Dalmát Királyság (1815–1918)
második királyság, osztrák koronatartomány From Wikipedia, the free encyclopedia
második királyság, osztrák koronatartomány From Wikipedia, the free encyclopedia
A Dalmát Királyság (németül: Königreich Dalmatien, olaszul: Regno di Dalmazia, horvátul: Kraljevina Dalmacija) az Adriai-tenger keleti partján fekvő osztrák koronatartomány (Kronland). 1797-től 1867-ig a Habsburg Birodalom tartománya, kivéve 1805–1815 között, ekkor a napóleoni Francia Császárság része. 1867-től az Osztrák–Magyar Monarchián belül az Osztrák Császárság (Ciszlajtánia) koronatartománya. A Monarchia 1918-as széthullása után a délszláv állam szerezte meg, 1991-től az önálló Horvátországhoz került. A koronatartomány székhelye Zára volt, a mai Zadar.
| Dalmát Királyság (1797–1918) | |||
 | |||
| Dalmácia (pirossal) az Osztrák–Magyar Monarchia részeként | |||
| |||
| Egyéb nevei | Königreich Dalmatien Kraljevina Dalmacija Regno di Dalmazia | ||
| Fennállás | 1815. június 22. – 1918. október 29. | ||
| Ország |  Osztrák Császárság (1815–1867) Osztrák–Magyar Monarchia (1867–1918) | ||
| Kormányzás | A központi kormányzat által kinevezett helytartó útján | ||
| Központ | Zára (Zadar) | ||
| Pénznem | Osztrák gulden (forint) (1815–1892) Korona (1892–1918) | ||
| Népesség | |||
| Népesség | 645 666 fő | ||
| Nemzetiségek | olasz, horvát, szerb | ||
| Vallás | római katolikus | ||
| Földrajzi adatok | |||
| Terület | 12 831 km² | ||
| Térkép | |||
 | |||
| A Dalmáciai Királyság térképe | |||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Dalmát Királyság témájú médiaállományokat. | |||
Dalmácia a középkorban a Horvát és a Magyar Királysággal perszonálunióban álló királyság volt, amelyet külön dalmát bán irányított a király nevében, mígnem a Velencei Köztársaság birtoka lett. A francia forradalom után kitört forradalmi háborúban (1792–1797) a francia forradalmi hadsereg legyőzte a Habsburg Birodalom vezetésével ellene szerveződött európai koalíciót, Bonaparte Napóleon tábornok 1797-ben elfoglalta Velencét és megdöntötte a Köztársaság hatalmát. Az 1797. október 17-én megkötött Campo Formió-i békeszerződés értelmében a Habsburg Birodalom a franciák javára lemondani kényszerült Dél-Németalföldről és Lombardiáról, cserébe megkapta Velence itáliai és adriai szárazföldi birtokait. A dalmáciai és a Cattarói-öböl környéki velencei birtokokból Bécs megszervezte a Dalmácia nevű osztrák koronatartományt (Kronland). Ennek területe északon Rab szigeténél és Karlobagnál (Carlopago) kezdődött, és délen Budváig (Budua) húzódott. A Raguzai Köztársaság ekkor független városállam maradhatott. A Dalmát Királyság címere kék mezőben három arany oroszlánfej.
Az 1797-ben frissen megszerzett Dalmácia külön koronatartomány lett, nem egyesítették a Mária Terézia által még 1745-ben létrehozott Dalmát–Horvát–Szlavón Hármas Királysággal, amely valójában csak Horvát–Szlavónországot jelentette, az akkor még velencei Dalmácia nevének hozzáadása csupán a Habsburg Birodalom területi igényének fenntartását jelezte.
1805-ben, a harmadik koalíciós háborúban Napóleon csapatai ismét legyőzték Ausztriát és szövetségeseit. Az 1805-ös pozsonyi békeszerződés értelmében Dalmáciát és Isztriát a Francia Császárság szerezte meg, és mindkét tartományt a csatlós Itáliai Királysághoz csatolta. Az ötödik koalíciós háború végén, az 1809-es schönbrunni békeszerződésben Ausztria további területeket veszített. Napóleon az 1805–1809 között megszerzett osztrák területekből: Dalmáciából, Horvátországnak a Szávától délre fekvő feléből, Isztriából, Triesztből, Görzből, Krajnából és Nyugat-Karintiából létrehozta az Illír tartományokat, amelyek közvetlen francia közigazgatás alá kerültek.
Napóleon bukása után, az 1814-es párizsi békeszerződésben az Illír tartományok területe visszakerült a Habsburg Birodalomhoz. 1815-ben a bécsi kongresszus a teljes területet, immár beleértve a felszámolt Raguzai Köztársaság területét is, Ausztriának ítélte. Ausztria helyreállította a két koronatartományt, Dalmáciát és a Horvát-Szlavón Királyságot. A megnövelt területű Habsburg Dalmácia tartomány legdélibb települése ekkor Spizza (a mai Sutomore) volt, az Oszmán Birodalom határán, a montenegrói Bar tartomány szomszédja.
A volt francia császári tartomány többi részét (Krajnát, Felső-Karintiát – nagyjából a mai Szlovénia területét – és az Isztriai-félszigetet) az Illír Királyság nevű új Habsburg koronatartományban egyesítették, amely 1849-ig állt fenn.
 | ||
|
Az osztrákok erődöt építettek a Prevlaka-félszigeten, innen katonai ellenőrzés alá vonták a Cattarói-öböl hajóforgalmát. Az 1848–49-es forradalmak leverése után, a neoabszolutisztikus berendezkedés keretben az osztrákok Dalmáciát és a Horvát-Szlavón Királyságot a horvát bán fennhatósága alá rendelték. (A báni tisztséget ez időben betöltő Josip Jelačić tábornagy lett Dalmácia kormányzója is).
1861-ben a februári pátens értelmében megalakult a dalmát tartományi gyűlés (Landtag). A képviselők többsége az olasz ajkú elitből került ki, ők Dalmáciát az ausztriai tartományok sorában akarták tartani, és szemben álltak Dalmácia szláv többségű lakosságával, akik a Horvát-Szlavón Királysággal való egyesítést követelték. A tartományi gyűlés pártjai közül a kis szláv nemzeti párt (narodna stranka) képviselői 1861. október 9-én az uralkodónak átadott petícióban követelték a Mária Terézia által alkotott Dalmát–Horvát–Szlavón Hármas Királyság helyreállítását, és az egyesült tartomány számára (Ausztrián belül) ugyanazt az önálló státuszt kívánták, mint amilyent a Magyar Királyság élvezett a Habsburg Birodalmon belül, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leveréséig.[1]
Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés után Horvát–Szlavón Királyság, mint autonóm tartomány az addigi Habsburg Birodalom keleti feléhez, Transzlajtániához került, a Magyar Szent Korona országai közé, Dalmáciát viszont a Birodalom nyugati feléhez, Ciszlajtániához csatolták, az Osztrák Császárság része lett. Dalmácia addig hivatalosan Horvát–Szlavónországgal volt egyesítve, ennek megszüntetése a horvát többségű lakosság követelésével szemben valósult meg.[1] Ezt a megosztott helyzet politikai konfliktusok sorát hozta, ennek ellenére a dualista állam kormányai a végsőkig, a Monarchia széthullásáig fenntartották a két tartomány elkülönítését.
Az osztrák Dalmáciában továbbra is az olaszt használták hivatalos nyelvként, hasonlóan a korábbi velencei időkhöz. 1870-re a délszláv nemzeti pártok többséget szereztek a dalmát tartományi gyűlésben is, a következő két évtizedben a tartományi gyűlés tárgyalási nyelve a horvát és szerb lett. Az állami hivatalokkal folytatott külső levelezésében, ügyintézésben az (azonosnak tekintett) horvát vagy szerb nyelvet az olasszal egyenrangúnak minősítették, a tartományi hivatalok belső kommunikációjában azonban továbbra is kizárólag az olasz nyelvet használták évekig. A dalmáciai helyneveket még az osztrák központi birodalmi hatóságok német nyelvű dokumentumaiban is olasz névformában írták. Ez a helyzet egészen az első világháború kitöréséig fennmaradt.
A Monarchia felbomlása után, 1918 végén Dalmácia, Horvát–Szlavónországgal, Dél-Stájerországgal, Dél-Baranyával és a Vajdasággal együtt a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került, ez 1929-ben a Jugoszlávia nevet vette fel. 1991-ben a függetlenné vált Horvátország szerezte meg a délszláv háborúban, súlyos harcok árán.
A hivatalos (osztrák) statisztikák szerint Dalmácia tartomány lakossága a következőképpen alakult:
Az uralkodót és a bécsi császári kormányzatot Dalmáciában a császár által kinevezett polgári és katonai kormányzó képviselte, aki a tartomány székvárosában, Zárában (ma: Zadar) rezideált. 1861-ben a februári pátens értelmében megalakult a dalmát tartományi gyűlés, ettől kezdve a császárt a helytartó (németül: Statthalter, olaszul: Luogotenente) képviselte (1868-ig helytartó hivatalos címe „a Dalmát Királyság tartományi főnöke” (Landeschef des Königreiches Dalmatien) volt. A helytartói ill. tartományfőnöki tisztséget betöltő főtisztviselők listája:
.jpg)
A helytartó nevezte ki – a császár nevében, Bécs előzetes jóváhagyásával – a tartományi gyűlés elnökét, akit tartományi elöljárónak (Landeshauptmann) neveztek. Az elöljáró vezette a tartományi gyűlés üléseit és tartomány követségét (a birodalmi gyűlésben). A helytartó a tartomány birodalmi közigazgatását képviselte, ezt állami igazgatásnak (Staatsverwaltung-nak) neveztek, és meghatározott felügyeleti jogokat gyakorolt a tartományi közigazgatás fölött is (ezt „autonóm igazgatásnak”, autonome Verwaltung-nak nevezték). A tartományi gyűlés törvényjavaslatait a helytartó küldte fel Bécsbe, legfelső jóváhagyásra. Végül a helytartó volt a helytartósági hivatal főnöke is, mely azokat a jogköröket gyakorolta, melyeket az összbirodalmi igazgatás magának tartott fenn.
Dalmácia legfelsőbb politikai hatósága a Zárában székelő császári helytartóság, ugyanitt volt a Tartományi Legfelső Bíróság, és a Tartományi Bíróság székhelye is. Utóbbihoz három haditörvényszék és 33 kerületi törvényszék tartozott. A tartomány 841 települést számlált,[1] melyek kerületekbe voltak tagolva, élükön kerületi elöljáróságokkal (Bezirkshauptmannschaft).
| Kerületi elöljáróság | km² | lakos |
|---|---|---|
| Benkovac | 1581 | 38 481 |
| Cattaro | 674 | 37 096 |
| Curzola | 590 | 27 352 |
| Imoski | 646 | 36 737 |
| Knin | 1408 | 51 608 |
| Lesina | 413 | 28 005 |
| Macarsca | 538 | 25 588 |
| Metkovic | 384 | 14 160 |
| Ragusa | 778 | 40 939 |
| Sebenico | 962 | 51 293 |
| Sinj | 1336 | 52 516 |
| Spalato | 1889 | 114 687 |
| Zara | 1636 | 75 322 |
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
![[[ Dalmát Királyság címere]]](#/media/Fájl:Coat_of_arms_of_the_Kingdom_Dalmatia_1797-1918.png)
