A cezaropapizmus a világi és egyházi hatalom összefonódása, olyan politikai rendszer, amelyben az államfő vagy uralkodó az egyház feje is és a legfőbb bíró a vallási kérdésekben.[1]
Az uralkodó beavatkozik az egyház ügyeibe, és kiváltságos helyet foglal el az egyházi jogalkotás és teológiai szférájában. A monarchiák esetében teokráciáról is beszélhetünk.[2]
Max Weber alapján a cezaropapizmus a papság teljes alárendelését jelenti a világi hatalomnak.[3] A cezaropapista olyan világi uralkodó, aki az egyházi kérdésekben is gyakorolja a legfelsőbb tekintélyt.[4]
Összetett szó, a caesar (‘császár’) és a papa (‘atya, pápa’) elemekből.[5]
A cezaropapizmust kifejezés létrehozójának a német Justus Henning Böhmert (1674–1749) tekintik,[6] és leggyakrabban a késő római, bizánci és az újkori orosz politikai rendszerre használják.
Egyiptom
Az ókori Egyiptomban a fáraók nemcsak világi uralkodók voltak, hanem egy istenség földi megnyilvánulása is. Az azonban, hogy a fáraók mennyire tudták irányítani a papságot, Egyiptom hosszú történelme során nagyon változó volt.
Római Birodalom
A Római Birodalomban Augustus óta a császár egy személyben egyesítette a politikai és vallási hatalmat. Pontifex maximus, a római vallás feje és főpap volt. Hatalma volt az állami kultusz felügyeletéért, és hogy a res publica (állam) nevében kommunikáljon az istenekkel.
Bizánci Birodalom
A késő ókori bizánci császárok egyre inkább "isteni jogokat" igényeltek. Erős ellenőrzést gyakoroltak az egyházi hierarchia felett, és a konstantinápolyi pátriárka nem tölthette be a tisztségét, ha nem rendelkezett a császár jóváhagyásával.[7] Az olyan császárok, mint Basziliszkosz, Zénón, I. Justinianus, Hérakleiosz és II. Kónsztasz több szigorúan egyházi rendeletet tettek közzé és politikai befolyást gyakoroltak a zsinatokra. [8] Összehívták a zsinatokat, kihirdették a végzéseket és biztosították azok végrehajtását.
Justinianus önmagát Isten választottjának, földi képviselőjének és helytartójának látta. Igyekezett helyreállítani a birodalom egységét és háborúiban az ortodox kereszténység védelmezője lett, és harcolt az eretnekség ellen. Tekintélyelvű módon foglalkozott az egyházi ügyekkel. Szabályozta az egyház helyzetét, a püspöki választásokat, a kolostorok igazgatását és felügyeletét. Még a római pápák is teljesen a cezaropapizmus hatalmába kerültek; a császár még hitelvi kérdésekben is rájuk tudta kényszeríteni az akaratát.[9]
A bizánci császár általában védte az egyházat és irányította annak igazgatását azáltal, hogy elnökölt az ökumenikus zsinatok felett, kinevezte a pátriárkákat és határozatokat hozatott. [10]
Anglia
A cezaropapizmus egy másik formája Angliában jelent meg, amikor a kora újkori VIII. Henrik a pápa helyébe az anglikán egyház élére nevezte ki magát és határozottan beavatkozott annak ügyeibe. A cezaropapizmus azonban lányával, I. Erzsébettel véget is ért, aki nem volt hajlandó beleszólni a teológiai kérdésekbe. Az angol uralkodó azonban hivatalosan továbbra is az anglikán egyház feje maradt.
Aztékok
Az azték uralkodók az istenektől leszármazottaknak hirdették magukat. Nem tisztázott, hogy uralmuknak ez a vallási elismertetése a papság tényleges ellenőrzéséhez vezetett-e.
Oroszország
Amikor IV. Iván 1547-ben felvette a cár címet, az orosz ortodox egyházat alárendelte az államnak.[11] Az újkori cezaropapizmus leginkább Orosz Birodalomban lett híres, és ennek szintje meghaladta a Bizánci Birodalomban jellemzőt.[12] 1721-ben Nagy Péter a moszkvai patriarchátust a Szent Szinódussal váltotta fel, amely teljesen neki lett alárendelve, és állami minisztérium módjára működött. A patriarchátust csak 1917-ben állították helyre.
Wikiwand in your browser!
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
