szovjet közepes harckocsi, 2. vh From Wikipedia, the free encyclopedia
A T–34(три́дцатьчетвёрка)szovjet közepes harckocsi, melyet elsősorban a második világháború idején, 1941 és 1945 között vetettek be. A második világháború egyik legsikeresebb harckocsitípusának mondható. Elismertségéhez hozzájárult több eredeti, előnyös műszaki megoldása is. A harckocsi már a háború közben, de főleg utána legendává vált, ami nagyban megnehezíti az objektív, ideológiamentes megítélését.
A fejlesztés stádiumai: A-8 (BT–7M), A-20, T-34 Model 1940, T-34 Model 1941Előrenyomuló T–34-esek BrjanszknálNémetek által zsákmányolt és harcba állított T–34-esek oszlopa
A Szovjetunió megalakulása óta egy nagy ideológiai háborúra készült, ahol a régi (értsd: feudalista-kapitalista) és az új (értsd: kommunista) világrend hívei csapnak össze, ezért az első pillanattól kezdve fejlesztett és később gyártott harckocsikat minden létező kategóriában, úgy mint kis-, könnyű-, közepes-, nehéz-, gyors/lovassági-, úszóképes-, stb harckocsi. A húszas években többféle harckocsit terveztek, és több harckocsit gyártottak, mint a világ összes többi része együttvéve. A gyorsharckocsi család (BT–2, BT–5, BT–7, szó szerint lefordítva gyors mozgású harckocsi) fejlesztéséhez J. Walter Christie, amerikai harckocsitervező prototípusai szolgáltak alapul.
Az óriási darabszámok ellenére a hadvezetés egyikkel sem volt maradéktalanul elégedett, folyamatosan jobb harckocsit követelt. A fejlesztés fontosabb mérföldkövei: A-8, A-20, A-32, A-34. Ezek közül az utóbbit fogadták el.
A fejlesztést 1936-ban kezdték meg Mihail Koskin[1] vezetésével, és az első két prototípus 1940 januárjára készült el. A tervezők a két prototípussal HarkovbólMoszkvába hajtottak, hogy a Kreml urai előtt így bizonyítsák a harckocsi rendkívül jó menettulajdonságait. Ezután az akkor már elcsendesedett finn frontra irányították, ahol a Mannerheim-vonal elhagyott bunkereinek szétlövésével demonstrálták a T–34-es tűzerejét. Végül a harckocsik Minszken és Kijeven keresztül tértek vissza Harkovba. Koskin 1940. szeptember 26-án belehalt a tüdőgyulladásba, amit a rendkívül megerőltető téli próbák alatt szerzett. Helyét Alekszandr Morozov[2] vette át.
A harckocsi sorozatgyártása a tervek szerint 1940 júniusában indult volna meg, és Harkovban 500, Sztálingrádban pedig 100 T–34-est gyártottak volna az év végéig. Kulik marsall intrikái miatt azonban a tervezett 600 példányból csupán 115-öt sikerült legyártani 1940 decemberéig. 1941-ben összesen 2800 T–34-es gyártását tervezték, melyből 1800 Harkovban, 1000 pedig Sztálingrádban készült volna. A gyártás egyszerűsítése érdekében Vlagyimir Nyicenko egy 52mm páncélvastagságú öntött tornyot tervezett a harckocsihoz a hegesztett torony kiváltására. 1941 tavaszán korlátozott számú példányt már ezzel az öntött toronnyal szereltek fel. Az 1941. június 22-i német támadásig 1225 db T–34-est sikerült legyártani, melyből 967 került ki a csapatokhoz az invázió kezdetéig.
A T–34 esetében sikerült megteremteni a harckocsikat jellemző három alapvető tulajdonság – mozgékonyság, tűzerő, páncélvédettség – összhangját.
Mozgékonyság
A T–34-esek egyik fontos eleme a Christie-féle futómű speciálisan átdolgozott változata lett, mely nagy sebesség elérését tette lehetővé, de nagy mérete, tömege és ára miatt a harckocsi talán leggyengébb pontja. Azért választották, mert a kor szovjet technológiai színvonalán ez volt a legjobb elérhető. A merev és félmerev felfüggesztés rég elavult, a himbás futómű sérülékeny volt (mind megbízhatóság szempontjából, mind ellenséges tűzzel szemben), és lassabb haladást engedett, a torziós rugós felfüggesztés pedig a szovjet technológiai viszonyokhoz képest túl igényes volt, mely hozzájárult a KV–1 és KV–2 előnytelen megítéléséhez. A második világháború vége óta világszerte az összes jelentős harckocsitípus torziós rugós felfüggesztéssel készült, így a T–34 közvetlen utódjának tekinthető T–44-es is.
A V-2 motor
Mozgékonyságának másik fontos eleme volt a motorja. A 30-as évek harckocsijait jellemzően benzinmotorok hajtották, a T–34-be ezzel szemben dízelmotort építettek, ezzel sikerült növelni a harckocsi hatótávolságát, valamint csökkenteni a tűzveszélyt. Ez számos képzett legénység életét mentette meg. A 38,88 liter hengerűrtartalmú V–2 típusú V12 hengerelrendezésű öntött alumínium blokkos motor teljesítménye 500 LE volt, amelynek hengerszöge a szokásos 90° helyett a ritkábban használt 60°. Mind a 12 henger egy közös főtengelyt hajt. A motort Konsztantyin Cselpan vezetésével tervezték.
A T-34-est hajtó motor üzemeltetése során az egyik fő probléma a konstrukciósan hibás porszűrő volt. A nem megfelelően hatékony porszűrők miatt a motorba jutó por 70 órán belül tönkretehette a motort, ami gyakran előbb is bekövetkezett. A poros nyári utakon a motor egyetlen menet során annyi port szívhatott, hogy az jelentősen csökkenthette a teljesítményt.
Tűzerő
A szériagyártás 1940-ben a viszonylag elavult L-11-es löveggel kezdődött, ennek űrmérete 76,2 mm volt, mely jóval nagyobb volt a kor megszokott harckocsilövegeihez képest.
1941-től felváltotta a jóval korszerűbb F-34-es löveg, melyet a jóval drágább KV-1-ben is használtak, gyakorlatilag feleslegessé téve azt.
A szovjet mérnökök 1943-ban az eredetileg légvédelmi ágyúnak készült 85mm-es űrméretű L/51,5-es harckocsiágyút szereltek bele, amelynek páncéltörő képessége 914 méterről 30°-os becsapódási szög esetén is elérte a 95 millimétert. A szovjet mérnökök szerint ez elegendő volt a Tigrisek ellen, amelyeknek ugyan 102mm-es homlokpáncéljuk volt, de azok függőlegesen álltak, így a becsapódási szög általában nem nagyon tért el a 90°-tól.
Páncélvédettség
A T–34 megjelenésekor a nehezebb közepes harckocsik 10-15 t körüli súlyt nyomtak, a Pz IV 20 t körüli tömege hatalmasnak számított, ehhez képest a T-34 a maga 32 tonnájával más hadseregekben már nehéz harckocsi lett volna.
Páncélvastagsága 40-45 mm volt, ami megfelelt potenciális ellenfeleinek, de 60 fokkal megdöntötték, ami megnövelte a páncélzatban megteendő út hosszát, ráadásul a kor keményfém magvas lőszerei könnyen lepattantak róla. Hátránya volt, hogy a tank belsejében rendelkezésre álló teret is nagyban csökkentette, így az a személyzet számára igen szűkös lett.
Az öntött torony szabadabb alakválasztást tett lehetővé tervezőinek, mint német ellenfelei esetében, és a páncélvastagságot is jobban lehetett variálni.
Védettségét oldalról tovább növelték a nagyméretű futógörgők.[3]
Steven J. Zaloga több művében is leírta, hogy a döntött oldalpáncél jelentős hátrányokkal járt. Az ugyan igaz, hogy növelte a védettséget, viszont mellette összenyomta a tank belső terét. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a típust nagyon zsúfolt volt, ami miatt a páncélt átütő lövedékek magas valószínűséggel meggyújtottak vagy felrobbantottak valamit.
1941 nyarán a németeket sokkolta a T–34-esekkel és KV–1-esekkel történő találkozás. 37mm-es páncéltörő lövegük teljesen hatástalannak bizonyult e harckocsik ellen, lövedékei valósággal lepattantak róluk. Volt olyan T–34, amely 24 találatot kapott és még folytatta a tüzelést. A Panzer III-as harckocsiknak szemtől szemben szintén nem volt esélyük a T–34-esek és KV-1-esek ellen. A szovjetek mégsem tudták kiaknázni minőségi fölényüket és az új harckocsik java része úgy veszett oda, hogy semmi hatást sem tudott gyakorolni a hadjárat menetére. Ennek szervezeti és műszaki okai is voltak, a háború első napjaiban tapasztalható fejetlenséget, és első hónapjaiban tapasztalható stratégia teljes hiányát nem említve.
Szervezeti okok
A sztálini tisztogatások miatt hiányoztak a hozzáértő, tapasztalt tisztek, mind a stratégiai, mind a taktikai vezetésből.
A harckocsik személyzetének gyenge kiképzettsége. Egyes tankparancsnokok 20 órás kiképzésben részesültek, nem voltak tisztában a harckocsi képességeivel, sem a harceljárásokkal. A harckocsi személyzetének többi tagja még kevesebbet gyakorolhatott, egy olyan korban, egy olyan országban, ahol nemhogy harckocsit, autót se sokan láttak, és így kellett a kor csúcstechnológiáját képviselő harckocsiban vezetőnek lenni.
A rádiók hiánya. A háború nem magányos pisztolyhősök párbaja, a haditerveket folyamatosan adaptálni kell a szituációhoz és a rajok, századok mozgását koordinálni. A szovjet doktrina szerint a hajókhoz hasonlóan zászlókkal kellett volna ezt megtenni, ami harci körülmények közt lehetetlen volt.
A lőszerhiány és a pótalkatrészek hiánya. Ez 1941 telére helyreállt.
A műszaki mentőjárművek hiánya. A szovjet vezetés talán a hatalmas volumenű gyártás miatt nem tartotta lényegesnek az alakulatok felkészítését tábori körülmények közti gyors javításokra. Az előzőektől eltérően ez nem egy, a meglepetés miatti hiba volt.
Műszaki okok
A szűk, kétszemélyes toronyban a harckocsiparancsnoknak kellett a löveg célzását is végezni, így a tényleges parancsnoki teendőkre alig maradt ideje. A németek a gyakorlati tűzgyorsaságot a sajátjuk harmadára becsülték. Ez a hiba csak a T-34/85-ös 1943-as hadrendbe állításával szűnt meg.
Az optika. A gyenge minőségű célzóberendezés miatt hiába rendelkezett kiemelkedő páncélátütő képességgel (1941-ben) nagyobb távolságból mozgó célpont eltalálása gyakorlott személyzetnek is nehézséget okozott.
A löveg. A lövedék kezdősebessége alacsony volt, mind az F-34-es löveg (hosszú csövű Pz IV-hez képest), mind a D-5-ös löveg (Pz V-höz képest) esetén. Ráadásul a háború végéig hiányzott a dedikált páncéltörő lőszer, a szovjetek nagy robbanó erejű lőszert használtak e célra.
Gyatra gyártási minőség. Békeidőben csak a legjobb minőséget szerzi be a hadsereg, háború esetén viszont sokkal fontosabb a darabszám. A kommunista iparra egyébként sem jellemző a minőség-ellenőrzés magas színvonala, így gyakorlatilag minden legyártott alkatrészt beépítettek. Ezt megfejelte a gyárak keletre telepítése miatt többségében friss, képzetlen munkaerő alkalmazása, akik sokszor nem csak hogy gyárban nem dolgoztak még, de írni sem tudtak. A hegesztett páncéltest lemezei közt sokszor ujjnyi rések voltak.
Megbízhatóság: Meglehetősen sok egymásnak ellentmondó információ elérhető a T–34-es megbízhatóságáról. Pozitív megítélését a szovjet propagandán kívül két oknak köszönheti. Egyfelől az 1941 végi Moszkva környéki harcokban a német harckocsik nem indultak el, a fagyott akkumulátoruk, a téli üzemanyag és kenőanyag hiányában, és mivel a szovjetek sűrített levegős tartályról indították a motort, valamint rendelkeztek orosz körülmények közt használható üzem- és kenőanyaggal, a T-34-esek működőképesek maradtak. Másfelől a háború vége felé gyártott szovjet, valamint a háború után gyártott külföldi, főleg csehszlovák tankok megbízhatósága tényleg a kor színvonalán volt. Ezekkel szemben a negatív megítélést erősíti, hogy a háború folyamán a legtöbb fejlesztés az olcsóbb gyárthatóságot szolgálta. Ennek következtében bár sikerült a gyártás költségét lefelezni az 1941-es 270000 rubelről 1943-ra 135000 rubelre, de ennek az volt az ára, hogy a legtöbb alkatrészt már csak 2000 km-re tervezték, gondolván, hogy a háborús elhasználódás gyorsabb. Mindez magas karbantartás igényt jelentett, és például a kurszki csata idején a rendszerben lévő páncélosoknak csupán fele volt bevethető.
Egyéb apróságok. A Christie-féle felfüggesztés nagyon hangos volt. A váltó annyira nehezen járt, hogy a vezető teljesítménye egy hosszabb bevetésen gyorsan csökkent.
Mindeközben a T–34-esek folyamatos gyártása is nagy nehézségekbe ütközött. 1941 júliusában megkezdődött a gyárak Urálon túlra telepítése. Augusztus második felében a Harkovi Mozdonygyárat (183. sz. gyár) elkezdték Nyizsnyij Tagilba telepíteni, ahol Uralvagon (183. sz. gyár) néven kezdett újra termelni, de az első harckocsi csak december 20-án gördülhetett le a szerelősorról. A kieső termelés kompenzálására a gorkiji Krasznoje Szormovo gyárban is megkezdődött a T–34-esek gyártása. Az első harckocsikat novemberben kapta meg innen a Moszkvai Front. Az omszki 174. sz. gyár is ráállt T–34-es alkatrészek gyártására. 1941 második felében 1886 db T–34-es készült el, java részük Sztálingrádban.
Amikor a német 6. hadsereg Sztálingrád felé tört előre, nyilvánvalóvá vált, hogy a gyártást innen is át kell helyezni, bár a munkások a traktorgyárban, ahol az 1942 nyaráig legyártott T–34-esek 42%-a készült, szinte az utolsó pillanatig, 1942 szeptemberéig folytatták a termelést. Októbertől a szverdlovszki Uralmas gyárban folytatódott a gyártás. A tornyot átalakították háromfősre. A parancsnok függetlenítése növelte a típus hatékonyságát.
1940 és 1944 között több mint 35000 T–34/76 típusú harckocsit gyártottak le. Két fő változata a T–34/76 és a T–34/85 volt. Előbbi 76,2mm-es, utóbbi 85mm-es löveggel rendelkezett. A háború után a Szovjetunió leállította sorozatgyártását, és a T–44-es, illetve T–54-es típusokkal váltotta fel. Lengyelországban és Csehszlovákiában viszont még számos T–34/85-öst gyártottak az 1950-es években. Ezek egy része számos hidegháborús konfliktusnak résztvevője lett.
További információk Model, prototype ...
A második világháború szovjet közepes harckocsijai[4]
A T–34-es ideális típus volt a szovjeteknek egyszerűsége és olcsósága miatt. 1941-ben a kor bevett páncéltörő lövegei 37/40/45/47/50 mm-esek voltak, mindezekkel szemben a 3 hüvelykes lövegnek nem akadt párja. A németek csak szervezettségüknek és képzettségüknek köszönhették az előretörést. 1942/-43 folyamán a műszaki fölénye megszűnt, de az új 85 mm-es löveg és az új három személyes lövegtorony miatt még egyszer meglepetést okozott. 1944/-45-ben fokozatosan túlhaladottá vált. Bár a szovjetek 1944-re kifejlesztették az utódját, a T–44-est, azt csak kis sorozatban gyártották, mert a magasabb veszteségek árán is fontosabbnak tartották a nagy tömegű folyamatos gyártást. A koreai háborúra végzetesen elavult, a gyakorlatlan északi és kínai személyzeteknek nagy arányú veszteségeket okoztak az M–26-ok.
Harckocsi típusváltozatok
T–34/85
1940-es modell (Német jelölés: T–34/76A) – Az L–11-es 76,2mm-es löveggel gyártották, mely nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
1941-es modell (Német jelölés: T–34/76B) – Az előzőnél sokkal jobb L–34-es 76,2mm-es löveggel, nehezebb páncélzattal és öntöttvas toronnyal gyártották. Ára: 269500 rubel.[forrás?]
1942-es modell (Német jelölés: T–34/76C) – Több, kisebb jelentőségű változtatást vezettek be a könnyebb gyárthatóság és az alacsonyabb költségek érdekében. A vezető újfajta búvónyílást kapott, a lánctagok formáját módosították. Az alváz oldalsó páncélzatát 40mm-ről 45mm-re növelték. A gumihiány miatt új, teljes egészében acél futógörgőket alkalmaztak. A hiány enyhültével az első és az utolsó futógörgő ismét gumírozott lett. Ára: 193000 rubel.[forrás?]
1943-as modell (Német jelölés: T–34D, E és F) – Újratervezett, nagyobb, hatszögletű toronnyal gyártották, melynek homlokpáncélzata 70mm, oldalsó páncélzata pedig 52mm volt. A németek Mickey Mouse-nak hívták, mert a tornyon lévő két búvónyílás kinyitott, kerek fedele meghökkentően emlékeztetett a Disney-figura füleire. A későbbi változat parancsnoki kupolát kapott. Ellentétben a korábbi változatokkal, az 1943-as modelleknek már 75-80%-a fel volt szerelve rádióval.
T–34/57 – Kevesebb mint 324 db T–34-est 1941-ben és 1943–1944 folyamán a ZiSZ–4-es 57mm-es löveggel szereltek fel és páncélvadászként használtak. Néhányuk részt vett a moszkvai csatában.
T–34-85 1943-as modell (Német jelölés: T–34/85) – 1944. február–márciusban kis sorozatban gyártott változat, a D–5T 85mm-es löveggel és továbbfejlesztett, háromszemélyes toronnyal.
T–34-85 1944-es modell (Német jelölés: T–34/85) – Az egyszerűbb ZiSZ–SZ–53-as 85mm-es löveggel gyártották.
Panzerkampfwagen T–34(r) – Németország által zsákmányolt T–34-esek.
T–34 alvázra épített egyéb harcjárművek
Lángszórós harckocsik – Az OT–34 és OT–34–85 típusokon a homlokpáncélba épített géppuska helyére lángszóró került.
PT–34 – Aknamentesítő jármű, főleg az 1943-as és a T–34–85 változaton alapult.
Önjáró lövegek – A T–34 alvázára épített páncélvadászok.
Chant, Christopher (1994 [1996]). World Encyclopedia of the Tank: An International History of the Armoured Fighting Machine, Somerset: Patrick Stephens (Haynes). ISBN1-85260-114-0.
Coox, Alvin D. (1990 softcover edition, two volumes in one). Nomonhan, Japan Against Russia 1939.Stanford University Press. ISBN0-8047-1835-0.
Harrison, Mark (2002). Accounting for War: Soviet Production, Employment, and the Defence Burden, 1940–1945, Cambridge University Press. ISBN0-521-89424-7.
Kharkiv Morozov Machine Building Design Bureau (2006). "T-43 Medium Tank", at morozov.com.ua. URL accessed on October 5, 2006.
Liddell Hart, Basil (1951 [1999]). The other side of the hill: Germany's generals, their rise and fall, with their own account of military events, 1939–1945, London: Cassell. ISBN0-330-37324-2.
Milsom, John (1971). Russian Tanks, 1900–1970: The Complete Illustrated History of Soviet Armoured Theory and Design, Harrisburg Penn.: Stackpole Books. ISBN0-8117-1493-4.
Para, Carl (April 2002). "Military Heritage feature on the T-34" in Military Heritage vol. 3, no. 5, pp.18–20, 22–23.
Perrett, Bryan (1987). Soviet Armour Since 1945, London: Blandford. ISBN0-7137-1735-1.
Perrett, Bryan and Jim Laurier (1999). Panzerkampfwagen IV Medium Tank, 1936–45 (New Vanguard 28). Oxford: Osprey Publishing. ISBN1-85532-843-7.
Russian Battlefield (1998a). "T-34: Development History"The Russian Battlefield, URL accessed on December 27, 2005.
Mark Solonin. 22 czerwca 1941 czyli Jak zaczęła się Wielka Wojna ojczyźniana, 1(lengyel nyelven),Poznań, Poland:Dom Wydawniczy Rebis(2007). ISBN 978-83-7510-130-0 (the only English translations of Solonin's works seem to be, as of June 2011, these online chapters)
Sewell, Stephen 'Cookie' (1998). "Why Three Tanks?"[halott link] in Armor vol. 108, no. 4, p.21. Fort Knox, KY: US Army Armor Center. ISSN 0004-2420. –describes the politics surrounding the introduction of the T–34 (PDF format)
Von Mellenthin, Major General F. W. (1956). Panzer Battles: A Study of the Employment of Armor in the Second World War, First Ballantine Books Edition, 1971. New York: Ballantine Books. ISBN0-345-24440-0.
Wachowski, Tomasz (2004). "Nieznany T-34" (The Unknown T–34) in Nowa Technika Wojskowa(New Military Equipment) 11/2004, p.53. Warsaw: Magnum-X. ISSN 1230-1655.
Wright, Patrick (2001). Tank: The Progress of a Monstrous War Machine. Viking Adult. ISBN0-670-03070-8.
Zaloga, Steven J., James Grandsen (1983). T-34 in Action, Carrollton, Texas: Squadron/Signal. ISBN0-89747-112-1. – includes many photographs and drawings demonstrating the detailed differences between T–34 models
Zaloga, Steven J., James Grandsen (1984). Soviet Tanks and Combat Vehicles of World War Two, London: Arms and Armour Press. ISBN0-85368-606-8.
Zaloga, Steven J., Jim Kinnear (1996). T-34-85 Medium Tank 1944–94, Oxford: Osprey Publishing. ISBN1-85532-535-7.
Zaloga, Steven J., Jim Kinnear, Andrey Aksenov & Aleksandr Koshchavtsev (1997). Soviet Tanks in Combat 1941–45: The T-28, T-34, T-34-85, and T-44 Medium Tanks, Hong Kong: Concord Publication. ISBN962-361-615-5
Zaloga, Steven J., Peter Sarson (1994). T-34 Medium Tank 1941–45, Oxford: Osprey Publishing. ISBN1-85532-382-6.
Zaloga, Steven J. (2007). Japanese Tanks 1939–45, Oxford: Osprey Publishing. ISBN978-1-84603-091-8.
Zaloga, Steven J. (2010) T-34-85 vs. M26 Pershing, Korea 1950, Osprey Publishing, ISBN978-1-84603-990-4
Zheltov, I., M. Pavlov, I. Pavlov (1999). "Tanki BT. chast 3. Kolyosno-gusenychny tank BT-7" ("BT Tanks, part 3: BT-7 wheeled/tracked tank"), in Armada no. 17, p.13. Moscow.
Zheltov, I., M. Pavlov, I. Pavlov (2001). Neizvestnyy T-34(The Unknown T-34). Moscow: Eksprint. ISBN5-94038-013-1
Matthew Hughes–Chris Mann: A T-34-es harckocsi; ford. Amaczi Viktor, Steinmann Tünde Lívia; Hajja, Debrecen, 2000 (20. századi hadtörténet. A II. világháború híres harceszközei)
Zicherman István: A T-34-es története; Anno, Bp., 2007
Kocsis Péter: T-34 on the battlefield; Peko Kft., Keszthely, 2012 (World War Two photobook series)
Szovjetunió
_Panzer.jpg)
