szovjet hadművelet 1944-1945 From Wikipedia, the free encyclopedia
Budapest ostroma a magyar fővárosért folyó küzdelem volt a Szovjetunió és Románia, valamint a Harmadik Birodalom és Magyarország között 1944. december 25-től 1945. február 13-ig. Az első szovjet páncélos 1944. november 3-án jelent meg a város határában, és Budapest 102 nap múlva adta meg magát. A védők mintegy ötven napig álltak ellen a szovjetek ostromának, habár készleteik legnagyobb részét már az összecsapás első napjaiban elvesztették, hiszen azokat külvárosi raktárakban tárolták, amelyek hamar az ostromlók kezére kerültek. A civil lakosság kitelepítésére nem került sor, ezért sok civil áldozatul esett a véres küzdelemnek, amelynek hevességét a kortársak a sztálingrádi csatáéhoz hasonlították.
| Budapest ostroma | |||
| A második világháború egyik csatája | |||
 | |||
| A felrobbantott Lánchíd az ostrom után | |||
| Dátum | 1944. október 29./december 25.–1945. február 13. | ||
| Helyszín | .svg){kind=small} Budapest, Magyar Királyság | ||
| Eredmény | szovjet győzelem | ||
| Terület- változások | Budapestet elfoglalja a szovjet Vörös Hadsereg | ||
| Harcoló felek | |||
| |||
| Parancsnokok | |||
| |||
| Haderő | |||
| |||
| Veszteségek | |||
| |||
| A veszteségek a Konrad hadművelettel együtt értendők 38 000 civil[4] Újabb kutatás szerint: 25 000-30 000 civil Mihályi Balázs, 2020, i. m. 25. o. | |||
Az ütközet kezdő időpontjára több eltérő meghatározás is létezik: október 29-én indította meg a 2. Ukrán Front első támadását a főváros megszerzésére (a szovjet történetírás ezt veszi alapul), december 25-én zárult be a szovjet ostromgyűrű Budapest körül. December 29-én adták át a hadműveleteket irányító szovjet Malinovszkíj és Tolbuhin marsallok által aláírt, megadásra felszólító ultimátumot[5] a szovjet parlamenterek a várost védő német főparancsnokságnak. Ez utóbbi elutasítása után indultak meg a tényleges harcok a városban. A szovjet csapatok először a pesti oldalon lévő ellenállást számolták fel, majd megkezdték a budai oldal, illetve a budai vár bevételét. Hogy akadályozzák őket a Dunán való átkelésben, a németek a két városrészt összekötő hidakat felrobbantották.
A németek több felmentő akciót is megkíséreltek indítani a szorult helyzetbe jutott védők megsegítésére. Azonban egyik alkalommal sem sikerült elérniük a várost, annak ellenére, hogy a keleti fronton szolgáló német páncéloshadosztályoknak mintegy a fele Magyarországon tevékenykedett. Ezeknek a hadműveleteknek amúgy sem a védők kimenekítése volt a céljuk, hanem újabb csapatok juttatása a városba. Végül a védők Adolf Hitler parancsa ellenére is a kitörés mellett döntöttek, és február 11-én este megkezdődött a kitörési kísérlet, amelynek során azonban csak egy maroknyi katona érte el a baráti vonalakat, és a védelem parancsnokainak nagy része is fogságba esett. A magyar főváros ezután nem sokkal, február 13-án került teljesen szovjet fennhatóság alá.
.jpg)
A második világháború 1939-es kitörésekor Magyarország semleges maradt, és nem lépett be a háborúba. Kezdetben a lengyelországi hadjárat menekültjeit fogadta be, és elutasította a németek kérését, hogy az országot felvonulási területként használják. Az ország hadereje részt vett az 1941-es jugoszláviai hadjáratban és visszafoglalta a Délvidéket, ennek következtében Nagy-Britannia megszakította a diplomáciai kapcsolatot hazánkkal. A konfliktusba történő tényleges belépésre a Barbarossa hadművelet megindítását követően került sor, Kassa 1941. június 26-án történt, ismeretlen gépek által elkövetett bombázása után, amikor másnap Bárdossy László miniszterelnök egyoldalúan, az Országgyűlés megkérdezése nélkül bejelentette a hadiállapotot a Szovjetunióval, majd a frontra küldték a 90 ezer fős Kárpát-csoportot.[6]
A keleti fronton egyre romlott a hadi helyzet a sztálingrádi csatát követően, és 1944-ben már az ország előterében álltak a szovjet csapatok. A magyar vezetés, látva a németek elkerülhetetlen vereségét, béketapogatózásba kezdett, erről azonban a németek tudomást szereztek. Hitler el akarta távolíttatni Kállay Miklós kormányát, megakadályozandó az olasz mintára történő kiugrást, így már 1943. szeptember 9-én parancsot adott a megszállás terveinek elkészítésére. A hadművelet a Margarethe I fedőnevet kapta. 1944. március 18-án Horthy Miklós kormányzó Hitler meghívására Salzburgba utazott. A Klessheim-kastélyban tartott találkozó második napján, március 19-én a németek szinte ellenállás nélkül szállták meg az országot.[7]
A német katonák hivatalosan a Vörös Hadsereg elleni védekezés segítésére érkeztek, amit kezdetben a társadalom széles rétege el is hitt.[8] Mindössze néhány elszórt kísérlet történt a bevonulás megakadályozására (például Bajcsy-Zsilinszky Endre részéről).[7] Azonban a magyar csapatok nem is lettek volna képesek eredményesen ellenállni a jóval tapasztaltabb és jobban felszerelt, teljes légi fölényt élvező német erőknek.[9] A kormány élére Sztójay Döme volt berlini nagykövet került, Horthy pedig nem mondott le, e döntését napjainkig igen ellentmondásosnak ítélik meg. A megszállással együtt megkezdődtek az első szövetséges légibombázások is az ország ellen.[10]
A német megszállás és a nyilas bábkormány emellett letartóztatásokat és sok szenvedést hozott az ellenzéki gondolkodású lakosoknak, továbbá megkezdődött több százezer magyarországi zsidó deportálása és tömeges legyilkolása.[11]
1944. augusztus 23-án Romániában megbuktatták Ion Antonescu marsallt, az ország átállt a szövetségesekhez. Két nappal később a szovjet csapatok ellenállás nélkül érték el a magyar határt Erdélynél. A magyar 3. hadsereg a Maros vonaláig szorította vissza a román erőket, ám az ország területe hamarosan hadszíntérré vált, amikor a magyar határra felzárkózó szovjet erők október 6-án megindították az általános támadást.[12] A Marosnál húzódó védvonal áttörése és Észak-Erdély elfoglalása alig 20 napot vett igénybe.[13] A német háborús érdekek szempontjából Magyarország Tiszától nyugatra eső területének megtartása nélkülözhetetlen volt a harc további folytatásához. Albert Speer birodalmi fegyverkezési miniszter szeptemberi jelentésében többek között a nagykanizsai kőolajmezőt, a magyar repülőgépgyártó üzemeket és fegyvergyárakat, az alumíniumgyártáshoz szükséges magyar bauxitbányákat, a tengeralattjáró-akkumulátorok szempontjából fontos antimontermelést, valamint az acélgyártáshoz Magyarországon bányászott magnéziumot kiemelten fontosnak jelölte meg.[14]
A német hadvezetés ennek megfelelően már szeptember 21-én hozzálátott, hogy védelmi vonalakat alakítson ki az ország területén. Ezekből hármat hoztak létre: a Dunántúlon, a Balaton és a Velencei-tó között a Margit-vonalat, Budapesttől keletre az Attila-vonalat és a Mátrában a Karola-vonalat. Az Attila-vonal építésén a szlovák műszaki hadosztály háromezer katonája, munkaszolgálatosok és kivezényelt civilek dolgoztak, létszámuk november 11-re elérte a 28 000 főt. A védelmi vonalnak három védelmi övet építettek, az elsőt Alsógöd–Veresegyház–Maglód–Ecser–Dunaharaszti, a másodikat Dunakeszi–Mogyoród–Isaszeg–Pécel–Pestszentimre–Soroksár vonalában, míg a harmadik közvetlenül a pesti kerületek mentén húzódott.[15]
Október 15-én Horthy kiugrást kísérelt meg és rádióproklamációban jelentette be a fegyverszünetet a szovjetekkel. A német hadvezetés azonban már régóta tudott a tervekről, így a kivezényelt német egységek felfegyverzett nyilas pártszolgálatosokkal, valamint a nyilas befolyás alá került karhatalommal kiegészülve egy nap alatt ellenőrzésük alá vonták a fővárost, míg a tábornokok többsége nem engedelmeskedett a felhívásnak.[10] Csupán néhányan, mint Miklós Béla, választották a szovjetekhez átállást. Horthy, akit a fia életével zsaroltak meg, végül beleegyezett Szálasi Ferenc kinevezésébe, aki előbb szélsőjobboldali koalíciós, majd a többi párt betiltása után tisztán nyilaskeresztes kormányt hozott létre.[16]
A német–magyar erők a kiugrást követően, a Budapestről odavezényelt német alakulatokkal kiegészülve a hortobágyi páncéloscsatában súlyos veszteségeket okoztak a szovjet erőknek, ám eddigre Budapest már csupán 100 kilométerre feküdt az arcvonaltól.[17] Sztálin tartott attól, hogy a britek partra szállnak a Balkánon, és hamarabb érik el Bécset, mint saját csapatai. A háború utáni felosztásra gondolva ő akarta megszerezni a települést, ám ehhez előbb Budapestet kellett elfoglalni, hogy annak infrastruktúráját zavartalanul használhassák a további előrenyomuláshoz.[18] Ezért kiadta a parancsot Rogyion Malinovszkij marsallnak, hogy az általa vezetett 2. Ukrán Front menetből foglalja el a magyar fővárost, majd tovább nyomuljon Bécs irányába. Az október 29-én 14 órakor megindított szovjet támadás a vártnál jóval szívósabb ellenállásba ütközött, és csak október 31-re sikerült elfoglalniuk Kecskemétet.[19] Ezzel szertefoszlott az a remény, hogy a fővárost november 7-re, az 1917-es októberi orosz forradalom évfordulójára bevegyék.[13]
November 2-án gépesített egységek 15 kilométerre álltak Budapesttől. 3-án ugyan elérték Ferihegyet és pár páncélos elérte az Üllői utat, a támadás végleg elakadt, és november 8-án kiverték a szovjeteket az Attila-vonalból.[20][21] Sztálin a kudarcot látva újabb 200 páncélost és 40 000 embert bocsátott Malinovszkij rendelkezésére, aki folytatni akarta a főváros bekerítését északról, ám nem tudta áttörni a tengelyhatalmi vonalakat. Délen viszont sikerült átkelnie a Csepel-szigetre november 21-én.[22]
Az új nyilas kormányzat jelentős személycseréket hajtott végre a teljes közigazgatásban; Budapest új főpolgármestere Mohay Gyula ügyvéd, nyilas fővárosi közgyűlési tag lett.[23] Már korábban felmerült a főváros nyílt várossá nyilvánítása Róma és Athén mintájára, és Szálasi, valamint a német katonai vezetés sem ragaszkodott annak katonai védelméhez. Hitler azonban kezdettől fogva ragaszkodott a város végsőkig való megtartásához. November 23-án ezért elrendelte a város védelmét „az utolsó tégláig”, december 1-jén 11. számú parancsában pedig erőddé nyilvánította azt.[21] A magyar hadvezetés ennek ellenére még december elején is számolt a nyílt várossá nyilvánítás lehetőségével, és Szálasi ismételten ellenezte a tervet. A német diplomácia azzal érvelt, hogy Németországban is minden helységet a végsőkig fognak védeni, míg Edmund Veesenmayer különleges megbízott jóval nyíltabban úgy fogalmazott, hogy „nem törődünk vele, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk”.[24] Szálasit Hitler meggyőzte ennek szükségességéről december 4-i látogatása során.[25]
A nyilas kormány eközben hozzálátott Budapest kiürítéséhez, a közigazgatást a Dunántúlra és Németországba tervezték kiüríteni, illetve kitelepíteni, amiről november 28-án kormányrendelet is született. Ez lehetővé tette a dunántúli nagy számú menekültnek, hogy a Német Birodalom területére települjön át. December 3-i kinevezése után az ezzel kapcsolatos koordinációt Magyarossy Sándor vezérezredes végezte kormánybiztosként.[26]
Eközben a szovjet hadvezetés az addig Belgrád térségében harcoló 3. Ukrán Frontot is Magyarországra vezényelte át, amely délkeletről támadva közel került ahhoz, hogy ő zárja be nyugatról a főváros körüli gyűrűt, Malinovszkij azonban nem akart osztozkodni a dicsőségen. December 4-én ezért parancsot adott déli irányban a Dunán történő átkelésre, amelynek során azonban egységei súlyos veszteségeket szenvedtek, és csak Tolbuhin marsall csapatainak közeledése stabilizálta hídfőállásaikat. Északon december 5-én indult meg a támadás, itt sikerült áttörni a német védvonalat, a védőknek a rés betömésére pedig nem volt elegendő tartalékuk, így a 2. Ukrán Front katonái december 9-én elérték Vácot és Balassagyarmatot. December 13–14-e során azonban a Szent László hadosztály alá tartozó II. ejtőernyős zászlóalj és néhány német egység rövid időre visszafoglalta Fótot.[27]
A szovjet vezetés december közepén készült el az újabb haditervvel, amelynek értelmében a 3. Ukrán Front Székesfehérvár irányába támad, illetve felzárkózik Buda felé, míg a 2. Ukrán Front Esztergomnál zárja be az ostromgyűrűt. Ezzel egy időben a németek is offenzívát terveztek a Dunántúlon 400 páncélossal és 40 000 katonával, hogy a Duna vonala mentén hozzanak létre védvonalat, de a Spätlese („Kései Szüret”) hadműveletet üzemanyag-, és lőszerhiány, valamint a rossz időjárás miatt kétszer is elhalasztották, december 20-ra, majd 22-re. A szovjetek azonban harckocsijaik jobb terepjáró-képességét kihasználva már december 20-án támadásba lendültek, és 23-án elérték, másnap pedig elfoglalták Bicskét, ami megnyitotta az utat Buda felé, valamint elvágták a főváros vasúti összeköttetését is.[28]
A fővárost ekkor már nyugatról szinte semmi sem védte, a német erőket ugyanis lekötötte az ardenneki offenzíva, a pesti oldalról egységek elvonása ugyanakkor az ottani védelmet gyengítette volna. Hitler kezdetben elutasította a 8. SS Florian Geyer lovashadosztály kivonását, hogy nyugaton védekezzen a szovjetek ellen, ám december 24-én mégis hozzájárult ehhez. A pesti hídfő feladását azonban nem engedélyezte. A helyi német parancsnokok nem voltak képesek a nehéz helyzetben önálló döntéseket hozni, így a pontos információk ellenére december 25-én szovjet kézre került az üzemanyagraktár, illetve az élelmiszerraktár nagy része. Karl Pfeffer-Wildenbruch, a IX. SS-hegyihadtest Hitler által kinevezett parancsnoka még 24-én utasította a német ellátóegységeket, hogy hagyják el a várost. Velük együtt távozott a nyilasok és családjaik egy része, valamint a Gestapo tagjai.[29] Egy nappal korábban elhagyta a fővárost Mohay főpolgármester is, amit a háború után menekülésként értékeltek.[23] A szovjetek december 24-én foglalták el Budakeszit,[25] az ostromgyűrű budai oldalát december 25-én zárták be, majd 26-án elfoglalták Esztergomot, létrehozva a bekerítés külső gyűrűjét. A belső gyűrű Budafok, Pesthidegkút, Pilisvörösvár és Budakalász mentén húzódott, és eddigre Budapest összes elővárosa szovjet kézre került.[30]
December 25-én Malinovszkij, Tolbuhin és Tyimosenko a Hevesen kialakított főhadiszálláson megtárgyalta a közelgő támadás terveit: a pesti oldalon a 2. Ukrán Front 70, a budai oldalon a 3. Ukrán Front 70–75 ezer katonája állt. Zaharov vezérezredes, a 2. Ukrán Front vezérkari főnöke javaslatára döntöttek arról, hogy követek útján megadásra szólítják fel a bekerített városban rekedt erők parancsnokát, Pfeffer-Wildenbruchot. Pesten Steinmetz Miklós kapitányt (százados), Budán pedig Ilja Osztapenko századost jelölték ki erre a feladatra. December 28-án jó előre hangszórókon és röpcédulákon jelezték a hadi követek útját, ám hivatalos bejelentés nem történt a német parancsnokság részére.[31] Másnap mindkét követ meghalt, máig tisztázatlan körülmények között,[32] amivel kapcsolatos legendák részletesen feldolgozásra kerültek [33]. Az események egyik lehetséges verziója olvasható a következő bekezdésben.
Steinmetz december 29-én, reggel 10 órakor indult el egy amerikai dzsippel, három szovjet tiszt követte gyalogosan. Litteráti-Loótz Gyula visszaemlékezése szerint a jól látható német aknazár előtt a dzsip azonban csak lassított, és megpróbált azon átkelni, ám ráfutott az egyik aknára, és Steinmetz, valamint orosz kísérője meghalt.[34] Bár a történet hitelessége kétségbe vonható, az újabb kutatások szerint a követ halála a balszerencsének és a hanyagságnak tudható be.[35] Osztapenko csoportja egy órával később már ebből okulva gyalogosan közelítette meg a tengelyhatalmi vonalakat, amit sikeresen el is értek. Szemüket bekötve, gépkocsival szállították tovább őket, ahol egy német alezredes vette át az ultimátumot. Pfeffer-Wildenbruch felettesei engedélye nélkül fel sem bonthatta a borítékot, így inkább válasz nélkül visszaküldte azt a parlamentereknek, akik ezután visszaindultak vonalaikhoz. A német állásokra azonban szovjet aknatűz zúdult, ám ők a németek figyelmeztetése ellenére is megkísérelték a visszajutást. A századossal egy gránátrepesz végzett.[34] A szovjet hadvezetés nem tanúsított nagy jelentőséget a balsikerű akciónak, az elkövetkező években azonban a kommunista propaganda igyekezett saját céljaira használni az eseteket, ezzel igazolva a németek és magyar segítőik kegyetlenségét; a két követnek szobrot is állítottak.[36]
A város ostroma mindkét felet nagy kihívások elé állította. A szovjetek támaszkodhattak korábbi városi harcokban szerzett tapasztalataikra, ám ez volt az első eset, hogy milliós nagyvárost ostromoltak meg. Ezek alapján minden hadosztályban rohamcsoportokat hoztak létre, és a lövészhadosztályok támadásának sávjait úgy jelölték ki, hogy legalább háromszoros túlerőben legyenek. Kezdetben gondot okozott a támadó hadtestek tevékenységének összehangolása, aminek kiküszöbölésére Ivan Afonyin altábornagy vezetésével létrehozták a budapesti csoportot.[37] A szovjetek a belső kerületekben igyekeztek a szennyvízcsatornákat is kihasználni az előrenyomulásra, ezért a németek a földalatti vasút vonalát a Városligetnél elaknásították, illetve több szakaszt befalaztak.[38] A szovjetek számos módon próbálták megtörni az ellenállást, például civileket tereltek maguk előtt a rohamoknál.[39] Mindkét fél alkalmazott civil ruhás fegyvereseket, akik jól el tudtak vegyülni a helyi lakosság között.[40]
A német és magyar csapatoknak kezdettől fogva gondot okozott a lőszer szűkössége és az utánpótlás hiánya, ám a lassú előrenyomulás és a védők fogyatkozása miatt mind több fegyver jutott a túlélőkre.[40] A város külső részén lévő raktárak elveszítése után a védőknek mintegy egy hétre elegendő készletük (450 ezer tonna lőszer, 120 ezer liter üzemanyag és 30 ezer ételfejadag) maradt, napi 80 tonna lett volna szükséges a sikeres védelemhez. Gerhard Conrad vezetésével ezt a levegőből próbálták biztosítani ledobással és tehervitorlázó gépekkel, de átlagban ennek alig felét sikerült célbajuttatni.[41] A németek a főbb stratégiai pontok védelmét műszaki akadályokkal (pl. elektromos akadályok, aknazár, tankcsapdákkal) erősítették meg, például így zárták le a teljes Nagykörutat. Csendőrökből és rendőrökből második védvonalat hoztak létre, akiknek az átszivárgó szovjetekkel való harc volt a feladatuk, mivel erre sok lehetőség nyílt a sűrűn épített házak következtében nem összefüggő első vonal miatt.[37]
Összesen hat hevenyészett védőállás húzódott Pesten. A híradóeszközök pusztulása után csak futárok útján tudtak kommunikálni a német–magyar csapatok, így az irányítás is egyre inkább a helyi harccsoportok kezébe került. A csapatok helyzete óráról órára változott, ezért egyik fél sem kapott teljesen pontos képet a front mozgásáról.[37] A budai oldalt védő erők a ritkásan beépített hegyoldalon sajátos taktikát alkalmaztak: az első vonal egyes villákban védekezett, ezek között azonban nem voltak csapatok, amelyek a második vonalban várták volna a szovjetek betörését. Ezek a jól felfegyverzett rohamcsapatok rajtaütéseket hajtottak végre és folyamatosan zaklatták a résekbe benyomult szovjet erőket. A taktikát a magas harci morállal rendelkező egységek eredményesen alkalmazták, gyakran egész támadó ékeket fogva el.[42]
A városban lévő német parancsnokság december végén még reménykedett abban, hogy utasítást kapnak a kitörésre. Pfeffer-Wildenbruch december 26-án a rádióban be is jelentette, hogy hamarosan kitörnek, de Hitler december 28-án érkező kategorikus tiltó parancsára ezt azonnal leállították. Hindy Iván magyar parancsnokot, aki korábban maga is javasolta a kitörést, nem vonták be a döntésbe, és az elutasítást a német parancsnok még csak indoklással sem látta el. Ezekben a napokban a főváros külvárosaiban már harcok folytak a szovjet–román támadások visszaverése céljából.[43] December 30-án a szovjetek ezer löveggel indítottak három napon át tartó tüzérségi előkészítést, naponta 7–10 órán át lőve a várost, ezek szünetében pedig bombázógépekkel támadtak. A szovjetek nagy tűzerőt koncentráltak a gyalogság támogatására: egy légihadtest, két áttörő tüzérhadosztály, valamint 15 tüzér-, illetve aknavető dandár vagy ezred, illetve harckocsik kerültek bevetésre.[44]
A szovjetek már az első napon jelentős területeket nyertek Pest keleti és déli részén, és a németeknek ki kellett üríteniük Pestszentimrét. A következő napon indított német–magyar ellentámadás azonban rövid időre visszaszerezte Mátyásföldet és a repülőteret. A Vörös Hadsereg január 1-jén folytatta a támadást Pestújhely irányába, az akkori közigazgatás szerinti első pesti házat is aznap foglalták el Sashalom mellett. A szovjet–román csapatok elérték a Rákos-patakot is, aminek túlpartját az elkövetkező két napban a folyamatos ellentámadások ellenére is sikerült megtartaniuk. A szovjetek másnap két kilométernyire megközelítették az Örs vezér teret, valamint ötszáz méterre a Lóversenytéren kialakított szükségrepülőteret, amit hamarosan aknavetőkkel is be tudtak lőni. Ezt követően a német pilóták a légi utánpótláshoz csak az észak-csepeli leszállópályát használhatták.[45] Budán még viszonylagos nyugalom volt ebben az időszakban, így a német parancsnokság is igyekezett átcsoportosítani erőit Pest védelmére.
A szovjetek Fót és Csömör között indított támadása január 5-én érte el mély betöréssel Zuglót. Január 6-án a németek feladták Soroksárt, szovjet kézre került Kőbánya és Zugló keleti része, valamint tüzérségi hatókörükbe került az észak-csepeli repülőtér, amit másnapra használhatatlanná bombáztak. 7-én elfoglalták Kőbánya egész területét, míg délen kemény harc folyt Kispestért, amit másnapra már teljes egészében a szovjetek ellenőriztek. Malinovszkij célja a hídfő északi és déli szárnyának megszüntetése volt, hogy külön-külön semmisíthessék meg a bekerített erőket. Ezt a veszélyt német parancsnokság is érzékelte és 8-án Észak-Pesten indított ellentámadást magyar egységekkel kiegészülve a Czobor utcáig, amelynek során a Csömöri utat is sikerült elérni, de a visszafoglalt terület nagy részét még aznap feladni kényszerültek.[46]
Ekkor már napok óta zajlottak a súlyos harcok a Rákosrendező vasútállomás körül, ahol 9-én a szovjetek nagy túlerővel indítottak támadást, és a következő napra be is tudtak venni. A védőknek ezután fel kellett adniuk Újpestet, amelyet másnapra ki is ürítettek, ezt követően pedig Zugló is a támadók kezére jutott. A román 7. hadsereg eközben elfoglalta a Lóversenyteret, majd a Kerepesi úton keresztül betört a Hungária körútra, és visszaverte a németek ellentámadásait, melyet a szükségrepülőtér visszafoglalására indítottak. 11-én napokig tartó kemény küzdelem kezdődött a Városliget birtoklásáért, valamint az Angolpark és Széchenyi fürdő ellenőrzéséért. Az Állatkert állatainak és épületeinek nagy része elpusztult a harcokban, másnapra a Liget nagy része már szovjet kézen volt. Január 13-ára a német parancsnokság számára is nyilvánvalóvá vált Pest elvesztése, ennek dátumát azonban jelentésükben január 15-re tették.[47]
Afonyin ekkor már a Nyugati pályaudvarnál vezényelte támadásra csapatait, a 10. magyar gyalogoshadosztály pedig a Hungária körútnál lévő állását feladva a Keleti pályaudvarhoz vonult vissza. A Keleti pályaudvart január 14-én, a Nyugatit január 15-én foglalták el a szovjetek, több helyen megkezdődött a megmaradt német–magyar erők visszavonulása a budai oldalra. Malinovszkij a közelgő győzelmet látva kivonta a román erőket és a felvidéki frontra csoportosította át őket, hogy a dicsőséget csak neki tulajdonítsák. Nicolae Sova tábornok kénytelen volt engedelmeskedni. Január 17-én megindult az utolsó szovjet roham Pesten, fél nyolckor Pfeffer-Wildenbruch megkapta az engedélyt a pesti oldal kiürítésére, ami másnap reggelig meg is történt, ezzel véget ért Pest ostroma.[48]
(1945 első napjaira közel egymillió civil kényszerült pincékbe, illetve az előkészített óvóhelyekre, ahonnan a téli hidegbe kimerészkedve gyakran még az ivóvízhez és élelemhez jutás is életveszélyes vállalkozásnak számított. A szünetelő közműszolgáltatások és élelmiszer-ellátás miatt januárra tömeges éhezés, a csatornázás és szemétszállítás hiánya miatt pedig járványveszély alakult ki.)
Az ostromra készülve a német utászok október végén elkezdték aláaknázni a főváros Duna-hídjait, hogy a budai oldalra történő visszavonulás után azokat felrobbantva nehezítsék meg az átkelést az ellenség számára. Azonban az ostromnak azon időszakában, amikor még voltak német csapatok a pesti oldalon, a szovjetek is érdekeltek voltak ezek megsemmisítésében, hogy a visszavonulást lehetetlenné tegyék.[49] Az utolsó robbantásra előkészített híd a Margit híd volt, amelyen novemberben is dolgoztak. 1944. november 4-én délben a híd váratlanul felrobbant, éppen akkor, amikor a szombati csúcsforgalom haladt át rajta. Mintegy 40 német utász és 100–600 magyar civil vesztette életét a robbanásban, ami valószínűleg véletlenül következett be, mikor a már felszerelt robbanóanyag-tölteteket élesítették, és az egyik vezetékből szivárgó gáz szikrát kapott.[50] A robbanásban meghalt a hibát elkövető Friedrich Gauss tűzszerész is. A nyilasok kommunista szabotőröket sejtettek az akció mögött, míg a lakosság között az a hír terjedt, hogy a németek a polgári lakosság megfélemlítése érdekében robbantottak.[51] December 29-én a két vasúti hidat már szándékosan robbantották fel.[52]
1945. január 14-én a Pestről Budára visszavonuló német csapatok felrobbantották a Horthy Miklós hidat (mai Petőfi híd). Január 16-án éjszaka a Ferenc József híd (a mai Szabadság híd) robbant fel, a német jelentések szerint szovjet bombatámadás, míg a magyar jelentések szerint szándékos német akció miatt.[53] Január 17-én, Pest kiürítésének napján felrobbantották az Erzsébet hidat a szovjetek közelsége miatt, a visszavonulás az egyedül épen maradt Lánchídon folytatódott. A káoszba fulladó kiürítés másnap hajnalig folytatódott, a szovjetek eközben folyamatosan bombázták az átkelőket, katonáknak és civileknek egyaránt, súlyos veszteségeket okozva. A lőszerhiány miatt a jól láthatóan felvonult szovjet lövegekben nem tudtak kárt tenni, miközben közelharc folyt a kiürítés fedezésére. A Lánchíd másnapi felrobbantásakor még többen tartózkodtak rajta. A pesti oldalon rekedt katonák ellenállását csak két nap múlva számolták fel teljesen.[54]
Január 18-án, a pesti oldal feladása után kezdődött meg a harc a Margit-szigetért, amit Karl Weller SS zászlóalja, az egyetemi rohamzászlóalj százfős egysége és egy kisebb, Litteráti-Loótz Gyula által vezetett magyar páncéltörő egység védett. Hajnalban néhány fős szovjet egység vetette meg lábát a sziget északi részén lévő betonpillérnél, akiket sem a német gyalogság, sem a másnap reggel bevetett magyar ágyúk nem tudtak kifüstölni, de ők sem tudtak előrenyomulni. Január 21-én a német őrség elaludt, így újabb szovjetek keltek át a befagyott Dunán, akik szintén jól védhető helyre fészkelték be magukat. Másnap hiába próbálkoztak ellentámadással, így este a szovjetek aknavetőket és géppuskákat is tudtak erősítésként hozni. 23-án a Palatinusnál kettévágták a szigetet, annak északi részét a sötétség leple alatt kiürítették. Az ezt követő napokban a tüzérség és a légierő folyamatosan lőtte a sziget német kézen maradt részét, fokozatosan nyomulva előre, de a német–magyar csapatok még január 29-ig tartották állásaikat. Az este folyamán vonultak végül vissza, ezután a Margit híd épen maradt részét is felrobbantották.[55]
Buda védelmének gerincét a Pestről átdobott 8. SS lovashadosztály adta, emellett csupán a bekerítés elől visszavonuló egységek töredékei, az egységüktől elszakadt németekből felállított „Europa” riadózászlóalj és önkéntes egységek, mint a Vannay-zászlóalj és az egyetemi rohamzászlóalj, csendőrök illetve hungarista harccsoportok álltak rendelkezésre. Kezdetben a szovjetek sem rendelkeztek a támadáshoz elegendő gyalogossal, délen azonban hamar felzárkóztak a gépesített csapatokhoz, így még decemberben elfoglalták Albertfalvát és a Kelenföldi pályaudvar egy részét. A német hadvezetés december 27-én indított ellentámadást, ami sikerrel foglalta ezt vissza, majd december 29-én újabb sikeres ellentámadásra került sor.
A harcok fő pontja hamarosan a Városmajor lett, mivel ennek ellenőrzése alapvető fontosságú volt Buda ellenőrzéséhez. Ezt a Vannay-zászlóalj katonái igyekeztek minél jobban megerősíteni műszaki akadályokkal, géppuskákkal és páncéltörő kézifegyverekkel, valamint nehézfegyverzettel. A Széll Kálmán téren tüzérséget állítottak fel támogatásukra.[56] A január 1-jei támadás kezdeti szovjet sikerei után a Vannay-zászlóalj visszaverte őket, majd ellentámadásban visszafoglalta elvesztett állásait, amit január 19-ig tudtak ezután tartani.
A támadók az év elejére harc nélkül szerezték meg a Rómaifürdőt, valamint nagyobb harc nélkül Budakalászt és Békásmegyert. Január 3-án a Mátyás-hegy hétszer is gazdát cserélt, az ezt követő szovjet rohamok azonban január 7-ig nem jártak sikerrel.
Nagy harcok folytak még a Sas-hegy birtoklásáért is, aminek elvesztése esetén kétségessé vált volna Buda védelme, mivel onnan be lehetett látni a környező részeket és oda tüzérségi tüzet irányítani. Január 20-án támadás indult a Farkasréti temetőben is, ami azonban elakadt, és a január 25-én SS csapatokkal indított ellentámadás visszafoglalta azt. Pest elfoglalásáig azonban viszonylagos nyugalom volt Budán, a kiürítést követő napokban pedig az áthozott katonák enyhítették az itteni katonai helyzetet, hiszen a befagyott Dunán nem kellett szovjet támadástól tartani.[57]
Január 20-a után a német felmentési kísérletek szovjet csapatokat vontak el, a városban mintegy egyheti nyugalom következett, a város déli részén napokra megszűnt az állandó tüzérségi tűz is. Addigra Buda 722 háztömbjéből 114 került szovjet kézre. A német parancsnokság igyekezett ezeket a napokat az arcvonal kiigazítására kihasználni, valamint felkészültek, hogy szükség esetén megpróbálják visszaszerezni a budaörsi repülőteret az ellátási gondok megszüntetésére. A január 22-i harcokban Afonyin altábornagy repesztalálattól megsérült, a Budapest csoport parancsnokságát Managorov vette át. Az elkövetkező napokban lassan újraindultak a szovjet támadások, elkezdték a Sas-hegy bekerítését, valamint elfoglalták a Városmajort. Az előrenyomuló vöröskatonák már kézifegyverekkel is be tudták lőni a Vérmezőt, az utolsó szükségrepülőteret, ahol az utánpótlást hozó vitorlázógépek leszállhattak.[58]
Január 26-án értesült a német parancsnokság a harmadik felmentési kísérlet összeomlásáról, de Pfeffer-Wildenbruch egyelőre nem szánta el magát a kitörésre. Január 29-én német rohamlövegek fedezete mellett indult magyar ellentámadás a Városmajor visszaszerzésére, többek között középiskolásokból, kalauzokból és különítményesekből sebtében felállított egységgel, de a magyar gyalogság súlyos veszteségeket szenvedett, a fejenként kiosztott 45 puskatöltény hamarosan elfogyott, így a céljukat nem érték el. Este visszavonulási parancsot kaptak a Margit körúthoz, és mivel a védők kettévágása fenyegetett, a délen lévő egységeket a Gellért-hegyhez rendelték vissza. Január 30-án a szovjetek betörtek a Széll Kálmán térre. A tengelyhatalmi vonalak ezen a részen stabilizálódtak és megindult a küzdelem a kormányzati, közigazgatási funkciójú épületek miatt komoly célpontnak számító Várhegyért.[59]
A Konrád-hadművelet január legelején indult német ellentámadás volt.
A Budán rekedt német-magyar védősereg a tél folyamán kemény ellenállást tanúsított, majd megpróbált kitörni a Várból. Az akció sikertelennek bizonyult, és óriási emberveszteséggel zárult.
Halálozási helye ismeretlen:
A várost elfoglaló szovjet erők a lakossággal szemben gyakran kíméletlenül léptek fel, számos atrocitást követtek el, amelyek közül legjelentősebb a magyar férfi állampolgárok tömegeinek Szovjetunióba hurcolása volt kényszermunka céljából. (Málenkij robot)[61] A kényszermunkára vitt emberek többsége csak évekkel később vagy egyáltalán nem érkezett haza.[62]
Az ostrom alatt és után a szovjet katonák százezres nagyságrendben követtek el szexuális erőszakot a városban élő nőkkel szemben.[63][64][65]
Elpusztult nevezetes magyarországi dokumentumok listája
_Fortepan_3985_(cropped).jpg)
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
