Dél-afrikai Köztársaság (1961–1994)

	Dél-afrikai Köztársaság
	Republic of South Africa (angol); Republiek van Suid-Afrika (afrikaans) 1961. május 31. – 1994. május 10.
; A Dél-afrikai Köztársaság címere	; A Dél-afrikai Köztársaság zászlaja
	A Dél-afrikai Köztársaság Délnyugat-Afrikával (világoszöld; a mai Namíbia)
	Mottó: Ex Unitate Vires; Nemzeti himnusz: Die Stem van Suid-Afrika;
	Általános adatok
Fővárosa	Fokváros, Pretoria, Bloemfontein, Pietermaritzburg
Hivatalos nyelvek	afrikaans, angol
Beszélt nyelvek	német, xhosza, zulu, szotó, cvána
Vallás	holland református, anglikán, afrikai törzsi vallások
	Kormányzat
Államforma	köztársaság
Államfő	Charles Robberts Swart (első) ; Frederik Willem de Klerk (utolsó)
Kormányfő	Hendrik Verwoerd (első) ; Frederik Willem de Klerk (utolsó)
Elődállam	Utódállam
←	→

A monarchiával és a Nemzetközösséggel való szakítás után Dél-Afrikának a faji elkülönítés visszásságaival és a nemzetközi elszigeteltséggel is szembe kellett néznie.^[1]

Gyors adatok

Bezárás

Az apartheid 46 éve alatt – melynek kiépítését már az Unió ideje alatt megkezdték – fokozatosan nőtt a külső és a belső nyomás, mely a polgárháború szélére sodorta az országot. Ennek eredményeképpen a nemzeti kormány végül tárgyalásokat kezdeményezett az ország nem fehérbőrű értelmiségi rétegével egy új alkotmány kidolgozására.

A köztársaság megalakulása után Hendrik Verwoerd és kormánya nekilátott a faji elkülönítés fokozásának, melynek erős talajt biztosítottak a rasszok közötti vegyesházasságot tiltó és a népregisztrációs törvények – utóbbi az állampolgárokat hivatott rasszi (fehér, fekete, színesbőrű és ázsiai) alapon osztályozni. Ezeket a törvényeket egyébként még az unió idejében hozták. Megkezdődött a fehér és nem-fehér kerületek kialakítása a nagyobb városokban, majd bevezették a nem-fehérek útlevél-kötelezettségét. Ez azt jelentette, hogy azon az állampolgároknak, akik nem az europid rasszba tartoztak, övezetátlépési engedélyt kellett magukkal hordaniuk, ha elhagyták a lakóterületüket – amennyiben ezt nem tették meg, jobb esetben bíróság elé kerültek, de előfordult olyan is, hogy a szabályszegőt rendőrök verték halálra. 1960. október 5-én a fehér lakosság részvételével népszavazást tartottak a köztársaság bevezetéséről, a monarchia eltörléséről, ennek során 52,29% a köztársaságra, 47,71% pedig a monarchia fennmaradására szavazott. A népszavazás eredményeként II. Erzsébet elveszítette dél-afrikai királynői pozícióját, a Dél-afrikai Unió helyett megalakult a Dél-afrikai Köztársaság.

A bantusztánok politikája

1963-ban a kormány úgy döntött, hogy a bennszülött népességtől úgy volna a legegyszerűbb megszabadulni, ha rezervátumokat hoznának létre számukra. Ezeket a területeket bantu homelandeknek vagy bantusztánoknak hívták. A legelső ilyen bantusztán Transkei volt, ezen kívül Dél-Afrikában még 9, Délnyugat-Afrikában pedig még 10 bantusztánt hoztak létre a különböző bennszülött népcsoportoknak. Négy homeland teljes függetlenséget kapott Dél-Afrikától: Transkei 1976-ban, Boputhatswana 1977-ben, Venda 1979-ben, Ciskei pedig 1981-ben nyerte el függetlenségét, azonban a dél-afrikai kormányon kívül egyik ország sem ismerte el ezen országok legitimitását.

Nelson Mandela és az Afrikai Nemzeti Kongresszus

Az Unió utolsó évében az útlevélkötelezettség ellen az ANC Sharpeville-ben szervezett tüntetést. A rendőrség a tüntetőkre lőtt, 69-en meghaltak, 22 ezer embert letartóztattak, köztük Nelson Mandelát, az ANC vezetőjét is. A vérengzés híre bejárta a világsajtót, az ENSZ pedig nyilatkozatot adott ki, melyben az apartheid eltörlésére szólította fel a kabinetet. Verwoerd a fehér uralom fenntartása mellett döntött, az ANC-t pedig betiltotta. A bantusztánok felállításának megkezdésekor Mandela úgy gondolta, hogy az elnyomás ellen harcolni kell: megalapította az Umkhonto we Sizwe katonai szervezetet. 1962-ben beutazta Afrikát, hogy adományokat gyűjtsön a küzdelemhez, de hazatérésekor letartóztatták, mivel útlevél nélkül hagyta el az országot. Társaival együtt bíróság elé állították, és életfogytig tartó börtönre ítélték a Robben-szigeti fegyházba. Távollétében felesége, Winnie irányította az ANC-t. A kormányra nehezedő, egyre növekvő nyomás hatására 1990-ben F.W. de Klerk szabadon engedte Mandelát.^[2]^[3]^[4]^[5]

Konfliktusok és katonai intervenciók

Dél-Afrika az apartheid alatt több ország szuverenitását is megsértette, köztük Angoláét, Zambiáét, Botswanaét és Mozambikét, de a Rodéziai bozótháborúba is beleavatkozott a fehér kormányzat oldalán.

A határháború

Dél-Afrika 1975-ben beavatkozott az angolai polgárháborúba. Az ENSZ az apartheid miatt megszüntette az ország mandátumát Délnyugat-Afrikára, mely helyett immár Namíbiát ismerte el. A kormány tudomására jutott, hogy a namíbiaiak angolai bázisokat használnak a Dél-Afrikával való küzdelemhez, így a területet, amelyen vélhetően a bázisok voltak, megszállta az SADF (South African Defence Force).

Nemzetközi bojkott

Az apartheid létjogosultsága egyre kérdésesebbé vált, és az ENSZ több ország bojkottálni kezdte az üzletet a dél-afrikai kormánnyal annak faji politikája miatt. Ezeket az intézkedéseket később kiterjesztették a nemzetközi szankciókra és a külföldi befektetők részesedéseinek eladására. Így Dél-Afrikát gyakorlatilag teljesen elvágták a külkereskedelemtől.^[6]^[7]

A gaborone-i rajtaütés, a Skerwe- és a Beanbag-hadműveletek

Dél-Afrika mindhárom esetben az ANC katonai szárnya, az Umkhonto we Sizwe külföldi csapatai ellen indított támadást, mindhárom esetben törvénytelenül, megsértve Mozambik és Botswana szuverenitását.

A gaborone-i rajtaütésnek 12, a Skerwe-hadműveletnek 83, a Beanbag-hadműveletnek pedig 32 halálos áldozata volt összesen (tehát a dél-afrikai, a civil és az ANC-áldozatokat is számolva).

Az apartheid felszámolása

Az 1989-es választásokat szintén a Nemzeti Párt nyerte meg, azonban egy liberálisabb felfogású jelöltet indított: Frederik Willem de Klerket. De Klerk reformokat sürgetett, 1990-ben Nelson Mandelát szabadon engedte, az SADF erőit pedig kivonta Namíbiából. 1991. júniusára az apartheid-törvényeket hatályon kívülre helyezték. 1992. március 17-én megtartották az apartheid-népszavazást, melyen a fehér választópolgárokat arról kérdezték, hogy folytassa-e a kormány a reformfolyamatot. A szavazók többsége (68,73%) igennel válaszolt. A népszavazás felhatalmazta de Klerket arra, hogy még két évig Dél-Afrika államelnöke maradjon, és hogy megtárgyalják az ellenzékkel az új alkotmány pontjait. Az 1994. április 26-i választásokig de Klerk és kormánya az összes bantusztánt felszámolta és reintegrálta Dél-Afrikába. A választást az ANC és a Nemzeti Párt koalíciója nyerte meg a szavazatok 62,65%-ával. A fehér uralom formálisan 1994. május 10-ig tartott, amikor Mandela letette az elnöki esküt.

[1]
Hendrik Frensch Verwoerd. South African History Online. [2017. november 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. március 9.) „On 5 October 1960 a referendum was held in which White voters were asked: "Do you support a republic for the Union?" – 52 percent voted 'Yes'.”
[2]
Mandela, Nelson, 1918-2013: Long Walk to Freedom : the Autobiography of Nelson Mandela. 2014. ISBN 978-1-4806-5859-2 Hozzáférés: 2021. október 29.
[3]
Biko Lives! Contesting the Legacies of Steve Biko. Hampshire: Palgrave Macmillan, 138. o. (2008. november 23.). ISBN 978-0-230-60649-4
[4]
Switzer, Les. South Africa's Resistance Press: Alternative Voices in the Last Generation Under Apartheid. Issue 74 of Research in international studies: Africa series. Ohio University Press, 2. o. (2000). ISBN 978-0-89680-213-1
[5]
Native vs Settler: Ethnic Conflict in Israel/Palestine, Northern Ireland and South Africa. Westport: Greenwood Publishing Group, 194–196. o. (2008. november 23.). ISBN 978-0-313-31357-8
[6]
Bridgland, Fred. The War for Africa: Twelve months that transformed a continent. Gibraltar: Ashanti Publishing, 32. o. (1990). ISBN 978-1-874800-12-5
[7]
Landgren, Signe. Embargo Disimplemented: South Africa's Military Industry, 1989, Oxford University Press, 6–10. o. (1989). ISBN 978-0-19-829127-5

A Dél-afrikai Köztársaság történelme

[1] [1]
Hendrik Frensch Verwoerd. South African History Online. [2017. november 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. március 9.) „On 5 October 1960 a referendum was held in which White voters were asked: "Do you support a republic for the Union?" – 52 percent voted 'Yes'.”

[2] [2]
Mandela, Nelson, 1918-2013: Long Walk to Freedom : the Autobiography of Nelson Mandela. 2014. ISBN 978-1-4806-5859-2 Hozzáférés: 2021. október 29.

[Biko1-3] [3]
Biko Lives! Contesting the Legacies of Steve Biko. Hampshire: Palgrave Macmillan, 138. o. (2008. november 23.). ISBN 978-0-230-60649-4

[Switzer-4] [4]
Switzer, Les. South Africa's Resistance Press: Alternative Voices in the Last Generation Under Apartheid. Issue 74 of Research in international studies: Africa series. Ohio University Press, 2. o. (2000). ISBN 978-0-89680-213-1

[Mitchell-5] [5]
Native vs Settler: Ethnic Conflict in Israel/Palestine, Northern Ireland and South Africa. Westport: Greenwood Publishing Group, 194–196. o. (2008. november 23.). ISBN 978-0-313-31357-8

[Bridgland-6] [6]
Bridgland, Fred. The War for Africa: Twelve months that transformed a continent. Gibraltar: Ashanti Publishing, 32. o. (1990). ISBN 978-1-874800-12-5

[Landgren-7] [7]
Landgren, Signe. Embargo Disimplemented: South Africa's Military Industry, 1989, Oxford University Press, 6–10. o. (1989). ISBN 978-0-19-829127-5

[1]

[2]

[3]

[4]

[5]

[6]

[7]