Az Utószezon Fábri Zoltán 1966-ban forgatott 120 perces fekete-fehér játékfilmje, amely Rónay György Esti gyors című műve alapján készült Páger Antal főszereplésével. A film arra keresi kíméletlen őszinteséggel a választ, hogy milyen felelősség terhel egy, az eseményekkel tehetetlenül sodródó, gyáva, megalkuvó értelmiségit egy család elhurcolásáért és lemészárlásáért a holokauszt idején.
| Utószezon | |
| 1967-es magyar film | |
| Rendező | Fábri Zoltán |
| Alapmű | Rónay György: Esti gyors |
| Műfaj | |
| Forgatókönyvíró | Szász Péter |
| Dramaturg | Bíró Yvette |
| Főszerepben | |
| Zene | Fényes Szabolcs |
| Operatőr | Illés György |
| Vágó | Szécsényi Ferencné |
| Hangmérnök | Lehmann Mihály |
| Jelmeztervező | Schäffer Judit |
| Díszlettervező | Romvári József |
| Gyártásvezető | Bajusz József |
| Gyártás | |
| Gyártó | Mafilm |
| Ország |  Magyarország |
| Nyelv | magyar |
| Játékidő | 120 perc |
| Képarány | 1,37:1 |
| Forgalmazás | |
| Forgalmazó | MOKÉP |
| Bemutató |
|
| Korhatár | .svg){kind=icon} IV. kategória (NFT/24655/2018) |
| További információk | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
1961-ben, a jeruzsálemi Eichmann-per idején egy Balaton-parti vasúti restiben szenilitás felé haladó nyugdíjas öregurak, egykori magyar királyi hivatalnokok (volt földbirtokos, államtitkár, tábornok, bírósági elnök, tanár) sörözéssel és egymás ugratásával töltik az utószezont. Kitalálják, hogy megviccelik a már napok óta „igazolatlanul távolmaradt” szállodagondnok barátjukat, aki a háború előtt patikusként dolgozott. Felhívják telefonon, és „beidézik” a megyei rendőrkapitányságra. Kerekes megijed, a gonosz móka felszakítja benne az addig mélyen elrejtett bűntudatát. Másnap vonatra száll, de nem a rendőrségre, hanem a másik irányba lévő városba megy, ahol felidéződnek benne a tizenöt-húsz év előtti események.
A hajdan a zsidó Szilágyi-Silbermannék gyógyszertárában segédként dolgozó, egyébként nem politizáló, a körülötte történteket gyáva megalkuvással tudomásul vevő árja Kerekes egy „hacsak” megjegyzéssel elszólja magát gyerekkori barátja, Holl Péter rendőrkapitány előtt, ami miatt másnap elhurcolják és lemészárolják munkaadóit; ráadásul elfogadja a számára erőszakkal kiutalt patikát. A gyógyszertárhoz érve rátörnek az emlékek, s fokozatosan kibontakoznak a múltbéli események. Szinte önkívületben járja a helyszíneket, menekül a történtek és azok szereplői elől, végül betér egy moziba, ahol a híradóban az Eichmann-per kapcsán a haláltáborokat bemutató megrázó képsorokkal szembesül.
A barátok, akik előbb titokban követik, majd amikor látják, hogy Kerekes milyen felindult állapotba kerül, hajszolni kezdik, hogy megmondják neki: ők csak vicceltek. Az egész napos ámokfutás után este sikerül őt erőszakkal visszavinni a Sodits villájába, ahol – meglepetésükre – a szívrohammal küszködő Kerekes követeli, hogy az egyébként ittas társaság – közöttük egy nyugalmazott bíróval – tárgyalja le az ügyét. Az öregurak belemennek a groteszk bírósági tárgyalásba, de kiderül, mit sem értenek – vagy nem akarnak érteni – az egészből. Azt kérdezik például, (ál)naiv módon: tulajdonképpen miért is nem utaztak el Kerekesék? „Tanúként” meghallgatják az időközben előkerített rendőrkapitányt, Holl Pétert is, aki valójában egy boldog, elégedett ember, hiszen leülte a maga tíz évét, lelkiismerete tehát tiszta, s benzinkutasként remekül él a busás borravalóból.
Az alkalmi bíróság ügyésze, Laufer, akinek mindene és mindenkije odaveszett Auschwitzban, kiesik a többiek által az ügyet elbagatellizálni hivatott tárgyalási komédiában ráosztott szerepből, s halált kér a vádlottra, amiért másnap, józan fejjel nem győz bocsánatot kérni. Zorkay, a nyugalmazott bíró mégis felmenti, mert tudja, hogy tettével a főhőst mindenféle „objektív hatóság kiröhögné.” Kerekes másnap mégis elmegy az ügyészségre, hogy feladja magát, azonban elzavarják. Elhatalmasodó kínzó bűntudata, gyötrődése, s üldözési mániája öngyilkosságra készteti, ám kísérlete nem sikerül.
A zárójelenetben – mintha mi sem történt volna – a poharazgató és a világ dolgait kibeszélő társaság újra a restiben van, a szótlanul üldögélő Kerekessel együtt. A múlttal való szembenézési kísérlet kudarcba fúlt, az erkölcsi vizsgán mindenki megbukott, feloldozás nincs…
- Páger Antal – Kerekes Kálmán
- Rajz János – Sodits
- Kőmíves Sándor – Lauffer
- Balázs Samu – Dezső
- Szendrő József – Zorkay bíró
- Szalma Piroska[1] - a szőke nő
- Apor Noémi – a vörös nő
- Básti Lajos – Holl Péter
- Zách János – Szilágyi
- Tolnay Klári – Szilágyiné
- Kamarás Gyula – a cégtárs fia
- Liska Zsuzsa – Paula
- Temessy Hédi – Péter anyja
- Pathó István – Bálint atya
- Molnár Tibor – aranyozó
- Benkő Gyula – Princz
- Koltai János – kommunista
- Siménfalvy Sándor – cipőtisztító
- Tyll Attila – liftes
- Kovács Károly – Bonta
- Hajnóczy Lívia – önmaga (bemondó)
- Osztovits Cecília – Gizike
- Szemere Sándor
- Mayer Péter
- Kun Tibor
- Gamma Erzsi
- Kern András[2]
A Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) film-adatlapja az alábbi személyeket sorolja fel: [3]
- rendező: Fábri Zoltán
- író: Rónay György
- forgatókönyvíró: Szász Péter
- dramaturg: Bíró Yvette
- operatőr: Illés György
- operatőr asszisztens: Lőrincz József
- rendezőasszisztens: Luttor Mária
- rendezőasszisztens 2: András Ferenc
- vágó: Szécsényi Ferencné
- zene: Fényes Szabolcs
- hangmérnök: Lehmann Mihály
- díszlettervező: Romvári József
- építész: Kopp Ferenc
- jelmeztervező: Schäffer Judit, Asztalos Lajosné
- főgyártásvezető: Föld Ottó
- gyártásvezető: Bajusz József
- stúdióvezető: Újhelyi Szilárd
- trükkmester: Bélai István
- berendező: Gáti Tilda
- felvételvezető: Szép Gyuláné
- fővilágosító: Kocsenda László
- karmester: Gyulai Gaál János
- ének: Szirmay Márta
- közreműködő: Magyar Állami Operaház zenekara
- berendező: Sáritz József
- maszkmester: Hermann Istvánné
- vágóasszisztens: Magyar Gyuláné
- felvételvezető: Szűcs István
Alapötlete, témája
A film alapötletét Rónay György Esti gyors című műve (Magvető, 1963) adta, azonban nem egyszerű adaptációról van szó; a két alkotás több helyen is jelentősen eltér. Míg a regény Kerekes személyében voltaképpen a kor tehetetlen tanújáról szól, aki nem látja jól a történéseket, s amit lát is, képtelen elmondani, a film magát az emlékezést állítja a középpontba. Az önváddal viaskodó főhőst az ügyészség elzavarja, a regényben még az egyházi hatalom is feloldozza. A könyvben 1944-ben elhunyt gyermekkori barát, a későbbi nyilas rendőrkapitány meghal, itt viszont nyugodt lelkiismerettel – hiszen ő megbűnhődött: letöltötte büntetését – nem is rosszul éli világát. A könyvben nem szerepel a saját bűntudatos kálváriáját járó vörös nő. A főhős a könyvben öngyilkos lesz, a filmben viszont életben marad, s cipeli tovább az önvád terhét.[4]
Fábri „holokauszt-filmet” készített, de nem a történetet meséli el, hanem minőségi módon szól a tragédiáért – ezen keresztül az egyéb közös bűnökért, szenvedésekért – való egyéni és társadalmi felelősségről, a szembenézés eltussolásáról. Ugyanakkor egy „film a filmben” jelenetben – amikor a főhős a moziba menekülve egy, a holokausztról szóló híradót néz meg – a magyar közönség először e filmben találkozhatott a haláltáborokat bemutató megrázó képsorokkal. Tudjuk, hogy valójában Magyarországon ilyen filmhíradó sosem készült; az Eichman-perre vonatkozó jeleneteit forgatták, a bevagonírozásról, koncentrációs táborról, foglyokról, csonttá aszott tetemekről, krematóriumról és tömegsírról készített egykorú felvételek pedig Alain Resnais Sötétség és köd című 1955-ös dokumentumfilmjéből származnak.[4][5]
A rendező szerint filmjének műfaja „tragikomédia. Bohóctréfa. Fájdalmas groteszk némi szégyenérzéssel. Beillik rémdrámának is”.[5] Filmnyelvi szempontból Fábri legradikálisabb alkotása. Nem riadva vissza időnként a burleszktől sem, jól használja fel a szatíra és a groteszk képi elemeit. A kimerevítéssel, stoptrükkökkel és a gyorsítással a cseh és a francia új hullám elemeit építi be az alkotásba, az idősíkok felbontásával, keverésével és egymásra csúsztatásával létrejövő szürrealista fantáziaképek pedig Ingmar Bergmant és Federico Fellinit idézik.[6]
Fogadtatása
Az Utószezon Fábri Zoltán egyik legizgalmasabb, ugyanakkor legtöbb vitát és indulatot kiváltó alkotása. Az 1960-as években gyakorlatilag tabu témának számító holokauszttal foglalkozó filmet az akkori magyar kulturális vezetés nem fogadta kitörő lelkesedéssel; a társadalom közelmúltbeli erős érintettsége okán féltek, hogy az alkotás esetleg nemkívánatos feszültségeket kelt. A merev hivatalos hozzáállást a korabeli kritika is fanyalogva fogadta. A vita elsősorban arról bontakozott ki – kissé félresiklatva a lényeget –, hogy egyáltalán szabad-e a huszadik század legnagyobb tragédiájáról groteszket készíteni? B. Nagy László például az Élet és Irodalomban az auschwitzi gázkamrák képsorait „a magyar filmtörténet legvisszataszítóbb jelenetének" aposztrofálta, s a filmet „formalizmussá merevült, s az utánérzések iszapjába süllyedt” műként írta.[5][7]
A film premier előtti ősbemutatója 1967. február 18-án volt a győri Rába filmszínházban; a díszelőadáson részt vett Páger Antal, Apor Noémi, Szendrő József és Básti Lajos, valamint az alkotók közül Fábri Zoltán, Illés György, Szász Péter, Újhelyi Szilárd, Föld Ottó és Bajusz József.[8] Hivatalos bemutatója 1967. február 23-án volt a Puskin moziban, forgalmazásra is került, de visszafogottan, ezért jóval kevesebb emberhez jutott el, mint a korábbi Fábri-filmek. Az Utószezont „csupán” 397 ezren látták, szemben a Húsz óra 1 millió 52 ezres, vagy a Nappali sötétség 768 ezres nézőszámával.[4]
A filmet meghívták a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyszekciójába, ahol négy kisebb díjat nyert. A külföldi sajtóvisszhang egyértelműen jobb volt a hazainál. A Cineforum-díjat is „az emberségért, jó ritmusú és fantáziadús nyelvezetért, amelyben a groteszk nem közömbösíti az emelkedettséget, és az egyéni felelősségről tett szép vallomásért, az erőszak és türelmetlenség elleni állásfoglalásért” kapta.[5]
Ugyanakkor a sikert beárnyékolta, hogy a velencei filmfesztiválon kisebb botrány is keletkezett a film körül. Miután Izrael kifogásolta, hogy a főhőst a „háborús bűnös” Páger Antal alakította, az amerikai Variety magazin pedig a filmet a „magyar Jud Süssnek” nevezte,[9] kiemelkedő szerepet tulajdonítva Págernek annak a közhangulatnak a kialakításában, amely némán asszisztált a zsidók deportálásához, s botránynak minősítette a film részvételét a fesztiválon, azt pedig, hogy éppen Páger kapta a főszerepet, egyszerűen a kádári szocializmus cinizmusának tulajdonította, a versenyszekció zsűrijének amerikai tagja, Susan Sontag írónő elutasította és valósággal kiátkozta a filmet; bojkottra szólított fel ellene. Fábri védelmébe vette Págert azzal, hogy „a hatóságok megelégedésére tisztázta magát”.[4][5]
Gyártása
A film a Mafilm 1. Játékstúdióban készült. Forgatási helyszínként több vidéki és budapesti (például Óbuda, Fő tér) közterület szolgált. Az állomás és a vasúti resti jeleneteit a balatonaligai vasútállomáson vették fel. Az „Ezüst Sas” patika díszletét Győrben a Széchenyi téri Lloyd-székház oldalában építették fel.[8][10] Ugyancsak feltűnnek a filmben a fertőrákosi kőfejtő oszlopai, amikor a főszereplő lázálmában egykori munkaadóit keresi a sziklacsarnokban heverő zsidó tetemek között.[11]
- 1967 – Velencei Nemzetközi Filmfesztivál
- San Giorgo-díj
- Cineforum-díj
- Velence Város díja
- „Cinema Nouvo” díja a legjobb férfi alakításért (Páger Antal)
Wikiwand in your browser!
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
