(1925-1985) erdélyi magyar színházrendező, színész From Wikipedia, the free encyclopedia
Harag György (Margitta, 1925. június 4. – Marosvásárhely, 1985. július 10.) erdélyi magyar színházrendező, színész.
| Harag György | |
 | |
| Muhi Sándor grafikus tusrajza | |
| Született | 1925. június 4.[1] Margitta |
| Elhunyt | Marosvásárhely |
| Állampolgársága | |
| Nemzetisége | magyar |
| Foglalkozása |
|
| Iskolái | Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola (–1952) |
| Színészi pályafutása | |
| Aktív évek | 1947 – 1985 |
| Tevékenység | színész, színházrendező, író |
| Rendezői pályafutása | |
| Aktív évek | 1947 – 1985 |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Harag György témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Édesanyja Kádár Magda, édesapja Harag Jenő fakereskedő volt. Elemi iskoláit még Margittán kezdte, de már Tasnádon fejezte be.
Középiskolai tanulmányait már Nagyváradon végezte. Előbb az Emanoil Gojdu Elméleti Líceumba, majd a Nagyváradi Zsidó Líceumba járt, végül a Szent László Líceumban érettségizett. Az érettségi után egy évig segédmunkásként dolgozott, kerámiakészítést tanult Budapesten.
A színház iránti rajongása is ifjúkoráig vezethető vissza. Még Tasnádon találkozott először vándortársulatokkal (ő maga Jódi Károly, Vig Ernő és Antal Lajos vándortársulatait emeli ki visszaemlékezéseiben[5]), amelyek nagy hatással voltak későbbi fejlődésére:
"Jöttek ezek a társulatok, és én mindig hozzájuk csapódtam. Csodálattal és csodálkozva. Szegények voltak és nagyon keservesen éltek. Állandó kapcsolatban voltam velük, de nem voltam elszánva, hogy színházi ember leszek. Tizenhat éves voltam, amikor Nagyváradon megkérdezte valaki: te mi akarsz lenni? Rendező – mondtam. (...) Tehát csak kiszaladt belőlem. De szándékomat bebizonyítandó, mindjárt elkezdtem rendezni a kollégáimmal..."[5]
Nagyváradi évei alatt jelentős alkotókat láthatott dolgozni, igaz, kevésbé jelentős előadásokban: a színház műsorpolitikája a könnyű műfajok felé tolódott. Később így emlékszik vissza ezekre az évekre:
.jpg)
"Nagyváradon persze minden nap színházban voltam. Nem ment jól a színház, ez 1940 és 1944 között történt, pedig jó társulat dolgozott ott. Kitűnő igazgató volt: Putnik Bálint. Minden szombatra és vasárnapra egy neves pesti vendégművész érkezett (...) Jobbára azonban a könnyű műfaj volt divatban, mert abból kellett megélni. De Putnik igyekezett fajsúlyosabbá tenni a repertoárt, és amennyire a pénztár megengedte, bekerült a műsorba egy-egy klasszikus darab is..."[6]
A vendégművészek rendszeres meghívása révén azonban olyan alkotókkal ismerkedhetett meg a közönség (így Harag György is), mint Jávor Pál, Dajka Margit, Kiss Ferenc, Páger Antal vagy Tolnay Klári. De már olyan erdélyi hírességek is játszottak Nagyvárad színpadán, mint Szabó Ernő, Hamvay Luci, Delly Ferenc, Komlós Juci.
1944-ben Harag Györgyöt és családját is deportálták. Előbb Szilágysomlyóra, a téglagyári gettóba, onnan különböző koncentrációs táborokba kerültek. Harag Györgyöt előbb Auschwitzba, majd Mauthausenbe, végül Ebenseebe vitték. A holokauszt alatt elveszítette szüleit, testvéreit. Családjából egyedül ő élte túl a haláltáborok borzalmait. Később így emlékezett vissza megpróbáltatásaira és megmenekülésére:
"Azt hiszem, különös a természetem – vagy túl fiatal voltam ahhoz, hogy felfogjam, amit átéltem –, mert a szörnyűségek engem nem traumatizáltak egész életre, mint annyi más túlélőt. Pedig emberi képzeletet felülmúló szenvedésben volt részünk, hónapokig mínusz húszfokos hidegben dolgoztunk egy szál ingben. (...) Az 1500 fős szállítmányból egyedül maradtam életben. Beteg lettem (...) Huszonöt botütést kaptam, a verés helye eltályogosodott. Többször is megoperáltak, érzéstelenítés, gyógyszer nélkül. De talán mégis ennek köszönhetem az életemet. Hogy a telet fekve, pléd alatt, a kórházban vészelhettem át. A vége felé így is nónám, népi nyelven vízirákom lett az alultápláltság miatt. Közvetlenül a felszabadulás előtt már jóformán hullák között feküdtem, majdnem olyanszerű állapotban, mint az aggkori vég-elgyengülés lehet. És ebben a félig önkívületi állapotban hallottam – vagy csak úgy rémlik, hogy hallottam -, hogy az orvosok vitáznak a fejem felett: – Adjuk be neki ezt a C-vitamin-injekciót? – Minek, úgyis kimúlik. Aztán hallottam egy másik hangot is: – Ez a legfiatalabb, adjuk be... S kaptam egy utolsó percig rejtegetett, salvarsannal és bizmuttal kevert C-vitamin-injekciót. Lehet, hogy ezért maradtam életben. (...) A háború után sokáig kerestem megmentőmet, de nem bukkantam nyomára. (...) Évekkel később viszontláttam Ebensee városát. A láger romjai megmaradtak, de közelükben lakások épültek. Furcsa érzésem volt: villák olyan hely közelében, ahol annyi embert pusztítottak el!"[7]
1945 májusában tért haza Tasnádra, súlyos betegen. Miután hosszú lábadozás után felgyógyult, Kolozsvárra felvételizett a Zenei és Színművészeti Akadémiára.
1946-ban vették fel a színiakadémiára, ekkor még színész szakra (rendezői szak nem indult). Ötvenedmagával kezdte az akadémiát, de csak tizennyolcan végeztek. Hamar kitűnt társai közül, így még elsőévesként (a legjobb négy hallgatótársával együtt) szerződtették a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz. Ettől kezdve a főiskolán folytatott tanulmányai mellett folyamatosan dolgozott a színháznál is.
1947-ben már hét szerepet játszott a színházban, 1949-től pedig már rendezett is (emellett már nagynevű rendezők segédrendezőjeként tanulta a szakmát).
A főiskolán olyan tanáregyéniségek oktatták, mint Poór Lili, Szabó Lajos, Delly Ferenc, Tompa Miklós, Szabó Ernő, Kovács György és Kőmíves Nagy Lajos.
Saját visszaemlékezései szerint ezekben az években tanulta meg mestereitől a színpad iránti alázatot és tiszteletet, de a színészi és rendezői szakma alapjait is:
"A színpad szentély, templom volt számunkra, ahol nem illett fütyülni, piszkos cipőben, vagy kalappal belépni. Én most is levett kalappal lépek színpadra. Nagy igényességgel, magas szakmai színvonalon dolgoztak. Realista iskola volt, Sztanyiszlavszkij módszere alapján. Nemzedékemmel együtt, Tompa mestertől tanultam meg, hogy rendezőileg hogyan kerül színpadra a szöveg. (...) Forradalmian új stílusú volt az akkori széles gesztikulációjú, patetikus átélésű, zengzetes hangzású előadásokhoz képest..."[8]
1948-tól az Akadémia rendező szakán is tanult, a színészképzéssel párhuzamosan. Vezetőtanárai Tompa Miklós és Szabó Ernő voltak, mindketten az akkor virágkorát élő Marosvásárhelyi Székely Színház művészei. Harag hamar észrevette a két színházi műhely közti különbségeket. Később így ír a kolozsvári és vásárhelyi iskola közti különbségekről és mestereiről:
"Ők Vásárhelyen éltek és dolgoztak, onnan jártak át akkor még Kolozsvárra oktatni. (...) S lassan rádöbbentünk, hogy a marosvásárhelyi iskola abban a periódusában döntően meghatározhatja jövőnket és színházi gondolkodásunkat (...) Akkoriban Kolozsvár és Vásárhely között nyílt harc dúlt. Például a kolozsvári színház megcsinálta a Jegor Bulicsovot nagyon rossz előadásban, és rá hat hónapra megrendezték Vásárhelyen – zseniálisan (...) A háború után a kolozsvári színház tipikusan nagypolgári színház volt. Hatalmas és nagyon vegyes társulat dolgozott ott. Opera, operett és prózai részleg. Egymás mellett voltak kitűnő, nagy formátumú színészek és dilettánsok. (...) Kőmíves Nagy Lajos nagy formátumú prózai előadásokat rendezett, ő mindig nagy fába vágta a fejszéjét. (...) Lehet, hogy egy kicsit fellengzős színház volt ez, pátoszos, túl szenvedélyes, de mindenesetre megindult a harc a teátralitás ellen, tehát a patetikus, régimódi, deklamáló színház ellen. (...) A kolozsvári színház tehát rettenetes kínok között kereste az útját, és közben nagyon sok szerencsétlen dolog történt. Leszerződtettek rendezőnek jó néhány olyan embert, akinek semmi köze nem volt ehhez a pályához (...) Marosvásárhelyen viszont Tompa Miklós volt a legjobb színházi szakember. És Kemény János. Mindketten Németh Antaltól tanulták a színházi szakmát, olyan körben, amelyben magasrendű professzionalizmus volt..."[9]
Noha Tompa Miklóst tartotta legnagyobb mesterének, és maga is a realista hagyomány útját követte, nem szerette a merev korlátokat (ezért fordult később a reteatralizáló törekvések felé is egy időre), és hamar túllépett az úgynevezett „tiszta realizmuson”, melynek nemcsak előnyeit, a korábbihoz képest merőben újszerű stílusát és jelentőségét méltatta, de észrevette korlátait is:
"A vásárhelyi iskola Csehovon és Gorkijon alakult ki, és az úgynevezett tiszta realizmus vonalán haladt, nem nyúlt Shakespeare-hez, pláne nem a groteszkhez. A vásárhelyi színház sokat veszített azzal, hogy csak a biztosba mert belevágni. Így ment el például Kovács György mellett a Hamlet, Delly Ferenc mellett a Lear. Ennek ellenére ez a színház volt a legrugalmasabb..."[10]
Harag György 1952-ben megszerezte a rendezői diplomát is. Rövid ideig tanársegédként dolgozott a kolozsvári Akadémián, mellette rendezett és játszott a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál. 1953-ban csatlakozott a nagybányai színházalapító színészekhez (az ’53-as végzős évfolyamhoz).
Harag Györgyöt 1953-ban kereste meg a főiskola végzős évfolyama, hogy csatlakozzon hozzájuk. A színészek, akik szinte kivétel nélkül az erdélyi magyar színjátszás nagyjai közé emelkedtek pályájuk során, maguk döntöttek úgy, hogy együtt maradnak és színházat alapítanak. Nagybánya alkalmas helynek tűnt az első lépések megtételéhez. Itt akkorra már működő színház volt, román tagozattal. Ebben a színházépületben alapítottak magyar társulatot a fiatalok, a hozzájuk csatlakozó idősebbekkel együtt, itt indult el a később (a mester halála után) Harag György nevét felvevő társulat (a ma már Szatmárnémetiben működő Harag György Társulat) története. A fiatal színészgárda maga járta végig az engedélyeztetés folyamatát (Harag tanúsága szerint valamennyien felutaztak Bukarestbe, pártirodákban kilincseltek, míg ki nem járták a szükséges engedélyeket). Visszatértük után Harag Györgyöt kérték fel társulatvezetőjüknek:
"És amikor Bukarestből (mindnyájan ott voltak!) visszatértek, megállítottak az utcán: Te, Gyuri, nem akarsz velünk jönni főrendezőnek Nagybányára? Én huszonnégy másodpercet sem gondolkoztam, és azt válaszoltam: Gyerünk! Otthogytam a tanársegédi állást, a rendezői elfoglaltságot, lakást, két fizetést és elindultunk Nagybányára."[11]
Nagybányán (és később Szatmárnémetiben) olyan társulatot kovácsolt a fiatal pályakezdőkből (és később csatlakozókból), amely páratlanul erős közösséget alkotott, rendkívül jó munkamorállal. Évekkel Grotowski Laboratórium-színháza vagy a Living Theater előtt hozott létre – igaz, a szűkös anyagi lehetőségek kényszerítő ereje alatt is – egy olyan, szinte családként élő társulatot, amely – Harag megállapítása szerint – „úgy élt, mint később a Living vagy a Grotowski-csapat”:
"Egy tömbházban laktunk, az ajtókat nem zártuk be, egész nap együtt voltunk, csak a színháznak éltünk. Megtárgyaltuk az előadásokat, a repertoárt, a programunkat – még a családi konfliktusainkat is. Nem voltak titkaink. Sokat játszottunk, és a város imádott bennünket..."[11]
Olyan jeles művészek pályája indult itt, illetve Szatmárnémetiben, Harag György keze alatt, mint Ács Alajos, Csíky András, Vándor András, Török István, Elekes Emma, Soós Angéla, Nyíredi Piroska, Nagy Iza stb.
1955-ben ösztöndíjjal Moszkvába utazhatott, tanulmányútra.
A színház rossz állapotú épületében, a román tagozattal egy épületbe zsúfoltan azonban túl sok kompromisszum, és nem megfelelő körülmény akadályozta a társulat fejlődését. Hamarosan felmerült az átköltözés gondolata, a közeli Szatmárnémetibe, ahol már korábban is nagy szeretettel fogadta a közönség a társulatot, vendégjátékai alkalmával.
Szatmárnémetiben már a nagybányai évek alatt is turnézott a társulat. A városban lelkes, színházbarát lakosság élt, akiknek azonban a háború utáni évektől nem volt állandó társulatuk. A már létező nagy társulatok is sokáig elkerülték a várost, ahol a színjátszásnak (a hivatásos színjátszásnak is) korábban nagy hagyományai voltak. Nagybányán egyre nehezebbé vált szakmai továbbfejlődésük. Egy moziból átalakított, nem túl jó állapotú épületben, a román társulattal összezsúfolva kellett dolgozniuk. Szatmárnémetiben viszont jó állapotú, gyönyörű színházépület volt (egyike Erdély máig álló történelmi színházépületeinek), ráadásul más társulat sem működött benne ekkoriban (a román tagozat csak 11 évvel később, 1968-ban alakult).
1957-ben végül a költözés mellett döntött a társulat. Megkezdődött Harag hároméves szatmárnémeti igazgatása. Itt lehetősége nyílt markánsabb arculatteremtésre, társulatépítésre is. Tizenkét rendezése kötődik ehhez az időszakhoz, de főrendező-igazgatóként meghatározta a színház egész műsorpolitikáját, nagy hatású alkotóként pedig hosszú évekre a további fejlődését is. Játszottak – többek közt – Romeo és Júliát, Hamletet, Amerikai tragédiát, Anna Frank naplóját.
1960-ban úgy döntött, felhagy a szatmári igazgatással. Tíz év művészi útkeresés következett ezután. Saját hangját kereste, a művészi továbbfejlődés lehetőségét:
"35 éves voltam, ismertem már a szakma titkait. Igazgatóként állandóan gyakoroltam a színházi élet szervezését, pedagógiáját. Ám egyre jobban éreztem, hogy nem ez az igazi, a minőségi ugrás hiányzott (...) 1958 és 1960 között az előadások, amelyeket rendeztem, egyformák voltak, ismételtem önmagam, nem tudtam újítani. (...) Emlékszem, egy nap Lucian Pintilie azt mondta: "Te csinálod a legjobb realista előadásokat. Tudsz valami mást is?" (...) S akkor, egy éjszaka felvetődött bennem: döntenem kell az életemről! (...) Mit tegyek: maradjak meg valamiféle élő bálványnak? Vagy próbáljak meg túllépni önmagamon? A kockázat az volt, hogy elveszíthetek mindent, s az új út esetleg hibásnak bizonyul. Egyetlen éjszaka döntöttem: fejest ugrom a mélyvízbe!"[12]
.jpg)
1961 és 1963 között jórészt Kolozsvár és Marosvásárhely között "ingázott", alkalmi rendezésekből élt. 1963-ban szerződött a marosvásárhelyi színházhoz, főrendezőnek. Több mint egy évtizedig töltötte be ezt a tisztet a vásárhelyi társulatnál. Hosszú évek útkeresése után Marosvásárhelyen talált rá az „új hangra” is:
"Nehéz időszak következett, középszerűség, kínlódás. Díjakat nyertem, mégis úgy éreztem: egy helyben topogok (...) Kudarcaim eleinte abból fakadtak, hogy a megújulást külső effektusokban kerestem s nem a darabok új olvasatában. (...) Tíz hosszú év következett – keresések, megaláztatások, bukások... az érés ideje. S egy nap megtaláltam önmagam. Az első olyan előadás, amikor már más voltam, az Victor Eftimiu Az ember, aki látta a halált című darabja volt Marosvásárhelyen, 1970-ben. Aztán következett Nagy István Özönvíz előttje, az a minőségi ugrás, amit oly régen vártam. Először éreztem, hogy SZÍNHÁZAT csinálok."[12]
Közben már tanított a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben és rendezni kezdett a vásárhelyi színház román tagozatán is. Ekkor kezdett el külföldön is rendezni (Szabadkán), de 1966-ban Ploiești-en is megfordult (egy Čapek-darabot rendezett).
Itt kezdődött tehát az a fényes sikertörténet, ami 1975-től, kolozsvári igazgatása alatt folytatódott, meghozva számára a nemzetközi hírnevet.
1975-től került a Kolozsvári Állami Magyar Színház élére, főrendezőként. Itt tevékenykedett haláláig. Ehhez a korszakához kötik legnagyobb sikerei (többek közt a Sütő-tetralógia megrendezése is). Ekkor már rendszeresen rendezett külföldön: a Gyulai Várszínházban, a budapesti Vígszínházban, a Nemzetiben, Újvidéken és Szabadkán. Rendezett tévéjátékokat a Magyar Televízió és a Román Televízió magyar adása számára is, időnként pedig még visszajárt Marosvásárhelyre, ahol a magyar és román tagozat mellett a főiskolán is rendezett (1977-ben). 1982-ben meghívták rendezni Nova Gorciába is (Tótékot rendez), és számos nemzetközi fesztiválon zsűrizett (még Nyugaton is). Érdemeit a legjelentősebb szakmai körökben is méltatták, állami elismerést azonban nem kapott (nem is kaphatott a szigorodó Ceaușescu-féle "kultúrpolitika" évtizedeiben).
Nánay István színházesztéta, kritikus, így ir életének utolsó évtizedéről, jelentőségéről:
"Életének ez az évtizede meghozta számára a sikereket. Előadásait a nagy román rendezői iskola legjobb produkcióival együtt tartják számon. Rendezett Jugoszláviában és Magyarországon. Hivatalos elismerést, díjat, kitüntetést nem kapott. Sem Romániában, sem Magyarországon. Az Akadémián, egy rövid időt leszámítva, nem tanított. De a román és a romániai magyar rendezők és színészek egész generációi tartják őt mesterüknek."[13]
Harag György 1985. július 10-én hunyt el. Utolsó rendezése Csehov Cseresznyéskertje volt, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román tagozatán. Bemutatóját már nem érhette meg.
Emléke elevenen él a romániai színházi emberek között. Olyan nagy jelentőségű rendezők vallják őt mesterüknek, mint Tompa Gábor vagy Kovács Levente. Számos színészi pálya indult vagy ívelt fel az ő irányítása alatt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház pedig legnagyobb hatású alkotói között tartja számon (nevét csak a Janovicséval lehet együtt emlegetni). A Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Szatmárnémeti Északi Színház róla elnevezett magyar társulata egyaránt örökös tagjává avatta.
Számos díj, rendezvény, intézmény őrzi a nevét:
2010-ben a Szatmárnémeti Északi Színház róla elnevezett társulata, az alapító nemzedék többi tagjával együtt, Harag Györgyöt is post mortem örökös tagjává avatta.
Harag önreflexív, tépelődő, de mindig határozott döntéseket hozó művész volt, aki nem félt a kockázattól, mindig új utakat keresett, és tudatosan megóvta magát az intellektuális elkényelmesedéstől. Így ír erről (idézi Nánay István):
"A nyugtalanság érzése azóta is hatalmába kerít, ha úgy érzem, hogy baj van. A sikerek után az ember szobortalapzatra helyezkedik. S akkor kezd önmaga bálványa lenni. Kezdenek róla jókat írni az újságok, úgy beszélnek róla, hogy ez nagy színházi ember. S egyszer csak úgy érzi, hogy hoppá! Nem szabad hibázni! Ilyen embernek, akit így elismernek, nem szabad kockáztatni! De mit tudok én? Amit eddig csináltam, azt nagyon jól tudom. Tehát csinálom azt, amit eddig. Abba nem bukom bele. És nem veszem észre, hogy úgy járok, mint szegény Borovszky Oszkár bácsi, a marosvásárhelyi színész, aki az egyik darabban pópát játszott. Egy lejtőn lefelé kellett mennie, de rálépett a reverenda szélére, s nem vette észre. És ment lefele, a reverenda pedig ment alá. Egyszer csak Oszkár bácsi kezdett összemenni, de hogy ne essen , térdre ereszkedett. Így se vissza nem tudott menni, se előre. Mindig azt mondtam, csak úgy ne járjak, mint Oszkár bácsi: az ember ne menjen saját magába bele... Borzasztó küzdelmeken megy át az ember, míg elhatározza: a fene egye meg, hát próbáljam meg! Mondd már, egy bukás, bukás, de legalább mertem önmagam előtt becsületes lenni! (...) Lépni kell! És jóval túl az ötvenen boldog vagyok, hogy még merek lépni!"[14]
Élete alkonyán sem vallott mást: "Bár érzem éveim súlyát, jó formában vagyok. De nagyon nyugtalan is. Ismét kockáztatok, ismét kutatok. (...) Viszont egy életre eldöntöttem: amíg rendezőként dolgozom, mindig járatlan utakat keresek. Akkor is, ha ez kockázatos, akkor is, ha elveszítem a babérokat."[15]
Egyetlen nagy szerelme a színház volt. Ennek szentelte egész életét és minden energiáját (ezt követelte meg alkotótársaitól is). Egyedül a bátor kísérletezésben, a gyakorlati munkában hitt:
"Valahogy a színház alakítja a sorsomat. Gyakran még aludni sem tudok. Fölébredek éjszaka, és nem tudok visszaaludni. Valami szorongás fog el, s ez a szorongás egy csomó látomásos gondolatot vált ki. Az éjszaka csendje, a magány különös, furcsa ötleteket, képeket sugall. Ilyenkor úgy érzem, megvan a látomás, a nagy felfedezés. Másnap, amikor el akarom mondani a színészeknek, az egész elveszti a varázsát. Ez borzasztó érdekes. Mert a színház nagy, eleven, élő látomás. De ez a látomás csak szellemi síkon, az éber, reális, kemény és gyötrelmes munka közben jöhet létre."[16]
A Színházi adattárban regisztrált bemutatóinak száma (szereplő): 3.[17]
1947:
1948:
1949:
1950:
1951:
1952:
1953:
1957:
A Színházi adattárban regisztrált bemutatóinak száma (rendezés): 33.[17]
1949:
1950:
1951:
1952:
1953:
1954:
1955:
1956:
1957:
1958:
1959:
1960:
1961:
1962:
1963:
1964:
1965:
1966:
1967:
1968:
1969:
1970:
1971:
1972:
1973:
1974:
1975:
1976:
1977:
1978:
1979:
1980:
1981:
1982:
1983:
1984:
1985:
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
.svg){kind=small}
