A viasz az egyik legrégebben ismert ragasztó. A szó eredetileg csak a ma méhviaszként emlegetett anyagra vonatkozott.
A viasz szó jelentése nem pontosan meghatározott, de általában olyan anyagot jelent, ami tulajdonságaiban a méhviaszra hasonlít, tehát:
- szobahőmérsékleten plasztikus (formálható)
- olvadáspontja 45 °C fölött van (ez különbözteti meg a viaszokat az olajoktól és zsíroktól)
- viszkozitása erősen hőmérsékletfüggő
- nem sokkal olvadáspontja fölött alacsony a viszkozitása (a legtöbb műanyagtól eltérően)
- vízben nem oldható
- hidrofób azaz víztaszító, vízlepergető
- durva vagy finom kristályos szerkezetű
- áttetsző, de nem üvegszerű
- alacsony nyomáson polírozható[1]
Magasabb szénatomszámú hosszú szénláncú zsírsavakból, paraffinalkoholokból, illetve ezek észtereiből álló elegy. Előfordulnak 30-40 szénatom hosszúságú láncok is benne. A zsíroknál szilárdabb, konzisztensebb, világos színű, vízlepergető tulajdonságú. Egyfajta karbonsavészter komplex.
A méhviasz a lép felépítésére szolgál. Egyes gyümölcsök héját szintén viasz borítja, ezek a gyümölcsviaszok. A szilva például egy vékony viaszrétegnek köszönheti a hamvasságát. Léteznek szintetikus viaszok is.
A növényi és állati viaszok a lipidekhez tartoznak. Fő komponenseik zsírsavak észterei hosszú láncú, alifás, primer alkoholokkal.[2] Ezek az észterek felépítésükben különböznek a zsíroktól és olajoktól, amelyek zsírsavak trigliceridjei. Emellett tartalmaznak még hosszú láncú alifás karbonsavakat, ketonokat, alkoholokat és szénhidrogéneket. A viaszsavak prototípusa a montánsav, összegképlete C28H56O2. A viaszsavak és a zsírsavak nem határolhatók el szigorúan egymástól, mivel még a zsírsavak tipikus képviselői, mint a palmitinsav és a sztearinsav is megtalálhatók a természetes viaszokban.[3] A növényi viaszok összetétele nem csak a fajtól, hanem a termőhelytől is függ. A kémiai összetétel alapján definiált viaszok sem mindig felelnek meg a fenti mechanikai definíciónak. Mivel keverékek, lágyabbak és olvadáspontjuk alacsonyabb, mint az alkotó vegyületeké.
A méhviasz mellett az állati viaszokhoz tartozik az ámbráscetek ámbrája és a lanolin is. A méhek mellett más rovarok is termelnek viaszt. A méhviasz fő alkotórésze a miricil-palmitát, ami a triakontánol és a palmitinsav észtere. 62-65 °C körül lágyul. Az ámbra fő alkotórésze a cetil-palmitát, ami szintén észter. A lanolin főként szterolok észtereiből áll.[4]
A növények felületi védőrétegként választanak ki viaszt, ami véd a párolgás és a nedvesedés ellen, és még hidratál is. A növényi viaszokra példa a cukorrépaviasz és a pálmaviasz. A jojobaolaj kémiailag viasz, de a mechanikai definíciónak nem tesz eleget, mivel túl alacsony az olvadáspontja, így szobahőmérsékleten folyékony. További növényi viaszok a candelillaviasz, amit kutyatejfélékből nyernek ki, és a japánviasz. Tartalmaz hosszú láncú alifás szénhidrogénekből szubsztitúcióit tartalmazza alkénekkel, alkil-észterekkel, egy- és kétértékű alkoholokkal, diolokkal, ketonokkal és aldehidekkel.[5] A pálmaviaszt sokrétűen használják, élelmiszerek bevonására, polírozásra, szörfdeszkák viaszolására és más célokra is alkalmazzák. A copernicia prunifera pálmából nyerik, és főként a miricil-cerotát nevű észterből áll.
A baktériumok közül egyedül a mikobaktériumok külső burkát alkotja egy speciális viasz, a fthiocerolen.
A földviaszok (ozokerit és ceresin) főként szénhidrogénekből állnak. Szénből és lignitből vonják ki őket. Magas zsírsav- és alkoholtartalmuk miatt kemények. Eredetileg sötétbarnák és szagosak, de megtisztítva felhasználhatók.
A szintetikus viaszok főként kőolajból készülnek vákuumos desztillációval. Nagyrészt szilárd paraffinokat tartalmaznak, telített n- és izo-alkéneket, nafténeket, és aromás vegyületek szubsztitúcióit alkilekkel és nafténekkel. Többek között cipőkrémekhez és gyertyákhoz használják őket. Évente több millió tonnát állítanak elő. Tulajdonságai nagyban függnek a szénláncok elágazásának mértékétől. Szójából hidrogénezéssel készítenek viaszt, de a természetes viaszokat is képes a vegyipar szintetizálni. Élelmiszerekhez, gyertyákhoz, kozmetikai cikkekhez, vízhatlan ruhákhoz és polírozásra használják. A polietilénből készült viasz hosszú láncú (50-100) telített szénhidrogének keveréke. Polietilén krakkolásával állítják elő 400 °C-on. 1995-ben 200 millió kilogrammot használtak fel belőle.[6]
Adalékanyagokkal paszta formájában is felhasználható és önmagában is szép bevonatrendszert alkothat, gyertyák gyártására és faanyagok felületkezelésére használják.[7] Fán elcsúszó fát síkosít, de síkosítanak vele sílécet, szánkót és görkorcsolyát is. A viasz polírozásával a vele bevont felületek kifényezhetők, ezzel azonban csúszóssá is válnak. A lávalámpa "lávája" is viaszból készül. A kőolaj és a belőle kinyert paraffin elterjedése előtt a gyertyák kizárólagos alapanyaga volt. A kesicével (kicával) írt húsvéti tojásokhoz elengedhetetlen a méhviasz. Élelemmel érintkező tárgyakat, például deszkákat szintén átitatnak viasszal. A n csokoládébevonatához nélkülözhetetlen. Alakíthatósága miatt dísztárgyak készítéséhez is használják. A szobrászatban modelleket alkotnak belőle.
Speciális változata a fogtechnika igen fontos segédanyaga. A jojobaolajat és a japánviaszt zsírral és festékkel keverik, így készülnek kozmetikai cikkek és arcfestékek. A szappangyártás egyik nyersanyaga. A természetes viaszokat adalékanyagokként használják fel az élelmiszergyártásban. A régi bútorok restaurálásában egy speciális viaszt, a bútorviaszt használják. A fába dörzsölik, és polírozzák. A panoptikumokhoz is nélkülözhetetlen a viasz. Az arcokhoz eddig még nem sikerült olyan műanyagot előállítani, amivel a viasznál élethűbben lehetne megformálni őket.
Polietilén és polipropilén tartós festéséhez is viaszt használnak, ami éppen ezekből készül. Ruhákhoz is felhasználják ezt a viaszt.[6] A viaszfestést ruhákon is alkalmazzák, így jobban bírja a viselést. Tintákban csökkenti a fröcskölést. Véd a korrózió ellen is.
Az egyiptomi múmiákat viaszfestékkel díszítették. Ezt a technikát enkausztikának nevezzük. Ma a festett viaszból viaszkrétát készítenek, és színes ceruzákhoz is használják.
Az ókorban és a középkorban a szűz viaszt gyógyszerekhez használták.
A pecsétviaszt a 16. századig használták dokumentumok pecsételésére. A spanyolviasz váltotta fel. Ismerték a raguzai, a montenegrói, a bizánci és a bolgár, a lengyel és a rigai viaszt.[8][9]
Az ókori görögök és rómaiak viasztáblákra jegyzeteltek. Ennek az volt az előnye, hogy a viaszt elkenve az írást el lehetett tüntetni.
A középkorban a mézeskalácsos megbecsült foglalkozás volt. A mézeskalács mellett luxusgyertyákat is gyártottak, és mézzel is kereskedtek.
A reneszánsztól a klasszicizmusig szokás volt a bútorokat viasszal bekenni és polírozni.
A viaszból figurákat is készítettek, különösen a zarándokhelyeken.
Sok sajt bevonata hagyományosan viaszból készül.
Viasszal tették a papírt, szövetet, bőrt vízhatlanná. Így impregnáltak borítókat, kártyákat és képeslapokat is.
Az indigópapír is tartalmazott viaszt. Az írógépek korában ezzel készítettek másolatokat.
Az 1920-as évekig viaszhengereket használtak hanghordozónak a fonográfokban. Később is használták sokszorosításra, ahol az eredeti felvétel viaszra készült, és amit másolás előtt bearanyoztak. Az 1895 és 1955 között készült lemezeken, a második világháború után a hangszalagfelvételek átjátszásához is használtak viaszt. Ezüstözés után nyomatokat készítettek vele.
Daidalosz és Ikarosz történetében Daidalosz viasszal ragasztott tollakat a fia és a saját karjára, hogy repülni tudjanak. Ikarosz azonban kíváncsisága miatt túl magasra szállt, ezért a Nap hevétől megolvadt a viasz, a tengerbe zuhant és megfulladt.
Wikiwand in your browser!
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
