kétoldalú kapcsolatok From Wikipedia, the free encyclopedia
A magyarok és a lengyelek kapcsolata igen erős a történelem folyamán, egészen az Árpád-kortól napjainkig. A szoros kapcsolatokat egy mondás is megerősíti: Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát. („Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.”)
„Magyarország és Lengyelország két örökéletű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt messze futnak, összekapcsolódtak és láthatatlanul egybefonódtak. Ezért egyiknek léte és erőteljessége a másik életének és egészségének feltétele.”
„Węgry i Polska to dwa wiekuiste dęby, każdy z nich wystrzelił pniem osobnym i odrębnym, ale ich korzenie, szeroko rozłożone pod powierzchnią ziemi, i splątały się, i zrastały niewidocznie. Stąd byt i czerstwość jednego jest drugiemu warunkiem życia i zdrowia.”
– Stanisław Worcell (1849)[1]
Becslések szerint napjainkban 10-12 ezer lengyel él Magyarországon, a hivatalos népszámlálási adatok szerint 2001-ben 2962 fő vallotta lengyelnek magát. Bár a Polónia (diaszpóra) mérete nem nagy, jelentősége túlmutat ezen.
A magyar és a lengyel nép kapcsolatait az Árpádok és a Piastok korában az uralkodóházak szövetséget kereső stratégiája jellemezte. Családi kapcsolatokkal fűzték egymáshoz a két uralkodóházat, így ha kellett egymásnál találtak menedéket, vagy egymástól kértek segítséget. Ez a segítő hozzáállás elmondható általában a két nép egész történelmi kapcsolatára.
Géza fejedelem második felesége Adelajda – Siemomysł fejedelem lánya, Vitéz Boleszláv első felesége Géza fejedelem lánya, Judit (Szent István nővére). Ebből a házasságból született Bezprym (968–1032) herceg, aki magyar földre menekült, ahol nagybátyja, I. István király a Balaton-felvidéken birtokot adományozott neki. Egy monda szerint Veszprém városa róla kapta a nevét.
A Szent István halálát követő évtizedben Péterrel szemben az Árpád-házi hercegek: András, Béla és Levente lengyel földön kerestek menedéket. I. András lengyel segítséggel távolította el a trónról Pétert, míg a trónon őt követő öccse I. Béla felesége II. Mieszko Rycheza nevű lánya volt. Béla harcolt a lengyel seregben a balti pomerán törzsek ellen, ezért adta neki jutalmul Mieszko a lányát. Bélának ettől a feleségétől született három fia, ezek közül a későbbi I. Géza és I. László magyar király lett. Szent László II. (Merész) Boleszláv lengyel király segítséggel győzte le Salamon király magyar–német seregét.
Mivel Szent László Lengyelországban született, és egyes források szerint anyanyelve is lengyel volt, a magyarországi lengyelség védőszentjévé vált. II. Boleszlávot (1058–1080) – I. Béla sógorát – VII. Gergely pápa kiátkozta. II. Boleszlav ekkor fiával együtt Magyarországra menekült, ahol Szent László magyar király nagy bátorsággal fogadta.
III. Boleszláv fejedelem Somogyvárra zarándokolt bűnbocsánatért, miután a hatalomért való küzdelemben megvakíttatta testvérét, Zbigniew-et. Ekkor szegődhetett a szolgálatába Gallus Anonymus, aki aztán megírta Krakkóban 1115 körül a Lengyel krónikát, mely számos magyar adatot is tartalmaz. Mivel a magyar és a lengyel krónikában Szent István, illetve Boleszláv halálának és temetésének a leírása nagyon hasonló, ezért feltételezik, hogy első krónikáinkat ugyanaz a személy írta.
Amikor hát Boleszló király távozott az evilágból, az aranykor is ólomkorrá változott. Lengyelország, hajdan fénylő drágakövekkel megkoronázott királynő, most hamuban, özvegyi öltözékkel borítva ül. A lant hangja gyásszá, az öröm búbánattá, a hangszerek dala sóhajjá változott.
1239-ben az akkor 13 éves V. Boleszláv feleségül vette a 15 éves magyar királylányt, Kingát, IV. Béla lányát, akivel már korán eljegyezték.[2] 1241-ben a mongolok végigdúlták Lengyelországot is; a fejedelmi pár a tatárjárás elől előbb a szepességi Podolinba, majd a Dunajec bal partján álló Csorsztin várába menekült.[3] Jámbor Boleszláv kujáviai herceg Kinga nővérét, Boldog Jolánt vette el. A két házasság jó hatással volt a lengyel–magyar kapcsolatokra; 1253-ban és 1260-ban mindkét lengyel herceg katonai segítséget nyújtott apósuknak, IV. Bélának a II. Ottokár cseh király elleni háborúban.[4]
V. István magyar király 1270-ben személyesen indult Krakkóba, ahol Boleszlávval véd- és dacszövetségre lépett.
Károly Róbert magyar és Ulászló lengyel király szövetséget kötöttek. A magyar király segítette a lengyelt a Német Lovagrend ellen, 1320-ban Károly Róbert feleségül vette Lokietek Erzsébetet, Ulászló lányát. 1335-ben sikerült a magyar közvetítés János cseh és III. Kázmér lengyel király közt, melyet a novemberben megtartott visegrádi királytalálkozón erősítettek meg. János lemondott lengyel trónigényéről. A magyar és cseh király mint döntőbírák Lengyelország és a Német Lovagrend vitájában Kujáviát és más területeket a lengyeleknek, Pomerániát a német lovagoknak ítélték. Nem sikerült azonban megegyezni a cseheknek és lengyeleknek a vitatott Szilézia kérdésében. Még ezt megelőzően Trencsénben cseh–magyar gazdasági szerződést kötöttek, amely azt próbálta elérni, hogy Bécs árumegállító jogát kikapcsolva a német–magyar kereskedelmi utat Csehországon keresztül vezessék. 1339-ben Kázmér arra az esetre, ha fiúutód nélkül halna el, Károly egyik fiát tette meg a lengyel trón örökösévé.
Anjou királyaink uralkodásának idején – így a magyar–lengyel perszonálunió éveiben – számottevően fejlődtek a két nép közötti kulturális kapcsolatok is.
Mindkét országban virágzott az ötvösművészet. Ennek mesterségbeli-művészi alapja az volt, hogy a Károly Róbert udvarába érkezett itáliai mesterek a krakkói udvarnak is dolgoztak, új technikákkal ismertették meg a magyar és a lengyel ötvösöket, akik országaikban sorra nyitották meg műhelyüket. Ami pedig az ötvösművészet fellendülésének gazdasági alapját illeti, abban a korban arany és ezüst bányakincsekben a Magyar Királyság volt a leggazdagabb egész Európában.
Attól kezdve pedig, hogy Nagy Kázmér király Krakkóban egyetemet alapított, egyre több magyarországi diák folytatta tanulmányait a lengyel univerzitáson. A Jasna Góra-i kolostort 1380-ban magyar szerzetesek, a pálosok alapították. Tizenhat pálos ment akkor Budáról Czestochowába. Évszázadok alatt azonban a Pálos rend – az egyetlen magyarországi alapítású szerzetesrend – elsorvadt. (Ezért 1934-ben 16 lengyel pálos jött Czestochowából Magyarországra, hogy megerősítse a rendet.)
A Nagy Lajos király nevével fémjelzett magyar–lengyel perszonálunió éveiből (1370–1384) származik egy legenda, amely valószínűleg még ma is él, miszerint azokban az években három tenger mosta a magyar birodalom határait. Ez persze csak illúzió, amely nélkülöz minden történelmi alapot. A Magyar Királyságnak soha más tengerre kijárata nem volt, csakis az Adriára. A Fekete-tengerrel a Moldvai Fejedelemség volt határos, ám az nem tartozott Magyarországhoz. Jóllehet, miután a meggyengült Arany Horda visszahúzódott a moldvai területekről, I. Lajos hűbérúri viszonyt alakított ki az ott megalakult kisebb román kenézségekkel, ám ezt a viszonyt I. Bogdán, az első moldvai fejedelem 1359 körül felszámolta, megalapítva az önálló román fejedelemséget.
Lengyelország határai pedig a perszonálunió éveiben még nem értek el a Balti-tengerig.
Nagy Lajos királynak fiú örököse nem volt, azért úgy rendelkezett, hogy halála után három leánya közül a legidősebb, Mária kövesse őt a trónon, és ezen utódlást a király az európai diplomáciában – mindenekelőtt a németek császárával, a lengyelekkel s az Anjou-házzal – el is fogadtatta. A magyarok meg is koronázták Máriát Székesfehérvárott, még atyja halálának évében, 1382-ben. A 12 éves korában trónra lépő Mária uralkodásának tizenhárom éve a zűrzavar időszaka, némely források szerint már azért is, mert ő volt az első nő a magyar trónon.
A lengyelek végül is nem fogadták el Mária utódlását, s helyette Nagy Lajos kisebbik leányát, Hedviget koronázták meg, aki Jadwiga néven uralkodott 1384–1399 között. Lajos király leánya akkoriban legfeljebb tíz-tizenkét éves volt. Ezért a lengyel urak arra kötelezték gyermek királynőjüket, hogy válassza férjéül Litvánia nagyfejedelmét, Jagelló Ulászlót. Ez 1386-ban meg is történt. Ezt megelőzően Jagelló nagyfejedelem megkeresztelkedett, s házasságkötésével egy időben a lengyelek királyukká koronázták (II. Jagelló Ulászló). Ezzel létrejött a lengyel–litván perszonálunió, aminek révén a Lengyel Királyság a régió legnagyobb területű és egyik leghatalmasabb állama lett. A mintegy harmincöt éves korában lengyel trónra lépett II. Ulászló 1434-ig uralkodott.
Anjou Hedvig (Jadwiga), a lengyelek királynője, aki haláláig férjével együtt uralkodott – rövid élete során sokat tett a litvánok keresztény hitre térítése érdekében, és jelentős mértékben járult hozzá a krakkói egyetem fejlesztéséhez. A lengyelek szentként tisztelik. A korabeli lengyel királyi város, a lengyel–magyar gazdasági kapcsolatokban nagy szerepet játszó Biecz védőszentje is lett.
A Jagelló-ház litván nagyfejedelmi, illetve litván–lengyel királyi dinasztia volt, amelynek tagjai a 14. század végétől a 16. század közepéig fontos szerepet játszottak Európa, és nem csekély szerepet Magyarország történelmében is. A Jagelló-kor akkor kezdődött a lengyel történelemben, amikor Jagelló Ulászló (Wladyslav) litván nagyfejedelem nőül vette a lengyelek királynőjét, Hedviget, Nagy Lajos király kisebbik leányát. A lengyel trónra került első Jagelló hatalmas érdeme volt, hogy a vezérlete alatt egyesült lengyel, litván, cseh, orosz, rutén és havasalföldi hadak 1410 júliusában, a kelet-poroszországi Grunwaldnál tönkreverték a hatalmának fénykorát élő Német Lovagrend seregeit. A vereséget a rendi állam soha nem heverte ki.
Az idők során szoros szálak fűzték össze a Jagelló-házat és Magyarországot. II. (Jagelló) Ulászló és Anjou Hedvig fiát, az időközben lengyel királlyá koronázott III. Ulászlót a magyar rendek 1440-ben királyukká választották (I. Ulászló). A török ellen harcolva, a várnai csatatéren esett el, 1444-ben. A lengyel trónon öccse, a litván nagyfejedelem követte őt, IV. Kázmér néven (1444–1492). Az ő felesége Erzsébet, Habsburg Albert magyar király leánya volt. Legidősebb fiukat 1471-ben a csehek, 1490-ben pedig a magyarok választották királyukká (II. Ulászló, 1490–1516) –, akinek első felesége I. (Hunyadi) Mátyás király özvegye, Beatrix, nápolyi hercegnő volt. Őt második feleségétől, egy francia hercegnőtől származó fia, II. Lajos (1516–1526) követte a magyar trónon, aki a mohácsi csatában vesztette életét. Halálával kihalt a magyarországi Jagellók ága. Az utolsó előtti Jagelló a lengyel trónon az az I. Zsigmond király (1507–1548) volt, akinek leányai közül Izabellát Szapolyai János magyar király, másik leányát, Annát pedig Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király vette nőül.[5]
Szapolyai – a török szultán támogatásával – a lengyel uralkodóháznál keresett segítséget, hiszen Zsigmond lengyel király hercegként egy ideig Budán élt. Felesége, Jagelló Izabella hercegnő János Zsigmond nevű gyermekével Erdélyben alakíthatja ki uralmát. Erdély a reformáció korában a lengyel–magyar szellemi kapcsolatok rendkívül bonyolult területévé vált. Itt találtak menedékre a lengyelektől elmenekült ariánusok (szentháromságtagadók, a nevük a magyaroknál unitáriusok). Zsigmond Ágost (1548–1572) lengyel király Erdély erősítésére törekedett. Így az erdélyi fejedelmek és a lengyel királyok közti kapcsolat vitte tovább a korábbi dinasztikus kapcsolatokat.
1573-ban a varsói királyválasztó gyűlésen négy jelölt is követeli a lengyel trónt. Ezek közül Báthory István a legesélytelenebb, a francia párt győz, Valois Henriket választották meg, aki azonban megszökött, miután megtudta, hogy fivére meghalt. Az újabb királyválasztó gyűlésen Báthory csak egy szavazatot (!) kapott, de aztán hosszas tárgyalások után, miután megígérte, hogy feleségül veszi Jagelló Annát, 1576-ban királlyá koronázták. Báthory István erdélyi fejedelem lengyel királyként rendkívül finom diplomáciai érzékkel békítette össze az egymással torzsalkodó lengyel nemesi csoportokat. Érvei közé tartozott a három részre szakadt Magyarország tragikus példájának említése. Megszilárdította a nemesi köztársaság belső egyensúlyát, és sikeres erőfeszítéseket tett a királyi hatalom megerősítésére. Ez tette lehetővé eredményes hadjáratainak sorát, és az ország gazdasági jólétének kibontakoztatását. Felismerte azt is, hogy a közép-európai népek az egymással folytatott meddő harcokban egymás erejét forgácsolják szét, s tervei között szerepelt – a török elleni felszabadító hadjárat végett – egy széles alapokon nyugvó, kelet-európai szövetség megteremtése. Halála után ez a kényes egyensúlyon alapuló központi hatalom őrlődött fel, s vált a nemesi szabadság követése szabadossággá és vezetett a 18. században Lengyelország feldarabolásához.
Az erdélyi fejedelmek szeme előtt mindig Báthory István példája lebegett, lengyel segítséggel kívánták megszervezni Magyarország felszabadítását a török uralom alól és Habsburg-ellenes terveik megvalósítását. II. Rákóczi György szerencsétlenül végződött 1657-es akciója is ezt példázta. Thököly Imrét az 1677-ben, Varsóban kötött szerződés értelmében 2-4000 fős, francia pénzen verbuvált lengyel segédhad segítette.
A 17. század végén az Oszmán Birodalom meggyengült, reális lehetőség nyílt visszaszorítására, annak ellenére, hogy 1683-ban a törökök még Bécset is megostromolták. III. Sobieski János (1674–1696) lengyel király szövetségre lépett a Habsburgokkal, létrejött a Szent Liga, amelynek seregei hosszú és véres harcban kiűzték hazánk területéről a török megszállókat. Fontos szerepet játszottak ebben a lengyel hadak, amelyek 1683-ban felszabadították Párkányt és bevették Esztergom várát.
A török kiűzése után teljes egészében Habsburg-uralom alá került Magyarország kuruc lázadói – hasonlóan az előző korok politikai menekültjeihez – ismét Lengyelországban találhattak menedéket. Sobieski János és Thököly Imre közti kapcsolatnak köszönhetően a lengyel föld biztos menedéket jelenthetett a számukra.
1701 novemberében II. Rákóczi Ferenc megszökött a bécsújhelyi börtönből, Lengyelországba menekült. Krakkóban és Varsóban élt, bujdosásában Bercsényi Miklós volt a társa. Amikor 1703-ban hazatért, a lengyelek is segítették, többek között az a Stanisław Leszczyński herceg, akivel szemben I. Péter orosz cár Rákóczit akarta a lengyel királyi trónra segíteni.
Derenk falva az 1711-es pestisjárvány következtében teljesen elnéptelenedett. Urai, az Esterházy grófok 1717-ben lengyel (szepességi gorál) jobbágyokkal telepítették be újra.
A 18. században Lengyelországban bekövetkezett hanyatlás és a három felosztás korában megszűnt a dinasztikus kapcsolatok lehetősége. A felvilágosodás, illetve a francia forradalom eszméi mindkét országban elterjednek, Eperjesen lengyel hatásra alakult meg hazánkban az első szabadkőműves páholy. A magyar jakobinus értelmiség lelkesedett a nagy szejm által betetőzött reformmozgalomért és Kościuszkoért, s gyászolta a maciejowicei csatavesztést (1794).
A lengyel függetlenség elvesztése új tartalommal telítette meg a sok évszázados magyar–lengyel kapcsolatokat. A 19. század elején a lengyelek maguk is részt vettek a napóleoni háborúkban, azt várták, hogy a francia császár helyreállítja a lengyel állam egységét. A magyarok viszont a Habsburgok oldalán harcoltak Napóleon ellen: „csendes tavaszi esőt és hosszú háborút” kívánva. A bécsi kongresszuson (1815) a Szent Szövetség eldöntötte a lengyelek sorsát: a gazdaságilag fejlett nyugati részek Poznani Nagyhercegségként a Porosz Királysághoz, a középső és keleti területek Lengyel Királyság néven Oroszországhoz kerültek, Galíciát Ausztria kapta meg. Az egykori lengyel államiságot a három nagyhatalom felügyelete alá helyezett Krakkói Köztársaság képviselte.
A lengyelek a szétszakított lengyel állam egyesítésén dolgoztak, minden alkalmat megragadtak, hogy sorsukon változtassanak. 1830-ban felkelés tört ki. A magyar vármegyék gyűjtéseket, jótékonysági bálokat rendeztek a lengyeleknek, sőt Bars vármegye közgyűlése feliratban fordult I. Ferenc magyar királyhoz, hogy nyújtson támogatást a lengyeleknek. Az ifjúság szimpátiából lengyel ruhában járt, sőt sokan átszöktek a határon, hogy harcolhassanak a felkelők oldalán. Az ellenzék vezetői: Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Kölcsey Ferenc, Eötvös József, az írók közül Vörösmarty Mihály, Bajza József nyíltan támogatták a lengyelek ügyét. 1831-ben a lengyel felkelők Ostrołękánál súlyos vereséget szenvedtek, az orosz csapatok bevonultak Varsóba, a bukást véres megtorlás követte. A lengyel történetírás a felkelés politikai menekültjeit nagy emigráció néven tartja számon, nagyrészt nemesek és katonák, kisebb részben értelmiségiek. A lengyel menekülteket mindenhol segítették, a bécsi rendőrhatóságok állítólagos lengyel felforgatók ellen nyomoztak. Sok helyütt házkutatást is tartottak, a vármegyék tiltakozása után ezzel leálltak, így történhetett, hogy a rendőrök által „nem talált” lengyelek nyilvános kávéházakban és máshol is szabadon mutatkozhattak. Közülük kevesen maradtak hazánkban, főképp Pesten, Pozsonyban és a nagyobb felvidéki városokban, így Bártfán – ahol központjuk is kialakult.
A kapcsolatok különös alakja volt Szalay József, a Szczawnica gyógyfürdőhely megalapítója. Évente több ezren pihentek itt a század negyvenes éveitől, többek között Henryk Sienkiewicz, Jan Matejko és Bolesław Prus. Szalay 1876-ban végrendeletében a Lengyel Tudományos Akadémiára hagyta vagyonát, amely így az 1872-ben alapított intézményrendszer pénzügyi alapja lett, és amelynek jelentőségét Széchenyi István 1825. évi hasonló magyar felajánlásához hasonlítanak egyes szerzők.[6]
A magyarországi lengyelség – egyúttal a lengyel és magyar nemzet – történetének legjelentősebb és legfényesebb fejezetei közé tartozik az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, amelyben Bem József és Henryk Dembiński tábornokkal az élen több ezer lengyel tiszt és közkatona vett részt.
1848 márciusában a Magyarországon élő lengyelek is lelkesedéssel fogadták a magyar forradalmat. A pesti lengyelek fáklyás felvonulással köszöntötték a Pestre érkező és a magyar kormánnyal kapcsolatot kereső galíciai lengyelek képviselőit. A bécsi forradalom és a poznani felkelés vezetői is magyar földön kerestek menedéket, Kossuth örömmel fogadta a nagyobb harci tapasztalatokkal rendelkező lengyelek belépését a magyar hadseregbe. Bem, Dembiński, Wysocki, Bułharyn kiválóan képzett tisztek voltak, és a császári oldalról is tömegesen szöktek át lengyel katonák a magyar oldalra. Ilyen volt Mieczysław Woroniecki[7] herceg is, aki már 1848 őszén bekapcsolódott katonáival a délvidéki harcokba. A lengyelek célja egy Légió szervezése volt, bár Bem a lengyelek részvételét a honvédség sorain belül képzelte el.
Bułharyn, Woroniecki századai Damjanich, Görgei seregében harcoltak, Bem az erdélyi hadsereg élére állt. 1849 tavaszán Kossuth a főparancsnokságot Dembińskire bízta, bár a Kápolnánál elszenvedett vereség hatására leváltotta, a lengyelek ott harcoltak a legnagyobb csatákban.
Kossuth Lajos Gödöllőn előttük levett kalappal tisztelgett. 1849. május 6-án megalakult a Lengyel légió Wysoczki vezetésével, ennek tűzkeresztsége Buda visszavétele volt. Ezt négy ulánus hadosztályra, három gyalogos zászlóaljra és hat tüzér ütegre tervezték. Bem erdélyi seregében is szerveztek egy lengyel légiót, amelynek nagy szerepe volt az 1849-es nagy orosz támadás feltartóztatásában. A szabadságharc utolsó csatáját, a temesvári ütközetet Bem, majd sebesülése után Dembiński vezényelte. A szabadságharc leverésével a hazánkban élő lengyelek sorsa is megpecsételődött, emigrációba kényszerültek.
A magyar szabadságharc lengyel mártírjai: Mieczysław Woroniecki, Karol d'Abancourt de Franqueville és Konrad Kazimierz Rulikowski.
A honvéd hadseregben három lengyel származású hadbíró is szolgált (Nizsalovszky Andor, Antal és András).[8]
A kongresszusi Lengyelországban 1863-ban kitört a januári felkelés, több száz magyar küzdött itt a lengyelek oldalán. Ilyenek voltak például Eszterházy Ottó lovaskapitány, Nyáry Ferenc őrnagy és Wallis Béla hadnagy, vagy Herman Ottó mint közlegény. A bukás után mintegy négyezer menekült érkezett hozzánk, szinte minden magyar településnek volt egy saját lengyelje. Ebben az időben lengyelek milliói távoztak elsősorban Galíciából megélhetést és munkát keresve Európa más országaiba, illetve Amerikába.
Magyarországra a lengyel munkakeresők első nagy hulláma az 1880-as években ért el. Az olcsó munkaerőt elsősorban Budapest nagy építkezései és a kibontakozó nagyipar foglalkoztatták. A fővároson kívül Kassán, Miskolcon, Pozsonyban és a többi ipari városban alakultak ki lengyel kolóniák, emellé minden nyáron kb. 8-10 ezer lengyel mezőgazdasági idénymunkás érkezett.
Számos kulturális egyesületet hoztak létre, 1883-ban megalakult a Budapesti Lengyelek Egyesülete, 1895-ben a SYLA Munkásképző Egyesület, ezen kívül működtek lengyel klubok és vendéglők is.
Az 1900-as népszámláláskor 50 182 lengyel élt Magyarországon, 1916-ban 36 524 volt a számuk. A többi nemzetiségekkel összevetve ugyan arányuk eltörpült az összlakossághoz képest. Igazi falusias jellegű kolónia Kőbányán alakult ki, ahol a kőbányában, téglagyárakban, porcelángyárakban, illetve a sörgyárban dolgoztak. Számukra épült Kőbányán a Lengyel templom.
1910-ben Miklóssi Ferdinánd Leó (1889–1968) létrehozta a Magyar–Lengyel Egyesületet. Az egyesület első elnöke báró Nyári Albert (1871–1933) jeles történész és festőművész volt. Ez az egyesület alakította meg az első világháború kitörésekor a Lengyel Katonai Bizottságot, amely magyar földről közel ezer önkéntest toborzott a Lengyel Légió számára. Mindvégig Józef Piłsudski mellett harcoltak a lengyel függetlenségért. A két világháború között mindvégig tartották a kapcsolatot a lengyel légiókkal, majd 1939-ben a második világháború harcaiba is megpróbáltak bekapcsolódni.
Az 1910-es években a hercegi származású, elmagyarosodott Czartoryski Zsigmond volt a Budapesti Lengyel Egylet elnöke és a Budapesti Munkásegylet díszelnöke, aki a színésznő Lázár Mária édesapja volt.[9][10]
1920-ban, a lengyel–bolsevik háború idején a magyar hadisegély nélkül a lengyelek nehezen tudták volna legyőzni a bolsevik hadsereget,[11] különösen, hogy a háború döntő szakaszában, a varsói csata előtt csak Magyarország szállított Lengyelországnak lőszert. A magyar külpolitika ekkoriban nagy reményeket fűzött a Lengyelországhoz fűződő politikai és kapcsolatok fejlesztéséhez. Végük azonban nem sikerült elérniük a kívánt szorosabb kapcsolatot a két ország között, a magyar–lengyel viszony nem lépte túl az ebben a nagy múltra visszatekintő hagyományos társadalmi barátkozás kereteit. A fő oka ennek elsősorban az volt, hogy Lengyelország a létét köszönhette a Párizs környéki békeszerződések rendszerének, amelynek szétrobbantása a magyar külpolitika legfőbb célkitűzése volt. A lengyel külpolitika viszont elsősorban Németországgal és a Szovjetunióval szemben akart kedvező pozíciókat kiépíteni, ezért szövetségre lépett Romániával és politikai szerződést kötött Csehszlovákiával, Magyarország ellenfeleivel.[12]
Az 1920-as évektől sorra alakultak meg a politika, a gazdaság és a kultúra területén működő lengyel–magyar szervezetek. 1929-ben alakult meg Nyáry Albert és Miklóssi Ferdinánd Leó kezdeményezésére a Magyar Mickiewicz Társaság (későbbi vezetői Palóczi Edgár és Bevilaqua-Borsodi Béla volt), ami a politikától eltávolodva kizárólag tudományos, irodalmi és művészeti célokat tűzött maga elé. A Társaság gondozta 1935-től a Magyar–Lengyel Könyvtár könyvsorozatot.[13],[14] Ekkoriban állították fel közadakozásból Budapesten Bem József szobrát és a salgótarjáni Báthory-szobrot. (A zuglói Báthory-szobrot is ők készíttették, de csak az ötvenes években nyílt lehetőség a felavatására.) A Király Színházban 1926-ban bemutatott Chopin című operett egyszerre akarta megismertetni a szélesebb közönséget Chopin zenéjével, valamint a Radziwiłł és a Czartoryski családoknak a nagy emigrációban betöltött szerepével.
A század első felének kiemelkedő magyarságkutatója volt Marian Zdziechowski filozófus, nyelvész és művészettörténész, aki magyar nyelven olvasott és cikkeit nem csak lengyelül, de német és francia nyelven is publikálta, és akit foglalkoztatott a lengyel–magyar államszövetség kérdése is.
A magyar–lengyel barátságot mélyen átérző Teleki-kormány – a maga szerény és korlátozott eszközeivel – megpróbálta a német–lengyel ellentéteket elsimítani 1939 áprilisától, illetve határozottan kiállt amellett, hogy nem akar a németek oldalán egy lengyelellenes háborúba keveredni: „Magyarország részéről nemzeti becsület kérdése az, hogy ne vegyen részt semmiféle agresszióban Lengyelország ellen (…), ennek folytán semmi körülmények között nem engedhetjük meg német csapatok magyarországi vasútvonalakon történő átszállítását Lengyelországba.”[15] Ezt Teleki meg is írta Hitlernek, annak ellenére, hogy erőteljes német nyomás nehezedett a magyar kormányra, főleg azért, mert 1939 márciusától a két ország határos lett egymással, továbbá a Harmadik Birodalom aktívan támogatta a magyar revíziós törekvéseket.
Amikor Lengyelországot lerohanták a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió csapatai (1939-ben), több mint 100 ezer menekült – lengyel katona és civil személy – talált menedéket Magyarországon a háború egész időtartama alatt, vagy legalább átmenetileg. A két oldalról érkező támadók elől a lengyelek csak dél, azaz hazánk felé menekülhettek, a magyar kormány 1939. szeptember 17-én megnyitotta a határt a lengyel menekültek előtt. Megígérték, hogy senkit nem adnak ki a németeknek, és a menekülteknek megfelelő életkörülményeket biztosítanak. Tették ezt annak ellenére, hogy a németek erőteljes nyomást gyakoroltak Budapestre: követelték a diplomáciai kapcsolatok megszakítását, a már itt tartózkodó lengyelek kiadatását, a magyar lakosság lengyelbarát megnyilvánulásainak beszüntetését, stb.
A magyar földre lépő katonák (megőrzésre) leadták fegyvereiket, honvédségi ellátást, sőt még zsoldkiegészítést is kaptak. A menedéket kérőket a magyar rendőri hatóságok nyilvántartásba vették, ellátták őket igazolvánnyal, ami jogi védelmet is jelentett a számukra. Ezt a gondozást az akkori belügyminisztériumban id. dr. Antall József (1896–1974) irányította. Létrejött a Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottság, amelyet formálisan a Magyar Vöröskereszt kezdeményezett. A menekültek jelentős számban csatlakoztak a lengyel emigráns kormány hadseregéhez. Az 1941-ig működött lengyel követség megszervezte, hogy kb. 70 ezer lengyel katona és tiszt jusson el hazánkon át Franciaországba és a Közel-Keletre.
A Magyarországon maradtak polgári menekülttáborokba kerültek, de itt a település közigazgatási határain belül a menekültek szabadon mozoghattak, családoknál, vagy bérelt panziókban, szállodákban laktak. Differenciált napidíjat kaptak, aminek havi összege megfelelt a hazai átlagjövedelemnek.
1940 tavaszától a táboron kívül is élhettek, munkát is vállalhattak. Szabadon szervezhették saját életüket, működött a „Lengyel Menekülteket Védelmező Polgári Bizottság” Henryk Sławik vezetésével, a Lengyel Vöröskereszt, a lengyel orvosok csoportja, a győri lengyel katonai kórház. A fiatalok számára először Zamárdiban Lengyel Ifjúsági Tábort, 1941 nyarán Balatonbogláron középiskolát hoztak létre, mintegy 600 diák számára. Ez volt a háború alatt az akkori európai kontinens egyetlen lengyel nyelvű és tanrendű középiskolája.
Ekkor érkezett 3-4 ezer lengyel zsidó is hazánkba, akiknek befogadását megakadályozta volna a második zsidótörvény. A németek és szélsőjobboldali tiltakozások ellenére mindenkit keresztényként jegyeztek be, kivéve, aki végsőkig ragaszkodik a tényleges vallási bejegyzéshez. Mindenkit elhelyeztek, a zsidóságukhoz ragaszkodókat budapesti és vidéki hitközségek gondjaira bízták. Az utóbbiak nagyobb részét a Dunakanyarban telepítették le, óvodákat és iskolákat biztosítottak a számukra. Kollégiumi rendszerű lengyel zsidó elemi- és középiskola Rákosfalván és a Csillaghegyen működött. A német tiltakozások miatt ezeket megszüntették, de Vácott titokban létrehozták a 150 személyes „Lengyel Tiszti Árvák Otthonát”, ahová ezek a gyerekek kerültek. Sokan menekültek meg a gettók vagy koncentrációs táborok elől.
1944. március 19., a német megszállás után a lengyel menekültekkel való bánásmód megváltozott. A német gestapósok letartóztatták a lengyel emigráció teljes tisztikarát. Egy részüket: Edmund Fietowicz-Fietz diplomatát, Henryk Slawikot és társait Mauthausenben gyilkolták meg. A polgári táborok lakói is veszélybe kerültek, a megvont segélyek és visszavont munkavállalási engedélyek miatt. 1944 augusztusában a Nemzetközi Vöröskereszt kiterjesztette védelmét az összes magyarországi lengyel menekültre. A nyilas hatalomátvétel után sok lengyelt gyalog hajtottak el Németország felé. A háború végén a lengyelek többsége nem várt, hanem gyalog hazaindult. Sokan itt maradtak, a magyar föld lett a második otthonuk.
A lengyel menekültek elhelyezésében, illetve külföldre juttatásában tolmácsként részt vett Nizalowski Ernő repülős főhadnagy is. Miután Lengyelország lerohanása után fogságba esett, megszökött, majd bekapcsolódott a zugligeti és a balatonboglári táborok munkájába. Előbb Angliába, majd Franciaországba kísért csoportokat, amelyeknek a tagjai később bekapcsolódtak a nyugat-európai harcokba.
A háború idején a németek által megszállt Lengyelországban az ottani Magyar Szövetség és a lengyelországi magyar kolónia vezetőjeként Domszky Pál kapcsolatot tartott a németek ellen küzdő lengyel Honi Hadsereg (Armia Krajowa) főparancsnokságával. A Varsó környékén szolgálatot teljesítő magyar hadtest parancsnokságával fenntartott kapcsolatai révén fegyvereket szerzett a varsói felkelőknek. Veszélyben lévő lengyeleket menekített Magyarországra. Adományokkal támogatta a Varsóban állomásozó magyar honvédeket, a Vöröskereszt segítségével gyógyszert szállított egy varsói kórháznak.
1945 után új korszak kezdődött a két állam kapcsolatában, de el kell választani a hivatalos állami politikát és a két nemzet közötti közvetlen érintkezés formáit. Magyarország a vesztesek, Lengyelország a győztesek oldalán ült a párizsi béketárgyalásokon. Később a Kreml figyelme arra is kiterjedt, hogy az egyébként egymással rokonszenvező két nép ne kerüljön közel egymáshoz. A félelmet igazolták 1956 eseményei. A diktatúrával és a szovjet rendszerrel szembeforduló két társadalom élénken reagált a másik országban lezajló eseményekre. Így az 1956. október 23-i tüntetés a lengyelek melletti rokonszenv kinyilvánítása jegyében szerveződött. A lengyelek is hasonlóképpen reagáltak a magyar eseményekre: vért adtak a magyar sebesülteknek, gyógyszer és élelmiszer-szállítmányokat indítottak el Budapestre.
Az 1960-as években a két országban a következő eltérés mutatkozott: a magyar gazdaság magasabb életszínvonalat biztosított, Lengyelországban viszont szabadabb szellem uralkodott. Ez utóbbi kiterjedt az új szellemi irányzatok befogadására, az avantgárd és a modern művészetek lehetőségére. Ekkor az élt a köztudatban, hogy „a lengyelek Magyarországra bevásárolni, a magyarok Lengyelországba pedig nyaralni és moziba járnak”. A családi kapcsolatok is gyakoribbak lettek, 10-20 ezerre becsülhető a vegyes házasságok száma.
Az 1980-as években szerveződő magyar ellenzék számára fontos kapcsolatot jelentett a lengyel ellenzékkel való közvetlen érintkezés. A két országban felvirágzott a szamizdatirodalom. Lengyel földön ekkor jelentek meg Kopácsi Sándor emlékiratai, a magyar forradalom és megtorlás iratai, Magyarországon a katyńi vérengzés igazsága, a lengyel személyi kultusz terrorja. A rendszerváltozás után nem véletlenül került ismét közelebb a két állam hivatalos vezetése.
A rendszerváltás után számos magyarországi lengyel szervezet újult vagy alakult meg hazánkban. Napjainkban kb. 70-80 ilyen vallási, kulturális és karitatív közösség működik az „az ezer virág egy kertben”-elve alapján. Legtöbbjük civil társadalmi kezdeményezés, más részük önkormányzati jellegű. Előbbiek közé tartozik pl. a Bem József Kulturális Egyesület, a Szent Adalbert Egyesület, a Lengyel Templom és a Lengyel Múzeum, utóbbi az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat és ennek szervei működtetésében.
1990-ben rendezték meg először először a modern kori visegrádi csúcstalálkozót, ami kiszélesítette Lengyelország és Magyarország, illetve további szomszédos államok közti együttműködéseket.
Az 1997. évi lengyelországi árvizek idején a magyar nemzet több módon segített:
A két ország 1999-től a NATO, 2004-től pedig az EU tagja. Az euró bevezetése azonban mindkét országban várat még magára.
2006. március 24-én a lengyelek és magyarok közötti sok évszázados szoros barátság szellemében tartott nagyszabású rendezvényen Lech Kaczyński lengyel és Sólyom László magyar államfő Győrben a Bem József téren felavatta az első köztéri Magyar–Lengyel Barátság Emlékművet.
Folytatásaként 2007. március 12-én a magyar Országgyűlés,[17][18] március 16-án pedig a lengyel szejm[19] március 23-át a lengyel–magyar barátság napjává nyilvánította. Takarékossági okból azonban a krakkói főkonzulátust 2009-ben bezárták.[20]
A két ország kapcsolatai továbbra is jók, egymás iránt számos esetben fejezték ki szolidaritásukat. Erre volt példa a magyar állami vezetők és mások részvétnyilvánítása, illetve a gyászszertartás napjának nemzeti gyásznappá való nyilvánítása a szmolenszki légikatasztrófa kapcsán. Ennek keretében az ország lobogóját félárbócra eresztették. A középiskolákban is megemlékeztek a két nép barátságáról, illetve a lengyel elnök temetését az állami televízió élőben közvetítette.
A 2010-ben felálló új kormány miniszterelnökeként Orbán Viktor elsőként Varsóba látogatott hivatalos látogatásra.[21] 2014-ben az öt évvel korábban takarékossági okból bezárt krakkói főkonzulátust ismét megnyitották.[20]
A lengyel és magyar nép történelmi barátsága 2015-ben Magyar Örökség díjat kapott, ezzel bekerült a magyarság „láthatatlan szellemi múzeumába”.[22]
2016-ban az Ifjúsági Világtalálkozóhoz kapcsolódóan Krakkóban kiállítás nyílt A szegénység gazdagsága – Lengyelország és Magyarország középkori női szentjei címmel. A megnyitón jelen volt Stanislaw Dziwisz bíboros, krakkói érsek, II. János Pál pápa egykori személyi titkára, Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár és Körmendy Adrienne főkonzul, történész.[23] A lengyel és a magyar Parlament 2016-ot a magyar–lengyel szolidarítás évének nyilvánította.
2019. március 14-én a krakkói főkonzulátus filiáléjaként Wrocławban alkonzulátust nyitottak.[24]
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
