A dánok a vendek leigázása után a mai Észtország meghódítására – keresztes-hadjárat keretében történő megtérítésére – készültek. Észtország és Lettország – Livónia – ekkor a pogány törzsek által lakott terület volt, becslések szerint alig 150-250ezer lakossal. A területet kelet felől apróbb orosz hercegségek határolták, délről az észt és lett törzseknél szervezettebb litván törzsek és fejedelemségek. Livónia elfoglalásáért akarva-akaratlanul versenyt futott a svéd és a dán királyság, az orosz hercegségek és a Bréma környékéről induló kereskedők. Ez utóbbiak sikerét az 1198-ban rigai püspöknek kinevezett Albert rigai püspök agresszív, erőszakos fellépésének köszönhetik, Albert független teokratikus államot hozott létre a fejletlen balti térségben az őslakos népek és kultúrájuk pusztítás árán.[1]
A keresztény hódításról csak a győztes oldaláról maradtak feljegyzések, krónikák. Az egyik legfontosabb Henrik Livónia krónikája, a szerző személyesen vett részt 1200-1228 között az eseményekben. Bár kritikával kezelendő, de hasznos forrásmű a Livóniai verses krónika is. A legyőzöttekről ezek – és a többi – beszámoló természetesen saját érdeke, felfogása és világnézete alapján ír, a sine ira et studio[2] elve egyáltalán nem érvényesül, sőt.[3]
A pogány törzsek vezetőit a krónikák hercegeknek, királyoknak nevezik, ami a történészek és régészek szerint tévedés. A leginkább régészeti leletek alapján úgy vélik, hogy a pogányok családokba, a családok nagycsaládokba, törzsekbe szerveződtek. A nagycsaládok, törzsek vezetői adott kérdésekben tanácskoztak, döntöttek, de a döntés nem volt kötelező érvényű – nem is volt mód egy döntés erővel történő betartatására a katonai összecsapáson kívül, hiszen nem alkottak államot. Ez a hódítók – németek, dánok, svédek... – számára, akik a hierarchikus államrendet ismerték, számtalan esetben okozott gondot, emberveszteséget. Hiába állapodtak meg egy lett törzzsel a békéről, ez a többi lett törzs számára semmilyen kötelező erővel sem bírt. A támadásukat viszont a hódítók szerződésszegésnek tartották.[4]
Livónián át három fő kereskedelmi út vezetett, mindhárom hosszú hajózással kezdődött a mai svéd partok mellett. A legészakibb út Åland szigetvilágának déli részét érintve haladt a mai Narváig. Innen kettéágazott, a dél felé tartó út a mai Tartu érintésével vitt Polockba, a másik továbbhaladt a Ladoga-tó felé. A másik két fő kereskedelmi út Gotland északi csúcsánál kanyarodott el és az Ösel sziget(ek) alatt haladt a Rigai-öböl felé. Az középső út Viljandin át vitt Tartuba, a harmadik, déli út a Daugava folyó volt, ennek torkolatában alapította 1201-ben a német Albert püspök Riga városát. A folyón volt elérhető az orosz Polack városa. A beltengerek és a folyók október és április között befagytak, így a kereskedők (és a hadak) ezeket használták közlekedésre. Az időjárás miatt az anyaországból hajóval csak április és október között lehetett megközelíteni Livóniát.[5]
II. Valdemár és fiai
II. Valdemár szobraChristian August Lorentzen (1749–1828) festménye. Balra a háttérben Anders Sunesen[6] érsek felemelt kézzel, az előtérben pedig Peder Jacobsen roskildei püspök,[7] aki Dannebrogra mutat, miközben tájékoztatja II. Valdemár dán királyt.A Toompeai vár Tallinnban. A várkastély napjainkban az észt parlamentnek (Riigikogu) ad helyet
1202-ben, amikor a Győztes Valdemár bátyját, VI. Knutot követte a királyi székben, azonnal megkezdte a keresztes hadjárat előkészületeit.[8] A krónikás, Livóniai Henrik szerint ennek az az oka, hogy az Észtország partjainál fekvő Ösel szigetén élő pogányok megtámadták a blekinge-i dán birtokokat és hazafelé menet kifosztották Gotlandot.[9] Az észt történészek szerint az Ösel-szigeti törzsek a kereskedelmi hajóutak feletti ellenőrzés megőrzése céljából hajtottak végre az említetthez hasonló portyákat.[10]
1204-ben Anders Sunesen lundi érseket[6] a skandináv régió pápai nunciussá nevezték ki, a misszióért és a keresztes hadjáratért felelt. Ugyanebben az évben egy dán keresztes flotta hajózott Ösel szigetére a Sunesen vezetésével. A dánok partra szálltak és legyőzték az észt ellenállást. Sikerült felépíteni egy faerődöt, de a tél közeledtével azt feladták, felgyújtották. Anders Sunesen Rigába hajózott, ahol a telet a jövőbeli keresztes hadjáratok terveivel töltötte.[11][12]
1219-ben Valdemár több száz hajóból álló flottát gyűjtött az észtek ellen, amelyet Sunesen érsek vezetett püspökeivel.
A király mozgósította az összes harcost, akit csak tudott, alkalmazva mind a leding-et,[13] mind pedig hadba hívva a nemeseket és magánseregeiket. Csatlakozott hozzá a Wizlav herceg vezette vendek sereg is. A mai Tallinntól (német neve: Reval) nem messze, Lyndanisse kikötőjében szálltak partra Revelia (Revala, Rävälä) tartományban. A észt törzsek látszólag barátságosan fogadták a dánokat, miközben hadba szólították seregeiket. 1219. június 15-én váratlanul rátámadtak a gyanútlan keresztes seregre. Az észt győzelmet a dán király hűbérese, Wizlav herceg akadályozta meg. Kis csapatára –kétszáz katona – nem csaptak le az észt támadók, így ellentámadást indított, ez adott időt a dánoknak soraik rendezésére, fegyvereik felvételére. A csata a keresztesek győzelmével zárult.[18] A dánok számára ez a csata különösen fontos, mert e csatától eredeztetik a máig használt dán zászló megjelenését, a csata napja, június 15-e ma is ünnep Dániában (Valdemarsdag). A dánok kővárat építettek a régi földvár helyére,[19] amelyet bár 1220-ban és 1223-ban az észtek ostrom alá vettek, sikerült ellenállnia a támadásoknak. A következő években Észtország egész északi része dán ellenőrzés alá került, és az Észt Hercegség létrejöttéhez vezetett, a hercegség fővárosa az 1219-től Lyndanisse volt.[20]
Az 1219-es lyndanisei győzelem után II. Valdemár király megszilárdította hatalmát. Egyik fiát, Canute-t Észtország hercegévé nevezte ki. Az Észt Herceg (dux Estoniae) címet – létezése alatt – a dán királyi család tagjai viselték.[21]
A Kardtestvérek rendje – amely Riga irányából hódította meg Észtországot és térítette meg a pogány népeket – és Dánia megegyeztek Észtország felosztásáról, a határ vonaláról azonban képtelenek voltak megállapodni. 1220-ban a dán király beleegyezett, hogy legyen a Kardtestvéreké a déli Sakala és Ugaunia tartományok (amelyeket a rend már úgyis meghódított).[22] Ezt a felosztást nem fogadta el sem Albert rigai püspök, sem a Kardtestvérek. Észtország egyes területeiért a németek, a dánok és esetenként a svédek is egymással is csatákat vívtak.[23]
Modenai Vilmos püspök[24]II. Honoriusz pápalegátusa és a legátus helyettese, Johannes azonban 1225 és 1227 között kiszorította a dánokat Észtországból, a területet a pápa tulajdonának nyilvánították – de e tett mögött nem állt pápai utasítás. A kardtestvérek ekkor foglalták el Tallinnt. 1227-ben a Német Lovagrend – amelybe a Saulei csata elvesztését követően a Kardtestvérek rendje némi önállóságot megtartva beolvadt – valamennyi dán területre rátette a kezét, de IX. Gergely pápa utasítására 1238-ban a stensbyi szerződés alapján vissza kellett adnia a dánoknak Harriát és Vironiát, Jerwiát azonban megtarthatta.[25]
Így, amikor II. Valdemár 1241-ben meghalt, az észtországi dán birtok határait egyértelművé váltak. A dán korona vezető képviselője a király helytartója (capitaneus) volt a tallinni várban. Királyi vár épült Wesenbergben (Rakvere), majd Narvában is.[26] A vazallusok, akik hűbérbirtokot a dán királytól, a helyi igazságügyi igazgatásért feleltek. Valdemar király népszámlálási könyvéből – Liber Census Daniae (1220–1241) adólista, amely máig fennmaradt fontos földrajzi-történelmi dokumentum, illetve 500 észt helynevet és 114 helyi hűbéres nevét tartalmazó nyelvemlék – megállapítható, hogy vazallusok ekkoriban dánok és észtek egyaránt voltak. Az a tény, hogy a népszámlálási könyv feljegyzéseket tartalmaz az észtországi birtokokról, hangsúlyozza az ország jelentőségét Dánia királyai számára.[27]
Egyházi ügyekben a tallinni püspökség a dán lundi érseki hivatalra figyelt, bár hivatalosan a rigai egyháztartomány része volt.[28][29] A dán korban több kolostort is alapítottak Tallinnban és azon kívül. 1248-ban IV. Erik dán király, aki soha sem járt Észtországban, Revalnak (Tallinn) Hanza jogállást adományozott Lübeck mintájára. A város kereskedői és kézművesei Szent Knut és Szent Olaf céhekbe szerveződtek más dán városok kézműveseihez hasonlóan. A dánok részt vettek a Novgorodi–lovagrendi háborúban 1240–42 között.[30]
Margaret Sambiria-tól VI. Erikig
I. Kristóf dán király 1259-ben történt halála után a kiskorú V. Erik dán király helyett Margaret Sambiria irányította Dániát és az Észt Hercegséget. 1266-ban nagykorúvá vált fia „Észtország hölgye” (domina Estoniae) címet adományozta részére, a távoli birtokot az anyakirálynő a dél-dániai Nykøbing Falsterből irányította. Elrendelte, hogy erősítsék meg a Tallinn falait, és az észt vazallusokat is közreműködésre buzdította. Az 1268-as Narva folyón át történet orosz támadás jelezte, Észtország védelme nem hanyagolható el.[31]
VI. Erik dán király igyekezett az észt kereskedelmet előmozdítani. 1294-ben megígérte, hogy megvédi a Hanza-kereskedők Novgorodba vezető szárazföldi kereskedelmi útvonalait. Az uralkodása alatt kiadott Észtországra vonatkozó számos szabályozás alátámasztja a hercegség iránt tanúsított általános érdeklődést. Amikor 1303-ban testvérét, Kristófot Észtország hercegévé nevezte ki, a korona észt vazallusai ellenállásba ütközött. A királyi vazallusok Észtországban számos olyan joggal is rendelkeztek, amellyel az anyaországbeliek nem. Attól tartottak, hogy ha a korona helyett a herceg hűbéresei lesznek, akkor a megszerzett jogaik csorbulhatnak. Először 1259-ben léptek fel egységes csoportként, 1282-től a vazallusok közül választott tizemnkét fős gyűlés egyfajta királyi tanácsot alkotott, amely a király tallinni helytartójával együtt részt vett a hercegség kormányzásában.[31]
Az Észt Hercegség megszűnése
A dán királyok sorozatos háborúskodásuk és belháborúik következtében oly mértékben eladósodtak, hogy birtokaik elzálogosításával, eladásával kellett pénzt teremteniük – a további háborúzáshoz. II. Kristóf dán király 1329-ben megígérte, hogy Észtország soha nem válik el a dán koronától. 1332-ben bekövetkezett halálát nyolc év interregnum követte. Idősebb fia, Otto „Észtország és Lolland hercege” címet viselte, Észtország azon kevés birtokok egyike volt, amelyeket még mindig irányíthatott a dán korona elnyerésére tett erőfeszítései során.[32]
1340-ben IV. Valdemárt választották dán királlyá. Apránként nyerte vissza Dániát hódításaival vagy a királyság jelzáloggal terhelt részeinek megváltásával. 1340/41-ben elkezdték az Észt hercegség eladását, de nem jutottak megállapodásra. 1343-ban kitört Nagy észt felkelés, amelynek csúcspontján az észt parasztok Tallinnt ostromát, de az ostromló sereget legyőzte a Német Lovagrend Livón mestere, Burchard von Dreileben, által irányított mentősereg. Miután a lázadást leverték, Valdemár király Stig Andersen nemest küldte Dániából Észtországba, hogy királyi hatalmat képviselje, a valóságban azonban a királyi várak a rend birtokában maradtak.[32]
1346-ban Valdemar eladta észt birtokait a rendnek. A király nyílt levélben kifejtette, hogy testvére, Ottó, az észt herceg belép a Német Lovagrendbe, és így az Észt hercegség a Lovagrenddé lesz. A király ezért feloldotta észt alattvalóit hűségük alól, és a Német Lovagrendhez irányította őket, mint új földesurukhoz. E jogi megoldás mellett Valdemárnak 19 000márkát fizetett ki a Lovagrend. Ezzel megszűnt az Észt hercegség.[32]
Ez a felsorolás a dán Wikipédia Hertugdømmet Estland oldaláról való.
Az Észt hercegség újra létrejöttei
Az Észt hercegség két alkalommal éledt újra:
1561–1721, amikor a Svéd Királyság része volt a terület. Az Észt Hercegség (svédül: Hertigdömet Estland, észtül: Eestimaa hertsogkond, németül: Herzogtum Estland), más néven svéd Észtország[33] (svédül: Svenska Estland) a Svéd Királyság fennhatósága alatt állt 1561–1721 között, ekkot Észtország nagy része vagy egésze svéd uralom alatt volt. Észtország északi részei – Reval (Tallinn) és Harjumaa, Nyugat-Virumaa, Raplamaa és Järvamaa megyék – 1561-ben, Läänemaa pedig 1581-ben hódoltak be a svéd királynak. A köznyelvben a "régi szép svéd idők"[34] (észtül: vana hea Rootsi aeg) frázissal hivatkoznak az időszakra az észtek.
Az észt kormányzóság, 1820.[35]1721–1917, amikor az Orosz Birodalom része volt. Észtország kormányzósága (németül: Gouvernement Estland, oroszul: Эстляндская губерния) az Orosz Birodalom egyik közigazgatási egysége, amelyet Észtország kormányzására hoztak létre. A „kormányzat” kifejezést viszonylag ritkán használták. A hivatalos dokumentumokban a hercegség (das Hertzogthum Ehstland, das Hertzogthum Liefland) nevet részesítették előnyben. Észak-Észtország annektálása után 1719-ben az egykori Észt Általános Kormányzóság területeiből megalakult a Tallinni Kormányzóság. Ez volt a közigazgatási egység elnevezése 1783-ig, amikor megalakult a tallinni helyettes közigazgatás. 1796-ban visszaállították a régi kormányzósági határokat, és a kormányzóságot ettől kezdve Észtország kormányzóságának nevezték. A kormányzóság Észtország függetlenné válásáig, 1918. február 24-ig az Orosz Birodalom része volt.
1560-ban II. Frigyes dán király megvásárolta az Ösel egyházmegyét[36] az utolsó hercegpüspöktől,[37] Johann von Münchhausentől.[38] A birtokokat apanázsként a király öccse, Magnus, Holstein hercege kapta, aki ettől kezdve viselte az Ösel hercege címet. Magnus sikertelen kísérletet tett Livónia egyesítésére, e közben támogatásért cserébe elfogadta, hogy IV. Iván orosz cár Livónia királyává koronázza. A cím értéktelen volt, viszont a dán király elvonta tőle az Ösel hercege címet.
Anders Sunesen-t 1201-ben nevezték ki az akkor a Dán Királysághoz tartozó Lund érsekének, 1223-ban lemondott. Lund ma Svédország városa.Archbishop Anders Sunesen(angol nyelven).Hierarchia Catholica, Volume 1, Page 317.(Hozzáférés: 2022. november 15.)
Peder Saxesen-t 1217-ben nevezték ki Roskilde (Roeskilde) püspökévé, 1224. január 11-én nevezték ki Lund érsekévé. 1228. július 11-én halt meg.Peder Saxesen(angol nyelven).Catholic-Hierarchy.(Hozzáférés: 2023. január 30.)
A támadás okára létezik másik magyarázat is: Valdemar nővére, a Ingeborg furcsa esete, amelyet a róla szóló szócikk ismertet. Ennek kapcsán III. Ince pápa Valedmártól kereszteshadjárat indítását várta el cserébe a nővére ügyének támogatásáért.
Henrik Livónia krónikája VII:1 ...Ahogy [Albert rigai érsek Németországból Riga felé hajózva] közeledett a dániai Lyster tartományhoz, tizenhat hajóval, találkozott Ösel szigetének pogány észtjeivel. Nemrég felgyújtottak egy templomot, megöltek néhány embert, másokat foglyul ejtettek, elpusztították a földet, elhurcolták a harangokat és a templom tárgyait, ahogyan a pogány észtek és a kurok is megtették ezt azelőtt Dán királyságában és Svédországban.
Henrik Livónia krónikája IX:13 Ugyanebben az időben a dán király nagy seregével, amelyet immár három éve gyűjtött, megérkezett Öselbe. Vele jött András lundi érsek, aki a bűnök bocsánatára keresztjellel ruházta fel a bosszúállásra váró nagy sokaságot, a pogányokon és a nemzeteket akarta alávetni a keresztény hitnek. Miután a király erődöt épített, nem talált senkit, aki a pogányok támadásaival szemben ott merészelt volna maradni. Ennek megfelelően a király felgyújtotta az erődöt, és az egész seregével együtt visszatért saját földjére. Lund érseke és Miklós püspök két élelemmel megrakott hajóval és egész kíséretükkel Rigába fordultak. Miközben bevonultak a Dvinába, Englebert, Boldogságos Mária prépostja és az egész kolostor fogadta őket a legnagyobb odaadással. És miután hallottak az egyház ilyen nyomorúságáról és annak Isten általi felszabadításáról, gratuláltak nekik, és örvendeztek és áldották Istent, mert oly kevés emberrel és pogányok közepette mindig fenntartotta egyházát. Ezt követően az érsek az összes papságot összehívva teológiai oktatást adott, majd a zsoltárt olvasva az egész telet isteni elmélkedésben töltötték.
Lething: (óskandináv: leiðangr, norvég: leidang, dán: leding, svéd: ledung, latin: expeditio, angol: lething) néven ismert intézmény a hadkötelezettség egy formája volt. A part menti területeket felosztották, ezek flották kiállítására, időszakos használatára voltak kötelezettek. A középkori skandináv állam jellemzően védelmére szervezte.
Miklóst 1208-ban nevezték ki Schleswig püspökének, 1233. július másodikai haláláig viselte tisztségét.Nikolaus(angol nyelven).Catholic-Hierarchy.(Hozzáférés: 2023. január 30.)
Theodericus (Dietrich, Thierry) von Treiden 1160-ban született, 1211-ben szentelte fel Albert von Buxhovden az észt Leal (Lihula) püspökévé. E címmel egyidejűleg lett Liège és Köln segéd-püspökévé. 1218. július 18-án halt meg Revealban.Bishop Theodericus (Dietrich, Thierry) von Treiden(angol nyelven).Catholic-Hierarchy.(Hozzáférés: 2022. december 4.)
Henrik Livónia krónikája XXIII:2 Dánia királya is ekkor kelt fel nagy sereggel. Vele jött András,[6] a lundi templom tiszteletreméltó érseke és Miklós püspök[14] és egy harmadik püspök, a király kancellárja.[7] Velük volt Theodorik észt püspök[15] is, akit egykor Rigában szenteltek fel, de elhagyta a livóniai templomot és a királyhoz kötötte magát; Vencel szláv fejedelem is (200 rügeni szláv fejedelem.) embereivel. Mindannyian behozták seregüket Reval tartományba, és Lyndanisében táboroztak, amely egykor a revaliak erődje volt. Lerombolták a régi erődöt, és újabb újat kezdtek építeni. Reval és Harrien népe nagy sereget gyűjtött ellenük, és megtévesztően békés szavakkal küldték el véneiket a királyhoz. A király hitt nekik, nem ismerte álnokságukat. Ajándékokat adott nekik, a püspökök pedig megkeresztelték őket, és örömmel küldték vissza őket. Aztán visszatértek népükhöz, és három nap múlva vacsora után este jöttek, egész seregükkel. Öt helyen rohantak rá a dánokra, és figyelmeztetés nélkül harcoltak velük. Néhányan azt hitték, hogy a király egy sátorban van, ami valójában Theodoriké, az észtországiak tiszteletreméltó püspöké volt, és bementek, és megölték. A dánokat minden irányba kergetve sokakat megöltek. Vencel úr a hegy tenger felőli lejtőjén lévő völgyben állt szlávjaival. Látva az ellenség közeledését, gyorsan feléjük sietett. Harcolt velük, és menekülésre kényszerítette őket, ütötte és ölte őket, miközben üldözte őket az úton. A többi észt, aki a dánokat követte, látva a szlávokkal harcolók menekülését, megállt és abbahagyta a dánok üldözését. Az összes dán összegyűlt a királlyal és néhány némettel, akik velük voltak, és elmentek harcolni az észtekkel, és bátran harcoltak velük. Az észtek elmenekültek előlük, s miután egész sokaságuk menekülni kezdett, a dánok a németekkel és szlávokkal együtt követték őket. Néhány ember több mint ezer embert megölte, a többiek pedig elmenekültek. A király és a püspökök hálát adtak Istennek azért a győzelemért, amelyet Isten adott nekik a pogányok felett. Theodorik püspököt káplánjával, Wescelóval pótolták.[16] Amikor az erőd elkészült és emberei letelepedtek benne, a király visszatért Dániába.[17]) A püspökök ott maradtak a király embereivel, akik egész évben harcoltak Reval népével, míg végül megkapták a keresztség szentségét.
A dán erődöt Henrik Livónia krónikája Castrum Danorum „dán vár” néven említ. Egy népszerű etimológia fejtegetés szerint innen ered Tallinn neve is, észtül a dán vár: Taani linna. A vár körül a német telepesek jelentős kereskedővárost építettek fel.
Henrik Livónia krónikája XXIV:2 ...Az érsek [András lundi érsek] azt mondta, hogy egész Észtország, akár elfoglalták a Rigaiak, akár még nem igázták le, a dán királyé, mivel a rigai püspök átadta neki. Amíg a küldöttek Rigába mentek, az érsek megparancsolta, hogy ne szedjék le a függő szőlőfürtöket, és ne küldjék papjaikat prédikálni Észtország sarkaiba. A rigai püspök, a tiszteletreméltó Albert írt neki, és elmondta, hogy az észt templom szőlőjét már sok éven át a dánok eljövetele előtt telepítette népe. Sok ember vére és a háború sok szenvedése művelte, és papjai megjelentek, nem Észtország sarkaiban, hanem Jarva közepén, sőt Vironiában szemben az érsek állításával. A dánok királya, miután tudomást szerzett erről, igencsak megharagudott a rigai püspökre, maga elé hívta őt és a Milícia Testvéreit [Kardtestvérek]. A püspök nem jött, hanem a legfelsőbb pápa elé sietett ugyanebben az ügyben. A Milícia Testvérei, Rudolph de Wenden és a többiek elmentek a királyhoz. A király a rigaiak által már leigázott és megkeresztelt Sakalát és Ugandit a szomszédos tartományokkal együtt nekik adta.
Vélhetően 1184-ben született, 1222 májusában nevezték ki Modena püspökének, a tisztségről 1233. szeptember 21-én lemondott. 1244. május 28-án kinevezték és beiktatták Sabina érseki székébe. 1251. március 31-én halt meg.Guglielmo Cardinal di Modena(angol nyelven).Hierarchia Catholica, Volume 1, Page 353.(Hozzáférés: 2022. november 15.)
A németül Wesenbergnek nevezett Rakvere új kővára a régi észt várra épült. A helyet az ókeletszláv krónikák Rakovor, illetve Rugodiv néven emlegettek. Wesenbergnek 1302-ben VI. Erik dán király király adományozott lübecki városjogokat. Narva 1345-ben kapta meg e jogokat.
A revali egyházmegye 1219-ben jött létre és 1561-ben szűnt meg. A reveli egyházmegye a rigai egyháztartomány egyik megyéje volt.Hierarchia Catholica:Dioecesis Revaliensis(angol nyelven).(Hozzáférés: 2023. január 26.)
Az eredeti szócikk szerint a tallini püspökség a lundi érsekség alá tartozott, de nem volt hozzá forrás. A források közt felsorolt Dannebrog 800 szintén a lundi érsekség alá rendeltként értekezik a tallini püspökségről, de nem ad meg forrásokat.Dannebrog 800 34. oldal
Az Orosz Birodalom, a Lengyel Királyság és a Finn Nagyhercegség földrajzi atlasza, amely a tartományokban található két nyelven, ezekben a városok, falvak és a legfigyelemreméltóbb helyek, postai és főbb utak, állomások és a köztük lévő távolságok, valamint egyéb települések versztában és mérföldben hetven lapon. Általános térképpel és a legfontosabb városok közötti postai utak menti verszta–távolság táblázatával A legfrissebb és megbízható információk alapján összeállított, az orosz földrajz szakos hallgatók javára és a katonai topográfiai ügyekben szolgálatot teljesítő utazók útitervének összeállításáért. Ő Császári Felsége Pjadysev alezredes parancsnoki egysége.
Az egyház és a Német-római Birodalom egyaránt szerette volna kisajátítani az 1200. körül kezdődött észt-livón területszerző kereszteshadjáratok eredményét. A pápa egyházi rangot adott a terület püspökeinek, a birodalom császára, illetve a német király pedig birodalmi herceget kreált az egyházi vezetőkből, így ez utóbbiak, a címet elfogadva a császár/király hűbéresévé váltak.
Johann von Münchhausen-t 1540. július 16-án nevezték ki Curland és 1542. január 9-én Ösell (Oesell) [Saare-Lääne] püspökévé. 1560-ban halt meg.Johann von Münchhausen(angol nyelven).Hierarchia Catholica.(Hozzáférés: 2023. február 1.)
↑Dannebrog 800: Ivar Leimus, Thomas Lyngby, Ain Mäesalu, Per Seesko, Mette Skougaard, UniversityOf Tartu (Helen Liiver, Mari-Liis Schmidt And Maarja-Helen Tamm), The Estonian Institute. Dannebrog 800: the story of Denmark and Estonia(angol nyelven).Tallinn:The Estonian Institute and Tallinn City Museum(2019. január 26.). ISBN 978-9949-558-47-6. Hozzáférés ideje: 2023. február 24.
