növényfaj From Wikipedia, the free encyclopedia
Az óriás tuja (Thuja plicata) a tűlevelűek (Pinopsida) osztályában a fenyőalakúak (Pinales) rendjébe, sorolt ciprusfélék (Cupressaceae) családjában a tuja (Thuja) nemzetség) egyik faja. Rendszertanilag helytelenül, de gyakran vörös cédrusnak is nevezik.
 | ||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 A növény | ||||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||
Nem fenyegetett       | ||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||
| ||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||
| Thuja plicata Donn ex D.Don in A.B.Lambert, Descr. Pinus 2: 19 (1824) | ||||||||||||||||
| Szinonimák | ||||||||||||||||
| ||||||||||||||||
| Elterjedés | ||||||||||||||||
 Elterjedési területe | ||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Óriás tuja témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Óriás tuja témájú médiaállományokat és Óriás tuja témájú kategóriát. | ||||||||||||||||
Az Észak-Amerikában honos két tujafaj egyike — a másik a kontinens keleti részén honos nyugati tuja (Thuja occidentalis). Az angolban a 'tuja' jelentésű latin „Arborvitae” szó jelentése 'életfa'. Érdekes módon az északnyugati őshonos népek is ehhez hasonlóan nevezték, „hosszú életet adó”-nak mondták.[1]
Tudományos neve, a „plicata” görög eredetű. Jelentése „lemezekbe hajtott”, mivel kis pikkelyleveleinek mintázata hajtásokra emlékeztet.[2]
A magyar 'óriás tuja' nevet mérete miatt kapta.
Angolul számos névvel illetik:
Virágporának vizsgálata és a radiokarbonos kormeghatározás szerint mintegy 6600 éve jelent meg a Fraser-folyó völgyében.[3] Ott jó élőhelyre talált, és 500 éve már a környező hegységek növényzetének majdnem a fele óriás tuja volt.[3] Ma a kontinens északnyugati részének legelterjedtebb fája, amely fontosabb elterjedési területein a növényzet össztömegének mintegy 20 %-át adja.[3] Fő elterjedési területe az USA északnyugati és Kanada délnyugati része. Emellett jelentős állományai nőnek Alaszka déli részén, Brit Columbiában, Észak-Kaliforniában és Nyugat-Montanában.
Nagy fa: magassága 12-45 méter, átmérője akár 7 méter is lehet. Koronája szabályos kúp alakú. Szétterülő ágai kissé lehajlanak — olyannyira, hogy ha magányosan nő, a földre fekhetnek. Vezérhajtása felszálló rakétához hasonlatosan mereven fölfelé tör. Zárt erdőkben felkopaszodik, mert ilyen helyeken csak a felső ágaknak jut fény.[2] Az elterjedt „vörös cédrus” nevet sötét vörösbarna kérgéről kapta. Ez a kéreg puha és rostosan bordás; ültetvényekben többnyire szürkésebb és keményebb. Ágrendszere sűrű.
Széles és lapos, elágazó, fényes pikkelylevelei a törpehajtások két oldalán 90 fokos szögben követik egymást. A levelek színe sötét olajzöld (télen bronzos árnyalattal), fonáka fénytelen, rajta fehér pontocskák sora jelöli a gázcserenyílásokat. A levél erezete felül és alul is zöld. Nemcsak a megdörzsölt levelek illata kellemes, de maguktól is illatoznak: melegebb napokon a növény környékét ananászra, illetve jezsámenre emlékeztető illat lengi be.
Fölálló, karcsú, tojásdad tobozok hossza 15-20 mm szélessége 4-5 milliméter. A fiatalon sárgászöld, éretten barna tobozt 8-12 vékony, egymásra hajló pikkely borítja.
A legnagyobb óriás tuja a Csendes-óceántól 34 kilométerre, Washington államban, az Aberdeen melletti Quinault-tó északnyugati partján álló Quinault Lake Red Cedar. Ebben a fában 500 köbméter faanyag van (összehasonlításképp: a legnagyobb ismert fa egy óriás mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum) — Sherman tábornok fája — 1480 köbméter faanyaggal). Ez 55 méter magas; átmérője és 6,04 méter (Van Pelt, 2002). A Brit Columbia-i Vancouver-szigeten, a MacMillan Provincial Parkban 1972-ig élt egy 800 éves és 74 méter magas példány is, de a vandálok felgyújtották és leégett.
A felnőtt fákban termelődő thujaplicin gombaölő anyag, ami megakadályozza a fa elkorhadását. A fiatal fák viszont gyorsan korhadnak — annyira gyorsan, hogy egyes fákban ez a folyamat még életükben elkezdődik — emiatt üres törzsű példányokat is lehet találni.[1]
Gyakran társul a duglászfenyővel (Pseudotsuga) és a hemlokfenyővel (Tsuga).
Párás, csapadékos és meleg helyen érzi jól magát — a Nagymedve esőerdőben 1370 méterig.[1] Egyaránt kedveli a sűrű erdőket, a hegyoldalakat, a folyómedencéket és a mocsarakat.[4] Az árnyékos helyeken is képes szaporodni. A hűvösebb és nedves helyeken fagyérzékeny. A dugványról szaporított példányok érzékenyebbek a fagyra, mint a magoncok.
A hegyoldalakon növő példányok csúcsát a nagy szelek rendszeresen letörik, de állandóan megújulva ezer évig vagy akár is tovább is élhetnek. A Queen Charlotte-szigeteken több 900 éves fa nő. A száraz, illetve szennyezett levegőt rosszul tűri, ezért nagyvárosokban viszonylag ritka. Óceáni éghajlaton a gyűjteményekből gyakran kivadul.
Az idős növények földre hajló ágai gyakran legyökeresednek, és ezek a fák lassan ligetekké fejlődnek.
A fája egyenes és sima, kevés boggal. A puha, vörösesbarna fát nemcsak különleges megjelenése és illata miatt kedvelik, de azért is, mert nem korhad. Utóbbi tulajdonsága miatt a kültéri építkezéseknél igen kedvelt; készülnek belőle villanyoszlopok, hajópadlók és tetőzsindelyek.
Mivel olajai elűzik a molyféléket és az egyéb kártevőket, előszeretettel készítenek belőle ruhásszekrényeket és ládákat; egy jobb láda több mint 100 évig megtartja olajos illatát. Mivel könnyű, rugalmas és erős, gitárok tetőanyagának is jó.
Dísznövényként sövénnyé is nyírható. A mérsékelt öv számos tájára betelepítették, egyebek közt:
Nyugat-Európában erdészeti hasznosításával is próbálkoznak.
Számos kertészeti változatát szelektálták ki.
Fontos szerepet tölt be az észak-amerikai bennszülött kultúrákban. Brit Columbia címerfája.
Az északnyugati partvidéki és fennsíki indiánok történelmének, hitvilágának igen fontos része. Egyes törzsek „az óriás tuja népének” nevezték magukat, mivel életmódjuk fontos része volt.[5] Nemcsak házaikat építették fájából, de abból faragták totemoszlopaikat és számos használati, illetve szakrális tárgyukat (maszkokat, szerszámokat, dobozokat, táblákat, kenukat és a vallási szertartásokhoz használt különféle tárgyakat). Gyökeréből kérgéből kosarat fontak, kötelet sodortak és takarót szőttek.[5]
Sok régészeti lelőhelyen találták meg az óriás tuja használatának nyomait. A Vancouver mellett Glenrose-lelőhely őskori (5000-8000 éves) szemétlerakó volt; innen fából és agancsból készült tárgyak kerültek elő.[6] Vancouver nyugati partján, Yuquot településen 3000-4000 éves tárgyakat fedeztek fel.[6] Ugyancsak Vancouver mellett, a 3000 éves Musqueam-lelőhelyen kéregkosarakat találtak; ezeket öt különböző stílusban fonták. A kosarak mellett kötelek és vízijárművek is voltak.[3] A Pitt-folyó völgyéből 2900 éves fejszék és kosarak kerültek elő.[3] A Vancouver-sziget keleti felén 1000 éves fatárgyakat fedeztek fel.[3]
A parti szelisek egyik legendája az óriás tuja eredetének története. Eszerint élt egy bőkezű férfi, aki megadott az embereknek mindent, ami csak kellett nekik. Amikor a Nagy Szellem meglátta ezt, azt mondta, hogy a bőkezű ember sírjábó egy óriás tuja fog kinőni, hogy így is hasznára legyen az embereknek: gyökeréből kosarakat, kérgéből ruhákat és fájából lakóhelyeket készíthetnek.[6]
Az őslakók a fát primitív fejszéikkel vágták ki; legértékesebb tárgyaik ezek a fejszék voltak — annyira, hogy az európaik által behozott tárgyakra sem cserélték le őket. Az őslakók által használt könyökfejszéről részletesen az az Alexander Walker számolt be, aki a Captain Cook nevű prémkereskedő hajón volt beosztott tiszt,. Az indiánok nem akarták felcserélni kedves tárgyukat az európai fűrészre vagy fejszére. Ha mégis elfogadták a fehérek szerszámait, ezeket átalakították, hogy a megszokott módon használhassák őket.[7]
Szerszámaikat általában kőből (például obszidiánból), csontból, vagy a kemény fájú hemlokfenyőből készítették; a fejszéjük mellett jellemzően kalapácsokat, ékeket, vésőket és késeket használtak. Washington államban, Ozette-nél körülbelül 800 éves vastárgyakat találtak, ez jóval meghaladja az európaiak ideérkezését.[7] Amikor James Cook kapitány a térségben járt, látta, hogy majdnem minden fontosabb tárgy vasból készült.[7] Az egyik feltételezés szerint ezek a vastárgyak Kelet-Ázsiából származhattak és egy hajóroncsból menthették ki őket; a másik hipotézis szerint az ittenek valahogy kapcsolatba kerülhettek a vastárgyakat használó szibériai népekkel.[7] Ez utóbbi feltevést támasztja alá az északi területeken lakó tlingitek fejlettebb kézművessége is.
Az indiánok, amikor egy óriás tuját akartak kivágni, előbb szertartást tartottak, amelyben bocsánatot kértek a kijelölt fa szellemétől és a szomszédos fák szellemeitől is. Ekkor megkérték a fát, hogy ne essen a kivágójára.[8] Számos történetük van olyan emberekről, akik nem végezték el ezt a szertartást, és aztán a fa rájuk esett. Néhány mai favágó, amely az őslakosságból származik, bevallotta, hogy magában elmondja a bocsánatkérést és a kérelmet, mielőtt kivágna egy fát; így követve a hagyományt.
Az óriás fák feldarabolása, mielőtt behozták volna az acélt, nehéz és időigényes dolog volt. A hagyományos fakivágáskor a kérget egész a gyökérig lehúzták, aztán kőből készült fejszével és ékekkel széles háromszögű nyílást vájtak. A vágás fölött és alatt nedves mohával és agyaggal kenték meg a fát, ezek tűzgátlónak szolgáltak, mivel a háromszögű vágásban tüzet gyújtottak.[9] A vágást és az égetést addig cserélgették, amíg a rés elég nagy volt ahhoz, hogy a fa kidőljön. Az égetéssel a fa kidőlésének az irányát is tudták befolyásolni. Ez a művelet több napig is eltarthatott, a munkások időnként felcserélték egymást, hogy a tűz éjjel-nappal égjen. A kivágásra szánt fák általában távoli és tiltott helyeken voltak.[9]
Miután a fa kidőlt, elkezdődött a munka nagyobbik része, mivel a fát le kellett gallyazni és levinni a partra. Ha a fából kenu készült, akkor feldarabolták a kenuknak megfelelő méretekre és helyben kifaragták a vízi járműveket, viszont ha totemoszlopnak vagy építőanyagnak szánták, akkor egészben, kisebb fák segítségével elgurították a faluig.[10] Manapság is a totemoszlopok és kenuk készítéséhez ezt a fakivágási módszert használják, mivel a modern szerszámok rontanák a hagyományos művészet szellemét. Akik nem tartják a hagyományt, egyszerűen kisebb darab vöröscédrus-tömböket vásárolnak a fűrésztelepekről, és ezekből álarcokat és egyéb tárgyakat faragnak, amelyeket aztán eladnak a turistáknak.
Mivel e hatalmas fák kivágása ilyen időigényes volt, ha csak deszkának kellett a házakhoz, akkor a fát nem vágták ki, hanem a deszkát leválasztották az élő fából. Ekkor lehántották a kérget és a deszka két végén bemélyedéseket vágtak. Ezután a mélyedést az ékekkel addig hasították, amíg a deszkának szánt fadarab kiszakadt a fából.[11] Ilyen fák, feltűnő bemélyedésekkel még most is láthatók az erdőkben. Ezek a fák tovább éltek és nőttek, mivel faanyaguk igen ellenáll a rothadásnak. Miután a deszkának szánt darabot kihasították a fából, elkezdődött az egyenesítés, amelynek több módszere volt; ezek között nagy kövekkel való lapítás, két darab egymáshoz kötése vagy rakásba való kényszerítése.[12]
Az óriás tujából kenukat faragtak, amivel a férfiak kimentek a nyílt tengerre, hogy cetekre vadásszanak; csak a kenuk segítségével eljutottak egyik faluból a másikba, hogy kereskedjenek a lakósokkal. Egy John Voss nevű kalandor 1901-ben egy 12 méter hosszú kenut vásárolt. A vízi járműnek a „Tilikum” nevet adta, amely Chinook nyelven „barát”-ot jelent. A kalandor ezután Brit Columbiából Londonba evezett a kenuval, az utazás 3 évig tartott.
Az óriás tuja ágai nagyon hajlékonyak és ruganyosak. Az ágakból halászzsinórokat, köteleket, spárgákat és egyéb olyan tárgyakat készítettek, ahol a kéregkötelek nem voltak elég erősek a munka elvégzéséhez. Manapság az ág- és kéregköteleket az északnyugati partvidék térségében, felváltották a modern anyagokból készült kötelek, de a kérget az egyéb tárgyak készítéséhez még mindig használják.
A kéreg könnyen lehántható a fáról, hosszú darabokban jön le. Belőle takarókat, köteleket, kosarakat, esőkalapokat, ruhákat és egyéb puha tárgyakat készítenek. A begyűjtését óvatosan kell végezni, mivel ha teljesen „megnyúzzák” a fát, el fog pusztulni. Hogy elkerülje ezt, a begyűjtő általában olyan fáról szedi le a kérget, amelyről még nem volt leszedve.[13] Miután a fáról leszedték a kéreg egy részét, többet nem nyúlnak hozzá kéregbegyűjtés céljából, de deszka készítéséhez igen. A hántolás alulról kezdődik, a kiemelkedő gyökerek fölött. A begyűjtő megvágja a végét és alulról felfelé húzza. Hogy jó nagy darabja legyen, előbb kötelekkel, két különböző szinten emelvényeket erősít a fa törzséhez, amelyekre aztán felmászik. Mivel az óriás tuja elveszti az alsóbb ágait, sok esőerdei fához hasonlóan, a begyűjtőnek 10 méter hosszú kéregsávja is lehet. Miután a begyűjtő a kérget leszedte a fáról feltekeri és a hátán hazaviszi.[14] A kéreg jó sok ideig tárolható és nem támadja meg a penész. Felhasználása előtt be kell áztatni. Áztatás után hosszában felvágják és tárgyakat készítenek belőle. A kéreg begyűjtését általában a nők végezték, habár veszélyes volt a 10 méter magasban levő emelvényekre felmászni. Csak ők készítették a kéregből a tárgyakat is.[15] Manapság a kötélkészítés elfelejtett kézművesség számos őslakos népnél, bár néhol dísznek még használják. A kötélen kívül egyéb tárgyakhoz a kérget még mindig sokszor használják.
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
