Friedrich Ebert (politikus, 1871–1925)
német politikus (1871-1925) From Wikipedia, the free encyclopedia
német politikus (1871-1925) From Wikipedia, the free encyclopedia
Friedrich Ebert (Heidelberg, 1871. február 4. – Berlin, 1925. február 28.) szociáldemokrata politikus, a Német Császárság és a weimari köztársaság közötti átmeneti időszakban német kancellár, majd a köztársaság első elnöke volt. Az első világháború után elnökként számos nehézséggel találta magát szemben. Előbb a kommunisták ellen kellett küzdenie, majd a versailles-i békeszerződés miatt jelentősen visszaesett a pártja támogatottsága. A Kapp-puccs megakadályozta abban, hogy rendezze a szociáldemokraták hadsereggel való viszonyát és a Ruhr-válság újabb problémákat okozott számára. A problémákon végül (legalább részben) úrrá lett, de a folyamatos, ellene intézett politikai támadásoknak jelentős szerepe van abban, hogy 54 éves korában elhunyt.
| Friedrich Ebert | |
 | |
| A Német Birodalom elnöke weimari köztársaság | |
| Hivatali idő 1919. február 11. – 1925. február 28. | |
| Előd | (új tisztség) II. Vilmos német császár |
| Utód | Paul von Hindenburg |
| A Német Birodalom kancellárja weimari köztársaság | |
| Hivatali idő 1918. november 9. – 1919. február 13. | |
| Előd | Miksa badeni herceg |
| Utód | Philipp Scheidemann |
| A Porosz Szabadállam miniszterelnöke weimari köztársaság | |
| Hivatali idő 1918. november 9. – 1918. november 11. | |
| Előd | Miksa badeni herceg |
| Utód | Paul Hirsch |
| Született | 1871. február 4. Heidelberg |
| Elhunyt | 1925. február 28. (54 évesen) Berlin |
| Sírhely | Bergfriedhof |
| Párt | SPD |
| Szülei | Katharina Ebert Karl Ebert |
| Házastársa | Louise Ebert |
| Gyermekei |
|
| Foglalkozás | politikus |
| Halál oka | hashártyagyulladás |
| Vallás |
|
 | |
| Friedrich Ebert aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Friedrich Ebert témájú médiaállományokat. | |
Friedrich Ebert 1871. február 4-én született Heidelbergben. Édesapja szabómester volt. Ebert kitanulta a szíjgyártó mesterséget és vándor szíjgyártóként bejárta Németországot. Hamarosan csatlakozott a szociáldemokrata mozgalomhoz és szakszervezeti aktivista lett. Ebert az úgynevezett fokozatos-revizionista, liberális-szakszervezeti szocialista irányzatot képviselte anélkül, hogy mélyebb érdeklődést tanúsított volna a marxizmus ideológiai küzdelmei iránt. Figyelme mindig a német munkásosztály életkörülményeinek és szociális, valamint erkölcsi szintjének javítása felé irányult.[1]
1905-ben Ebertet kinevezték Németország Szociáldemokrata Pártjának (SPD) főtitkárává. A párt taglétszáma és választói támogatottsága folyamatosan növekedett, valamint vagyoni helyzete is javult. Ebert a gépírás és az adatkezelő rendszer bevezetésével modernizálta a párt adminisztratív tevékenységét is, mivel korábban ez ebben a formában nem létezett a házkutatások miatti félelem miatt. 1913-ban Ebert vette át a pártelnöki pozíciót August Bebeltől. Vezetése alatt Németország Szociáldemokrata Pártja egyre inkább a német politikai élet egyik meghatározó elemévé vált.[1]
1914. augusztus 3-án Ebert volt az, aki nyomást gyakorolt az SPD-re a háborús kiadások támogatása céljából. A német szociáldemokraták nem különböztek a többi európai szociáldemokrata párttól, melyek inkább voltak nacionalisták, mint internacionalisták. A békére való törekvések erőtlenek maradtak, mivel a szociáldemokraták is feltétlenül támogatták a Német Császárság törekvéseit.[1]
A párt egy része azonban nemsokára szembekerült az Ebert által megszabott irányvonallal. 1917 márciusában a párt frakciója kilépett a pártból és tagjai új pártot alapítottak Németország Független Szociáldemokrata Pártja néven. Az új párt keményen visszautasította a háborús kiadások támogatását és elvetették a német háborús törekvéseket. Az SPD-ből kiszakadó másik csoport pedig megalapította Németország Kommunista Pártját. Az SPD-ből kilépett személyek szociális forradalom megvalósítására törekedtek, míg Ebert és pártja parlamenti demokráciát akart bevezetni.[1]
A Német Katolikus Középpárttal és a Német Demokrata Párttal együtt még a háború folyamán létrehozták az úgynevezett fekete-vörös-arany (Weimar) koalíciót, melyet az 1848-as liberális forradalom színeiről neveztek el. 1918 októberében, Ebert aktív részvételével és a fekete-vörös-arany koalíció támogatásával új kormányt alakítottak, amelynek vezetője Miksa badeni herceg volt kancellári minőségben. Ennek megvalósításához alkotmányjogi reformot hajtottak végre, amely mintegy előjele volt a weimari alkotmánynak. Mivel Ebert úgy érezte, hogy nincs szükség forradalomra a parlamentáris, demokratikus reformok meghozatalához, ezért mindent megtett, hogy azt elkerülje.[1]
Miksa kancellárnak később a következőket mondta: „Gyűlölöm a forradalmat, mint a bűnt.” Az 1918–19-es németországi forradalom azonban nem is a köztársaság, a demokrácia, vagy a szocializmus igénye miatt következett be, hanem a béke iránti vágy miatt. Akár igazuk volt, akár tévedtek az emberek elvesztették hitüket abban, hogy ezt a célt II. Vilmos német császár képes lesz elérni. A forradalom három nappal a békekötés előtt következett be és november 9-én eljutott Berlinbe is. Miksa ekkor felkérte Ebertet, hogy vegye át tőle a kancellári teendőket. Ebert, aki ekkor még bízott a császárban, elfogadta ezt a tisztséget. November 10-én azonban engedett a forradalmi nyomásnak és egy teljesen szocialista kormányt alakított az NSZP és az NFSZP képviselőivel.[1]
A kormány a hatalmát a munkás- és katonatanácsokra alapozta, amelyek azt állították magukról, hogy a német népet és köztársaságot képviselik. A valóságban azonban a tanácsokat meglehetősen önkényesen választották meg és gyakorlatilag csak a berlini gyárak dolgozóit és ezredeit képviselték. Ebert a lehető legrövidebb időn belül a népképviseleti, valamint a munkás- és katonatanácsok által képviselt hatalmat egy szabadon és demokratikusan választott német parlament kezébe akarta letenni. Inkább egy mérsékelt, koalíciós kormány hatalomra kerülését szerette volna, mint egy szocialista kormányzást.[1]
Az 1919 januári választásokon a fekete-vörös-arany koalíció 85%-os támogatottságot ért el. A weimari köztársaság első kormánya, az ugyancsak szociáldemokrata Philipp Scheidemann kancellársága alatt, erre a hárompárti koalícióra épült. Az új német alkotmányt, amely Weimar városában született meg, weimari alkotmánynak nevezték el. A koalíció Ebertet választotta meg a köztársaság első elnökének. Ebert és Hugo Preuß alkotmányjogi professzor, aki részt vett az új alkotmány megalkotásában, az állam szerkezetének alapvető átalakítását akarta elérni. A régi német államok azonban sikerrel ellenálltak ezeknek az egységállam (Einheitsstaat) megvalósítására irányuló törekvéseknek. Ezek közül a legjelentősebb Poroszország volt.[1]
Azok a csoportok és erők, amelyek addig a régi Németország alkotóelemeit képezték, a köztársaság első éveiben is érintetlenek maradtak. Ennek oka az volt, hogy a köztársaság a baloldali szocialisták és a kommunisták elleni véres küzdelemmel volt elfoglalva. A kommunisták és a spartakista felkelés elleni küzdelem rendkívül kimerítette a köztársaság erőit és ennek következtében elmaradtak azok az alapvető változások, amelyek a köztársaságot stabil alapra helyezték volna. A munkások nem voltak hajlandóak fegyveres erővel megvédeni a demokratikus rendszert, így Ebert és barátja Gustav Noske kénytelen volt igénybe venni a szabadcsapatok (Freikorps) segítségét. Ebben többnyire a régi hadsereg tisztjei szolgáltak. Részükről a kommunista felkelés leverését inkább a kommunizmus iránti gyűlölet, mint a köztársaság irányában érzett tisztelet motiválta. A régi hadsereg tisztjei alkották az új hadsereg, a Reichswehr alapját is. Velük és a régi tisztviselőkkel együtt a földbirtokos junkerek is túlélték a forradalmat és megőrizték befolyásukat.[1]
Az 1920. június 6-án megtartott parlamenti választásokon a fekete-vörös-arany koalíció elvesztette a parlamenti többségét, melyet soha nem nyert vissza. A szociáldemokraták elvesztették a vezető szerepüket és megszűnt az a bázis, amire Ebert hatalma támaszkodott. A választási vereség oka gyakorlatilag a versailles-i békeszerződés volt. Ebben az időben a németek többsége, köztük Ebert is, azon az állásponton volt, hogy ennek a békeszerződésnek a célja Németország elpusztítása. Az ebből következő koalíciós vereség halálos csapást mért a weimari köztársaságra, bár ereje és stabilitása egyelőre változatlan maradt.[1]
A versailles-i békeszerződés első következménye a Kapp-puccs volt, melyet szélsőséges nacionalisták szerveztek a köztársaság ellen. Ezek az elemek részben a hadseregből, részben a szabadcsapatokból szerveződtek, mivel a békeszerződés értelmében elbocsátották, illetve feloszlatták volna őket. A puccsra 1920. március 13-án került sor Wolfgang Kapp vezetése alatt. Kapp egy vidéki hivatalnok volt, aki a monarchia visszaállítását tervezte. A puccs ugyan néhány óra alatt összeomlott, de a hadsereg és a szociáldemokraták közötti kapcsolat rendkívül rossz maradt.[1]
Röviddel ezt követően a kormány egy majdnem végzetes válsággal kellett szembenézzen. 1923 januárjában Németország elmaradt a háborús jóvátétel egy részét képező szénszállítás teljesítésével. Franciaország erre úgy reagált, hogy megszállta a Ruhr-vidéket. Ebert, csakúgy mint majdnem minden német, támogatta a nemzeti ellenállást és az általános sztrájkot a Ruhr-vidéken, amely a megszálló erők távozását irányozta elő. Ez azonban további szenvedést okozott a németeknek és milliókat érintett. Az infláció riasztó méreteket öltött és az ország rendkívül súlyos szociális és politikai válságot élt át.[1]
Adolf Hitler Münchenben puccskísérletet szervezett, amely gyorsan elbukott. Wilhelm Cuno, akit függetlenként a Ruhr-válság előestéjén neveztek ki kancellárrá és különösen élvezte Ebert bizalmát, tehetetlenül állt a válsággal szemben. Utóda Gustav Stresemann lett, aki végül úrrá lett a helyzeten. Ebert először bizonytalan és visszafogott volt vele szemben, később azonban fenntartás nélkül támogatta. Ebert a saját pártját is rendreutasította, amikor Stresemann az eredeti pártjánál jobboldalibb politikai szervezethez csatlakozott és a szociáldemokraták ezért kiléptek a koalícióból. Ez a kancellár lemondásához vezetett 1923 novemberében. Ezzel a szociáldemokraták hosszú időre kikerültek a német nemzeti politika irányításából.[1]
Az ország egységét sikerült megőrizni. Az inflációt sikerült pénzügyi reformmal megfékezni, valamint a jóvátétellel kapcsolatos problémákat is sikerült amerikai segítséggel (csökkentéssel) legalább részben megoldani. A Ruhr-vidék megszállásának megszüntetése is kilátásba került. Ennek ellenére Ebertet a német jobboldal jelentős része továbbra is támadta. Az a német bírósági ítélet, amely szerint legalább jogi értelemben hazaárulást követett el az első világháború során a lőszergyári munkások sztrájkjának támogatásával, hozzájárult halálához. 1925. február 28-án hunyt el Berlinben.[1]
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
.svg)
.png){kind=small}
