Jézus ábrázolása a művészetekben
From Wikipedia, the free encyclopedia
Jézus életének és szenvedéstörténetének eseményei számtalan híres alkotót kimagasló művészeti alkotások létrehozására ösztönöztek az idők során, a képzőművészetekben, zenében és filmművészetben egyaránt.
Ehhez a szócikkhez további forrásmegjelölések, lábjegyzetek szükségesek az ellenőrizhetőség érdekében. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts a szócikk fejlesztésében további megbízható források hozzáadásával. |
I. Gergely pápa (540–604) szerint, a művészi ábrázolás segédeszköz, amely alacsonyabb fokon áll, mint az írás, de alkalmas arra, hogy az írástudatlanok okulására szolgáljon.[1]
A Jézus ábrázolásával foglalkozó művészettörténész munkák alapja a mai napig is Ernst von Dobschütz (1870–1934) könyvei.[forrás?] Az ezekből levonható konzekvenciák alapján rekonstruálhatók azok a főbb folyamatok, ahogy a pogány városok palladiumait (védőszentjei, Olaszország, Sperlonga, Tiberius villájában: 1. századi szobor – a palladium megmentése) a kereszténység elterjedésével felváltották a szent ereklyék, vértanúk emlékei. Jézus után azonban maradhatott egy valódi képmás is. Amennyiben hitelesnek fogadjuk el a torinói vásznat, úgy ez magyarázatot adhat arra a tényre, hogy az első századra datált Jézus-ábrázolás a Kallistus katakombában, miért egyezik több ponton (hosszú, középen kétfelé választott haj, kétágú szakáll, bal arcfélteke erősebb járomcsontja stb.) a leplen látható képmással (Mandylion). A későbbi századokban, a teológusok térnyerésének köszönhetően, akik az ószövetségből vonatkoztatott ábrázolási tilalmat vették figyelembe, nem találjuk folytatását a katakombákban található freskóknak. Sőt, Caesareai Euszebiosz püspök, I. Constantinus római császár leányának kérését, hogy szerezzen neki egy Krisztus-portrét, visszautasítja. De hát hogyan tiszteljem, ha nem látható és nem ismerem? – A válasz a kérdésre hasonló volt, mint amit Szalamiszi Epiphaniosz adott ugyan ebben a században: Állítsatok fel egy képet, és meglátjátok, hogy a pogányok szokásai megteszi a többit! Az i. sz. 300 –303 között Elvirában ülésező egyházi zsinat 36. kánonja szerint: meg kell tiltani, hogy a templomok falaira festmények kerüljenek, a tisztelet tárgyának nem a falon van a helye... Ezekre a döntésekre utalnak vissza a 8. században történő bizánci képrombolási vitákban is, ahol a képek és ellenzőik leghevesebben csaptak össze e kérdés körül. Az előbbiektől függetlenül a kereszténység körében az első századtól kezdve nagy hagyománya volt a vértanúk, szentek ereklyéinek. Ezeknek a tárgyaknak a tisztelete egyre nőtt az idő múlásával, később az évfordulók alkalmával körmeneteken hordozták a városokban. A 325-ben tartott niceai zsinaton tisztázták, hogy Krisztusban az isteni és az emberi természet is megmutatkozik, ami teológiai alapot teremtett arra, hogy képeken is ábrázolhassák a Fiút.[3]
Lásd még: képtisztelet |
A művészettörténészek szerint az ereklyék, a római falképek, halotti portrék, freskók lehettek a szentképek kezdeteit. Jellemzően az ötödik-hatodik században görög istenként, szőke, göndör fürtökkel ábrázolták Jézust, legtöbbször ’jó pásztorként’. A hatodik század elején Ravennában készült mozaikon még az előbbi formában látható, miközben a Bizánci Birodalomban I. Justinus bizánci császár idejéből származó mozaikon (a torinói lepelnek 525-ben történt eddessai előkerülése után) visszatérnek a korábbi formához, és ez megjelenik a pénzérméken is. Ez után rögzítik az ikonfestés kánonját, ahol szigorúan szabályozzák az arckép legfontosabb jellemzőit. A későbbiekben megjelenik a pantokrátor ábrázolási mód is. Már az ezredforduló előtt a művészek szabadabban választottak témát a Jézusábrázolásokhoz, megjelentek olyan kódexek, amelyekben feltűnnek szentképek is (tollrajzok), valamint márványikonok díszítik a palotákat. Ekkor terjedtek el a ’másodlagos’ érintés útján ható ereklyék (hozzáérintették az eredetihez) amelyek az eredeti példány másolatai voltak, ez ismét hatalmas lökést adott a művészeteknek. Ezt jól jellemzi az a példa, hogy a torinói lepelnek több mint negyven másolatát készítették el. Az egyik legelterjedtebb ábrázolás az első évezredben: a Mária és a kisded portréja, ahol Jézust gyermekként láthatjuk viszont. Az egyik leghíresebb (vera ikon) igaz ikon képet a nagy művész Jan van Eyck készítette 1438-ban, ma Berlinben a Staatliche múzeumban látható. A reneszánsz, majd barokk stílustörténeti korszakok hasonlóan bővelkedtek korszakalkotó művészekben és alkotásaikban, amelyek Jézust különféle, az evangéliumokból ismert élethelyzetekben örökítették meg. A keresztényeket ragyogó fehéren ábrázolták és a reneszánsz korára a Jézus-ábrázolás az európai gondolkodás szerves részévé vált.[4] Munkácsy Mihály az egyik leghíresebb magyar festő máig ható alkotása a Krisztus trilógiája – A bibliai történések sorrendjében az első a ’Krisztus Pilátus előtt’, második az Ecce Homo, a trilógia harmadik darabja a Golgota. Bár a művészek általában törekednek a hitelességre, azonban ez nem minden esetben sikerül, még akkor sem, ha iskolázott, szakavatott segítők állnak a rendelkezésükre (Mel Gibson: A Passió).[5]