Gogol 1842-ben megjelent főműve From Wikipedia, the free encyclopedia
A Holt lelkek (orosz nyelven: Мёртвые души) Nyikolaj Vasziljevics Gogol 1842-ben megjelent főműve, a 19. századi orosz irodalom egyik nagy hatású alkotása.
| Holt lelkek | |
_Nikolai_Gogol_1842_title_page.jpg) | |
| A Holt lelkek első kiadásának borítója (1842) | |
| Szerző | Gogol |
| Eredeti cím | Мёртвые души |
| Ország |  Oroszország |
| Nyelv | orosz |
| Téma | Szélhámosság. A feudális Oroszország kritikája. |
| Műfaj | regény |
| Kiadás | |
| Kiadás dátuma | 1842 |
| Magyar kiadás dátuma | 1949[1] |
| Fordító | Devecseriné Guthi Erzsébet |
| Média típusa | könyv |
| Oldalak száma | 430 (1974) |
| ISBN | helytelen ISBN kód: 963-30-7457-2 (1974) |
| Külső hivatkozások | |
| A könyv a MEK-ben | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Holt lelkek témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Alapötlete, akárcsak Gogol vígjátékának, A revizornak anekdotája, Puskintól származik. A történetet a szerző 1835 őszén kezdte írni, a következő év tavaszán Puskinnak már felolvasta az első fejezeteket. Hamarosan azonban elhagyta Oroszországot; a fejezetek többségét külföldön írta és amikor a végleges változattal 1841-ben elkészült, hazautazott. Könyvét eredetileg egy nagyobb lélegzetű mű első részének szánta. Miután otthon barátai segítségével nagy nehezen megszerezte a cenzor engedélyét, a könyv végül 1842 májusában jelent meg.
Gogol művét háromrészesre tervezte és a teljesség igényével, Dante Isteni színjáték mintájára igyekezett írni. A második rész megírásával hosszú ideig, lényegében élete végéig viaskodott, meghasonlása és alkotói válsága azonban megakadályozta az elképzelés megvalósítását. A megírt részeket többször elégette, utoljára halála előtt tíz nappal; néhány fejezet töredékesen maradt fenn. A harmadik rész egyáltalán nem készült el.
Gogol művének a poéma (elbeszélő költemény) műfaji meghatározást adta. Ebben nyilván a világirodalmi minta és Puskin Anyeginjének példája is közrejátszhatott. Bár a könyv prózában íródott, mű valóban nem „igazi” regény, számos lírai része és eposzi eleme is van („seregszemle”, hosszú körmondatos hasonlatok, stb.).
A cselekmény mozgatója a közepes rangú hivatalnok, Csicsikov alakja. Érkezésével kezdődik és elutazásával fejeződik be a történet. Az ő igyekezetére, alakoskodására fűzi fel az író az eseményeket, és az ő látogatásait, utazgatásait követheti nyomon az olvasó. Ebben az értelemben a könyv egyfajta „utazási regény”, felépítése is viszonylag egyszerű: egymáshoz lazán kapcsolódó, önálló epizódok sorozata.
A könyv tizenegy fejezetből áll. Az első és néhány utolsó fejezet eseményei egy meg nem nevezett oroszországi városban, N. kormányzóság székhelyén zajlanak. A 2–6. fejezetekben Csicsikov kocsiján (csézáján) öt földbirtokost keres fel kúriáikban. Látogatásainak egyetlen, képtelennek látszó célja: a holt lelkeket, vagyis meghalt jobbágyok tulajdonjogát vásárolja fel. A feudális Oroszországban a jobbágyokat „lelkek”-nek (dusi) nevezték. Erre utal a mű címe, melynek azonban átvitt jelentése is van: az ábrázolt figurák lényegében maguk is „holt lelkek”, egy halódó társadalmi osztály szatirikusan megrajzolt, torz képviselői.
A poéma főhőse látszólag figyelemre sem méltó alak. Az első fejezetben így ismerjük meg: „A csézában egy úr ült, nem különösen szép, de nem is csúnya, nem túlságosan kövér, de nem is túlságosan sovány, (…) nem beszélt hangosan, de túl halkan sem, hanem éppen úgy, ahogy illik (…) minden tárgykörben otthonos volt, és tapasztalt, világlátott embernek bizonyult.” Magáról szinte soha nem beszél; tud udvariasan hallgatni, de tud bókolni vagy rábeszélni is, ha a célja úgy kívánja. Látszólag segítőkész, hiszen „megszabadítja” vendéglátóit a meghalt jobbágyok után is fizetendő adótól. A történet során persze kiderül, hogy Csicsikov nagystílű szélhámos, aki finomkodó, sima modorával a legképtelenebb ajánlatot is képes elfogadtatni a vidéki uraságokkal.
A hőséről alkotott ítéletet a szerző ironikus felhangokkal kísérve segít kialakítani: „Hogy nem tökéletesség és erény hőse, az nyilvánvaló. Ki és mi hát? Gazember? Miért volna gazember? Miért ítélnénk meg másokat olyan szigorúan? Gazemberek manapság nincsenek nálunk; csak jó szándékú, kellemes emberek vannak. (…) Leghelyesebb, ha Csicsikovot jó gazdának, vagyonszerzőnek nevezzük; a szerzési szenvedély az oka mindennek, amiatt történnek olyan dolgok, amelyekre azt szokták mondani, hogy nem nagyon tiszták. Igaz, hogy az ilyen jellemben már van valami visszataszító…” (11. fejezet.)
A cselekményt és a részletező leírásokat a regény folyamán gyakran személyes reflexiók, első személyben vagy a „szerző” nevében előadott egyéni hangú bekezdések, rövid történetek, lírai kitérők szakítják meg. Ez a „szerző” nyilvánvalóan az író „képviselője”, szemléletmódjának kifejeződése a regényben. Maga Gogol is elutasította azonban a feltételezést, hogy teljesen azonos lenne vele: „Előre sejtettem, hogy a poéma lírai kitérőit félreértik majd. (…) Az összes helyet, ahol csak bizonytalanul a szerzőről beszéltem, nekem tulajdonították; elvörösödtem, amikor elkezdték magyarázni őket a javamra. Megérdemeltem!”[2]
Ez a személyes jelenlét a gogoli elbeszélőmód egyik legjellemzőbb tulajdonsága. A „szerző” kedélyesen, szinte élvezettel beszélget, megosztja velünk gondolatait, érzelmeit, máskor értékeli a leírt eseményeket, ismét máskor váratlanul elöntik az érzelmek. A jelenet, amikor a fösvény Pljuskin a papírral takarékoskodva írni kezd, váratlanul megszakad: „Hát ilyen hitvány aprólékosságig, ilyen visszataszító kicsinyességig is süllyedhet az ember? Ennyire megváltozhatik? Lehetséges, hogy mindez igaz? Lehetséges bizony, mert az emberrel minden megtörténhetik. A mostani lángolóan lelkes ifjú irtózattal hőkölne hátra, ha megmutatnák neki majdani öregkori arcképét. Vigyetek hát magatokkal mindent az útra…” Itt még folytatódik egy emelkedett stílusban előadott gondolatsor, utána rögtön vissza is térünk Pljuskinhoz. A regény legismertebb lírai kitérői a hatodik és a hetedik fejezet elején és a könyv végén találhatók.
A mű megjelenését a kortársak vegyes érzelmekkel fogadták, szélsőséges értékelések is születtek. Volt, aki a Holt lelkeket Homérosz Iliaszával igyekezett párhuzamba állítani;[3] egyesek viszont a művészi gondolat egységét, mélységét hiányolták belőle.[4] Belinszkij a korabeli orosz társadalom és a jobbágyrendszer elítélését látta benne, és örömmel üdvözölte.[5] Herzen – naplójának tanúsága szerint – kerülte a szélsőséges megállapításokat: „Apoteózist látni benne – nevetséges, csak a kiátkozást észrevenni – igazságtalan.”[6]
Kétségtelen, hogy a regény a feudális Oroszország kritikája is, ott válhatott reális történetté a holt lelkek képtelen anekdotája. Az író „a mindenki által látható nevetésen és a titkolt könnyeken át” látja, láttatja ezt a világot. A földbirtokosok szélsőséges tulajdonságokkal felruházott alakok; nevetségesek, de néhol szinte kétségbeejtőek is, akárcsak a náluk árnyaltabban megrajzolt főhős. Tulajdonságaik azonban általános érvényű tulajdonságok, és bármely kor olvasója felteheti magának a gogoli kérdést: „Vajon nincs-e bennem is valami Csicsikovból?”
Az így megrajzolt világgal különös ellentétben áll a könyv befejezése. Csicsikov száguldó trojkája egy váratlan költői képpel egész Oroszország képévé növekszik, melyet csodálatos, ismeretlen erő repít: „Oroszország, hová repülsz? Felelj! De Oroszország nem felel…” Ez a befejezés is eltérő értelmezésekre adott és ad ma is lehetőséget. Csakhogy ezzel a képpel nem az egész mű, hanem csupán az első rész ért volna véget. A befejezés vélhetően már a második részt készítette volna elő, melyben majd a szerző eredeti szándéka szerint „más, mindeddig nem is érintett húrok szólalnak meg, talán megmutatkozik az orosz lélek határtalan gazdagsága…” Mint tudjuk, ebből a második részből csak töredékek maradtak meg, a többit az író elégette.
| „Gogol rendelkezett a nevetés rettentő hatalmával, azzal a hatalommal, amely ekkora erővel még soha, senkiben és sehol, semelyik irodalomban nem fejeződött ki, amióta világ a világ. És lám, ez után a nevetés után Gogol a szemünk előtt haldoklik, agyongyötörve magát, mert nem volt ereje megteremteni és pontosan megfogalmazni azt az eszményt, amelyen képes lett volna nem nevetni.[7]” | |
A Holt lelkekhez sok illusztráció született már a 19. században is. Alekszandr Alekszejevics Agin (1817-1875) 100 rajzot készített, közülük Gogol életében 72 darab jelent meg; a teljes sorozatot a század végén adták ki.[8] Széles körben ismert P. M. Boklevszkijnek a regény szereplőit ábrázoló sorozata is. Ezek az illusztrációk nem annyira esztétikai értékük, mint inkább a mű népszerűsítése miatt jelentősek.
Az 1920-as években Franciaországban Marc Chagall készített Gogol regényéhez közel 100 metszetet.[9] A tervezett kiadás azonban nem valósult meg, így a sorozatot Chagall a moszkvai Tretyjakov Képtárnak ajándékozta. A regényt a művész illusztrációival Oroszországban adták ki 2004-ben.
A regényből számos színpadi feldolgozás készült, többek között Mihail Bulgakov is átírta színpadra, az adaptációt Moszkvában 1932-ben mutatták be.[10] Itthon Szakonyi Károly készítette el a regény színpadi változatát, ezt a komédiát a Madách Színház mutatta be 1976 decemberében, két részben. A darabot Lengyel György rendezte, Csicsikov szerepét Haumann Péter alakította.[11]
A filmes adaptációk közül a szovjet rendező, Leonyid Trauberg 1960-ban bemutatott munkáját érdemes megemlíteni.
Magyarországon a regényt először Gogol vígjátéka, A revizor bemutatójának évében, Meghalt lelkek címen adták ki. A magyar nyelvű változatok és első megjelenésük:[12]
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
