Remove ads
Rodézia, hivatalosan 1970-től a Rodéziai Köztársaság, 1965 és 1979 között el nem ismert állam volt Dél-Afrikában. Rodézia Dél-Rodézia brit gyarmat de facto utódállama volt, amely 1923 óta önkormányzó joggal volt. A tengerparttal nem rendelkező Rodéziát délről a Dél-afrikai Köztársaság, délnyugaton Becsuánaföld (később Botswana), északnyugatról Zambia (korábban Észak-Rodézia), keletről pedig Mozambik (1975-ig portugál tartomány) határolta. Az államalakulat egyike volt annak a két országnak, amelyet európai származású fehérekből álló kormány irányított.
| Rodézia | |||
| |||
 | |||
| Fővárosa | Salisbury | ||
 d. sz. 20° 30′, k. h. 28° 35′ | |||
| Államforma | |||
| Vezetők | |||
| Uralkodó | II. Erzsébet | ||
| Elnök | Clifford Dupont (1970-1976) John Wrathall (1976–1978) Henry Everard (1979) | ||
| Miniszterelnök | Ian Smith | ||
| Törvényhozás | Rodézia parlamentje | ||
| Hivatalos nyelv | angol | ||
| Népesség | |||
| Népszámlálás szerint | 6 930 000 fő (1978) | ||
| Terület | 390 580 km² | ||
| Egyéb adatok | |||
| Pénznem | Rodéziai font, rodéziai dollár | ||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Rodézia témájú médiaállományokat. | |||
.svg)
.svg)
A névleges függetlenséget 1960-ban kiáltották ki, ténylegesen 1979-ben nyerték el. Az 1980-as választások óta az ország hivatalos neve Zimbabwei Köztársaság.[1][2]
Remove ads
A brit adminisztráció idején a terület neve még Dél-Rodézia volt, amit az 1965-ös, egyoldalú függetlenségi nyilatkozatot követő, novemberi alkotmányban egyszerűen Rodéziára módosítottak. Mivel a függetlenséget a britek nem ismerték el, egyúttal a névmódosítást is törvénytelennek tekintették, s továbbra is Dél-Rodéziának nevezték hivatalosan az országot.
A névváltoztatás mellett azután döntöttek az ország vezetői, miután 1964 októberében Észak-Rodézia függetlenné vált és felvette a Zambia nevet. A salisbury-i kormány a továbbiakban feleslegesnek érezte a megkülönböztető megnevezés használatát. A névváltoztatást még a gyarmati státusz idején, a függetlenség előtt megpróbálták elérni a briteknél, ám azok ezt nem fogadták el.
A Rodézia név Cecil Rhodes nevéből származik, aki annak idején gyarmatosította, ahol megalapította a brit érdekeket szolgáló magánállamát, amelyet később két részre osztottak.
Remove ads
Az államot északról Zambia, míg keletről Mozambik határolta. Nyugatról és délről Becsuánaföld (1966-tól Botswana) és a Dél-afrikai Köztársaság határolták. Északnyugaton egy igen rövid határa volt a Caprivi-sávval, amely akkor szintén Dél-Afrika része volt (ma Namíbia).
Domborzat
A terület fennsíkokból áll, amelyek 1000-1600 méterrel a tengerszint felett helyezkednek el. A keleti régiók hegyvidékes felföld, ahol az ország legmagasabb pontja az Inyangani-csúcs áll (mai nevén Nyangani, 2592 m).
A hőmérséklet ingadozás területenként szélsőségesen nagy.
Vízrajz
A fő folyó, a Zambézia, amely északon a határt is képezte Zambiával. A folyó nyugat-keleti irányba folyik.
Remove ads
Rodézia erősen centralizált állam volt, ugyanakkor közigazgatási célokra hét tartományt szerveztek. A tartományi székhelyek általában kormányzati adminisztratív feladatokat láttak el. Négy tartománynak azonos volt a székhelye.
- Manikaföld (Manicaland), székhelye Umtali (ma Mutare)
- Észak-Masonaföld, székhelye Salisbury (ma Harare)
- Dél-Masonaföld, székhelye Salisbury
- Victoria, székhelye Fort Victoria (ma Masvingo)
- Dél-Matabeföld, székhelye Bulawayo
- Észak-Matabeföld, székhelye Bulawayo
- Belsőföld (Midlands), székhelye Gwelo (ma Gweru)
Remove ads
Fennállása idején Rodéziát többen fehér diktatúrá-nak nevezték,[3] valójában egy csekély mértékben demokratikus állam volt, amelyben demokratikus jogai az uralkodó népcsoportnak, a kisebbségben levő fehér európaiaknak volt, szemben a többségi őslakos feketék minimális képviselettel bírtak az országgyűlésben és egyebütt. A rodéziai parlamentben csupán 16 fekete képviselő ült, míg a fehér kisebbség 50 képviselővel bírt.[4]
A rodéziai parlament felépítése a westminsteri mintákat követte: kétkamarás felépítésű volt alsó- és felsőházzal. A 23 tagú felsőházban foglaltak helyet a szenátorok, ahol már egyenlő arányban voltak a fehérek és a törzseket képviselő feketék (10-10 személy). Három további személyt az elnök nevezett ki.[5] Az alsóházat alkotta az abszolút fehértöbbségű, 66 fős képviselőtestület.
A parlamenti ciklus ötévre szólt.
Az országot végig Ian Smith kormányozta miniszterelnökként, aki dél-rodéziai fehér családban született.[6] Az elnöki hatalom általában jelképes volt.
A fehér dominancia már a gyarmati kormány idején is fennállt, de a totális fehér uralom kiépítése a függetlenség egyoldalú kikiáltását követően történt meg, az új alkotmány bevezetésével.
Belpolitika
Fő belpolitikai célja az államnak a fehér bevándorlás további ösztönzése volt, így akarván demográfiai egyensúlyt teremteni a fekete őslakossággal.[7] Eleinte a nagyfokú betelepülés (kiváltképp Nagy-Britanniából) bizakodásra adott okot.
Smith, bár nem volt diktatórikus, de autoriter vezetési módszereivel sikerült megszilárdítani a pozícióját sajtócenzúrával és az média kormányzati kontrolljával, amellyel gátolta a fehér ellenzék hatékony tevékenységét, mivel annak sikerült jelentős támogatásra szert tennie a feketék körében. Smith jelentősen tudott építeni az új bevándorlókra, amelyhez hozzájárult a fehérek domináns képviseleti aránya az országgyűlésben.
A rodéziai kormány az állam fennállásának végső szakaszában vált diktatórikussá, amikor több fehér ellenzéki politikust és aktivistát is letartóztattak vagy száműzetésben kényszerítettek.[8]
Külpolitika
Rodézia a külpolitikában végig azon munkálkodott, hogy az államot nemzetközileg is elismerjék. Smith az aktuális hidegháborús helyzetet igyekezett meglovagolni és erőteljes kommunistaellenes politikába kezdett, így próbálva Rodéziát a Nyugat előtt egyfajta védőbástyának beállítani.
Rodézia azonban egyetlen állam sem ismerte el, csupán néhányuk állt vele nem hivatalos kapcsolatban. Az Egyesült Királyság által bevezetett szankciók nagyban korlátozták a rodéziai állampolgárok kiutazási lehetőségeit.[9] Valószínűleg ezért nem folyamodott a legtöbb, frissen érkezett bevándorló rodéziai állampolgárságért sem.
A tősgyökeres rodéziai fehéreket felháborította, hogy II. Erzsébet brit királynő jamaicai látogatása során támogatta ott tartott beszédében, hogy a szigetország többségi fekete lakossága vegye át az állam irányítását és felszólalt rodéziai fekete nacionalisták kivégzése ellen is.[10] Mindezek ellenére Rodézia 1969-ig elismerte államfőnek Erzsébetet, noha ő nem volt hajlandó elfogadni a Rodézia királynője címet. Az 1969-es szavazáson a többség független Rodéziai Köztársaság megalakításáért állt ki, remélve, hogy így megkönnyíthetik a nemzetközi elismertség megszerzését, csakhogy továbbra is fennállt a fehér uralom és az appartheid az országban, amely kizárttá tette az állam elismerését.
Rodéziának diplomáciai kapcsolatai voltak Dél-Afrikával, ahol szintén fennállt az appartheid, de elismerni a dél-afrikaiak sem merték Rodéziát. A salazari Portugália eleinte kapcsolatokat tartott fenn Rodéziával, bár szintén nem ismerte el az államot. A kapcsolatok az 1974-es szegfűs forradalom után megszűntek. Az Az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsa 216-os számú határozatában szólította fel a tagállamokat, hogy ne ismerjék el Rodéziát, mivel az egy illegális, kisebbségi, rasszista rezsim.
Noha Malawi és az Egyesült Államok a szankciók mellett szavaztak, mégis nem egy ízben vásároltak Rodéziától krómércet.[11] A zambiai elnök, Kenneth Kaunda is azzal vádolt nyugati olajcégeket, hogy kőolajat adtak el Rodéziának.[12] Ugyanakkor Kaunda rezsimje is együttműködött nemhivatalosan Rodéziával, mivel országa függött a rézexporttól, valamint a déli szomszédon keresztül létfontosságú üzemanyag- és energiabehozatal történt. Rodézia hivatalosan ellenséges országnak tekintette Zambiát, ennek ellenére engedélyezte a zambiai export- és importáruk forgalmát Mozambikba.
Az amerikaiak megengedték Rodéziának, hogy Washingtonban információs irodát nyisson, ami az AÁSZ részéről váltott ki nagyfokú tiltakozást. Az amerikai kormány arra hivatkozott, hogy a rodéziai missziónak nincs hivatalos diplomáciai státusza.
A Salazar-kormány rokonszenvezett Ian Smith-el annak nagyfokú kommunista-ellenessége miatt, ezért a színfalak mögött aktívan támogatta Rodéziát és engedélyezte egy lisszaboni képviselet felállítását. Eközben a John B. Vorster vezette dél-afrikai kormány megpróbált taktikát változtatni azzal, hogy nyomást kezdett gyakorolni Smith-re, miszerint vezessen be változásokat Rodéziában, s engedje a feketéket hatalomra jutni. Vorster ezt annak érdekében tette, hogy közeledjék a fekete afrikai államok felé, mivel az appartheid miatt Dél-Afrika is erős nemzetközi nyomás alatt állt.
Nagy-Britanniában már 1969-ben felszámolták a rodéziai képviseletet jelentő londoni Rhodesia House-t. Ausztráliában, Sydneyben maradt információs irodája Rodéziának, amely Új-Dél-Wales szövetségi állam joghatósága alatt működött.[13]
Információs iroda létesült Párizsban is, de azt a francia kormány 1977-ben felszámolta.[14]
A végén az Egyesült Államok is visszahívta konzuli képviseletét Salisbury-ből.[15] Egyedül Dél-Afrika tartotta fenn 1975-ben diplomáciai képviseletet Rodéziában.[16]
Remove ads
Rodézia gazdasága sokáig viszonylag egyoldalú volt, elsősorban a dohánytermelésre és a krómkitermelésre alapozódott.[17] Az 1930-as években komoly gazdasági hanyatlás jellemezte a területet, majd 1945 és 1970 között jelentős fellendülés következett, amely további 200 ezer fehér bevándorlását segítette elő (a fehérek azonban így is csak nagyon csekély részét alkották a lakosságnak).[18]
A fehér bevándorlók nagy része a nagy-britanniai munkásosztályból származott, mások Kongóból, Angolából, Tanganyikából, Kenyából, Mozambikból érkeztek.
A fehér bevándorlás hatására sokszínűsödött és stabilizálódott Rodézia gazdasága, erős feldolgozóipart, vas- és acélipart, valamint modern bányászati vállalkozásokat hozva létre. Mivel szakképzett munkaerő vándorolt az országba, ezért nem volt szükség külföldi segélyekre a gazdaság fellendítéséhez.[19] Ebben az időben Rodézia Afrika egyik legdinamikusabban fejlődő állama volt.
Remove ads
Az államot minden tekintetben uraló, a vezető pozíciókat betöltő fehérek Rodézia lakosságának alig 7%-át tették ki. Számuk 1969-ben alig volt több negyedmilliónál. Több 4 millió 800 ezer fő volt az ország lakosságának tősgyökeres afrikai (fekete). Ezenkívül 23 ezer ázsiai is élt Rodéziában.[20]
Legnagyobb többségük 1955-től kezdett bevándorolni, így a korábbi, Rhodes által betelepített eredeti fehér gyarmatosítók leszármazottjai is relatíve kevesen voltak hozzájuk képest. A bevándorlók többnyire az Egyesült Királyságból és Dél-Afrikából érkeztek. A fehér kormány igyekezett minél több és több fehért Rodéziába csábítani, de úgy fogyott a fehér száma minden évben, ahogy nőtt is, így nem lett tartós népességnövekedés sem. Az elhúzódó háború és az ország politikai elszigeteltsége rövidesen kedvét szegte a legtöbb fehérnek. Mások nem is akartak tartósan letelepedni, csupán átmeneti célból költöztek Rodéziába, ezért nem is folyamodtak rodéziai állampolgárságért, hiába ösztönözte őket erre a kormány.[21]
Remove ads
.jpg)
Az állam haderejét az ún. Rodéziai Védelmi Erők (Rhodesian Security Forces) alkották.[22] Az ország fegyveres erejének megszervezése már a gyarmati időszakban megkezdődött, ugyanakkor sok vitával járt a britek részéről, akiket aggasztott az önálló rodéziai hadsereg léte.[23]
Eleinte a létszáma 3400 fő volt és főleg önkéntesekből verbuválódott, akiknek zöme fekete volt. Általában könnyűgyalogsági zászlóaljakra oszlott, kevés tüzérségi felszereléssel.[24] A légierő hat századból állt, 1000 fős személyzettel.
A rodéziai védelmi erők gyakran kaptak támogatást Dél-Afrikától.
Később már reguláris sorkatonai egységeket is felállítottak, ám ezek létszáma elmaradt a védelmi erők számától, amely korábbi konfliktusok veteránjait, kvázi zsoldosokat kezdett alkalmazni, akik korábban harcoltak Ádenben és Malájföldön.[25]
Bár a rodéziai haderő zömét helyi feketék alkották, a kormány elsősorban a fehér katonákra támaszkodhatott, ők voltak számára a legmegbízhatóbbak. A meghosszabbított sorkatonai szolgálat és megnövelt sorozás viszont munkaerőhiányt okozott olyan fontos szektorokban, ahol csak fehérek dolgoztak. A bozótháború végére már majdnem minden rodéziai fehér férfi megjárta a fegyveres és rendőri erőket. Fennállása csúcsán 20 ezer reguláris katona és 60 ezer önkéntes védelmis alkotta Rodézia hadseregét.
A Rodéziai Védelmi Erők és a reguláris hadsereg a bozótháború alatt vegyi és biológiai fegyvereket használt. Ivóvízlelőhelyeket mérgeztek meg a természetben, illetve tífusz-, kolera- és lépfene-baktériumokkal fertőztek meg olyan területeket, ahol az ellenálló csoportok tevékenysége volt aktív.[26]
Média
Az írott sajtó tekintetében a salisbury-i Rhodesia Herald és bulawayói The Chronicle voltak a legfőbb lapok az országban.[27] Népszerű sajtótermék volt továbbá az Illustrated Life Rhodesia c. magazin.
Az ország televíziós adó, a Rhodesian Television (RTV) 1976-ig magánkézben volt, majd az állami tulajdonú Rhodesian Broadcasting Corporation (RBC) vette át 51%-os részesedéssel, amely a brit BBC mintájára jött létre.[28]
Sport
Volt angol gyarmatként az anyaországban jellemző, összes népszerű sport megtalálható volt az országban, melyek mindegyike nagy népszerűségnek örvendett, különösen a krikett, rögbi, vízilabda, labdarúgás, netball, tenisz, golf, teke, gyeplabda. 1897-től a Rodézia megszűntéig megtartották a Rodéziai Nyílt Teniszbajnokság-ot (Rhodesian Open Tennis Championships).
Az állam ellen, az apartheid miatt hozott szankciók okán rodéziai sportolók azonban soha nem versenyeztek, se a Brit Nemzetközösség országaiban szervezett bajnokságokon, sem olimpiákon vagy más nemzetközi rendezvényeken.[29]
Himnusz
1965-ben nemzeti himnusznak még a Good Save the Queen (Isten óvja a királynőt) énekelték, amely a Brit Nemzetközösség és az Egyesült Királyság himnusza volt.[30] 1974-ben hivatalosan elfogadták az Örömóda zenéjét, Ludwig van Beethoven 9. szimfóniájából, melyre külön szöveget alkotott Mary Bloom.[31] A módosított Örömóda címe Rise, O Vioces of Rhodesia (Talpra, ó Rodézia hangjai) lett.[32]
- (2017) „Pattern, Puzzle, and Peculiarity: Rhodesia's UDI and Decolonisation in Southern Africa”. The Journal of Imperial and Commonwealth History 45 (5), 721–728. o. DOI:10.1080/03086534.2017.1370219.
- Michel, Eddie. The White House and White Africa: Presidential Policy toward Rhodesia during the UDI Era, 1965-1979. New York: Routledge, 2018.
- Southern Rhodesia–South Africa Relations, 1923–1953. DOI: 10.1007/978-3-030-54283-2 (2020). ISBN 978-3-030-54282-5
- (2016) „'More a Cause than a Country': Historiography, UDI and the Crisis of Decolonisation in Rhodesia”. Journal of Southern African Studies 42 (5), 1005–1019. o. DOI:10.1080/03057070.2016.1222796.
- Money, Banking and Rhodesia's Unilateral Declaration of Independence, The Decolonisation of Zimbabwe, 26–56. o.. DOI: 10.4324/9780429020179-3 (2020). ISBN 9780429020179
- (2014) „The Strange Death of 'Zimbabwe-Rhodesia': The Question of British Recognition of the Muzorewa Regime in Rhodesian Public Opinion, 1979”. South African Historical Journal 66 (2), 227–248. o. DOI:10.1080/02582473.2013.846935.
- (2017) „Free and Fair? Rhodesians Reflect on the Elections of 1979 and 1980”. African Historical Review 49, 68–90. o. DOI:10.1080/17532523.2017.1357323.
- Watts, Carl Peter. Rhodesia's Unilateral Declaration of Independence: An International History (Palgrave Macmillan, 2012).
Wikiwand in your browser!
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
Remove ads