orosz nemzetiségű kazak hegymászó From Wikipedia, the free encyclopedia
Anatolij Nyikolajevics Bukrejev (oroszul: Анатолий Николаевич Букреев; Korkino, Cseljabinszki terület, 1958. január 16. – Annapurna, Nepál, 1997. december 25.) orosz nemzetiségű kazak hegymászó, aki a világ tizennégy 8000 méter feletti hegycsúcsából hetet megmászott oxigénpalack nélkül. Tizennyolc sikeres csúcsmászást hajtott végre 8000 méter feletti csúcsokra 1989 és 1997 között.
Anatolij Bukrejev | |
Személyes adatok | |
Teljes név | Anatolij Nyikolajevics Bukrejev |
Születési dátum | 1958. január 16. |
Születési hely | Korkino, Cseljabinszki terület, Szovjetunió |
Halálozási dátum | 1997. december 25. (40 évesen) |
Halálozási hely | Déli fal, Annapurna, Nepál |
Állampolgárság | kazak |
Bukrejevet nemzetközi szakmai körökben elismert hegymászónak tekintették (ennek oka részben az volt, hogy 1993-ban megmászta a K2-t, majd 1995-ben a Csomolungmát az Északi-gerincen keresztül), de igazán ismertté mégis attól vált, amit az 1996-os halálos Mount Everest-expedíció tagjainak megmentéséért tett. Az eseményt számos könyv megörökítette, többek között Jon Krakauer nagy sikerű műve, az Ég és jég, mely kritikusan szól Bukrejev szerepéről, vagy a Hegyi őrület című könyv, melyet maga Bukrejev írt.
1997-ben Bukrejev megkapta a David A. Sowles Memorial Award kitüntetést az Amerikai Hegymászó Szövetségtől.[1] Három héttel a díj átadását követően Anatolij Bukrejev lavina áldozata lett Nepálban, az Annapurnán.[2][3]
Bukrejev Korkinóban született, a Szovjetunió részét képező Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság területén (Cseljabinszki terület). Az egyszerű emberek közül való volt, szülei szegénységben éltek. Miután 1975-ben befejezte a középiskolát, beiratkozott a Cseljabinszki Állami Pedagógiai Intézetbe, ahol fizika-tanári szakra járt és 1979-ben megkapta diplomáját. Ezzel egyidejűleg síedzői diplomát is szerzett.
A diplomaszerzést követően a 21 éves fiú figyelme a hegymászás felé fordult. Bukrejev egy Alma-Ata közelében levő kis településre költözött, a szomszédos Kazah Szovjet Szocialista Köztársaságba, (a mai Kazahsztán), a Tien-san hegység szívébe. 1985-től a kazak hegymászó-válogatott tagja volt, majd miután 1991-ben a Kazak Köztársaság elszakadt a Szovjetuniótól, Bukrejev kazak állampolgárságot kapott.
Bukrejev hegymászó karrierjének az alábbi állomásait érdemes megemlíteni:
1990 májusában Bukrejevet egy amerikai mászó arra kérte, hogy vezessen fel néhány ügyfelet a Mount McKinley-re. A McKinley, vagy más néven Mount Denali kihívást jelentő hegy, elsősorban a rejtett gleccserhasadékok és az északi sarkkör, valamint az óceán közelségének köszönhetően kiszámíthatatlan hideg időjárás miatt.
Az expedíció nagyszerűen sikerült, a csapat elérte a csúcsot és gond nélkül visszatért. A mászás során azonban nyelvi akadályok adódtak és Bukrejev amiatt is rosszul érezte magát, mert anyagi helyzete miatt kénytelen volt kölcsönzött felszerelést használni. Miután a csapat hazatért, és mielőtt Anatolij visszautazott volna a Szovjetunióba, elhatározta, hogy egyedül megmássza a McKinley-t.[4]
Anatolij Bukrejev speed szóló mászása a Mount McKinley-n 10 és fél órát vett igénybe 1990-ben a hegy lábától a csúcsig.[4] Abban az időben a megfelelően akklimatizálódott hegymászók többnyire három-négy nap alatt, öt tábor beiktatásával értek fel a csúcsra – Anatolij teljesítményére a Climbing magazin is felfigyelt az 1990-ben megjelent lapszámában, a Denali Park őrei pedig egyenesen “lehetetlennek” tartották a mászást.[4]
1993-ban Bukrejev felmászott a K2 csúcsára Abruzzi-gerincen keresztül, két német hegymászó, Peter Metzger és Andy Locke társaságában.
A K2 a Csomolungma után a világ második legmagasabb hegye. A K2 8611 méteres (28 251 láb) magasságával a K2 a Karakorum hegység része, Pakisztán és Kína határán fekszik. A K2-t “Kegyetlen hegynek”[5] is hívják – jellegzetes piramis alakja, mely minden irányba meredeken omlik alá, összetéveszthetetlenné teszi és életveszélyt jelent a mászók számára.[6]
Amikor napnyugta után Bukrejev és a két másik mászó ereszkedni kezdett, a csapatuk egy másik tagja, Reinmar Joswig még felfelé tartott a csúcs közelében. Bukrejev később azt írta, hogy a K2 csúcsán nem érezte a csúcsmászás mámoros örömét, mert fizikálisan és lelkileg is meggyötört volt, és éppen ezért később veszélyes helyzetbe került. Túl sok energiát fordított a nap elején arra, hogy egy keskeny, meredek szakaszon fix köteleket helyezzen el, mert a csapat még aznap fel akart érni a csúcsra, mintsem ismét sátorban tölteni az éjszakát és másnap reggel próbálkozni. Bár Bukrejev nem értett egyet a többiekkel, végül mégis meghajolt akaratuk előtt.[7] Bukrejev később ezt írta:
"A sífutóedzéseim során, majd később hegymászóként megtanultam, hogyan érhetem el a képességeim határát a célvonal előtt. Ám hegymászás közben ez veszélyes lehet, mert a csúcs nem a heggyel folytatott harc végét jelenti. A túlélés érdekében le is kell jutni a halálzónából."[8]
Bukrejev a K2-n valóban azzal a problémával szembesült, hogy a csúcsot célvonalnak tekintette. Később azt írta, hogy teljesen kifacsartnak érezte magát és egy csepp ereje sem maradt a leereszkedéshez. Megérzéseire és korábbi hegymászási tapasztalataira támaszkodva lassan haladt lefelé a meredek sziklákon és a jeges szakaszokon. A hágóvas folyton leesett a bakancsáról és egyszer még a jégcsákányát is használnia kellett azért, hogy megcsúszva nehogy a mélybe zuhanjon. Végül mégis elérte a legmagasabban fekvő tábort. Német csapattársai, Peter Metzger és Reinmar Joswig azonban soha nem kerültek elő, mindketten lezuhantak valahol útközben.
Bukrejev akkor szerzett igazi ismertséget, amikor 1996 májusában túravezetőként a Mountain Madness expedícióját vezette Scott Fischer társaként. Az expedíció egyike volt azoknak, melyek május 10-én próbáltak feljutni a Mount Everest csúcsára. Május 10-én, nem sokkal a csúcs elérését követően szörnyű hóvihar csapott le a térségre, mely számos mászót arra kényszerített, hogy a csúcs közelében éjszakázzon, május 11-re pedig három expedíció 8 mászója veszítette életét. Bukrejev három, 8000 méter felett csapdába esett hegymászót mentett meg az éjszaka folyamán és a Mountain Madness-expedíció valamennyi ügyfele túlélte a megpróbáltatásokat.
Galen Rowell így írt Bukrejev mentőakciójáról a The Wall Street Journalban:
“A legcsodálatosabb mentőakciók egyike, melyet egyedül hajtott végre néhány órával azután, hogy oxigénpalack nélkül megmászta a Mount Everestet…”[9]
Azonban az író Jon Krakauer általánosságban kritizálta Bukrejevet az Ég és jég című könyvében. Később Bukrejevet számos média megkereste és közölte reakcióit, ő pedig megírta saját Everest történetét a Hegyi őrület című könyvben, melyet Gary Weston DeWalttal készített. A köztük lévő ellentét lényege az, hogy merőben másként látták saját szerepüket a sajnálatos események láncolatában – Krakauer nyíltan kritizálta Bukrejevet azért, mert otthagyta az ügyfeleket a hegyen, talán ezzel okozva halálukat, míg Bukrejev igyekezett ezt cáfolni és a nyilvánosság elé tárni a valós eseményeket.[10]
A vita legfőbb oka[11] az, hogy Bukrejev úgy döntött, oxigénpalack nélkül mássza meg a hegyet, majd a sötétség és a vihar fenyegetésében az ügyfelek előtt visszatért a táborba. Mindez úgy történt, hogy a katasztrófa napján az elsők között érte el a csúcsot, ott maradt mintegy 1.5 órán át, hogy segítse a többiek feljutását, majd délután 5 óra felé, jóval saját csapatának tagjai előtt leért a táborba. Saját visszaemlékezései szerint ezt megbeszélte az expedíciót vezető Scott Fischerrel, a leereszkedés oka pedig az volt, hogy forró teával várhassa a visszatérőket és baj esetén extra oxigénnel segíthesse ki őket a táborból.[10][12]
Bukrejev támogatói kiemelik, hogy éppen azért volt képes mentőakciót végrehajtani és számos bajba jutott mászót levezetni a hegyről az éjszakai viharban, mert a csúcsmászás után hamar visszatért a táborba és volt elég ideje pihenni. Bukrejev kritikusai – köztük Krakauer – szerint azonban ha egyszerűen csak az ügyfelekkel maradt volna, akkor jobb esélyekkel le tudta volna vezetni őket a hegyről, azzal együtt, hogy Bukrejev ügyfelei mind megmenekültek, beleértve azt a hármat (Pittman, Fox, Madsen) is, akiket május 10-én mentett meg, miután kipihente fáradtságát és a hipoxiát. Az elhunyt hegymászók az Adventure Consultants-expedíció ügyfelei voltak, melynek vezetője, Rob Hall maga is meghalt, amikor inkább úgy döntött, hogy segít egy ügyfelének a csúcs kései elérésében, minthogy visszamenjen és támogassa a többieket a biztonságos leereszkedésben.[13]
Az “Ég és jég” című könyvben megfogalmazott kritikára Simone Moro az alábbiakat mondta Jon Krakauernek: „Ön nem érti, hogy Anatolij milyen ember volt valójában. Ön amerikai, ő orosz volt. Ön új a nyolcezresek világában, ő a maga korának legjobbja volt. Ön egy átlagos hegymászó, ő nagyszerű sportoló volt és egy született túlélő. Ön anyagi biztonságban él, ő éhezett… Azt hiszem, Ön olyan ember, aki egy orvosi könyv elolvasása után a világ legjobb sebészeit is kitanítja az orvoslás csínjáról-bínjáról… ha valóban véleményt akar mondani Anatolij 1996-os döntéséről, emlékezzen erre: EGYETLEN ügyfele SEM halt meg.”[14]
Az Everesten történteket követően, az Egyesült Államokba való visszatérése előtt Bukrejev megmászta a 8516 m magas Lhocét, mely az Everest szomszédságában fekszik. Úgy döntött, hogy egyedül vág neki a hegynek, remélte, hogy a mászás során leülepednek benne az események és megérti, hogy valójában mi is történt az Everesten.[15]
1997 nyarán Bukrejev úgy döntött, hogy Simone Moro, egy elismert olasz hegymászó társaságában megmássza az Annapurna I 8091 m magas déli falát. Elkísérte őket Dmitrij Szobolev kazak filmes, aki meg kívánta örökíteni a próbálkozást.
December 25-én dél körül Bukrejev és Moro fix köteleket rögzítettek egy kuloárban 5700 méteres magasságban. Váratlanul egy hatalmas hópárkány szakadt le az Annapurna nyugati faláról és 800 méter hosszan végigsöpört a kuloáron. A lavina lesodorta Morót a hegyről egészen az 1. táborban lévő sátrakig, 5200 méterre. Szerencsére Moro valahogy a lavina teteje közelében maradt és pár perc után sikerült kiásnia magát a törmelék alól.[16]
Nem látta vagy hallotta Bukrejev vagy Szobolev nyomait vagy hangját, ők eltűntek az autónyi méretű jégdarabok[17] alatt, így Moro úgy döntött, visszatér az Annapurna alaptáborba, ahonnan helikopterrel szállították a katmandui kórházba. Ott megműtötték a kezeit, melyeket az inakig lecsupaszított a lavina.
A baleset híre december 26-án ért el Új-Mexikóba, Linda Wylie-hez, Bukrejev barátnőjéhez, aki december 28-án Nepálba utazott. Számos alkalommal megkísérelték helikopterről felderíteni a lavina helyszínét, de a késő decemberi időjárás miatt a mentőcsapatok nem érték el az 1. tábort. Azt csak 1998. január 3-án sikerült végül megközelíteni, ahol egy üres sátrat találtak. Linda Wylie ezek után kijózanító üzenetet kapott Katmanduból:
"Vége … nincs remény arra, hogy élve megtaláljuk."
Kilenc hónappal halála előtt Bukrejev részletesen megálmodta az életét kioltó lavinát. Csupán a hegy neve hiányzott. Amikor barátnője megpróbálta meggyőzni Anatolijt, hogy válasszon másik életcélt azért, hogy a végzetét, amiben Bukrejev meggyőződéssel hitt, elkerülje, Anatolij ezt válaszolta: “A hegyek az életem … a munkám. Túl késő van ahhoz, hogy bármi másba kezdjek.”[18] Az Annapurna alaptáborban található Bukrejev emlékhelye, melyen az alábbi idézet olvasható:
"A hegyek nem stadionok, melyeken teljesítményt mutatok be, a hegyek katedrálisok, melyeken a vallásom gyakorlom… Úgy megyek oda, mint ahogy az emberek imádkozni mennek. Büszke csúcsaikról visszatekintek a múltba, álmodom a jövőről és szokatlan intenzitással megélem a jelen pillanatot is… látásom kitisztul, visszanyerem erőmet. A hegyek között a létezést ünneplem. Minden úton újjászületek."
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.