hangsúlyról és annak jelöléséről (Szigetvári Péter, Nyest, 2011. november 11.)

• Ókorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap