olasz humanista költő From Wikipedia, the free encyclopedia
Francesco Petrarca (Arezzo, 1304. július 20. – Arquà, 1374. július 19.) az egyik legnevesebb itáliai prehumanista költő. Életműve évszázadok óta befolyást gyakorol az olasz és az európai költészetre, hatása érződik Magyarországon is Balassi Bálinttól a kortárs Rózsássy Barbaráig.
Francesco Petrarca | |
Született | 1304. július 20. Arezzo |
Elhunyt | 1374. július 19. (69 évesen) Arquà |
Állampolgársága | Firenzei Köztársaság |
Gyermekei | két gyermek |
Szülei | Eietta Canigiani Petracco |
Foglalkozása |
|
Iskolái |
|
Kitüntetései | Poet's Crown (1341) |
Sírhelye | Arquà Petrarca[1] |
A Wikiforrásban további forrásszövegek találhatók Francesco Petrarca témában. | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Francesco Petrarca témájú médiaállományokat. | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
Ser Petracco firenzei jegyző és Eletta Canigiani első gyermekeként született. Apját, a fehér guelfek hívét 1302 októberében száműzik Firenzéből. A család előbb Arezzóba, majd Incisába, apja szülővárosába, végül Pisába költözött. 1312-ben a korabeli pápai székhely, Avignon mellett, Carpentras-ban telepedtek le, ahol Petrarca Convenevole da Prato irányítása alatt kezdte el tanulmányait. Később jogot tanult Montpellier-ben és Bolognában, majd apja halálakor, 1326 áprilisában visszatért Avignonba, ahol elmélyült filológiai tanulmányokat folytatva is vidám, nagyvilági életet élt.
1327. április 6-án, nagypénteken, a klarisszák avignoni templomában (ma Théâtre des Halles) pillantotta meg először Laura de Novest, élete nagy szerelmét, verseinek legfőbb ihletőjét. 1330-ban fölvette az alsóbb papi rendeket és Giovanni Colonna bíboros szolgálatába állt. A Colonna család támogatása révén európai utazásokat tett, amire megismerésvágya és belső nyugtalansága egyaránt sarkallta. 1337-ben jutott el először az általa oly sokszor dicsőített Rómába, majd megelégelve a mozgalmas életet, visszavonult a Sorgue forrásvidékére, Vaucluse-be. 1353-ig életének napjait hol itt, hol Avignonban töltötte, de saját bevallása szerint is „nagy megszakításokkal”,[2] mert hosszabb időt töltött Parmában, valamint megfordult többek között Nápolyban, Veronában, Padovában és Mantovában is.
Nem utolsósorban ügyes önmenedzselése eredményeképpen, 1341. április 8-án, miután vizsgát tett Anjou Róbert nápolyi király előtt, a Capitoliumon költővé koronázták.
1347 újabb fordulópontot jelentett az életében: Cola di Rienzo római felkelését támogatva szakított pártfogóival, a Colonnákkal, és élesen bírálta a pápai udvar itáliai politikáját. November 20-án Rómába indult, de végül nem teljesen világos okokból lemondott tervéről, és nem csatlakozott Cola akciójához. A következő éveket különböző észak- és közép-itáliai városokban töltötte. 1351 nyarán a pápa hívására visszatért Provence-ba, ahol csaknem két évig maradt, majd 1353 májusában végleg Itáliába költözött. A Visconti család uralta Milánóban telepedett le, amiért firenzei barátai élesen bírálták. 1361-ig maradt ott, közben a Viscontiak megbízásából követi minőségben Prágában és Párizsban is megfordult.
1361 és 1368 között rövid ideig Padovában, majd évekig Velencében élt leányával, Francescával és két unokájával, akik közül kedvencét, Francescót elvesztette: fia, Giovanni 1361-ben bekövetkezett halála után így újabb súlyos csapás érte a költőt. Több levelet váltott ez idő tájt művelt barátaival, akik mesterükként tekintettek rá, köztük Boccaccióval.
1368-ban Padovába költözött, ahol két évig maradt, majd életének utolsó esztendeit egy Arquà nevű falucskában töltötte. Itt érte a halál 70. születésnapja előtt egy nappal, 1374. július 19-én.
Legnagyobb hatású műve, olasz nyelvű Daloskönyve (Canzoniere) elé Petrarca eredetileg a „Népnyelven írt dolgok töredékei” (Rerum vulgarium fragmenta) címet illesztette, mellyel a kötetnek különböző időkben született darabjaira és a költői léleknek arra a „széttöredezettségére” is utal, amely a szerelem szenvedélyének következménye. A Daloskönyv 317 szonettet, 29 canzonét, 9 sestinát, 7 balladát és 4 madrigált ölel fel, s két részre, a Laura életében és halála után írt versekre tagolódik, bár nem a versek keletkezésének időrendje a fő szervező elv. Tematikailag ugyan a Laura iránt érzett szerelem áll a középpontjában, de található benne néhány más tárgyú költemény is: például a két híres hazafias canzone – Itáliám (CXXVIII), Nemes szellem (LIII) – vagy az avignoni pápai udvar korruptsága ellen írt három „babiloni” szonett (CXXXVI–CXXXVIII).
A költő élete első felében Afrika (Africa) című, latin nyelven, vergiliusi modorban megírt, Scipio Africanusról szóló eposzát tartotta a fő művének, de végül nem sikerült befejeznie, a tervezett tizenkettőből csak kilenc énekkel készült el.