From Wikipedia, the free encyclopedia
Az érett középkorban és a korai újkorban Dánia két időszakban ténylegesen uralta Észtország bizonyos részeit, illetve igényt tartott rájuk.
| Dán Észtország | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Dán Észtország témájú médiaállományokat. |
A dánok a vendek leigázása után a mai Észtország meghódítására – keresztes-hadjárat keretében történő megtérítésére – készültek. Észtország és Lettország – Livónia – ekkor a pogány törzsek által lakott terület volt, becslések szerint alig 150-250 ezer lakossal. A területet kelet felől apróbb orosz hercegségek határolták, délről az észt és lett törzseknél szervezettebb litván törzsek és fejedelemségek. Livónia elfoglalásáért akarva-akaratlanul versenyt futott a svéd és a dán királyság, az orosz hercegségek és a Bréma környékéről induló kereskedők. Ez utóbbiak sikerét az 1198-ban rigai püspöknek kinevezett Albert rigai püspök agresszív, erőszakos fellépésének köszönhetik, Albert független teokratikus államot hozott létre a fejletlen balti térségben az őslakos népek és kultúrájuk pusztítás árán.[1]
A keresztény hódításról csak a győztes oldaláról maradtak feljegyzések, krónikák. Az egyik legfontosabb Henrik Livónia krónikája, a szerző személyesen vett részt 1200-1228 között az eseményekben. Bár kritikával kezelendő, de hasznos forrásmű a Livóniai verses krónika is. A legyőzöttekről ezek – és a többi – beszámoló természetesen saját érdeke, felfogása és világnézete alapján ír, a sine ira et studio[2] elve egyáltalán nem érvényesül, sőt.[3]
A pogány törzsek vezetőit a krónikák hercegeknek, királyoknak nevezik, ami a történészek és régészek szerint tévedés. A leginkább régészeti leletek alapján úgy vélik, hogy a pogányok családokba, a családok nagycsaládokba, törzsekbe szerveződtek. A nagycsaládok, törzsek vezetői adott kérdésekben tanácskoztak, döntöttek, de a döntés nem volt kötelező érvényű – nem is volt mód egy döntés erővel történő betartatására a katonai összecsapáson kívül, hiszen nem alkottak államot. Ez a hódítók – németek, dánok, svédek... – számára, akik a hierarchikus államrendet ismerték, számtalan esetben okozott gondot, emberveszteséget. Hiába állapodtak meg egy lett törzzsel a békéről, ez a többi lett törzs számára semmilyen kötelező erővel sem bírt. A támadásukat viszont a hódítók szerződésszegésnek tartották.[4]
Livónián át három fő kereskedelmi út vezetett, mindhárom hosszú hajózással kezdődött a mai svéd partok mellett. A legészakibb út Åland szigetvilágának déli részét érintve haladt a mai Narváig. Innen kettéágazott, a dél felé tartó út a mai Tartu érintésével vitt Polockba, a másik továbbhaladt a Ladoga-tó felé. A másik két fő kereskedelmi út Gotland északi csúcsánál kanyarodott el és az Ösel sziget(ek) alatt haladt a Rigai-öböl felé. Az középső út Viljandin át vitt Tartuba, a harmadik, déli út a Daugava folyó volt, ennek torkolatában alapította 1201-ben a német Albert püspök Riga városát. A folyón volt elérhető az orosz Polack városa. A beltengerek és a folyók október és április között befagytak, így a kereskedők (és a hadak) ezeket használták közlekedésre. Az időjárás miatt az anyaországból hajóval csak április és október között lehetett megközelíteni Livóniát.[5]
1202-ben, amikor a Győztes Valdemár bátyját, VI. Knutot követte a királyi székben, azonnal megkezdte a keresztes hadjárat előkészületeit.[8] A krónikás, Livóniai Henrik szerint ennek az az oka, hogy az Észtország partjainál fekvő Ösel szigetén élő pogányok megtámadták a blekinge-i dán birtokokat és hazafelé menet kifosztották Gotlandot.[9] Az észt történészek szerint az Ösel-szigeti törzsek a kereskedelmi hajóutak feletti ellenőrzés megőrzése céljából hajtottak végre az említetthez hasonló portyákat.[10]
1204-ben Anders Sunesen lundi érseket[6] a skandináv régió pápai nunciussá nevezték ki, a misszióért és a keresztes hadjáratért felelt. Ugyanebben az évben egy dán keresztes flotta hajózott Ösel szigetére a Sunesen vezetésével. A dánok partra szálltak és legyőzték az észt ellenállást. Sikerült felépíteni egy faerődöt, de a tél közeledtével azt feladták, felgyújtották. Anders Sunesen Rigába hajózott, ahol a telet a jövőbeli keresztes hadjáratok terveivel töltötte.[11][12]
1219-ben Valdemár több száz hajóból álló flottát gyűjtött az észtek ellen, amelyet Sunesen érsek vezetett püspökeivel. A király mozgósította az összes harcost, akit csak tudott, alkalmazva mind a leding-et,[13] mind pedig hadba hívva a nemeseket és magánseregeiket. Csatlakozott hozzá a Wizlav herceg vezette vendek sereg is. A mai Tallinntól (német neve: Reval) nem messze, Lyndanisse kikötőjében szálltak partra Revelia (Revala, Rävälä) tartományban. A észt törzsek látszólag barátságosan fogadták a dánokat, miközben hadba szólították seregeiket. 1219. június 15-én váratlanul rátámadtak a gyanútlan keresztes seregre. Az észt győzelmet a dán király hűbérese, Wizlav herceg akadályozta meg. Kis csapatára – kétszáz katona – nem csaptak le az észt támadók, így ellentámadást indított, ez adott időt a dánoknak soraik rendezésére, fegyvereik felvételére. A csata a keresztesek győzelmével zárult.[18] A dánok számára ez a csata különösen fontos, mert e csatától eredeztetik a máig használt dán zászló megjelenését, a csata napja, június 15-e ma is ünnep Dániában (Valdemarsdag). A dánok kővárat építettek a régi földvár helyére,[19] amelyet bár 1220-ban és 1223-ban az észtek ostrom alá vettek, sikerült ellenállnia a támadásoknak. A következő években Észtország egész északi része dán ellenőrzés alá került, és az Észt Hercegség létrejöttéhez vezetett, a hercegség fővárosa az 1219-től Lyndanisse volt.[20]
Az 1219-es lyndanisei győzelem után II. Valdemár király megszilárdította hatalmát. Egyik fiát, Canute-t Észtország hercegévé nevezte ki. Az Észt Herceg (dux Estoniae) címet – létezése alatt – a dán királyi család tagjai viselték.[21]
A Kardtestvérek rendje – amely Riga irányából hódította meg Észtországot és térítette meg a pogány népeket – és Dánia megegyeztek Észtország felosztásáról, a határ vonaláról azonban képtelenek voltak megállapodni. 1220-ban a dán király beleegyezett, hogy legyen a Kardtestvéreké a déli Sakala és Ugaunia tartományok (amelyeket a rend már úgyis meghódított).[22] Ezt a felosztást nem fogadta el sem Albert rigai püspök, sem a Kardtestvérek. Észtország egyes területeiért a németek, a dánok és esetenként a svédek is egymással is csatákat vívtak.[23]
Modenai Vilmos püspök[24] II. Honoriusz pápa legátusa és a legátus helyettese, Johannes azonban 1225 és 1227 között kiszorította a dánokat Észtországból, a területet a pápa tulajdonának nyilvánították – de e tett mögött nem állt pápai utasítás. A kardtestvérek ekkor foglalták el Tallinnt. 1227-ben a Német Lovagrend – amelybe a Saulei csata elvesztését követően a Kardtestvérek rendje némi önállóságot megtartva beolvadt – valamennyi dán területre rátette a kezét, de IX. Gergely pápa utasítására 1238-ban a stensbyi szerződés alapján vissza kellett adnia a dánoknak Harriát és Vironiát, Jerwiát azonban megtarthatta.[25]
Így, amikor II. Valdemár 1241-ben meghalt, az észtországi dán birtok határait egyértelművé váltak. A dán korona vezető képviselője a király helytartója (capitaneus) volt a tallinni várban. Királyi vár épült Wesenbergben (Rakvere), majd Narvában is.[26] A vazallusok, akik hűbérbirtokot a dán királytól, a helyi igazságügyi igazgatásért feleltek. Valdemar király népszámlálási könyvéből – Liber Census Daniae (1220–1241) adólista, amely máig fennmaradt fontos földrajzi-történelmi dokumentum, illetve 500 észt helynevet és 114 helyi hűbéres nevét tartalmazó nyelvemlék – megállapítható, hogy vazallusok ekkoriban dánok és észtek egyaránt voltak. Az a tény, hogy a népszámlálási könyv feljegyzéseket tartalmaz az észtországi birtokokról, hangsúlyozza az ország jelentőségét Dánia királyai számára.[27]
Egyházi ügyekben a tallinni püspökség a dán lundi érseki hivatalra figyelt, bár hivatalosan a rigai egyháztartomány része volt.[28][29] A dán korban több kolostort is alapítottak Tallinnban és azon kívül. 1248-ban IV. Erik dán király, aki soha sem járt Észtországban, Revalnak (Tallinn) Hanza jogállást adományozott Lübeck mintájára. A város kereskedői és kézművesei Szent Knut és Szent Olaf céhekbe szerveződtek más dán városok kézműveseihez hasonlóan. A dánok részt vettek a Novgorodi–lovagrendi háborúban 1240–42 között.[30]
I. Kristóf dán király 1259-ben történt halála után a kiskorú V. Erik dán király helyett Margaret Sambiria irányította Dániát és az Észt Hercegséget. 1266-ban nagykorúvá vált fia „Észtország hölgye” (domina Estoniae) címet adományozta részére, a távoli birtokot az anyakirálynő a dél-dániai Nykøbing Falsterből irányította. Elrendelte, hogy erősítsék meg a Tallinn falait, és az észt vazallusokat is közreműködésre buzdította. Az 1268-as Narva folyón át történet orosz támadás jelezte, Észtország védelme nem hanyagolható el.[31]
VI. Erik dán király igyekezett az észt kereskedelmet előmozdítani. 1294-ben megígérte, hogy megvédi a Hanza-kereskedők Novgorodba vezető szárazföldi kereskedelmi útvonalait. Az uralkodása alatt kiadott Észtországra vonatkozó számos szabályozás alátámasztja a hercegség iránt tanúsított általános érdeklődést. Amikor 1303-ban testvérét, Kristófot Észtország hercegévé nevezte ki, a korona észt vazallusai ellenállásba ütközött. A királyi vazallusok Észtországban számos olyan joggal is rendelkeztek, amellyel az anyaországbeliek nem. Attól tartottak, hogy ha a korona helyett a herceg hűbéresei lesznek, akkor a megszerzett jogaik csorbulhatnak. Először 1259-ben léptek fel egységes csoportként, 1282-től a vazallusok közül választott tizemnkét fős gyűlés egyfajta királyi tanácsot alkotott, amely a király tallinni helytartójával együtt részt vett a hercegség kormányzásában.[31]
A dán királyok sorozatos háborúskodásuk és belháborúik következtében oly mértékben eladósodtak, hogy birtokaik elzálogosításával, eladásával kellett pénzt teremteniük – a további háborúzáshoz. II. Kristóf dán király 1329-ben megígérte, hogy Észtország soha nem válik el a dán koronától. 1332-ben bekövetkezett halálát nyolc év interregnum követte. Idősebb fia, Otto „Észtország és Lolland hercege” címet viselte, Észtország azon kevés birtokok egyike volt, amelyeket még mindig irányíthatott a dán korona elnyerésére tett erőfeszítései során.[32]
1340-ben IV. Valdemárt választották dán királlyá. Apránként nyerte vissza Dániát hódításaival vagy a királyság jelzáloggal terhelt részeinek megváltásával. 1340/41-ben elkezdték az Észt hercegség eladását, de nem jutottak megállapodásra. 1343-ban kitört Nagy észt felkelés, amelynek csúcspontján az észt parasztok Tallinnt ostromát, de az ostromló sereget legyőzte a Német Lovagrend Livón mestere, Burchard von Dreileben, által irányított mentősereg. Miután a lázadást leverték, Valdemár király Stig Andersen nemest küldte Dániából Észtországba, hogy királyi hatalmat képviselje, a valóságban azonban a királyi várak a rend birtokában maradtak.[32]
1346-ban Valdemar eladta észt birtokait a rendnek. A király nyílt levélben kifejtette, hogy testvére, Ottó, az észt herceg belép a Német Lovagrendbe, és így az Észt hercegség a Lovagrenddé lesz. A király ezért feloldotta észt alattvalóit hűségük alól, és a Német Lovagrendhez irányította őket, mint új földesurukhoz. E jogi megoldás mellett Valdemárnak 19 000 márkát fizetett ki a Lovagrend. Ezzel megszűnt az Észt hercegség.[32]
Ez a felsorolás a dán Wikipédia Hertugdømmet Estland oldaláról való.
Az Észt hercegség két alkalommal éledt újra:
1560-ban II. Frigyes dán király megvásárolta az Ösel egyházmegyét[36] az utolsó hercegpüspöktől,[37] Johann von Münchhausentől.[38] A birtokokat apanázsként a király öccse, Magnus, Holstein hercege kapta, aki ettől kezdve viselte az Ösel hercege címet. Magnus sikertelen kísérletet tett Livónia egyesítésére, e közben támogatásért cserébe elfogadta, hogy IV. Iván orosz cár Livónia királyává koronázza. A cím értéktelen volt, viszont a dán király elvonta tőle az Ösel hercege címet.
1645-ben Ösel a Brömsebroi békeszerződés értelmében svéd uralom alá került.
Ez a felsorolás a Wikipédia Magnus af Øsel dán oldaláról való.
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
