Páncélvadász harckocsi From Wikipedia, the free encyclopedia
Az ISZU–152 (oroszul: ИСУ–152) a Szovjetunió által gyártott, az ISZ–1 harckocsi alvázára épített, 152 mm-es ágyúval felszerelt nehéz önjáró löveg volt, amelyet a második világháború utolsó szakaszában alkalmazott először a Vörös Hadsereg. A háború utáni időszakban más országok hadseregeiben is megjelent, bevetették a Közel-Keleten az arab–izraeli háborúkban, de az 1956-os forradalom harcaiban is. A Szovjet Hadseregben az 1970-es évek közepén kezdték el a kivonását . A járművek többségét a cseljabinszki Kirov Gyár (napjainkban: Cseljabinszki Traktorgyár) gyártotta, de a háború után rövid ideig a leningrádi Kirov Gyár is készített belőle kisebb mennyiséget. Az ISZU–152-vel teljesen megegyező kialakítású az ISZU–122 önjáró löveg, amelytől csak a beépített fegyverzetben különbözik. A jármű átalakított változatát az R–11 és az R–17 harcászati ballisztikus rakéták szállító-indító járműveként is alkalmazták.
| ISZU–152 | |
 | |
| ISZU–152-es Kijevben, a Nagy Honvédő Háború Múzeumában kiállítva | |
| Típus | nehéz önjáró löveg |
| Fejlesztő ország |  Szovjetunió |
| Harctéri alkalmazás | |
| Alkalmazó országok | Szovjetunió Csehszlovákia Lengyelország Egyiptom Finnország Kína Románia Észak-Korea Irak |
| Szolgálatban | 1943-tól 1970-es évek |
| Gyártó | Cseljabinszk Kirov Gyár, Leningrád Kirov Gyár |
| Gyártási időszak | 1943 (ISZU–152) 1944 (ISZU–152BM) 1944 (ISZU–152–2) 1956 (ISZU–152K) 1959 (ISZU–152M) |
| Gyártási darabszám | 4635 |
| Háborús részvétel | második világháború 1956-os forradalom és szabadságharc Arab–izraeli konfliktus Irak–iráni háború Öbölháború |
| Általános tulajdonságok | |
| Személyzet | 4–5 fő |
| Hosszúság | 6,543[1] m |
| Szélesség | 3,07 m |
| Magasság | 2,48 m |
| Tömeg | 47,3 t |
| Páncélzat és fegyverzet | |
| Páncélzat | 60–120 mm |
| Elsődleges fegyverzet | ISZU–152: ML–20S 152,4 mm-es tarackágyú ISZU–152–2: BL-10 152,4 mm-es ágyú |
| Másodlagos fegyverzet | 1 db 12,7 mm-es DSK géppuska |
| Műszaki adatok | |
| Motor | V–2ISZ dízelmotor |
| Teljesítmény | 520 LE |
| Felfüggesztés | torziós, független felfüggesztés |
| Sebesség | 40 km/h (műúton) 15–20 km/h (terepen) km/h |
| Hatótávolság | 120–220 km[2] 320 (külső üzemanyag tartályokkal) km |
 A Wikimédia Commons tartalmaz ISZU–152 témájú médiaállományokat. | |
Közvetlen elődje a SZU–152-es rohamlöveg volt, melyben a „SZU” jelzés a Szamohodnaja Usztanovka (Самоходная Установка) orosz kifejezést rövidíti, amely magyarul önjáró löveget jelent, míg a szám az ágyú űrméretét jelzi. Azonban a SZU–152-vel ellentétben ez a jármű már nem KV–1-es, hanem ISZ–1-es alvázra épült, mely Joszif Sztálin monogramját viseli nevében. A két név összevonásából született az ISZU típusjelzés.
A szovjet katonák nem hivatalosan általában csak Zveroboj (Зверобой ) néven emlegették. A szó jelentése ebben az esetben Vadölő [зверь + бой (бить)], utalva a Párducok és Tigrisek legyőzőjére.
Az ISZU–152 története 1943. január 24-éig nyúlik vissza. Ezen a napon ugyanis kigördült a cseljabinszki 100. számú gyárból az akkor még Objekt 263-as (Объект 236) névre hallgató első prototípusa a SZU–152-nek (СУ–152). Február 14-én, azt követően, hogy a jármű sikerrel végezte a próbafutásokat, megrendeltek egy egész sorozatot belőle. A jármű ekkor a KV–14 (КВ–14) jelzést kapta. Végleges nevét pedig az év áprilisában kaphatta meg.[3] Később azonban a harctéren bizonyos hiányosságok merültek fel az alvázzal kapcsolatban, illetve a KV alvázakat is elkezdték fokozatosan kivonni a gyártásból, ezért szükségszerűvé vált a revizionálása a rohamlövegnek.[4]
Így már május 25-én megrendelés érkezett a javított jármű kifejlesztésére, amelynek gyártását még decemberben meg is kezdték. Az új jármű immáron ISZ–1-es (ИС–1) alvázra épült, átdolgozott, megerősített frontpáncéllal.
Az ISZU–152 követte a Tüzérségi Bizottság által már korábban megszabott felépítmény rendszert. A jármű elejében helyezkedik a küzdőtér és a lövedéktároló, míg annak hátuljában a motor és a sebességváltó. Az ágyút a jármű közepétől kicsivel jobbra tolva helyezték el és mindkét irányba 12°-os szögben lehetett mozgatni. A 4–5 fős személyzetből hárman (vezető, irányzó és töltő) az ágyútól balra helyezkedett el, míg a maradék 1–2 ember, azaz a parancsnok és opcionálisan a lövegzár üzemeltetője, az ágyútól jobbra.
Oldalanként 12 torziós rugó kötötte össze a hat–hat futógörgőt és a járműtestet. A felépítményen belül három üzemanyag tartály helyezkedett el, kettő a küzdőtérben, egy a motor mellett. Ezen felül opcionálisan még négy külső üzemanyagtartály is felszerelhető volt. A harckocsi négy akkumulátorral rendelkezett, melyeket egy 1 kW-os generátor táplált.
A jármű védelmét szolgálta két PPS géppisztoly közel 1500 lőszerrel és további 20 db repesz-kézigránát is.
1944 áprilisában egy megnövelt erejű ISZU–152-est kezdtek el fejleszteni a 100. számú gyárban. Ez lett az ISZU–152–1 avagy ISZU–152BM, mely névben a "BM" az orosz Большой Мощности kifejezést, azaz "Nagy Teljesítményt" rövidíti. Az első számú feladata az lett volna, hogy az olyan hihetetlenül erősen páncélozott német harckocsikat is semlegesíteni tudja, mint az Elefánt vagy a Jagdtiger.
A jármű egy BL-8-as, hosszú csövű, 152,4 milliméteres ágyúval készült, amely az tank alaptípusától eltérően nem tarack ágyú volt. Az ágyú hatótávolsága mintegy 18 és fél kilométer volt, a lövedéke pedig 43 kg-ot nyomott. A fegyver teljes hossza 8 méterre rúgott, azonban a hatékonysága megkérdőjelezhetetlen: két kilométeres távolságon képes volt átlőni 203 mm-es páncélokat.
Mindezek ellenére az ágyú bizonyos meghibásodásokkal és megbízhatatlansági problémákkal rendelkezett,ezek alapvetően a csőszájféket és a lövegzárat érintették. Továbbá a 8 méteres hossza, illetve a jármű orrában elhelyezett kialakítás miatt nagyban csökkentette a jármű manőverezési képességeit is.
Az ISZU–152BM problémái után a fejlesztők nem adták fel a próbálkozást egy erősebb tűzerejű jármű létrehozására és a harckocsit BL–10-es ágyúval szerelték fel. Ez az ágyú mintegy 700 mm-rel rövidebb volt a BL–8-asnál, továbbá egy módosított csőszájféket és félig-automatizált lövegzárat is kapott. További különbség a két ágyú között, hogy a BL–10, 500 méterrel rövidebb lőtávval rendelkezett.
1944 decemberében el is kezdődtek a jármű tesztelései, azonban ezek során hibák adódtak: a fegyvercső nem bizonyult elég erősnek, míg a vízszintes irányítási szög elégtelen volt. Az ágyú további fejlesztésekre vissza lett küldve, azonban nem készült el a háború befejezése előtt.
A háború után végül elkészült az ISZU–152–2 végső verziója, ám ez már sosem került sorozatgyártásba.
Az ISZU–152, 1956-ban elkészített modernizált verziója, amely a T–54-es harckocsik 800 lóerős, vízhűtéses motorjával lett felszerelve. A belső üzemanyag tartály 920 literesre növekedett, ezzel plusz 500 kilométert adva a jármű hatótávolságához. A raktározható lőszerek száma 21-ről 30-ra növekedett. Új parancsnoki kupolát és további kitekintő nyílásokat is kapott. Az alváz több elemet átemelt a T–10-es harckocsiéból, míg a felépítmény kiegészítő páncél elemeket kapott.
A harckocsi utolsó verziója, amely 1959-ben tovább vitte az ISZU–152K fejlesztéseit. A gyártása párhuzamosan folyt az ISZ–2M típuséval. A járművet felszerelték éjjellátóval, megnövelt lőszer raktározási lehetőségekkel és egy sor, belső automatizálással. A K-altípushoz hasonlóan ez a jármű is V–54K motorral lett felszerelve, azonban ennél a járműnél elhagyták a vízhűtést.
Az ISZU–152-est három különböző célra használták: nehéz páncélvadász, nehéz önjárólöveg és nehéz rohamlöveg feladatkörök ellátására. A 152 mm-es ágyúhoz egy sor különböző célú lőszert használtak, amelyek súlya 43 és 56 kg között mozgott. Használták gyalogság és harckocsi támogatásra, valamint erődítmények bevételére is.
Rohamlövegként jelentős szerepük volt az olyan elhúzódó városi harcokban, mint amilyenek Königsberg, Budapest és Berlin ostroma alatt alakultak ki. A 90-től 120 mm-ig terjedő döntött homlokpáncél kielégítő védelmet adott a legtöbb német páncéltörő ágyúval szemben, míg a 152 mm-es ágyúja nagy hatóerejű robbanó lövedékével szinte bármin át tudott törni. Ha más harckocsikat kellett támogatnia – amelyek ekkor már általában ISZ típusú nehéz harckocsik voltak – akkor azok mögött 100–200 méterrel haladt.
Hogy utcai harcokban elkerüljék a járművek Panzerfausttal történő elpusztítását, általában két gyalogos egység kísérte őket. Legtöbbször voltak közöttük mesterlövészek is, hogy minél előbb semlegesíteni tudják az ellenséget. Ha ilyesfajta védelmet nem kapott a jármű, akkor azt az ellenség könnyűszerrel meg tudta kerülni és hátulról vagy a tetején keresztül ki tudta lőni.
Bár eredetileg nem ilyen célokra tervezték, a harcszíntéren kiderült, hogy könnyűszerrel el tudott bánni a legpáncélozottabb német harckocsikkal, beleértve a Királytigrist és az Elefántot. A lövedékek puszta súlya miatt az ágyú nagy távolságon kifejezetten pontatlannak bizonyult ugyan, ráadásul csak percenként 1–3 lövés leadását tette lehetővé. Ugyanakkor találat esetén képes volt leszakítani a Tigris tank tornyát, de minimum – a robbanás erejénél fogva – elpusztítani bármilyen páncélos felfüggesztését, teljesen mozgásképtelenné téve azt. Sok esetben a robbanólövedék nem volt képes átütni az ellenséges jármű páncélját, azonban ilyen esetekben minimum súlyosan megsebesítette, de inkább azonnal megölte annak legénységét. Azok a legénységek, amelyek túlélték az ISZU–152 lövését, az esetek jelentős részében arra kényszerültek, hogy mielőbb elhagyják a járművüket.
A kurszki csatát követően kifejlesztettek egy erősebb tankelhárító lövedéket ugyan, de ennek előállítása drágának bizonyult, míg a hatékonysága csak minimálisan volt jobb az általánosan használt lövedéknél.
A jármű 90 mm-es, döntött frontpáncélja tökéletes védelmet nyújtott a németek legelterjedtebb, 75 mm-es KwK 45-ös ágyújával szemben, de még a rettegett 88 mm-es KwK 36-os ágyúval szerelt Tigris tanknak is minimum közepes távra meg kellett közelítenie az ISZU–152-t, ahhoz, hogy kárt tudjon tenni benne. Ezzel azonban már sebezhetővé tették magukat még a T–34–85-ösök ágyúival szemben is.
Mindent összevetve azonban az ISZU–152 önmagában nem tudta megállni a helyét mint páncélvadász. Ahhoz, hogy hatékonyan tudja az ilyen célú feladatokat elvégezni, 4–5 harckocsiból álló kötelékben kellett alkalmazni őket. Ennek fő oka, hogy 3 lövésnél többet a legtapasztaltabb legénység sem tudott leadni vele egy percen belül, míg a németek páncélvadászai ugyanennyi idő alatt akár 8-szor is képesek voltak tüzelni. Azonban ilyen pár tankból álló csapatokban már jelentős erőt és hatékonyságot képviseltek, ami miatt a német alakulatokban rettegés alakult ki a járművek láttán.
Ugyan az alacsony tűzgyorsasága és relatíve rövid lőtávolsága nem helyezte automatikusan az önjáró löveg kategóriába, a szovjet hadsereg mégis használta ilyen célokra. Elsősorban tüzérségi előkészítésre és gyalogsági támogatásra, mivel az ISZU-n kivül ilyen célra szinte csak vontatott tüzérséget tudtak alternatívaként használni, az pedig rendkívül sebezhetőnek bizonyult a csatatéren.
Egyik legnagyobb hibája, hogy csak csekély mennyiségű lőszer tárolására volt képes. Legjobb esetben mindössze 21 lőszert lehetett a harckocsi belsejében szállítani, ezért sok esetben a jármű „hátsó fedélzetére” erősítették a további muníciót. További probléma volt a lőszerekkel kapcsolatban a puszta súlyuk. Az általában 40, de esetenként 50 kg-ot nyomó lőszerek utántöltése több, mint 40 percet vett igénybe és csak rendkívüli fizikumú emberek tudták a műveletet véghez vinni adott időn belül.
Ezen felül problémát okozott a rövid- és hosszútávú teleszkópok közötti váltás, amely a legénység életébe kerülhetett éles szituációban.
Elsősorban a második világháború utolsó időszakának harcaiban alkalmazta először a Vörös Hadsereg, azonban ezután is hosszan hadrendben maradt, egyes példányai még az '56-os harcokban is részt vettek.
A háborút követően, a szovjet barátság jegyében egy pár példányt átadtak a Csehszlovák Néphadsereg számára, amelyek egészen az 1950-es évek végéig szolgáltak.
Az 1960-as években egy egész ezrednyi ISZU–152-est bocsátottak az egyiptomi hadsereg részére, amelyek részt vettek az egyiptomi–izraeli háborúkban, azonban csak csekély sikereket tudtak elérni. Több példány Izrael kezére került.
A Koreai háború alatt és után, ismeretlen ideig a Koreai Néphadsereg is használt néhány példányt.
1944 júniusában a Folytatólagos háború során két járművet is elfoglaltak, ám csak az egyiket használták a szovjetek ellen. Ezt a példány végül a legénysége a csatatéren hagyta, miután kezelési ismeretek hiányában nem tudták felvenni a versenyt T–34–85-ösökkel szemben.
Egyes példányok, iraki kötelékben még az irak–iráni, az 1990-es kuvaiti invázió és az 1991-es Öbölháborúban is feltűntek.
A Vörös Hadsereg egyik hadtestje 1944-ben hátrahagyott egy példány Jugoszláviában, melyet 1946-ban helyreállítottak és gyakorló harckocsiként használtak. Később a jármű nyugdíjazása után célpontnak használták és szétlőtték.
1955-ben a Szovjetunió, egy 10 éves megszállási időszak után kivonult a kínai Talien tartományból, ahol egy sor hadieszközt hátrahagytak. Többek között 67 db ISZU–152-est is, amelyek közül 45-öt megvásárolt a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg.
.jpg)
Még a háború folyamán, 1944-ben a Lengyel Népi Hadsereg is kapott 30 db ISZU–152-est, amelyek segítségével nem sokkal később meg is alakították a 25. Önjáró löveg Ezredet, ebben 10 db ISZU–152 és 22 db SZU–122 szolgált. Ez az Ezred, az 1. Lengyel Harckocsi Hadtest kötelékében (T–34-esekkel és T–34–85-ösökkel kiegészülve) részt vett a Lengyelország délnyugati részén folyó harcokban a németek ellen.
A szovjetektől kapott harckocsik még Berlin ostromában is részt vettek és egészen az 1960-as évekig szolgálatban maradtak.
Az 1950-es évek folyamán a Román Hadsereg kapott néhány tucatot a harckocsiból, melyeket az 5., 7. és 57. harckocsi osztályok kötelékében használtak, T–152 néven.
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
