ukrán zeneszerző, karmester, tanár. From Wikipedia, the free encyclopedia
Borisz Mikolajovics Ljatosinszkij, ukránul Бори́с Микола́йович Лятоши́нський (Zsitomir, 1895. január 3. / régi naptár szerint 1894. december 22. – Kijev, 1968. április 15.) ukrán zeneszerző, karmester, tanár.
| Borisz Mikolajovics Ljatosinszkij | |
 | |
| Született | Борис Миколайович Лятошинський 1895. január 3. Zsitomir |
| Elhunyt | 1968. április 15. Kijev |
| Állampolgársága | |
| Szülei | Nikolay Liatoshynsky |
| Foglalkozása | zeneszerző karmester zenetanár |
| Iskolái |
|
| Kitüntetései |
|
| Sírhelye | Bajkove temető |
.png){kind=small} | |
| Borisz Mikolajovics Ljatosinszkij aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Borisz Mikolajovics Ljatosinszkij témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
1895. január 3-án született az akkor az Orosz Birodalomhoz tartozó ukrajnai Zsitomirban.[1] Szülei mindketten képzett és zenéhez értő emberek voltak; a fiuk otthoni oktatásban részesült. Borisz gyermekkora alatt a Ljatosinszkij család különböző ukrajnai városokban élt. Apja, Mikola Leontyijovics Ljatosinszkij történelemtanár volt, aki pályafutása során Zsitomirban, Nemirivben, Kijevben és Zlatopilban tanított.[2][3] Ljatosinszkij anyja, Olha Boriszovna zongorán játszott és énekelt. Borisznak volt egy Nyina nevű nővére.[3]
A család nagy becsben tartotta a lengyel irodalmat és történelmet; Borisz gyermekként sokat olvasott, főleg Henryk Sienkiewicz és Stefan Żeromski történelmi és romantikus műveit. Korai zeneműveit Borisz Jaksza Ljatosinszkij névvel szignózta, felhasználva egy lengyel lovag[4] nevét, aki a grünwaldi csatában harcolt. Legkorábbi művei között találhatók mazurkák, keringők és egy Chopin-szerű scherzo, amelyek alig hasonlítanak későbbi kompozícióihoz.[5] A család lengyel ága miatt Ljatosinszkij műveinek jó részében központi helyen állnak a lengyel témák. Zsitomir, a Volhíniai kormányzóság – jelentős számú lengyel kisebbség által lakott – járásának kulturális és igazgatási központja volt. Borisz első zenetanára is lengyel származású volt.[5]
Ljatosonszkij 1913-ban végezte el a zsitomiri gimnáziumot. Emlékezéseiben azt írta, hogy az iskolában valódi érdeklődés támadt benne a zene iránt; jól hegedült és megírta első zeneműveit,[2] többek között egy zongorakvarttettet. Az eredetiséget nem mutató darabok elárulták zenei tehetségét, ezért apja támogatta zeneszerzői tevékenységét. Zlatopolban Ljatosinszkij zongoraleckéket vett egy tanártól, akire utóbb meleg hangon emlékezett vissza. 1914-ben ismerte meg jövendő feleségét, Margarita Carevicset.[3]
A zenetudósok korábban úgy gondolták, hogy Ljatosinszkij első műve egy mazurka volt, amit 1910. január 20-án, 15 éves korában írt. Valójában Ljatosinszkij az 1910-es években 31 különböző műfajú darabot szerzett, amelyek korábbi életrajzírói nem ismertek; ezek közül 20-at 2007-ben fedeztek fel.[6]
1913-ban Ljatosinszkij apja tanácsára beiratkozott a kijevi egyetem jogi karára. Amikor zongorakvartettjét nyilvánosan előadták az apja születésnapja alkalmából, a helyi sajtó dicsérte a darabot annak ellenére, hogy azok számára, aki hallgatták, a zongora túl domináns volt. Ljatosinszkij családja úgy döntött, hogy felkérik Reingold Glière zeneszerzőt, az újonnan megnyitott kijevi konzervatórium igazgatóját és tanárát, hogy zeneszerzésre tanítsa a fiatalembert. Az anya elvitte Glière-nek a kvartett paritúráját, és Glière beleegyezett az óraadásba.[3] Fennmaradt egy levelezőlap, amelyen Glière meghívja Ljatosinszkijt az első órára.[7] (Glière halála után Ljatosinszkij befejezte és hangszerelte tanára hegedűversenyét, és 1964-ben a Lírikus költemény-t az ő emlékének ajánlotta.)[8] Ljatosinszkij korai műveinek stílusát családja, tanárai és jövendőbeli felesége, Margarita Carevics befolyásolták. Jövendőbelijének 1914 és 1916 között írt leveleiben leírta első gondolatatit a zeneszerzésről.[9]
Ljatosinszkij beiratkozott a konzervatóriumba,[1][2] ahol 1918-ban végzett.[10] Következő évben a konzervatóriumban kapott állást a zeneszerzés tanáraként. Diákévei alatt írta 1. vonósnégyesét (1915) és 1. szimfóniája (1913–1919)[2] Ihor Szavcsuk és Tetyana Homon muzikológusok szerint korai zongoradarabjai közül talán a Gyászprelúdium a legtragikusabb, amelyet 1920. december 19-én, apja halálának napján írt.[11]
Életének ebben az időszakában Csajkovszkij, Glazunov és Szkrjabin hatott rá.[12] Akkoriban az Orosz Birodalomban sok fiatal zeneszerző gondolta azt, hogy Szkrjabin kísérletei fordulópontot jelentenek a zenében. Ljatosinszkij 1. zongoratriója (1922) hegedűre, csellóra és zongorára dinamikusabb és bonyolultabb előző munkáinál.[13]
1922 és 1925 között Ljatosinszkij zeneszerzést tanított a kijevi konzervatóriumban, emellett megszervezte és vezette az Ukrán Kortárs Zenei Társaságot.[14] 1935-ben professzorrá nevezték ki.[15] Az 1920-as években a kommunista bárt bevezette a „korenizáció” politikáját, amely az őshonos kultúrák támogatása által próbálta aláásni az imperialistának tekintett uralmat. A „korenizáció” (gyökeresítés, nativizálás) olyan kulturális légkört teremtett, amely kísérletezésre és újításra ösztönözte Ljatosinszkijt és kortársait.[16]
Az 1920-as évek első felében Ljatosinszkij főleg kamarazenét szerzett hegedűre és zongorára, olyan műveket mint például a 2. vonósnégyes, Trió zongorára, hegedűre és csellóra és két zongoraszonátát.[17] Ezen kívül dalokat is írt, néhányat régi kínai költők verseire.[18] egy hét zongoradarabból álló sorozatot (1925), zongoraszonátákat (1924 és 1925).[19]
Az 1920-as évek során Ljatosinszkij írt egy sor románcot Heinrich Heine, Konsztantyin Balmont, Paul Verlaine, Oscar Wilde, Edgar Allan Poe, Percy Shelley, Maurice Maeterlinck verseire (1922–1924).[20] További művei a Szonáta hegedűre és zongorára (1924) és a 3. vonósnégyes-[21] Aranygyűrű című operája (1929), amely Ivan Franko regényén alapul,[21] az ukránok harcát írja le a mongol támadók ellen a 13. században.[18] Úgy tartották, hogy az Aranygyűrű nem felelt meg a kommunista párt ideológiájának.[22] Második operája, a Scsorsz (1937),[21] Mikola Scsorsz ukrán kommunista történetén alapul, és az első világháború utáni konfliktusos időszakban játszódik.[18] Az 1. zongoraszonátát 1926-ban kiadták Moszkvában.[23] Ugyanebben az évben komponált egy ukrán népzenei motívumokon alapuló nyitányt; ez volt az első próbálkozása arra, hogy saját zenei stílusába beillessze az eredeti népi dallamokat.[21][24] Az év júniusában Glière bemutatta Ljatosinszkij 1. szimfóniáját. (A művet Ljatosinszkij életében többet nem tűzték műsorra; a következő előadására 1970-ben került sor.)[25]
1931–1932-ben írt egy zenekari szvitet.[26] 1932 és 1939 között az Ukrajnai Zeneszerző Szövetségének elnökségi tagja volt.[2] Az odesszai Opera- és Balettszínház megbízásából Tadzsikisztánba utazott, hogy tanulmányozza a népzenét és írjon egy balettet az ottani emberek életéről.[27] 1932-ben írta meg Három dal tadzsik témákra című művét hegedűre és zongorára.[26]
1935 és 1938, valamint 1941 és 1944 között Ljatosinszkij hangszerelést tanított a moszkvai konzervatóriumban.[1] 1939-ben betöltötte az Ukrán Zeneszerzők Szövetségének elnöki tisztségét.[28]
1933-ban a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének elnöksége megbízta 2. szimfóniájának megírásával, amelyet több más ukrán zeneszerző művével együtt Moszkvában mutattak volna be.[29] Ljatosinszkij hat hónapon át dolgozott a szimfónián 1934-ben.[29] A művet még bemutatás előtt kritizálta a sajtó, és egyik kritikusa „üres, erőltetett” műnek nevezte.[29] A Grigorij Ordzsonikidze halála miatt elrendelt nemzeti gyász miatt a bemutató elmaradt.[30]
A második világháborúban, amikor a Szovjetuniót megtámadó német hadsereg Kijevet veszélyeztette, a moszkvai kormányzat azon dolgozott, hogy megvédje a város legfontosabb művészeti intézményeit és művészeit. A színházakat, zenekarokat és zeneszerzőket a Szovjetunió belsejébe evakuálták.[31]
A moszkvai konzervatórium több karát a Volga melletti Szaratovba evakuálták, és Ljatosinszkij is oda került kollégáival együtt.[2] Itt az ukrán nyelvű Tarasz Sevcsenko rádióadó a politikai beszédek mellett naponta játszotta Ljatosinszkij ukrán népzene-feldolgozásait. Szólóműveket és kamarazenét szerzett, amelyek közül az Ukrán kvintett zongorára és vonósokra (1942) kapcsán 1943-ban állami díjjal tüntették ki.[31] További művei ebből az időszakból a 4. vonósnégyes (1943), egy vonósnégyesre írt, ukrán népi dallamokon alapuló szvit (1944), valamint egy szvit fafúvós hangszerekre (1944).[2] Kapcsolatot teremtett és együtt dolgozott a helyi koncertterem és rádióbizottság vezetőivel. Irányítása alatt az ukrán zenei kéziratokat biztonságos helyre szállították.[32]
1943 szeptemberében Ljatosinszkijt meghívták egy évre a moszkvai konzervatóriumba, de Kijev felszabadítása után, 1943. november 10-én az első repülőjárattal egy küldöttség tagjaként, Makszim Rilszkij, Mikola Bazsan és Mihajlo Derehusz társaságában visszautazott a városba.[33]
A háború után több szimfonikus zenedarabot írt: Возз'єднання ([Újraegyesítés], 1949); Tarasz Sevcsenko szvit (1952);[18] Szláv zongoraverseny (1953);[21] На берегах Вісли ([A Visztula partján], 1958);[18] a 3., 4. és 5. szimfóniát, valamint a Szláv nyitányt (1961).[2] Az 1955-ben írt Grazsina, amelyet Adam Mickiewicz halálának 100. évfordulójára írt, a költő Grażyna című költeményén alapul, és hősnője Német Lovagrend ellen harcolt,[34] A Lengyel szvitet (1961) barátjának, Grazyna Bacewicz, lengyel zeneszerzőnek és hegedűművésznek ajánlotta.[24]
1948-ban amikor a „zenei formalizmust” ismét támadások érték, Ljatosinszkij 2. szimfóniáját nemzetellenesnek és formalistának minősítették. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága szerint „Az ukrán zeneművészetben a nemzetellenes formalista irányzat elsősorban B. Ljatosinszkij zeneszerző műveiben nyilvánult meg. Ez a mű diszharmonikus, a zenekar indokolatlanul dübörgő hangjaival zsúfolt, amelyek lehangolják a hallgatót, dallam szempontjából pedig - a szimfónia szegényes és színtelen.”[29] Miután a mű előadását betiltották, Ljatosinszkij ezt írta barátjának, Glière-nek: Zeneszerzőként halott vagyok, és nem tudom, mikor támadok fel.[15][30]
A 3. szimfóniát évekig nem játszották közönség előtt. Natan Rahlin karmester elég bátor volt ahhoz, hogy egy teltházas matinén előadja. Ljatosinszkij Glière-nek írt levele szerint a zsúfolt terem szó szerint állva tapsolt. Mindazonáltal a zeneszerzőt azzal vádolták, hogy absztrakt módon értelmezi a békeharcot, és a szimfónia nem tükrözi a szovjet valóságot.[30] A hruscsovi enyhülés idején Az aranygyűrű-t felújították, és Dmitro Szmolics rendezésében Lvivben műsorra tűzték.[22]
Az 1960-as években Ljatosinszkijnak, aki akkor a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének volt a tagja, megengedték, hogy 'kulturális' utazásokat tegyen külföldön. Felesége társaságában többek között Ausztriában és Svájcban járt. Tagja volt a moszkvai nemzetközi Csajkovszkij verseny (1958 és 1962), a liège-i belga kvartettverseny (1956, 1959 és 1962) és a kijevi Mikola Liszenko Zenei Verseny (1965) zsűrijének.[1] Az Ukrán Nemzeti Filharmónia művészeti igazgatójaként és az Ukrán Állami Rádióbizottság tagjaként tevékenykedett.[2] Többször járt Lengyelországban a Varsói Zenei Ősz kortárs zenei fesztiválon. 1957 a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének képviseletében Bulgáriába utazott a Mihail Glinka halálának 100. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségekre.[33]
Életének utolsó éveiben fejezte be Ünnepélyes nyitány-át (1967).[18] 1968. április 15-én hunyt el,[1] és a kijevi Bajkove temetőnek temették el. Sírjára utóbb mellszobrát állították fel.[2]
Zsitomirban emlékművet emeltek tiszteletére. Kijevben emléktáblát helyeztek el a házon, ahol 1944 és 1968 között lakott, és utcát neveztek el róla.[2] A vorzeli történelmi és kulturális múzeumban egy terem viseli a nevét.[7]
1992-ben a Kijevi Kamarakórus és egy újonnan alakult kamarazenekar Borisz Ljatosinszkij Klasszikus Zenei Együttes néven egyesültek.[37] A harkivi zeneiskola szintén az ő nevét viseli.[3] 2020-ban a harkivi zenei fesztivál keretén belül elindították a Borisz Ljatosinszkij Fiatal Zeneszerzők Versenyét.[38] 2022-ben az OperaVision streamerszolgáltató Ljatosinszkij Az aranygyűrű című művét tűzte műsorra az opera világnapján hét ország zenei intézményeinek a közreműködésével.[39]
Ljatosinszkij számos különböző műfajú művet írt, köztük öt szimfóniát, szimfonikus költeményeket, kisebb zenekari és vokális műveket, két operát, kamarazenét illetve zongoradarabokat.[1][40] Közel 50 dalt írt,[15] és négy vonósnégyest alkotott 1915-ben, 1922-ben, 1928-ban és 1943-ban.[21] Legkorábbi műveire Szkrjabin és Sergey Rachmaninov expresszionizmusa hatott.[41] Ljatosinszkij modern európai stílusban és technikával alkotott, ügyesen kombinálva ezeket az ukrán témákkal.[28] Amikor 1940-ben Dmitrij Sosztakovics látogatást tett a Szovjet Zeneszerzők Szövetsége kijevi fiókjánál,[42] Ljatosinszkij és Levko Revuckij zenéjét emelte ki a „magas szintű kézművesség” miatt, amely „kellemesen lenyűgözte”.[43] a második világháború után Ljatosinszkijt formalizmussal és degeneratív művészet alkotásával vádolták meg.[44]
Ljatosinszkij fő művei Az aranygyűrű és Scsorsz című operái, az öt szimfónia, a Nyitány ukrán népi témákra (1926), a Tarasz Sevcsenko (1952) és Rómeó és Júlia (1955) című szvitek, a Grazsina című szimfonikus költemény (1955), a Szláv zongoraverseny (1953), valamint Glière hegedűversenyének befejezése és hangszerelése (1956).[15] Szerzett filmzenét is, többek között a Karmeljuk (1931), Ivan (1932) Tarasz Sevcsenko (1951), Ivan Franko (1956) és Grigorij Szkovoroda (1959) című filmekhez.[15]
Ljatosinszkij szimfóniái „tükrözik megírásuk időszakának feszültségeit.”[24] Az 1. szimfónia (1918–1919), amelyet zeneszerzői záróvizsgájára írt, amikor Szkrjabin és Wagner hatása alá került, sokkal dallamosabb a későbbi négynél.[34] Az 1923-ban Glière vezényletével bemutatott mű[45] az 1999-ben megjelent The Penguin Guide to Compact Discs szerint „jól kidolgozott, magabiztos” alkotás.[46] Víziója a háborúról hasonló ahhoz, amit Nyikolaj Mjaszkovszkij 5. szimfóniája tartalmaz. Ferrucio Tammaro zenetörténész szerint a szimfónia fináléja „nem csak dinamikus, hanem hősies is, szoros összhangban a kialakulóban lévő szovjet szimfonizmus ízlésével.”[47]
A 2. szimfónia (1935–1936)[21] zenéje úgy értelmezhető, hogy a szovjet élet valóságát ábrázolja, gyakran atonalitást használva. A hagyományos három tételes szerkezetben írt mű tele van kontrasztokkal.[44] Ezt a romantikus művet a cenzúra miatt csak 1964-ben mutatták be.[24]
A harcias 3. szimfónia (1951–1954),[21] első tételét Sosztakovics jobban ismert 7. szimfóniájához hasonlítják, de többi részei, például a második tétel kezdete vagy a mű vége, ahol a nyitó tételben hallott népdal rézfúvósok és harangok kíséretével tér vissza, egyéni módon lírai, hangszerelése fantáziadús.[48] Szimfóniái közül ez a leghosszabb és talán a legnépszerűbb, és ugyanolyan lírai, mint az első.[34] A The Penguin Guide to Compact Discs szerint a 3. szimfónia „erősen igyekszik, hogy jó szovjet szimfónia legyen”;[46] a mű magabiztosan hangzó fináléja pont azt a célt szolgálja, hogy az alkotás politikailag elfogadható legyen.[24]
Ljatosinszkij utolsó két szimfóniája teljesen különbözik az előzőektől. Valentin Szilvesztrov zeneszerző, Ljatosinszkij tanítványa visszaemlékezései szerint a Ljatosinszkij az utolsó két szimfónia írása közben „olyannak tűnt, mint aki más bolygóról érkezett.”[34][49] Marianna Kopicja muzikológus szerint az ukránok a két művet a modern ukrán zenei kultúra csúcspontjának tekintik.[49] A 4. szimfónia (1963) atonális jellege miatt kihívást jelent a hallgatónak,[34] és az előző műveknél sokkal inkább emlékeztet Sosztakovicsra.[46] A lassú második tétel sötéten kezdődik, de ezt egy harangokkal kísért kórus követi és egy celesta, amely Bruges városát írja le, "egy rövid, de igazán kísérteties találmány."[50]
Az 5. "szláv" szimfónia (1965–1966)),[21] orosz ortodox liturgikus zenét is tartalmaz; zenéje sokkal inkább posztnacionalista jellegű, mint a szerzőnek ugyanebben az időszakban írt művei. A mű főtémája egy orosz népdal, a melléktéma egy jugoszláviai dal.[46] Glière 3. szimfóniájához hasonlóan a legendás orosz harcosra, Ilja Muromecre utal.[34]
1937–1938-ban írta Scsorsz című operáját, 1939-ben az Ünnepélyes kantátá-t.[2] 1927-ben hangszerelte Mikola Liszenko Enejida című 1910-es vígoperáját, 1936–1937-ben pedig Liszenko Tarasz Bulba című operáját.[15] Ez utóbbiból 1964-ben Lev Revuckijjal együtt új, rövidebb és áthangszerelt változatot készítettek.[51]
1930-ban bemutatott, Az aranygyűrű című operája az ukrán történelmi opera legjelentősebb darabja a 20. század első felében. A zene és a librettó történelmi, mitológiai és társadalmi témákat ölel fel, és Ljatosinszkij zenéje szervesen ötvözi a kortárs zenei kifejezésmódot az ukrán népi motívumokkal. Az aranygyűrű volt az első zenekari szimfonikus mű az ukrán opera történetében. Egy kísérleti időszak végén jelent meg, aminek a sztálinizmus vetett véget.[1][52] Az elkövetkező három évtizedben az opera nem tudott meggyökerezni a repertoárban.[22]
A kritikusok dícsérték Ljatosinszkij kisebb lélegzetű műveit, mint például a 2. vonósnégyesből az Intermezzo (1922) és az 1964-ben Glière emlékére írt elégia.[24]
Ljatosinszkij a 20. század egyik legelismertebb és legbefolyásosabb ukrán zeneszerzője,[34] és az ukrán modern zenei iskola egyik kulcsfigurája.[15] A The New Grove Dictionary of Music and Musicians szerint egyike annak a három ukrán művésznek, akik a 20. század első felében nemzetközi elismerést szereztek, és a legkiválóbb ukrán zeneszerző Dmitrij Bortnyanszkij 1825-ben bekövetkezett halála óta.[1]
Tanítványai között voltak Ihor Belza, Ihor Samo, Roman Verescsahin, Olekszandr Kanerstejn, Hlib Taranov, Miroszlav Szkorik, Jevhen Sztankovics, Leszja Dicsko, Leonyid Hrabovszkij, Ivan Karabic és Szilvesztrov,[28][15] aki egy szimfóniát ajánlott tanárának. Ljatosinszkij tanítási módszerét az jellemezte, hogy a diákjainak meg kellett tanulniuk önállóan gondolkodni.[53]
Barátjával és tanárával, Glière-rel folytatott levelezését 2002-ben adták ki.[15] 2018. október 28-án a kijevi Szent Katalin lutheránus templomban koncertet rendeztek Ljatosinszkij kórusműveiből; ez volt az első gyűjtemény a zeneszerző kórusműveiből Ukrajna függetlenségének elérése óta.[54]
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
