Magyar–török háború (1521–26)
From Wikipedia, the free encyclopedia
A magyar–török háború (1521–26) az Oszmán Birodalomnak a Magyar Királyság ellen vívott konfliktusa, melynek kimenetele döntő hatással lett a közép-európai térség sorsára nézve. A középkori magyar állam ebben a harcban bukott el, bár mellette állt még Csehország és a Német Birodalom is, valójában néhány segédhadon kívül komolyabb segítséget nem nyújtottak. A római egyházfő is mindössze néhány ezer zsoldost tudott biztosítani a harchoz. A magyar sereg által fejedelemnek megtett V. Radu havasalföldi vajda is megígérte a hadba szállást, de csak saját hatalmának megtartása érdekében harcolt a törökök ellen.
Magyar–török háború (1521–1526) | |||
Török háborúk Magyarországon | |||
Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása. A képnek a király halálából fakadó gyászos hangulata nagyszerűen érzékelteti, hogy a nemzet önállósága is odaveszett | |||
Dátum | 1521. május 18. – 1526. október 18. | ||
Helyszín | Magyar Királyság: Magyarország, Horvátország és Észak-Bosznia területén | ||
Casus belli | A magyar király felrúgta a békét, amely lehetőséget adott a török szultánnak a Nyugat meghódítására irányuló hadjárat elindítására | ||
Eredmény | Döntő oszmán-török győzelem a magyarok felett | ||
Terület- változások | A Délvidék egy része, Nándorfehérvár, Pétervárad és több déli erősség horvátországi várakkal, s csaknem az egész boszniai magyar birtokokkal együtt török kézre jut | ||
Harcoló felek | |||
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra. | |||
| |||
Parancsnokok | |||
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra. | |||
| |||
Haderők | |||
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra. | |||
|
A katonai vereségnek számtalan oka volt, ezek közül is legtöbbnek a gyökerei évtizedekre visszamenőleg keresendők. A Mátyás királyt követő II. Ulászló hozzá nem értő kormányzása során az ország anarchia állapotába süllyedt. Az erősödő bárói csoportok megkaparintották a királyi regálékat és a vezető tisztségeket, amivel gyengítették a központi hatalmat. A hatalmaskodó urak saját vagyonukat igyekeztek minél jobban gyarapítani, s csoportjaik egymással is ellentétben álltak, gyakoriak voltak a fegyveres villongások, melyek a mohácsi vészig kitolódtak.
A nemesség görcsösen ragaszkodott előjogaihoz és nem volt hajlandó mozgatható sereg felállítására. Elhanyagolta a hadszervezetet, s a katonaság csupán rosszul szervezett bandériumokból állt, kiegészülve a közfelkeléssel, de ez még az oszmán-török hadsereg kevésbé képzett irreguláris erőivel (főleg az akindzsikkel szemben) sem tudta felvenni a harcot. Bizonyítja ezt az 1493. évi korbávföldi ütközet.
Magyarország katonai ütőképességét az 1514-es parasztháború is rontotta. A megtorló intézkedések az örökös jobbágyság kialakulását eredményezték.
A csökkenő jövedelmek és az örökös pénzhiány következtében még csak karbantartani sem tudták a végvárrendszert, amit a török hadsereg egyenként ostrom alá tudott venni, mivel a határszakaszokon is állomásoztattak mozgatható erőket, amelyek a szerb–bosnyák hódoltságból toborzott katonaságból is álltak. Ehhez társultak a hűbéres románok seregei (ebben a háborúban nem vettek részt) és a dunai és krími tatárok is, de ez utóbbiak is csak az 1540-es években vettek részt a magyarországi háborúkban.
A 15. század második felétől az Oszmán Birodalom tovább erősödött, s I. Szulejmán török szultán Nyugat-Európa meghódítását helyezte kilátásba. Az egyik nagyhatalom Franciaország Törökországgal igyekezett szövetségi viszonyt kialakítani, hogy ellenségeit a németeket és spanyolokat török fegyverekkel győzze le. Spanyolország ez időben szintén hadban állt az Oszmán Birodalommal.
Az oszmán hadigépezet megindult Magyarország meghódítására. 1526-ban a mohácsi síkon, a „magyar Rigóföldön” eldőlt az ország sorsa és elveszett a király. A trónt ezután a Habsburgok foglalták el, akiknek a német-birodalmi trón, sőt olykor a spanyol korona és több itáliai és holland terület is kezükben volt, ami esélyt kínált a török visszaszorítására. Ám a Habsburgok, minden erőfeszítésük ellenére, részben a protestantizmus terjedése, részben a Német-római Birodalom széttagoltsága, illetve a francia terjeszkedés miatt, még másfél évszázadig nem voltak képesek a török kiűzésére Közép-Európából.