A pinjin átírás (汉语拼音), más néven kínai fonetikus ábécé (Hanyu pinyin wenzi – „a kínai nyelv szótaglistája”) a kínai írott nyelv (mandarin) latin betűkre való átírásának nemzetközileg használt, szabványos módszere. A pekingi dialektuson alapul.
A szó a leírt módon, a magyarban használt [j]-vel ejtendő. Az angolos írásmódot használó szövegekben pinyin vagy pin-yin alakban látható.
Bevezetésének célja:
a hivatalos pekingi nyelvjárás terjesztésének elősegítése;
a kiejtés szabványosítása;
más latin betűs átírások zűrzavarának megszüntetése.
A 19. század második feléig több latin betűs átírás is használatban volt, köztük egy olyan, amely a nankingi nyelvjáráson alapult, másrészt a kínai posta is saját rendszert alkalmazott. Ezeket lassanként az 1859-ben megalkotott, 1892-ben módosított Wade–Giles-átírás váltotta fel, amelyet egészen 1979-ig hivatalos átírásként használtak.
A pinjin az 1949-es kommunista hatalomátvétellel megindult átfogó írásreform részeként született meg; végleges formáját 1958-ban fogadták el. A rendszert a Csou Ju-kuang nyelvész által vezetett bizottság dolgozta ki.[1]1979. január 1-jétőlKína előírta a pinjin használatát a diplomáciai szövegekben és más idegen nyelvű kiadványokban, s ezt 1982-ben a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet (ISO), 1986-ban pedig az ENSZ is elfogadta. 2009-ben pedig a Kínai Köztársaság (Tajvan) is bevezette mint hivatalos latin betűs átírási rendszert.
A pinjin átírás nem a kínai írást kívánja helyettesíteni, hanem arra szolgál, hogy a pekingi (hivatalos) nyelvjárás szerinti kiejtés tanítását, népszerűsítését elősegítse. Ilyenformán az általános iskolai írás-olvasás oktatásban és a külföldiek kínainyelv-oktatásában egyaránt használatos, továbbá alapul szolgál a fogyatékkal élők jelrendszereihez is (például kínai Braille-írás), emellett sok esetben kiváltotta a kínai nemzetiségek hagyományos írását, sőt egyes írásbeliség nélküli nyelveket is ezzel jegyeznek le.
A pinjin olvasási szabályait ugyanúgy meg kell tanulnia annak, aki ki akarja ejteni az átírt szavakat, ahogyan más európai nyelvek szavainak megközelítő kiejtését is elsajátítja (például francia Marseille – márszej).
Az alábbi táblázatban vastag betűvel a pinjin, szögletes zárójelben a nemzetközi fonetikai ábécé szimbóluma – majd kötőjellel elválasztva a magyar közelítő kiejtés található.
További információk Ajakhang (labiális), Fogmederhang (alveoláris) ...
1 Az yu szótagkezdetet megközelítőleg jü-nek [ɥ] kell ejteni. 2 A w és y betűk a hivatalos pinjinben nem számítanak szótagkezdő mássalhangzónak, ezek csak a kezdő mássalhangzó hiányát jelölik, egyezményes írásbeli előtagjai az i, u és ü hangoknak egyéb kezdő mássalhangzó hiányában. Az y az i és ü hangokat, a w pedig az u-t előzi meg, illetve helyettesíti.
A pinjin betűinek hagyományos sorrendje az alábbi (amely egyúttal a mássalhangzókat – az utolsó két kiegészítő betűt kivéve – ejtéshely szerint is csoportosítja):
bpmf
dtnl
gkh
jqx
zhchshr
zcs
wy
aoeiuü
(A magyar ábécének megfelelő sorrendben: a, b, c, ch, d, e, f, g, h, i, j, k, l, m, n, o, p, q, r, s, sh, t, u, ü, w, x, y, z, zh.)
A m, n, l, f betűket a magyar (ill. nemzetközi) hangértéküknek megfelelően ejtjük.
A h kiejtése erősebb a magyarnál (csak néhány szóban, pl. sah, doh, ejtünk ilyet), illetve a német ch-nak felel meg, pl. Kuchen, vagy az oroszból lehet ismert (fonetikailag: x).
A zárhangok között a zöngéseket és zöngétleneket jelölő betűk (b,d,g, ill. p,t,k) a pinjin átírásban hehezet nélküli, illetve hehezetes – egyaránt zöngétlen – hangokat jelölnek. A b,d,g kiejtése tehát p,t,k, míg a p,t,k kiejtése pʰ,tʰ,kʰ. (Valódi b,d,g hangokat a kínaiban nem ejtünk.)
A j, q, x betűk alveolopalatális hangokat jelölnek: ejtésükkor a nyelvcsúcs közvetlenül a fogak mögött van (mint a magyar c-vel írott hangnál), a nyelv hátsóbb része viszont megemelkedik, és a szájpadláshoz közelít. Így a j kiejtése a magyar ty-hez hangzik hasonlóan, a q pedig ennek hehezetes megfelelője (tyʰ). A x betűnek szintén nincs köze a megszokott kiejtéséhez, hanem a magyar szj együttes ejtéséhez vagy a selypített s-hez hangzik hasonlóan (alveolopalatális, zöngétlen réshang). (Hagyományos magyar átírása hsz.)
A j, q, x, y (rózsaszín csoport) utáni u betű mindig ü-ként ejtendő (például: ju, qu, xu, yu mint tyü, tyʰü, szjü, [j]ü) – ezzel összhangban az un is ün-nek, az uan is üen-nek olvasandó e négy mássalhangzó után.
A kínaiban négy retroflex, azaz hátrahúzott nyelvcsúccsal ejtett mássalhangzót találunk: zh,ch,sh,r. Ezek közül a zh a magyar cs hanghoz hasonló, a ch ennek hehezetes változata (csʰ) – mindkettő réshang (szemben a magyar cszár-rés hanggal) –, az sh-val jelölt hang pedig a magyar s-sel közelíthető (a hátrahúzott nyelvcsúcsot leszámítva). Az r kiejtése a szokásos olvasatától teljesen eltér: lényegében az sh-val jelölt réshang zöngés párja, az egyetlen zöngés hang e négy közül, tehát a magyar zs-hez hangzik hasonlóan (neve: retroflex közelítőhang).
A z a magyarban c-ként ismert hangot jelöli, a c ennek hehezetes változatát, a s pedig a magyar sz-nek felel meg.
Az utóbbi 4+3 mássalhangzó (kék és sárga csoport) sajátossága, hogy az utánuk írott i betű (az orosz jerü-höz némiképp hasonlóan, vö. [ɨ] vagy [ɯ]) hátul ejtett ö-szerűen hangzik (tehát zhi, chi, shi, ri kiejtése kb. csö, csʰö, sö, zsö, a zi, ci, si pedig kb. cö, cʰö, szö).
A szótag kezdetén álló w és y betűk kiejtése az angolnak felel meg (rövid u, illetve j félhangzók), ezek a mássalhangzós szótagkezdet hiányát jelölik; a szótagvéget e két betű után némileg eltérően írjuk. A weng, wen, wei szótagok rendre a mássalhangzó után álló ong, un, ui szótagvégeknek felelnek meg, és ejtésük kb. (u)ong, [u]ön, [u]éj ([u] a w-től függően), a you szótagvége pedig egyéb mássalhangzó után iu-ként jelenik meg, ejtése pedig: iou. Például: rong, cun, hui (ejtve: zsong, cʰuön, huéj), ill. liu (ejtve: liou).
A szótag végén egymagában álló e betű ö-szerűen hangzik (svá), pl. ne ejtése kb. nö. Az y után azonban az ejtése je, tehát ye kiejtve: j(i)e.
A magyarral egyező, két ponttal írott ü betű csak n és l után fordulhat elő (nü, lü), mivel csak e két hang után van megkülönböztető szerepe az u-tól (nu, lu), a többi esetben a szótag felépítése meghatározza a kiejtést. Ahol az ü beírása nem lehetséges, a v betűt használják helyette. A tónusjelek (l. alább) az ü-re is ugyanúgy felkerülnek, mint bármely más magánhangzóra: ǖ,ǘ,ǚ,ǜ.
A b, p, m, f (lila csoport) utáni ouo-szerűen hangzik, akárcsak a kezdőhang nélküli szótagokban, ahol w áll az o előtt.
Az ian (yan)ien-ként (pl. mian – mien) ejtendő.
Az er önálló szótagként is létezik: kiejtésében egy hátul képzett á-szerű hang után az angolr-hez hasonló hangot ejtünk, tehát egészében az are angol szó kiejtéséhez hasonló (fonetikus átírással: [ɑɻ]).
Néhány példa a hehezet nélküli és hehezetes párokra, a megközelítő magyar kiejtéssel:
b–p: bang – páng, pi – pʰi
d–t: ding – ting, ta – tʰá
z–c: zang – cáng, cai – cʰáj
zh–ch: zhang – csáng, chang – csʰáng
j–q: ji – tyi, qi – tyʰi
A kötőjelek és az aposztróf használata a korábbi nemzetközi átírási rendszerekhez viszonyítva minimális. Aposztrófot csak akkor használnak, ha a szótagok elkülönítése olvasáskor nem lenne egyértelmű, pl. a Xi'an (Hszian) városnévben, amely a xī (西) és ān (安 ) szótagokból áll, szemben pl. a xiān (先) szóval. A kötőjel nem jellemző, helyette a szavakat, szorosabb szókapcsolatokat egybe-, a többit különírják.
A szótárakban és más oktatási anyagokban ékezetekkel tüntetik fel az egyes szótagok hanglejtését, pl. mā, má, mǎ, mà. Egyes művekben az ékezetek helyett a szavak végén felső indexet használnak (pl. tú helyett „tu2” vagy egyszerűen „tu2”). A tónusjelölő ékezet a szótag fő magánhangzóján található (ha több van, akkor azon, amelyik teljes értékű hangzót, nem félhangzót jelöl).
tónus: (ɑ̄) ā ē ī ō ū ǖ Ā Ē Ī Ō Ū Ǖ
tónus: (ɑ́) á é í ó ú ǘ Á É Í Ó Ú Ǘ
tónus: (ɑ̌) ǎ ě ǐ ǒ ǔ ǚ Ǎ Ě Ǐ Ǒ Ǔ Ǚ
tónus: (ɑ̀) à è ì ò ù ǜ À È Ì Ò Ù Ǜ
Ezenkívül létezik egy további, hangsúlytalan tónus is, amely általában jelöletlen (vagy szükség esetén 0-val, esetleg 5-össel írható le):
(ɑ) a e i o u ü A E I O U Ü (néha a szótag előtti ponttal jelölve: ·ma)
Az eredeti kínai íráshoz képest az ékezet nélküli pinjin írásmódnál olykor tucatnyi olvasat merülhet fel, s ezek számát a tónusjelölés lényegesen csökkentheti, bár még így is maradhatnak kétértelműségek.
A HSK 4. szintjéhez szükséges bő ezer írásjegy közül például az ékezet elhagyása esetén 25-nek (!) az írásmódja lehet shi. A tónusjel alkalmazásával azonban ezt leszoríthatjuk az 1. tónusnál (shī) két lehetséges karakterre (失, 师), a 2.-nál (shí) ötre (十, 时, 识, 实, 拾), a 3.-nál (shǐ) háromra (史, 使, 始), ugyanakkor a 4. tónusnál (shì) még így is 13 opció marad (士, 示, 世, 市, 式, 事, 试, 视, 柿, 是, 适, 室, 释). A tónus hiányát jelző ékezet nélküli írásmód (shi) pedig egyféle további lehetőséget takar (匙). A pinjin tehát (akárcsak a hangzó beszéd) nem tudja olyan egyértelműséggel visszaadni az értelmet, mint az eredeti kínai írás, nagyobb mértékben szükséges a kontextusra támaszkodni, de a tónusjelölés nagyban elősegíti a pinjin átírású kínai szöveg megértését.
További információk Wade–Giles átírás, népszerű magyar ...
Father of pinyin.China Daily, 2009. március 26.(Hozzáférés: 2009. július 12.), eredetileg: Simon, Alan.„Father of Pinyin”, China Daily Asia Weekly, 2011. január 21., 20.oldal
