From Wikipedia, the free encyclopedia
Az ősnyomtatvány olyan nyomtatvány, amely Európában a könyvnyomtatás feltalálásától, az 1450-es évektől kezdve 1500. december 31-éig[1] szedésnyomással, vagyis összerakható és szétszedhető betűkkel készült. Nem számít ősnyomtatványnak az úgynevezett táblanyomat.
.jpg)
Az ősnyomtatvány terminus technicusa a latin eredetű incunabulum, többes számban incunabula, amelynek klasszikus jelentése: pólya (bölcső), szülőföld, születéshely, első kezdet, eredet, első gyermekkor. Így az incunabulum jelentése: bölcsőnyomat. A paleotípia kifejezés ritkábban használatos.
Az ősnyomtatványok kezdetben a kéziratos kódexekhez hasonlítottak, általában nem volt címlapjuk. Címlapot 1470 körül kezdtek nyomtatni, és 1500 körül vált általánossá. Az első címlappal rendelkező ősnyomtatvány 1485-ben készült Velencében, Nicolas Jenson nyomdájában. Ma a címlap nélküli műre vonatkozó cím-és megjelenési adatokat az incipit (kezdődik) és explicit (végződik) jelzésekből és a kolofonból veszik, mivel a szöveg elején és végén közölték a mű címét, a nyomtatás helyét, évét és esetleg a nyomdász nevét.
Az ősnyomtatványok, eltérően a mai könyvektől, ívfüzetekből álltak, az íveket egymásba helyezték. (Ma az íveket folyamatosan egymás mellé helyezik.) Az ősnyomtatványoknak nincs lapszámozásuk, ehelyett az ívfüzeteket látták el folyamatosan az ábécé soron következő betűivel. A leveleket az ívfüzet közepéig római számokkal jelölték. Az ívek, levelek sorrendjét a custos (őrszó) jelezte.
A legkorábbi nyomtatványok tipográfiája kezdetben a középkori, barátbetűhöz hasonló gótikus kézírást utánozta (ez az úgynevezett gót textúra), míg később és a világi műveket – főleg Itáliában, az ókori klasszikusok írásait – antikvával, azaz a humanista írás gömbölydedebb betűjével nyomtatták. Az ősnyomtatványok egy részét pergamenre, másik részét papírra nyomták. Illusztrációs eszközük a kézi festés vagy a fametszet volt, díszített ősnyomtatványokat főleg Itáliában és német területeken készítettek. Az első nyomtatványok alakja fólió (másodrét) volt.
A 15. századi európai nyomdákból legalább 35 000 mű közel félmillió példánya került ki, amelyeknek külön kezelése, elkülönítése a modern könyvektől már a 17. században megkezdődött. Az ősnyomtatványok értékét nem tartalmuk, hanem nyomdászattörténeti értékük, régiségük és állapotuk adja. Így a legnagyobb értékkel a könyvnyomtatás feltalálásának dátumához legközelebb álló nyomtatványok bírnak. Fontosak még azok a művek is, amelyek a város vagy műhely első termékei közé tartoznak, valamint a ritka kiadványok. (A ritka kiadványok közül is kiemelkednek azok az ősnyomtatványok, amelyek egyetlen ismert példányban maradtak fenn, ezek az úgynevezett unikális példányok). Különösen értékesek még a pergamenre nyomott, művészi kiállítású, fa-vagy rézmetszetes, görög vagy latin auktorok műveit tartalmazó művek.
A legrégebbi ősnyomtatvány Gutenberg Mainzban készült latin Bibliája, amely 1453-1455 körülre datálható. Híres külföldi vonatkozású ősnyomtatvány továbbá a Peregrinatio in terram sanctam[2] 1486-ból, amelyet Erhard Reuwich nyomtatott és illusztrált, szintén Mainzban. Hartmann Schedel Nürnbergi Krónikáját Anton Koberger nyomtatta 1493-ban. A Hypnerotomachia Poliphili[3] nyomdásza Aldus Manutius volt, híres illusztrációinak készítőjét azonban nem ismerjük. Jelentős ősnyomtatvány-nyomdász volt még a bambergi Albrecht Pfister, az augsburgi Günther Zainer, a strasbourgi Johann Mentelin, és William Caxton, aki Bruggében és Londonban tevékenykedett.
A legrégebbi magyar ősnyomtatvány a Chronica Hungarorum (Magyarok Krónikája, másik elnevezéssel Chronicon Budense, azaz Budai Krónika), amely Hess András nyomdájából származik. A mű kolofonjában ez áll: Finita Budae anno dni M.CCCC.LXXIII. in vigilia pentechostes: per Andream Hess.[4] Ugyanebben az évben nyomtatták szintén Budán a Leonardi Aretini in opusculum Magni Basilii de legendis poeticis incipit felicitert.[5]
Bartalis Antal a jegenyei plébánia történetéről szóló művében (1794) megemlít egy magyar nyelvű nyomtatványt, amelyet állítólag 1484-ben Nürnbergben nyomtattak, és amelyben Szent István király jobb kezének megtalálásáról van szó. Ezt a 19. század végéig nem vitatták, a kutatók mai álláspontja szerint azonban Bartalis szándékosan hamisított, de az sem zárható ki, hogy ez már elmezavarának egyik tünete volt.[6]
A legnagyobb külföldi gyűjteményekben őrzött ősnyomtatványok megközelítő száma:
Az ősnyomtatványokból hazánkban 3579 mű 7107 példánya található. Magyarországon a legnagyobb ősnyomtatvány-gyűjtemény az Országos Széchényi Könyvtárban van, gazdag gyűjteménye van a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központnak és a budapesti Egyetemi Könyvtárnak is. A Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtárának tulajdonában tizenöt ősnyomtatvány van.[7] A szegedi Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár tulajdonában jelenleg harminchat ősnyomtatvány található.[8] Pécsett a Klimo könyvtárban huszonöt XV. századi ősnyomtatványt és kétszázötven XVI. századi antikvát őriznek. A Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Könyvtárában 46 ősnyomtatvány van a műemlékkönyvtárban.
Budapestini (Budapest), MCMLXX (1970) In aedibus Academiae Scientiarum Hungariae (Akadémiai Könyvkiadó). A bevezetés angol nyelvű, a hazai gyűjteményekben található ősnyomtatványok pontos könyvészeti leírásai példánykimutatásokkal, unikális példányokkal. A korábbi hazai ősnyomtatványkatalógusok anyagát tartalmazza.
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
