From Wikipedia, the free encyclopedia
A Szent Korona mint tárgy története, különösen annak óriási politikai, hatalmi jelentősége miatt, nagyon hányatott volt a „zivataros századok” alatt. Uralkodói fejékből a kereszténység szakrális tárgyává is vált a magyar történelem során. Az Árpád-házi királyok korában jött létre, és hamarosan Szent István személyéhez kapcsolták a mindenkori magyar királyi hatalom legitimációjának erősítése érdekében. Birtoklása különösen fontossá vált a vegyesházi királyok idején, érvényes magyar királyi koronázás csak ezzel a szent tárggyal volt elképzelhető. A főurak egyre inkább igényt tartottak arra, hogy a korona őrzésébe beleszólást és garanciákat kapjanak, a magyar királyok koronázása során pedig sokféleképpen, különösen a koronázási eskü révén igyekeztek érvényesíteni érdekeiket.
.jpg)
A középkorban alakult ki a Szent Korona-tan, ami a még nem létező államelméletet pótolva létrehozta a király személyétől független magyar államiság fogalmát a Szent Korona „testének” elképzelésében. Bár a koronázás szerepe és jelentősége nemzetközileg fokozatosan csökkent, Magyarországon II. József hasonló, erre irányuló kísérlete látványos kudarcot vallott. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ugyan a Habsburg-ház trónfosztásával párhuzamosan a koronát levette a magyar címerről, magát a nemzeti ereklyét nagy tiszteletben részesítette, és igyekezett megmenteni azt a Habsburgoktól. Az 1867-es kiegyezés során a koronázás újra kiemelt jelentőséget kapott.
A második világháború során újra komoly megpróbáltatásokat kellett kiállania a magyar koronázási jelvényeknek, utána pedig 33 éves külföldi „emigrációjuk” következett. A Szent Korona máig megmaradt szimbolikájának politikai jelentőségét mutatja a rendszerváltás utáni magyar közéletben is folytatódó vita a korona megjelenítéséről az állami címerben, elhelyezéséről, bemutatásának, őrzésének helyéről és jellegéről. A legújabb korban számos új, misztikus, ezoterikus elmélet is kapcsolódott hozzá, amelyek folyamatosan ébren tartják a közvélemény egy részének az érdeklődését iránta.
Szent István koronája, amit az államalapítás során helyeztek a fejére, az egykorú koronázási palást ábrázolása szerint egy aranyabroncs volt, amelyet ékkövek és liliomok díszítettek.[1] Ez a korona Aba Sámuel és III. Henrik ménfői csatája után a császár birtokába került, aki azt a koronázási lándzsával együtt visszaküldte Rómába, „Szent Péter testéhez”, amint arról egy 1074-ben kelt pápai levélből értesülhetünk.[2] Egy jóval később, 1693-ban Rómában megjelent, a Vatikánt ismertető könyv szerint a Veronika-kapunak nevezett építmény fölött volt elhelyezve Magyarország koronája, lándzsája és koronázási jelvényei, amelyeket Henrik császár küldött Rómába. Ezt a kaput azonban már lebontották, és a koronázási ékszereknek is nyoma veszett az idők folyamán.[3]
A korona kutatása két évszázados történetének eredményei azt mutatják, hogy a Szent Korona mai alakját III. Béla idején nyerte el. Eddigre már a dinasztiaalapító szent király kultusza nagyon megerősödött; az Árpád-házból való királyok kezdték őt ősüknek tekinteni annak ellenére, hogy nem voltak egyenes ági leszármazottak.[4] Szent István erkölcsi és politikai tőkéjét minden uralkodó igyekezett a saját javára kamatoztatni, ezt különösen a koronázások alkalmával tudták kiemelni, amikor a tőle származtatott tárgyakkal növelték az esemény szakralitását. Erről részletesen beszámolt egy cisztercita szerzetes, aki 1240-ben Magyarországon járt, de a koronáról még nem tett említést. A Szent Korona kifejezés először 1256-ban jelenik meg. „Szent István koronájának” viszont a koronát először 1292-ben, az utolsó Árpád-házi király, III. András oklevelében említették először. III. András különösen nehéz legitimációs gondokkal küszködött, mert sokan kétségbe vonták származását, ezért is lehetett nagy szüksége Szent István tekintélyének megidézésére. De a király politikai ellenzéke is partner volt a korona szakrális jellegének és szentistváni eredetének hangsúlyozásában. Ettől kezdve az egész ország közgondolkodásában gyökeret vert az a tudat, hogy a korona ténylegesen Szent Istváné volt.[5]
1204-ben a gyermek III. László lépett a magyar trónra, ám hamarosan a Szent Koronával együtt kénytelen volt Bécsbe menekülni az osztrák herceghez nagybátyja, a trónkövetelő András herceg hadai elől. László a következő évben Bécsben meghalt és II. András megörökölte a trónt. A Szent Koronának már az Árpád-ház idején milyen nagy jelentősége volt az is jól mutatja, hogy az új király, András csak háborús fenyegetéssel tudta visszaszerezni a koronát VI. Lipóttól.
A koronát és a koronázási jelvényeket az uralkodók több mint háromszáz esztendőn át a fehérvári egyház kincseskamrájában őriztették. A koronaőri méltóságot eredetileg maga a fehérvári prépost viselte. Amikor a prépostok a királyi kancelláriában betöltött hivataluk miatt huzamosan távol maradtak Fehérvárról, helyettesről gondoskodtak. Gutofredus prépost 1198-ban egy beadványt nyújtott be pápához, melyben a „custodia"-ról, vagyis a koronaőri tisztségről már mint meglévő, állandó őrkanonoki méltóságról tett említést, mint akinek kötelességévé tette az egyház kincseinek, valamint a szent koronának őrzését. A pápa megerősítette a prépostot e felelősségteljes méltóság kinevezési és adományozási jogában.[6]
Az Árpád-ház kihalása, 1301 után három női ági örökös is fellépett trónkövetelőként, egy cseh, egy német és egy nápolyi. A nemesek és főpapok többsége közülük II. Vencel cseh királynak ajánlotta fel a magyar trónt, és ő a fiát koronáztatta meg Vencel magyar király néven. Nem sikerült azonban megszilárdítania uralmát, 1304-ben az apjának hadsereggel kellett érte jönnie, és a fiával együtt a koronázási ékszereket is Prágába vitte. Az ifjú Vencel hamarosan lemondott a magyar trónról, és a koronázási jelvényeket átadta a német trónkövetelőnek, Bajor Ottónak. A harmadik trónkövetelőt, a nápolyi Anjou Caroberto-t (ismertebb nevén Károly Róbertet) már szinte közvetlenül III. András halála után, 1301-ben királlyá koronázta Esztergomban Bicskei Gergely választott esztergomi érsek egy alkalmi koronával,[7] de helyzetét egyelőre neki sem sikerült megerősítenie.
Ottó Magyarországra jövetele nem volt veszélytelen, mert III. (Habsburg) Rudolf osztrák herceg, aki Károly szövetségese volt, megkísérelte a Magyarországra vezető utakat elzárni előle. Hogy a feltűnést elkerülje, Ottó (a Képes krónika ábrázolása szerint) egy dongás faedényt, folyadék tárolására szolgáló csobolyót[8] készíttetett, és abba rejtette a Szent Koronát. Az utazás során, egy éjszaka a csobolyó a földre esett, és az elveszettnek hitt koronát az úton visszaforduló Ottó csak másnap este találta meg. A Képes krónika írója égi jelként értékelte az esetet:
Ezt sem kell elmellőznünk, hogy, midőn a szent koronát az említett Ottó herczeg Magyarországba hozta, azt ellenségeitől való féltében esztergályos mesterséggel egy csobolyóba rejteté. S amint embereivel csendes éjtszaka lovagolt, az országúton, melyen sok vadász keresztül megy vala, a csobolyó a nyeregkápából a szíjak, melyekkel kulacs módjára föl vala kötve, véletlenül elódzván úgy elveszett, hogy senki észre nem vette. Azután viradat felé, amint látták hogy az a drága kincs oda van, nagy ijedten vissza nyargalának, amily sebesen csak nyargalhatának, és sok ember közt áthaladván a koronát, melyet senki meg nem talált, az országút közepén a földön heverve meglelék. Talán késő estve veszett volt el s más nap, mint bizonyos, estve felé találták meg. Valóban el nem hallgatandó csuda eset. Mert mit értsünk abból, hogy az a korona elveszett, ha nem azt, hogy az a herczeg nem viselhette ezt a koronát haláláig, hanem elvesztette fejéről magát a koronát s egyszersmind becsületét is. S mit jelent az, hogy senki más meg nem találta, hanem csak azok akik viszik vala, ha nem azt, hogy Magyarország angyal adta koronájától meg ne fosztassék.
1307 elején Ottó a nála lévő Szent Koronával együtt Erdélybe utazott támogatásért, és megkérte Kán László erdélyi vajda leányát. Kán László azonban börtönbe vetette a magyar királyt. Ottó csak néhány hónapos rabság után, váltságdíj ígéretével szabadult – a korona nélkül –, és feladva magyarországi terveit, Bajorországba távozott.[9]
Ottó dicstelen távozása után megerősödött Károly pártja. A pápa a Szent Istvánnak küldött koronára is hivatkozva magának tulajdonította a király kijelölésének jogát, a magyarországi rendek viszont a királyválasztáshoz ragaszkodtak. A pápa követe ügyes diplomáciával egyesítette a két érvelést, és a rendekkel is elismertette 1307 őszén Károly igényét a trónra. A korona azonban még Erdélyben volt, ezért igyekezett meggyőzni a rendeket arról, hogy a korona szentsége a fogsága miatt elveszett, ezért egy másik, általa a pápa képviseletében felszentelt koronával nyugodtan pótolni lehet. 1309. június 15-én Budán Tamás esztergomi érsek ennek megfelelően királlyá koronázta Károly Róbertet.[10]
A magyar hagyományok eddigre azonban már olyan erősek voltak, hogy a rendi közvélemény nem fogadta el ezt a megoldást. Kán László végül egyházi átok fenyegetésére átadta a koronát, így a királyt 1310. augusztus 20-án harmadszor is megkoronázták, ezúttal minden előírást betartva, és ezzel végleg megszilárdította királyi hatalmát. Károly Róbert aztán a nehezen megszerzett koronát igen gondosan őriztette, az 1323 után állandó székhelyéül szolgáló Visegrádon.[12] A koronát aztán 1310 és 1526 között, kisebb-nagyobb megszakításokkal a visegrádi fellegvárban tartották – Nagy Lajos korában a lengyel, Zsigmond korában a német birodalmi koronával együtt.[13]
Károly Róbert fiának, Nagy Lajosnak a koronázására már – a rendelkezésre álló források szerint[14] – minden szabályt betartva, „lege artis” került sor. Hosszú uralkodása, legalábbis a korona története szempontjából, békés és eseménytelen volt. A bonyodalmak az ő halála után kezdődtek újra. Nagy Lajosnak fia nem született, ezért még életében fiúsította lányát. Halála után, kívánságának megfelelően, 1382. szeptember 17-én az esztergomi érsek királlyá koronázta a 11 éves Máriát. Ő volt az első nő, akinek a Szent Koronát a fejére helyezték. A trónviszályok azonban folytatódtak. Az ugyancsak Anjou II. Károly magyar királyt 1385-ben szintén szabályosan megkoronázták, de néhány hónap múlva udvari összeesküvés áldozata lett. Ezt követően a korona újra Mária, majd Zsigmond fejére került. Azonban magyarországi uralkodása szintén rosszul indult, pedig később Európa egyik legjelentősebb uralkodója, német-római császár is lett, a bárók egy időre fogságba is vetették. Ez alatt a három hónap alatt a királyi tanács tagjai rendeleteiket „a Szent Korona joghatósága” nevében adták ki, és ekkor vált először a korona a király tulajdonából az országé, az államhatalom képviselőjévé, a hatalom forrásává, ami a Szent Korona-tan erősödését is mutatta. Ez látszik az ország pecsétjének 1401-ből származó köriratából is, miszerint az „Magyarország Szent Koronájának pecsétje”.[15] Miután a király kiegyezett a főurakkal, a korona – mintegy kompromisszumos megoldásként – Pálóczi György esztergomi érsek őrizetébe került.[16] Ő koronázta meg a következő uralkodót, Albertet, 1438-ban.
1439-ben, Pálóczi György halála után Albert a koronát újra Visegrádra vitette, hamarosan azonban ő maga is meghalt. Várandós felesége, Luxemburgi Erzsébet magyar királyné mindenképpen leendő fia számára akarta biztosítani a koronát, ezért hűséges udvarhölgyével, Kottanner Jánosnéval, ellopatta, és azt kalandos körülmények között Komáromba vitték.[17] 1440. május 15-én meg is koronáztatta, szabályosan, Fehérvárott Szécsi Dénes esztergomi érsekkel, csecsemő fiát, V. László magyar királyt. A főurak nagy többsége azonban I. Ulászlót akarta magyar királynak, különös tekintettel a fenyegető török veszélyre. Ezt a szándékukat hosszú oklevélben indokolták meg,[18] majd 1440. július 17-én ugyancsak Székesfehérvárott, ugyanaz az esztergomi érsek megkoronázta Ulászlót is, mégpedig – a Szent Korona távollétében – a Szent István hermájáról leszerelt koronával. A király azonban 1444-ben a várnai csatában elesett, és a magyar főurak 1445-ben visszatértek a Szent Korona és vele V. László királyságának elismeréséhez.[19]
Erzsébet királyné azonban időközben a Habsburg-ház akkori fejét, Frigyes főherceget jelölte ki fia gyámjaként, és a koronát is a kezére adta zálogba, 8000 aranyforintért. A gyermek királyt végül 1452-ben katonai erővel sikerült kiszabadítani Frigyes gyámságából, Bécsújhelyről, de a korona nem került vissza vele. Lászlót amúgy sem kellett újra megkoronázni, mert ez egyszer már megtörtént, csak a koronázási esküt újíttatták meg vele. V. László is korán meghalt, 1457-ben, és Mátyás követte a trónon. A koronát azonban csak 1463-ban sikerült visszaszerezni Frigyestől, 60 000 aranyforintért,[20] és azzal 1464. március 29-én Székesfehérvárott megkoronázták Mátyás királyt.
Mátyás király megkoronázása után hoztak először törvényt a nehezen visszaszerzett királyi jelvény őrzéséről: az 1464. évi 2. törvénycikket.[21] Ezzel kezdődött a koronaőrzés szabályozásának hosszú története. A rendek e törvény révén szólhattak bele először a korona ügyébe. (Már 1439-ben és 1440-ben elhelyezhették pecsétjüket a jelenlevő főméltóságok a koronát őrző helyiség ajtajára.)
A keménykezű Mátyás halála után a főurak feltétlenül olyan uralkodót akartak, akit a hatalmukban tarthatnak. Hiába hagyta Mátyás a koronát fiára, Corvin Jánost legyőzték, a koronát elvették tőle, és – megalázó feltételek mellett – II. Ulászlót választották magyar királynak. A királynak el kellett fogadnia, hogy a koronával gyakorlatilag a főurak rendelkeznek.[22] 1492-ben rögzítették, hogy „az ország koronáját senki ne merje semmi szín alatt elvenni a prelátusok és bárók kezéből, hanem a közülük választandó személyek őrizzék”. Ugyancsak 1492-ben mondják ki, hogy az őrzés helye Visegrád legyen. 1493-ban Szapolyai István és Bakócz Tamás, tehát egy világi és egy egyházi főúr volt a korona őre. 1498-ban Bakócz Tamás mint koronaőr, némai Kolos Lászlót nevezte ki Visegrád kapitányának, akinek fennmaradt hosszú esküszövege, igen részletesen szabályozva munkaköri kötelességeit. Tulajdonképpen nem is egy-egy főúr, hanem a családjuk kapta meg a tisztséget. A két koronaőr két külön várnagyot nevezett ki, akik mindkét koronaőrnek hűséggel tartoztak. Kolos László így nemcsak az őt kinevező koronaőrnek, Bakócz Tamásnak, hanem társának, Szapolyai Jánosnak, és annak a fiának is hűséggel tartozott. De még a koronaőröket sem engedhette be a várba több emberrel, mint amivel ő maga rendelkezett, hacsak nem fenyegetett közvetlenül külső támadás harmadik fél részéről. Az 1500-ban hozott 23. törvénycikk már arról intézkedett, hogy a koronaőrök világi bárók legyenek. Választásuk a király, az egyházi és a világi főurak, valamint az „egyéb országlakók” által történt.[23] Ettől kezdve a 20. századig, amíg a tisztség fennállott, mindig két világi urat választottak koronaőrnek.
Az 1526 évi 22. törvénycikk felszólította a királyt, adjon ki oklevelet a nádori tisztségről, s azt a Szent Korona mellett helyezze el. Ez azt mutatja, hogy a korona a mohácsi vész évében annyira jól őrzött tárgynak számított, hogy mellette volt célszerű országos jelentőségű iratokat is elhelyezni.[24]
1524-ben örökös nélkül elhunyt Újlaki Lőrinc herceg. Ezt követően mihályi Ládonyi Miklós, miután 1525. év elején a király sürgősen magához hívatta, Szapolyai János erdélyi vajda szolgálatába lépett és 1526 februárjától a koronaőr Szapolyai visegrádi várnagya, és egyúttal a koronaőrségben helyettese lett. Várnagyságában a másik koronaőrnek, Perényi Péternek familiárisával, Szentiványi Istvánnal osztozott, később pedig harmadikként Kövér Pállal, majd őt követően Doroszlói Jánossal. A mohácsi csatavesztés és II. Lajos magyar király halálának, a török közeledtének hírére, Szapolyai János utasítását követve, Ládonyi Miklós a Szent Koronát és a koronázási ékszereket, valamint felszerelést Trencsén várába menekítette.[25] Szulejmán Törökországba történő hazatérése után Szapolyai János hívei Fehérvárra királyválasztó gyűlést hirdettek, ahol november 10-én Szapolyait királlyá választották, majd a következő napon meg is koronázták (I. János király).[26]
A főurak egy része azonban Ferdinánd mellé állt. Átállt hozzá Perényi Péter koronaőr is a koronával együtt, így Ferdinándot is megkoronázhatták. Perényi 1527. november 11-én, Székesfehérvárott újra letette a koronaőri esküt, aminek fennmaradt a szövege:[27]
A rám ruházott tisztséget ellátom, a Szent Koronát és tartozékait társammal, István nádorral együtt Visegrád várában hűségesen megtartom és megőrzöm. A várban levő várnagyomat és más embereimet hűségben tartom, s szorgalomra intem. István nádornak sem nyíltan, sem titokban, sem csellel nem ártok, sőt minden erőmmel megvédem tisztségét, és hasznát előmozdítom. A szent koronát István nádor akarata és beleegyezése nélkül Visegrád várából semmi szín alatt el nem viszem. A várban levő várnagyomat a nádor tudta nélkül ki nem cserélem; ha erre mégis szükség lenne, új várnagyot csak a nádor tudtával állítok. Sohasem tartok nagyobb számú katonát a Visegrádi várban, mint testvérem, kivéve, ha a vár vagy a korona veszélybe kerülne. Ebben az esetben is nagyobb számú emberemet közös felügyelet alá helyezem. Isten engem úgy segéljen és minden szentjei.
Az eskü szövege jól mutatja a korona őrzésével kapcsolatos veszélyeket és a két koronaőrrel szembeni bizalom korlátozottságát. Nyilván ennek megfelelő fogadalmat tett a másik koronaőr is, valamint hasonlókat Cseh János és Kozár Miklós, a visegrádi vár két várnagya is. Nekik a két koronaőr szolgálatára, és arra is meg kellett esküdniük, hogy a koronát nem viszik ki a várból.[27]
Mindennek ellenére Perényi mégis magával vitte a koronát siklósi várába. A török közeledtével innen másik birtokára, Sárospatakra indult, de útközben János király emberei elfogták, és Perényi a koronával együtt a király hívének, Szerecsen János pécsi püspöknek a fogságába került, majd lindvai Bánfi Jánosnak a szlavóniai Körös vármegyében fekvő Šopron nevű várában őrizték.[28]
1529-ben Szulejmán János király megsegítésére hivatkozva újra felvonult Magyarországra, sőt Bécs elfoglalását is maga elé tűzte. Mohács mezején találkozott Szapolyai Jánossal, akit a testvérévé fogadott, és kifejezte kívánságát, hogy látni szeretné a koronát. Rögtön el is hozatta 300 szpáhival a királyi fejéket a Šopron-várból, Perényivel együtt. A szultáni naplóba feljegyezték, hogy ez a magyarok ősi koronája, és akinek a birtokában van, annak az egész ország meghódol.[28]
Szulejmán Bécs sikertelen ostroma után visszatérőben Budán magához hívatta Szapolyait, és átadta neki a koronát és Buda várát, egyúttal – nyilvánvalóan saját politikai érdekeinek megfelelően – Magyarország királyává nyilvánította őt. A koronával együtt Perényit is szabadon engedte a szultán, kérve Jánost, hogy bocsásson meg neki. Szerémi György elbeszélése szerint a török szultán azért is adta vissza a magyar koronát, mert azt igazi drágakövek hiányában nem tartotta nagyon értékesnek.[29]
1540 nyarán János király meghalt, Fráter György, kiskorú fiának gyámja pedig az ország egyesítése érdekében megkötötte Ferdinánddal a gyulafehérvári békét. Ennek értelmében 1551. július 21-én Tordán Izabella a koronát is átadta Ferdinánd megbízottjának, Giovanni Battista Castaldónak. Castaldo erről az eseményről nagy örömmel számolt be aznap kelt jelentésében[30] az uralkodójának, mert előző napi levelében még azt kellett jelentenie, hogy Izabella, a korábbiakhoz hasonlóan, csak ígérgette a korona átadását. Bethlen Farkas a 17. század végén ezt – a későbbi fejlemények ismeretében – kissé másképpen adja elő. Eszerint az eseményre Kolozsvárt került sor a Szent Mihály-templomban, és Izabella egyúttal könnyek között megjósolta a jelenlévő magyar uraknak, hogy a korona többet nem kerül „véretekből való” uralkodó fejére. Castaldo a koronát Dobó Domokos, somlyai Báthori András és bedegi Nyári Lőrinc főurakkal, több száz fegyveres kíséretében, Kassára küldte, ahol átadták azt Serédi György felső-magyarországi főkapitánynak. Tőle Sforza-Pallavicini herceg, a bécsi Hadi Tanács tagja vette át és vitte a koronát a bányavárosokon át Pozsonyba, majd Bécsbe.[31]
Egy korabeli lengyel krónika szerint Izabella levette a koronán lévő keresztet fia számára, valamint később elkészíttette a korona mását, az úgynevezett lengyelországi Magyar koronát is, ami aztán sokáig a lengyel kincstárban volt.[32][33]
A Szent Koronát Ferdinánd ettől kezdve állandó jelleggel a Hofburgban őriztette, koronaőröket pedig nem neveztek ki.[34] Csak a koronázásokkor, így Miksa, majd Rudolf királlyá avatásakor szállították át Pozsonyba, ahol ettől kezdve a magyar királyok koronázása történt.
Rudolf hamarosan áthelyezte székhelyét kedvenc városába, Prágába, és oda vitette a koronát is. Nagyrészt az ő önkényeskedő politikája váltotta ki Bocskai István felkelését 1606-ban. Bocskai egyébként kapott egy koronát a törököktől is, de nem volt hajlandó királlyá koronáztatni magát. Ehelyett fő követelései közé emelte a Szent Korona Magyarországra hozatalát, amire a bécsi békében Rudolf ígéretet is tett. Bocskai azonban hamarosan meghalt, a bécsi békét pedig Rudolf, akin egyre inkább elhatalmasodott az elmebaj, nem tartotta meg. Hamarosan azonban a környezete is ellene fordult, és 1608-ban kénytelen volt lemondani öccse, Mátyás javára. A lemondási ceremóniák között kiemelt helyet kapott a Szent Korona átadása 1608. június 7-én, amikor azt a Vencel-templomból nagy díszmenetben átszállították Prága utcáin át a II. Mátyásnak a városon kívül állomásozó, nagyrészt magyar csapatokból álló seregeihez.[35]
Mátyás megkoronázásáig magánál, Bécsben tartotta a koronát, és javításokat is végeztetett rajta. Kicseréltette azt a repedt zafírt, amelyről Pálóczi László országbíró Hunyadi Mátyás megbízásából Bécsújhelyen azonosította a koronát. Kijavíttatta a koronázási palástot is, új bélést varratott bele. Ekkor készült a koronaékszerek őrzésére, tárolására szolgáló vasláda is.[36]
A koronázás előtti országgyűlési tárgyalásokon megegyezés született arról is, hogy a koronát ezentúl Pozsonyban őrzik. A már megkoronázott király által kijelölt négy személy közül az országgyűlés Pálffy István gróf pozsonyi és Révay Péter báró túróci főispánt választotta meg koronaőrnek.[37] Újra szabályozták a koronaőrök kötelességeit, akik ekkor tették le a később hagyományossá vált koronaőri esküt is. Törvényben rendezték a koronaőrség helyzetét, fizetésükről a király és az ország közösen gondoskodott. A király kívánságára az őrség egyharmada német lett.[38]
A két koronaőr közül Révay Péter foglalkozott szorgalmasabban a korona ügyeivel, őrzésével, ez különösen Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1619 őszén indult felkelése idején vált fontossá. Révay ennek hírére azonnal Pozsonyba utazott, és a háború végéig állandóan a korona mellett maradt. Megmaradt a Habsburgok hűségén, de fő kötelességének a korona biztonságát tekintette. Bethlen birtokba vette a pozsonyi várat, de a koronát őrző bástyát Révay parancsnoksága alatt hagyta, csak az őrség német tagjait bocsáttatta el vele. Amikor Bethlennek vissza kellett vonulnia, a koronát magával vitte, de továbbra is Révay őrizete alatt. Amikor Bethlent a magyar országgyűlés királlyá választotta, Révay lemondott a koronaőri tisztségéről, de ezt Bethlen – aki egyébként nem koronáztatta meg magát – nem fogadta el. A koronát Zólyomba, majd Kassára, végül az ecsedi várba szállították.[39]
A Királyi Szent Korona is vala az Ecsedi Várban mert Betlen Gábor Poson Városát meg hóditván 1619ik esztendőben azt magával Ecsedre vitte vala
A nikolsburgi béke értelmében Bethlen lemondott királyi címéről és a koronát Kassán átadta a Habsburgoknak. Révay, betegen, a visszaúton is elkísérte a koronát, de Trencsénben meghalt. A korona végül visszakerült Pozsonyba, ezután egyenlő számú magyar és német őrség vigyázott rá.[39]
Révay Péter nemcsak őrizte a koronát, hanem foglalkoztatta őt a korona eredetének kérdése is. Ő volt az első, aki bizonyos tudományos igénnyel fogott hozzá a királyi fejék tanulmányozásához. Első könyve 1613-ban jelent meg, majd a Bethlen-felkelés évei alatt ezt átdolgozta és kibővítette. A magyar államról és a magyar szent koronáról című nagy műve azonban csak 1659-ben jelent meg.
Révay a koronát – az általa is említett görög feliratok ellenére – teljes egészében szentistváni eredetűnek tartja. A korona sorsának minden fordulatában Isten kezét látja. Felfogásában a koronához méltó királyok dicsőséget szereznek, a méltatlanok elbuknak. Tovább hangsúlyozza a Werbőczy által kidolgozott Szent Korona-tan fő elveit: akié a korona, azé az ország.
Révay nem riadt vissza attól, hogy az általa a végtelenségig szeretett és tisztelt koronát a valóságon túl is idealizálja. Hajlamos volt elszakadni a tényektől, talán azért is, mert abban a korban a koronát csak a koronázáskor láthatta a „nép”, azaz a királyhoz fizikailag is közel álló néhány nagyúr. Ez magyarázhatja azt a rajzot is, amit könyvéhez készített, és ami egészében és részleteiben számos ponton eltér a korona valóságos képétől. Különösen sok gondot okozott a későbbi tudományos kutatásban az az állítása, hogy a korona hátsó részén az abroncs felett – Krisztusnak a homlokrészen elhelyezkedő képével átellenben – Szűz Mária képe helyezkedik el (a valóságban ott Dukász Mihály képe van).[40]
A korona Bethlen Gábor felkelésének bukása után, 1622-től 1644-ig, I. Rákóczi Györgynek a Habsburgok elleni támadásáig nyugalomban volt Pozsonyban. A veszély hiánya azzal is járt, hogy a koronaőröket nem becsülték meg, alig kaptak fizetést. Fennmaradt 1637-ből egy levelük a feletteseikhez, amelyben alázatosan könyörögnek némi fizetségért, „az magyarországi korona mellett lévő és vigyázó szegény legények” aláírással, de a pénztáros nem talált „forrást” a járandóságuk kifizetésére.[41]
1644-ben egy ideig Győrött őrizték a koronát, majd 1647-ben, IV. Ferdinánd megkoronázásakor is onnan szállították Pozsonyba, mert az osztrák stratégák szerint az erős győri várban nagyobb biztonságban volt I. Rákóczi György csapataival szemben.[42]
1683-ban Bécs utolsó török ostroma előtt Pozsony is beleesett a hadműveleti területbe, ezért a koronát onnan előbb Bécsbe, majd Linzbe, végül Passauba menekítették. A török veresége után visszaszállították azt Pozsonyba.[43]
Korabeli feljegyzések szerint, miként Bethlen Gábor támadásait is a pozsonyi vár tornyába csapó villám előzte meg, 1703-ban, a Rákóczi-szabadságharc kezdetekor is villám vágott a korona otthonát adó pozsonyi vártoronyba. Nagyobb tűz is keletkezett. A koronát Bécsbe szállították, s csak 1711 után került vissza. A magyar rendek időközben az 1707-es ónodi országgyűlésen ki is mondták a Habsburgok trónfosztását, a hagyomány szerint Bercsényi Miklós szavaival: „Eb ura fakó, József nem királyunk többé”.
II. József trónra lépése után nem koronáztatta meg magát, hogy a koronázási esküvel ne kösse meg kezét a tervezett reformjait illetően. Sőt, a koronát hagyományos őrzési helyéről, Pozsonyból átszállíttatta Bécsbe, ahol mint múzeumi tárgyat a császári kincstárban raktározták el, hasonlóan II. József más országai koronáihoz.[45] Amikor a két leköszönő koronaőr átadta őket a király főkamarásának, jegyzőkönyv készült a koronával együtt őrzött értékekről:[46]
- 1. Az ország Szent Koronája, amelynek keresztje egyik oldalra elnyomódott. Fekete őrző tékában, illetve szekrényben.
- 2. Királyi jogar, amelyről egy aranygömb egy arany láncdarabbal levált, és papírban a jogar tékájában őriztetik.
- 3. Arany alma.
- 4. Szent István kardja.
- 5. Egy pár aranyselyem fehér papucs (beledugva egy másik pár).
- 6. Királyi palást.
- 7. Három vörös selyempárna.
- 8. Vörös tafota harisnya.
II. József, halála közeledtét érezve, lemondott kudarcos reformjairól, és egyúttal a koronát is Budára szállíttatta. A korona hazahozatala a magyar nemzeti felbuzdulás diadalmenetévé vált. Számos költőnk énekelte meg a nagy eseményt, így Péczeli József, Virág Benedek, Ányos Pál. A még újdonságszámba menő magyar nyomtatott sajtó lelkesen üdvözölte, az ország lakossága hatalmas ünneplésben részesítette a koronát. A helytartótanács a megyékkel előre közölte a menet útvonalát és a lebonyolítás rendjét. 1790. február 17-én átadták a két koronaőrnek a koronát, s másnap Bécsből elindult a főurak és testőrök alkotta menet. Először Köpcsényben, Esterházy herceg kastélyában, majd a győri püspöki rezidencián szálltak meg. Február 20-án Esztergomba jutottak. A korona másnap, a II. József halálát követő napon érkezett Budára.[47]
Az úton végig felsorakozott a környék lakossága, a nemesek és polgárok nemzeti díszöltözetben vonultak ki. Gróf Forgách Miklós „százig való” lovas díszőrségével végig kísérte az ereklyét. Magyar zene szólt, magyar táncokat jártak, mindenfelé ünnepi beszédek hangzottak el, éltették a magyar szabadságot. Esztergom határában például 300 fehér ruhás lány fogadta gyertyával a kézben az este érkező koronát.[48] Több templomban is kiállították a fejéket, és ünnepi istentiszteletet tartottak. Még Horvátországból is érkeztek lovasok a korona kíséretére. A budai várban az ország legelőkelőbb urai várták, élükön a bíboros prímással. Az országbíró mondott üdvözlő beszédet.[47]
A Város Házánál 50 tseber fejér és veres bor folyt muzsikaszó alatt, és 1000 tzipót osztogattak ki a népnek.
A koronát három napra közszemlére állították: ekkor nyílt alkalmuk a keletkezésével foglalkozó tudósoknak is arra, hogy közelebbről megnézzék.
II. Lipót megkoronázására még Bécsben került sor, de a koronát 1790-től Budán őrizték az 1790:6 törvénycikk értelmében. A napóleoni háborúk idején azonban a koronát újra menekíteni kellett a támadók elől. 1805 végén négy hónapra Munkácsra vitte Splényi József báró koronaőr a koronaőrség élén. Márciusban szállították vissza Budára, ekkor az út mentén a nép spontán ünneplésben részesítette a Szent Koronát. 1809-ben, Napóleon újabb támadása idején a koronát egy ideig Egerben őrizték, ahol I. Ferenc családja is tartózkodott.[49]
1848. szeptember 22-én, Jellasics támadása idején István főherceg, nádor, Bécsbe szökött. Pest-Budán az a hír terjedt el, hogy a koronát is magával vitte, ezért decemberben az országgyűlés 12 képviselője testületileg ellenőrizte a korona meglétét, és ennek kedvező eredményét közhírré tették.[50]
Ferenc József trónra lépését a magyar országgyűlés nem fogadta el. Windischgraetz e miatti támadásakor ki kellett üríteni Pest-Budát, ezért 1848. december 30-án Kossuth Lajos, a Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, Magyarország kormányzója nyílt rendeletet intézett Bónis Sámuel képviselőhöz, amelyben mint országos biztost megbízta, hogy a koronát budai őrzési helyéről szállíttassa Debrecenbe, ahová a kormány is költözik.[51]
Az ellenség közeledvén a főváros felé… a kormány kötelességének tartja a koronát minden esetre biztosítani. Ennélfogva képviselő úr ezennel kirendeltetik, s kötelességévé tétetik Ürményi Ferenc koronaőr őexcellenciáját azonnal felszólítani, hogy az országos biztos úrral együtt s egyetértőleg az ország szent koronáját s egyéb koronázási insigniáit (jelvényeit) azonnal a koronaőrségből még itt lévő legénység őrizte mellett egyelőre Debrecenbe… elszállítani.
A koronát ládájával egy üveges hintóban szállították át a még nem teljesen kész Lánchídon, ideiglenes pallókon. Így a Szent Korona kocsija kelt át először a hídon, a gyalogosokon kívül. A ládát vonattal szállították Szolnokig, majd onnan szekéren tovább vitték a debreceni városházára.[52]
1849. április 19-én a debreceni országgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, és egyúttal megtiltották a királyság jelvényeinek nyilvános használatát. Május 21-én a honvédség visszafoglalta a budai várat, június 5-én a kormány – a koronával együtt – visszaköltözött a fővárosba. De júliusban már újra menekülni kellett. Szemere Bertalan miniszterelnök döntött úgy, hogy a koronát magával viszi. A ládát ezután Szegedre, Nagyváradra, Aradra menekítették. Szemere ellenőrizte is a láda tartalmát, és a koronát ez alkalommal a fejére is próbálta. Részletes visszaemlékezéseiben azt is megállapította, hogy nagysága miatt „e föveg nem emberi fejre való”.[53]
A temesvári csata után, augusztus 11-én Kossuth megint úgy nyilatkozott, hogy nem érdemes tovább szállítani a koronát. Szemere volt, az, aki későbbi politikai alkukra gondolva a továbbvitel mellett döntött. Lugoson, Karánsebesen is el akarták rejteni, de nem volt alkalmas erre a hely és az idő. Orsován Batthyány Kázmér külügyminiszter Szemere kérdésére elkeseredettségében azt javasolta, hogy törje össze a koronát, vagy dobja a Dunába. Szemere azonban három megbízható munkatársával több kísérlet után augusztus 23-án egy füzesben elásta a ládát. A rejtekhelyről Batthyányt és annak munkatársát, valamint Kossuthot is tájékoztatták, így arról összesen heten tudtak.[54]
A császári hatóságok már közvetlenül a szabadságharc leverése után keresni kezdték a koronát, nem azért, mert koronázásra gondoltak, hanem a Szent Korona magyar kézben maradása támogathatta volna a további magyar ellenállást. Orsováig hamarosan eljutottak, de ott nem találtak további nyomra. 1852-ben újra hírek terjedtek a közvéleményben arról, hogy a korona Kossuthnál van, Londonban. Ekkor vetette be Johann Kempen rendőrtábornok, belügyminiszter egyik magyar kémét, Wargha Istvánt, hogy Londonban szerezzen információkat a koronáról. Wargha révén aztán végül sikerült is megtalálni a koronát, de az homályban maradt, hogy pontosan kitől szerezte meg a korona helyének a leírását.[55]
A korona vasládája 1853. szeptember 8-án került elő; az orsovai katonai parancsnokságon azonnal feltörték. Legfelül a koronázási palást volt, átázva, kifakulva. A magyar koronázási kardot szinte megette a rozsda. A korona bőrtokját elrothasztotta a talajvíz. A saruk, a harisnyák és néhány régi okirat teljesen szétmállva töltötte ki a láda alját. Ebből a masszából került elő a korona két letört rubinköve, az egyik függő és az országalmáról letörött aranykereszt.[56]
A helyi lakosságnak megengedték, hogy megnézzék a híres tárgyat, majd azt az Erzherzog Albrecht gőzös fedélzetére szállították, és négy nap alatt Budára vitték. A promontori kikötőben Habsburg–Tescheni Albert főherceg, Scitovszky János prímás, Esterházy Pál Antal herceg, valamint több más gróf és püspök fogadta. Megvizsgálták a tárgyakat, megállapították azonosságát. Másnap a ládát nagy ünnepélyességgel felszállították a budai várba. Ott három napig közszemlén volt, majd Bécsbe szállították, és ott is ünnepélyesen fogadták. Ferenc József azonban hamarosan visszaszállíttatta Budára.[57] Ezt követően a második világháború utolsó időszakáig a budai várban őrizték.
Az 1867-es kiegyezés után az országgyűlés ismét koronaőröket választott Károlyi György gróf és Vay Miklós báró személyében. Ferenc József 1867. március 21-én megtekintette a koronát, és utasítást adott a szükséges javítások elvégzésére. Sajnos, Müller Lajos ékszerész az egyik szükséges rögzítést szakszerűtlenül, ónnal végezte el, ami ma is veszélyezteti a korona állagát.[58][59]
Ferenc József megkoronázása előtt a koronáról és a koronázási jelvényekről jegyzőkönyvet készítettek. Eszerint a „palást olyan rossz állapotban létezett, hogy Klein divatárusnő, illetőleg hímzőnő, annak kijavításával ötödmagával tizennégy napig működött”. Az országalmáról a jegyzőkönyv a következőket írja: „Az úgynevezett aranyalma tetején duplakereszt létezik, közönséges sárgarézből készítve, üres golyóbist képez, amelyről a régi aranyozás már tökéletesen le lévén kopva, újólag valánk kénytelenek Müller aranyműves által galván módjára bearanyoztatni.” A koronázási kardról a jegyzőkönyv a következőket rögzíti: „Régi időkben egészen bearanyozva lehetett, most azonban csak itt-ott látszik az aranyozás. A hüvelye, amely már később idők műve, gránátpiros bársonnyal lévén bevonva, az idők viszontagságai által hasznavehetetlenné válván, egy más hüvelyt, ugyancsak gránátszín bársonnyal bevonva Szikrai Adolf pesti kardműves által készíttettünk.” A koronázási lábbelikről és harisnyákról a jegyzőkönyv csak megismétli az 1853-as megállapítást, hogy azok teljesen hasznavehetetlenek.[60]
Ezután a korona tizenhárom évig a budai várban pihent vasládájában. 1880-ban Ferenc József engedélyezte a tudományos vizsgálatát. A koronát nagy ünnepélyességgel, az ország előkelői jelenlétében vették elő őrző helyéről, és Ipolyi Arnold vezetésével egy akadémiai bizottság vizsgálta meg. A vizsgálat csak szemrevételezéssel történhetett, a koronához érni nem volt szabad. Közben meglátogatta a tudósokat a király, majd Rudolf trónörökös is. A vizsgálat megállapította, hogy a korábbi leírások és ábrázolások „kellő műszaki és műtörténeti ismeret hiányában, alig tükrözik a valóságot”.[61]
A millenniumi ünnepségek idején, 1896-ban kiállították a koronát, hogy a magyar és a külföldi közönség is megtekinthesse. 1898-ban III. Béla király és felesége hamvait, amiket 1848-ban találtak meg, a Mátyás-templomban helyezték el, és ebből az alkalomból a magyar királyi fejéket újra közszemlére tették. 1890-tól a Szent Koronát a királyi palota e célra épített új páncéltermében helyezték el.[62]
1916. december 30-án koronázták meg Budapesten az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt és feleségét, Zita Bourbon–pármai hercegnőt. A koronázók Csernoch János esztergomi érsek és gróf Tisza István voltak. 1918 novemberében Károly lemondott trónjáról, Magyarország köztársaság lett. 1919 végén, a Tanácsköztársaság bukása után azonban visszaállították a királyság államformáját, de királyt nem választottak, Horthy Miklós kormányzóként volt az állam feje. A monarchikus államforma hangsúlyozására azonban előtérbe állították a Szent Korona szerepét.[63]
A későbbiekben az 1928. évi XXV. törvénycikk rendelkezett a koronaőrség feladatairól és jogállásáról.[64] Ez oldotta meg azt a feladatot, hogy a koronázási ékszerek és jelképek őrzését a legutolsó, 1790. évi 6 törvénycikk után összhangba hozza polgári kormányzás, a miniszteri felelősség elvével. A törvény így kimondta, hogy „a minisztérium hatóságát a magyar királyi miniszterelnök érvényesíti”. A páncélterem és a koronázási láda hármas zárrendszerének egy-egy kulcsa a két koronaőrnél, a harmadik a miniszterelnöknél volt letétben.[65]
1938-ban, I. István halálának 900. évfordulóján három kötetes Szent István-emlékkönyvet adtak ki, Serédi Jusztinián hercegprímás főszerkesztésével. A koronázási jelvényekről író szerzők ennek kapcsán megtekinthették a koronát, két alkalommal, két-két óra időtartamban, de annak érintése nélkül, amint arról László Gyula professzor később beszámolt.[66]
Az ország német megszállása után Perényi Zsigmond báró és Radvánszky Albert báró koronaőrök kezdték keresni a lehetőségét annak, hogy a koronát biztonságba helyezzék a hadi cselekmények elől. Meglátogatták a pápai nunciatúrát is e célból, ahol Angelo Rotta készségesen befogadta volna a koronát, de Radvánszky feljegyzéseiben arról számol be, hogy az épületet nem találták elég biztonságosnak. Október 10-én, a fenyegető nyilas hatalomátvétel elől a két koronaőr Pajtás Ernő ezredessel, a koronaőrség parancsnokával és néhány beavatott beosztottjával kicsempészték az akkor már óvóhelyen őrzött ládából az ékszereket, és a várban elásták. A nyilaspuccs után Szálasi Ferenc mégis megtudta, hol van elásva a korona, kiásatta, és az előtt tette le „nemzetvezetői” esküjét, majd visszatétette a ládájába.[67]
November 6-án Szálasi Veszprémbe, a Magyar Nemzeti Bank ottani sziklaóvóhelyére szállíttatta. A koronázási palástot állapota miatt Pannonhalmán helyezték el. A koronaőrök, Serédi hercegprímás és Mindszenty veszprémi püspök is azt javasolta, hogy a koronát és a koronaékszereket Pannonhalmán, a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló bencés főapátság épületében kellene elhelyezni. Szálasi azonban ezt nem fogadta el, Radvánszky szerint azért, mert nem akarta a Habsburg-pártinak tartott klérus kezére juttatni a koronázási jelvényeket.[67]
December elején a nyilasok a Szent Koronát Kőszegre vitették, ahol egy óvóhelyen őrizték. A koronaőrökkel ezt csak utólag közölték. Hiába követték vonaton a koronát, többé nem engedték a közelébe őket. A koronaőrök és Pajtás ezredes is tiltakoztak a korona külföldre szállításának terve ellen, de nem mondtak le, hogy ne könnyítsék meg ezzel is a nyilasok dolgát. A koronát januárban Velem községbe vitték, majd 1945. március 27-én elhagyta a Szent Korona Magyarország határát: az ausztriai Mariazell, majd a szomszédos Mattseebe szállították.[68]
Pajtás Ernő koronaőr emlékezései szerint: „A front közeledése miatt április 26-ról 27-re virradó éjszaka felnyitottuk a nagy ládát és kivettük a Szent Koronát, a jogart és az országalmát. A kincsek eredeti bőrtokjukban nyugodtak (…) belehelyeztem őket egy kettévágott katonai benzines hordóba. A ládában csak a kardot hagytuk. (…) Egy sziklafal előtt… mély gödröt ástunk, beletettük a hordót és betemettük a helyet is, hogy az ásásnak semmi nyoma nem maradt. A sziklafal könnyen felismerhető volt.”
A koronaőrség tagjai fogságba esésük után átadták a ládát az amerikaiaknak. Szálasinak az volt a parancsa, hogy „halála esetén öt évig tartsák a korona hollétét titokban, és ha akkor nem nemzetiszocialisták kormányozzák Magyarországot, adják át a koronát megőrzésre a „Német Birodalom Führerének”.[69]
Az amerikaiak csak később jutottak hozzá a láda kulcsaihoz. Amikor kiderült, hogy abban csak a kard van, Pajtás Ernőt felelősségre vonták, aki végül elmondta, ismeri a korona helyét, és meg is mutatta azt. Az olajoshordót kiásták, „abban vászonba csavarva a korona, amelynek belseje, bélése … már teljesen el volt rohadva”.[69]
A korona és az ereklyék Augsburgból a frankfurti bank trezorjába kerültek, innen az Amerikai Egyesült Államokba vitték. A magyar kormány a későbbiekben többször szorgalmazta a korona visszaadását, de hiába. A hivatalos amerikai álláspont szerint „a koronát úgy tekintik, mint a magyar nép különleges helyzetben lévő tulajdonát, amely az Egyesült Államok hatóságainál van letétben”.[69]
1951-től 1978-ig a koronát az USA Kentucky államában, a Fort Knox katonai támaszponton, az amerikai aranytartalékkal együtt őrizték. A Rákosi-rendszer ténykedése, majd az 1956-os forradalom és a prágai tavasz 1968-as leverése miatt fagyos amerikai–magyar viszony után csak a hetvenes évek elején, a javuló magyar-amerikai kapcsolatok keretében kerülhetett újra szóba a koronázási ékszerek visszaszolgáltatása.[70] A témával kapcsolatos rendszeres maga-amerikai érintkezések sorában 1976 májusában az Amerikába látogató Szekér Gyula miniszterelnök-helyettes is ígéretet kapott Gerald Ford amerikai elnöktől a helyzet felülvizsgálatára.[71] Az 1977 szeptemberében első alkalommal Magyarországra érkező Billy Graham amerikai baptista lelkész Haraszti Sándor baptista orvos-misszionárius és Almási Mihály (baptista lelkész) közbenjárására hazatérése után szintén bekapcsolódott a téma megvitatásába, egyeztetett a szintén baptista Jimmy Carter amerikai elnökkel, aki különben 2010-ben közzétett elnöki naplójának tanúbizonysága szerint már hivatalba lépésekor, 1977 elején a korona visszaszolgáltatása mellett döntött.[72][73] A jobboldali magyar emigráció nagy részének hangos tiltakozása ellenére 1977. december 16-án megszületett az amerikai és a magyar kormány közös nyilatkozata a visszaszolgáltatásról.[74] Ennek értelmében a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket nem a fennálló rendszernek, hanem a magyar népnek adták vissza. Az amerikaiak azt is kikötötték, hogy a koronaékszereket nyilvánosan állítsák ki.
1978. január 5-én elnöki különgéppel érkezett Ferihegyre a korona, majd január 6-án az amerikai népet képviselő küldöttség – Cyrus Vance külügyminiszterrel az élén – ünnepélyesen átadta a Szent Koronát és a koronázási jelképeket Budapesten, az Országházban Apró Antalnak, az Országgyűlés akkori elnökének a magyar nép meghívott képviselői előtt.[75] Az eseményen jelen volt a hazai kulturális élet számos ismert személyisége, köztük Illyés Gyula író, Varga Imre szobrász és Kocsis Zoltán zongoraművész. Az államvezetés részéről Lázár György miniszterelnök és helyettese, Aczél György volt még jelen. A korona hazatéréséről folytatott tárgyalásokon az a megegyezés született, hogy Kádár János nem lesz jelen a ceremónián. A koronát és a jelvényeket a minimálisan szükséges restaurálás után a Magyar Nemzeti Múzeumba vitték, és két évtizeden át ott állították ki.
A rendszerváltás után, 1990-ben az első jelentős parlamenti vitát az okozta, hogy a Kossuth-címert vagy a Szent Koronát is magába foglaló korábbi úgynevezett kiscímert használja-e az ország. A vita tétje az volt, hogy az 1848-as forradalmi-demokratikus hagyományokhoz vagy az ezeréves államiság jelképéhez kapcsolódjon-e inkább az új magyar demokrácia. Az ellenzék – az MSZP, az SZDSZ és a Fidesz – a Kossuth-címer mellett érvelt. Végül az Országgyűlés jobboldali, az MDF által vezetett többsége a koronás kiscímer mellett döntött 1990. július 3-án, az alkotmány módosításáról szóló 1990. évi XLIV. törvényben.[76]
A Fidesz első kormánya idején, az államalapítás ezeréves évfordulója alkalmából, 1999. december 21-én az Országgyűlés elfogadta a Szent Koronáról szóló 2000. évi. I. törvényt, melynek értelmében a Szent Koronát 2000. január 1-jén ünnepélyes keretek között (a jogarral és az országalmával együtt) a Parlament kupolacsarnokába szállították át. A koronázási palást a Magyar Nemzeti Múzeumban maradt.
A millenniumi ünnepségek keretében 2001. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, a koronát hajón Esztergomba vitték, ahonnan – rövid tiszteletadás után – visszaszállították az Országházba.
A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség második kormányzása idején az Országgyűlés 2010. december 20-án megalkotta a honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvény módosítását. A módosítás értelmében ismét a Magyar Honvédség feladatai közé került a Szent Korona, valamint a hozzá tartozó koronázási jelvények – a palást kivételével – őrzése, fegyverhasználati joggal. A Honvéd Koronaőrség 2011. május 30-án tette le a koronaőr esküt és vette vissza a Szent Korona őrzését.[77]
Mivel egészében véve meglehetősen kevés hiteles dátum maradt fenn a magyar korona történetéhez kapcsolódóan, az alábbiakban a szakirodalom által a korabeli dokumentumokból összegyűjtött összes ilyen nevezetes dátumot felsoroljuk. A királyok halálának, temetésének időpontja például csak annyiban kapcsolódik a korona történetéhez, hogy segít meghatározni azt – a következő koronázásig terjedő – időszakot, amíg az „gazdátlan” maradt.[78]
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
