Bosin-háború
From Wikipedia, the free encyclopedia
A Bosin-háború (戊辰戦争, ぼしんせんそう; Bosin szenszó; Hepburn: Boshin sensō?, ’a jang föld sárkány évének háborúja’) Japánban vívott polgárháború a 19. század második felében, 1868 és 1869 között, a Tokugava-sógunátus és a császári hatalom visszaállításáért küzdő erők között.
Ebben a szócikkben a japán nevek magyaros átírásban és keleti névsorrendben szerepelnek. |
Bosin-háború | |||
A császári oldalon harcoló Csósú han szamurájai[1] | |||
Dátum | 1868. január 27. – 1869. június 27.[1] | ||
Helyszín | Japán | ||
Eredmény | a császári oldal győzelme, a Tokugava-sógunátus vége, Meidzsi-restauráció | ||
Harcoló felek | |||
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra. | |||
| |||
Parancsnokok | |||
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra. | |||
| |||
Haderők | |||
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra. | |||
| |||
Veszteségek | |||
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra. | |||
| |||
A Wikimédia Commons tartalmaz Bosin-háború témájú médiaállományokat. |
A háború oka a nemesség és a fiatal szamurájok körében terjedő elégedetlenség, Japán kényszerű megnyitása és a bakumacu elleni tiltakozás volt, amely fegyveres konfliktusba torkollott. Egyes nyugati szamurájok szövetsége, melyben a Csósú, a Szacuma és a Tosza birtok tömörült és udvari tisztségviselők irányításuk alá vonták a császári udvart, és jelentős befolyást értek el a császárnál is. Tokugava Josinobu, a regnáló sógun – felismerve a tarthatatlan helyzetet – lemondott politikai hatalmáról a császár javára. Josinobu azt remélte, hogy ezzel megőrzi a Tokugava-ház helyzetét és lehetőséget teremt a későbbi kormányzati szerepvállalásra.
Azonban a császári erők mozgósítása, az edóbeli fanatikusok erőszakoskodásai, valamint egy császári rendelet, amely felhatalmazta a Szacumákat és a Csósúkat a Tokugavák hatalmának eltörlésére, arra késztette Josinobut, hogy hadjáratot indítson a kiotói császári negyed ellen. A hadi helyzet azonban hamarosan számára kedvezőtlen irányt vett, egy kisebb létszámú, de modern tűzfegyverekkel felszerelt császári haderő több ütközetben Edo feladására kényszerítette, magát pedig megadta a császári csapatoknak. Azok, akik lojálisak maradtak a Tokugavákhoz, visszavonultak észak felé Honsúba majd később Hokkaidóra, ahol megalakították az Ezói Köztársaságot. A hakodatei vereséget követően azonban ez a kis erődítmény is elesett, majd a császári hatalom kiterjedt a teljes országra, befejezve ezzel a Meidzsi-restauráció katonai fejezetét.
Körülbelül 120 000 embert mozgósítottak a háború alatt, akik közül mintegy 3500 esett el.[2] A háború végeztével a győztes császárhű erők elvetették kezdeti célkitűzésüket, az európaiak és amerikaiak kiűzését, helyette a modernizálási politika egy változatát folytatták, a korábban a nyugati hatalmakkal megkötött egyenlőtlen szerződések újratárgyalását szem előtt tartva. Mivel Szaigó Takamori, a császári politika vezető személyisége továbbra is jelentős befolyást gyakorolt, a Tokugava-lojalisták kegyelmet kaptak, így több korábbi sógunpárti vezető is befolyásos pozícióhoz jutott az új kormányzatban.
A háború azt bizonyította, hogy a tizennégy éve elkezdett modernizáció még mindig nem haladt a kellő mederben, az egyébként is nagy nyomást gyakorló nyugati hatalmak – főként Nagy-Britannia és Franciaország – komoly zavart keltettek az ország belpolitikájában, amellyel szemben jelentős belső ellenállás keletkezett. Az idő múlásával a háborút romantikusabb köntösbe öltöztették, a Meidzsi-restaurációt „vér nélküli forradalomként” emlegették, amely azonban számos áldozatot követelt.
A háború végével nem múlt el nyomtalanul a nemesi elégedetlenkedés. A következő évtizedben, az 1870-es években öt jelentősebb felkelés tört ki – 1874-ben a szagai felkelés, 1876-ban a Sinpúren-, az azuki és a hagi felkelés, 1877-ben pedig a szacumai felkelés –, de végül mindet leverték a modernebb császári csapatok.