Németország kancellárja
a német szövetségi kormány feje From Wikipedia, the free encyclopedia
Remove ads
A szövetségi kancellár (németül der Bundeskanzler) Németországban a szövetségi kormány feje (szemben más országokkal, ahol a végrehajtó hatalom fejét miniszterelnöknek, vagy elnöknek nevezik). A kancellár (der Kanzler) szó eredete a középkorba nyúlik vissza és a latin cancellarius szóból ered. A latin szó jelentése titkár, ajtónálló, vagy hordár volt.
Remove ads
A jelentése megegyezik a miniszterelnökével, de más országok miniszterelnökeire a németben külön szó van: Premierminister, vagy Ministerpräsident. A saját szövetségi kormányfőjükre a németek a Kanzler szót használják, de a legtöbb német szövetségi állam kormányfőjére már a Ministerpräsident szót.
Angela Merkel volt az első női kancellár, és mivel a németben gyakran jelölik a foglalkozások viselőjének a nemét, Merkelt a „die Bundeskanzlerin” címmel emlegették, amiből az -in végződés jelöli a nőnemet. A szó nyelvtanilag helyes, de Merkel előtt nem használták. A magyar nyelvben Merkelre is a kancellár szó volt használatos hivatalosan,[1] de előfordult a kancellár asszony megnevezés is.[2]
A mai kancellári poszt a birodalmi kancellár (Reichskanzler) hivatalból származik, amelyet Otto von Bismarck teremtett meg az Északnémet Szövetségben 1867-ben. Ebből a Szövetségből lett a német nemzetállam az 1871-es német egyesítéssel. A kancellár szerepe sokat változott az ország modern története során. Ma a legnagyobb hatalmú kormányhivatalnok.
Remove ads
Történeti áttekintés
A kancellári hivatalnak hosszú története van, amely egészen a Német-római Birodalom idejéig, sőt a Karolingokig visszavezethető. A Karoling birodalomban a császári palota kápolnájában szolgáló klerikusok vezetőjét kancellárnak nevezték. A kápolna kollégiuma volt a kancellária, amely kiadta a hiteles császári okleveleket és capitulariumokat. Német Lajos keleti frank király idejétől a mainzi érsek volt az ex officio német főkancellár. Ezt a hivatalt az érsekek egészen a Német-római Birodalom végéig, 1806-ig viselte. (Miközben a középkori itáliai királyság kancellárja a kölni érsek volt, Burgundiáé pedig a trieri érsek. Ez a három érsek egyben választófejedelem is volt, annak a testületnek a tagjai, akik megválasztották „a rómaiak királyát”. A német kancellárnak már a középkortól volt politikai hatalma, mint például Willigisnek, aki 975 és 1011 között volt főkancellár, és 991 és 994 között a gyermek III. Ottó császár régense, vagy Rainald von Dassel Barbarossa Frigyes császár idején.
I. Ferdinánd császár 1559-ben a bécsi Hofburgban létrehozta az egyesített császári és udvari kancelláriát (Reichshofkanzlei), amelynek a feje az alkancellár volt, aki névlegesen a mainzi érsek (azaz a kancellár) alárendeltje volt. Az 1620-ban vívott fehérhegyi csata után II. Ferdinánd császár létrehozta az ausztriai udvari kancellári hivatalt, amely a Habsburg Birodalom bel- és külügyeiért is felelős volt. 1753-tól Wenzel Anton Eusebius von Kaunitz herceg viselte az osztrák államkancellári címet. A birodalmi kancellária elvesztette fontosságát, és Mária Terézia és II. József uralkodása idejétől már csak papíron létezett. A Német-római Birodalom feloszlatása után Klemens von Metternich herceg volt az osztrák birodalom államkancellárja (1821 és 1848 között), Poroszország kancellárja pedig Karl August von Hardenberg volt (1810 és 1822 között).
A modern kancellári cím az Északnémet Szövetséggel egyszerre jött létre 1867-ben, amelynek első kancellárja Otto von Bismarck lett. Ez az államalakulat csak alig több, mint három évig létezett. Amikor Németország 1871. január 1-én egyesült, és létrejött a Német Császárság, a kancellári cím hivatalos neve Reichskanzler lett, azaz a birodalom kancellárja. (A magyar nyelvben Bismarckot egyszerűen kancellárnak szokták nevezni.) Az 1949-es német alkotmány óta a hivatalos titulus Bundeskanzler (szövetségi kancellár).
A kancellár szerepe változó volt. 1871 és 1918 közt csak a császárnak volt felelős. A köztársaság megalapítása és az 1918-as alkotmányos reform után a parlament megkapta a kancellár menesztésének jogát. Az 1919-es weimari alkotmány szerint a kancellárt az államelnök nevezte ki és felelős volt a parlamentnek és az elnöknek is. Amikor 1933. január 30-án a náci párt került hatalomra, a weimari alkotmányt de facto félretették. Miután 1934-ben meghalt Hindenburg elnök, Adolf Hitler egyszerre lett kormányfő és államfő, mert új elnököt nem választottak. Hivatalos címe Führer und Reichskanzler volt, azaz a birodalom vezére és kancellárja.
Az 1948-as alkotmány sokkal nagyobb hatalmat biztosított a kancellárnak, mint a weimari időkben, miközben az elnök hatalma jelentősen csökkent. Németországot ma is gyakran „kancellári demokráciaként” emlegetik, utalásképpen arra, hogy a kancellár a végrehajtó hatalom fejeként a kormányzati politika egészét meghatározza.
1867 óta Németországnak, illetve közvetlen elődjének 33 kormányfője volt, és legtöbbjük a kancellári címet viselte.
A valamikori Német Demokratikus Köztársaságban (NDK, vagy Kelet-Németország, 1949. október 7. és 1990. október 3. között) nem létezett kancellári poszt. A kormányfő hivatalos címe miniszterelnök volt (Ministerpräsident), illetve a teljes cím: az NDK Minisztertanácsának elnöke (Vorsitzender des Ministerrats der DDR).
Remove ads
Az Északnémet Szövetség kancellárja (1867–1871)
Az 1867. július 1-én létrejött Északnémet Szövetség kormányfőjének címe Bundeskanzler volt. Egyetlen ember viselte csak ezt a címet: Otto Graf von Bismarck-Schönhausen, vagy ismertebb rövid nevén Otto von Bismarck, aki ezt megelőzően Poroszország miniszterelnöke volt. Bár a porosz királyt már 1871. január 18-án német császárnak kiáltották ki a versailles-i kastély tükörtermében, és fel is eskették, az Északnémet Szövetség jogilag csak három hónappal később, április 16-án szűnt meg, amikor életbe lépett az az 1871-es német alkotmány. Bismarck így addig a dátumig szövetségi kancellár maradt. Az Északnémet Szövetséget ezekben a hónapokban már Német Szövetségként is emlegették, miután csatlakoztak hozzá a déli német államok is (Ausztria kivételével).
A kancellárt a porosz király nevezte ki, mint az Északnémet Szövetség elnöke. Szerepe és jogkörei hasonlóak voltak, mint az 1871 utáni kancellári szerep és jogok.
Remove ads
A birodalom kancellárja (1871–1918)
Az 1871-ben megszületett Német Birodalomban a birodalmi kancellár (Reichskanzler) egyszerre volt a császár főminisztere és elnökölt a Bundesratban, a szövetségi államokat képviselő törvényhozó testületben. Nem választották, hanem a császár nevezte ki, és nem volt felelős a Reichstagnak, a birodalom parlamentjének.
A szövetségi kormányzat a következőkből állt:
- A szövetségi tanács (Bundesrat), amely a szövetségi államok képviselőiből állt, és elnöke Poroszország királya volt.
- A Reichstagnak nevezett parlament.
- A szövetségi kormányzat, amelynek első feje Otto von Bismarck volt, először Poroszország miniszterelnökeként, majd a perszonálunió birodalmi kancellárjaként.
Technikailag a birodalmi államok külügyminiszterei felülmúlták a kancellárt, hiszen ők látták el instrukciókkal az államok küldötteit a Bundesratban. Ebből az okból Fürst von Bismarck (ahogy 1871-től titulálták, fejedelmi rangra utalva) gyakorlatilag kancellári megbízatásának teljes tartalma alatt megtartotta a porosz miniszterelnöki és külügyminiszteri posztokat is. Ezen a módon az ő kezében maradt Poroszország 17 bundesratbeli szavazata, és a kisebb államokkal alkukat kötve kontrollálhatta a folyamatokat.
A kancellár név részben az intézmény alacsony státuszát sugallta a tagállami kormányokkal szemben: a szövetségi kancellár nem volt miniszterelnök, a tagállami kormányfőkkel szemben. Ugyanakkor egy erős monarchikus-bürokratikus, nem-parlamentáris üzenetet is sugallt (amire Poroszországban Karl August von Hardenberg volt az egyik történelmi példa).
Mindkét aspektusra tekintettel, a Szövetség, illetve a Birodalom végrehajtó hatalma, ahogy 1867 és 1871 között létrejött, szándékosan különbözött az 1848/49-es forradalmi évek birodalmi minisztériumától, amelyet a nemzetgyűlés választotta miniszterelnök vezetett.
A forradalmi időszak (1918–1919)
1918. november 9-én Miksa badeni herceg a szociáldemokrata Friedrich Ebertnek adta át a kormányfői hivatalt. Ebert szolgált kormányfőként a Német Birodalom vége, 1918 novembere, és a nemzetgyűlés 1919. februári első ülése közt eltelt három hónapban. A kancellári címet azonban nem használta.
Ugyanebben az időben Ebert a Népi Küldöttek Tanácsa (Rat der Volksbeauftragten) társelnökeként is szolgált, a Németország Független Szociáldemokrata Pártjához tartozó Hugo Haasével együtt.
Remove ads
A weimari köztársaság kancellárja (1919–1933)
A kancellári hivatal a weimari köztársaság idején tovább élt. A kancellárt (Reichskanzler) az elnök nevezte ki, és felelős volt a Reichstagnak.
A weimari köztársaságban a kancellári hivatal elé gyenge volt. A korabeli francia kormányfőhöz hasonlóan a kancellár alig volt több, mint egy elnöklő hivatalnok. A kormánydöntéseket többségi szavazattal hozták. A weimari kormányok közül sok erősen az államelnöktől függött, mert a parlamenti többség biztosítása nehézségekbe ütközött.
Remove ads
A náci Németország kancellárja (1933–1945)
Adolf Hitlert 1933. január 30-án nevezte ki kancellárnak Paul von Hindenburg államelnök. Amint átvette a hivatalt, Hitler azonnal hatalma növeléséhez kezdett, átalakítva a kancellári poszt tartalmát. Még csak két hónapot töltött el új hivatalában, amikor – a Reichstag felgyújtását követően – a Reichstag megszavazta a felhatalmazási törvényt, amely teljes törvényhozói hatalmat adott a kancellárnak négy évre. Ennek révén a parlamenttel való egyeztetés nélkül hozhatott törvényeket. A kancellári hatalom Hitler kezében még tovább nőtt, miután 1934 augusztusában Hindenburg meghalt, és nem neveztek ki új elnököt. Hitler a felhatalmazási törvényt felhasználva összeolvasztotta az államelnöki és a kancellári hivatalt, és ezzel létrejött a Führer („Vezér”) titulusa. Hitler Führernek és Reichskanzlernek is neveztette magát, ezzel jelezve, hogy az államfő és a kormányfő azért két külön hivatal, bár történetesen ugyanaz az egy ember töltötte be őket. 1945 áprilisában ezt tette nyilvánvalóvá Hitler utasítása, hogy halála után szűnjön meg a führeri pozíció és nevezzenek ki új elnököt és új kancellárt. Április 30-án Hitler öngyilkosságot követett el. Ekkor Hitler végakaratának megfelelően Joseph Goebbels követte a kancellári poszton, arra a rövid időre, amíg ő maga is nem követett el öngyilkosságot. A hatalom ekkor Karl Dönitz főtengernagy mint német elnök kezébe szállt. Dönitz a pártonkívüli konzervatív von Krosigk grófot nevezte ki kormányfőnek, „vezető miniszter” címmel. A megadásról Dönitz és von Krosigk egyezett meg a szövetségesekkel.
Remove ads
A szövetségi Németország kancellárja (1949-től)
Az 1949-es német alaptörvény (Grundgesetz) széles jogkörökkel ruházza fel a kancellárt (Bundeskanzler) a kormánypolitika alakításában. Emiatt a német politikai rendszert egyesek nevezték „kancellári demokráciának” is. A szövetségi kormányzat a kancellárból és kabinetjéből áll.
A kancellár hatalma az alkotmányból ered, és a gyakorlatban abból, hogy ő a vezetője annak a pártnak vagy koalíciónak, amely többséget birtokol a Bundestagban (a szövetségi parlamentben). Helmut Schmidt kivételével a kancellár pártja elnöke volt. Ez igaz volt Gerhard Schröderre is 1999-től, bár ő 2004-ben, kancellári ciklusának lejárta előtt, lemondott a Szociáldemokrata Pártban (SPD) betöltött elnöki címéről.
A kancellár hivatalos megszólítása „Herr Bundeskanzler”, ha férfiről van szó. Az első női kancellár, Angela Merkel hivatalos megszólítása „Frau Bundeskanzlerin” volt. Kezdetben a vegyes nemű „Frau Bundeskanzler” is felmerült, végül azonban egy 2004-es ajánlásban is szereplő[3] női forma terjedt el.
A Szövetségi Kancellári Hivatal épülete Berlinben található.
Lista
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Remove ads
Jegyzetek
További irodalom
Kapcsolódó szócikkek
Fordítás
Wikiwand - on
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Remove ads