pókszabású-faj From Wikipedia, the free encyclopedia
Az ázsiai méhatka (Varroa destructor) a házi méh (Apis mellifera) ektoparazitája.
 | ||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 Varroa destructor, Scott Bauer fényképe | ||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||
| ||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||
| Varroa destructor Anderson & Trueman, 2000 | ||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Varroa destructor témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Varroa destructor témájú kategóriát. | ||||||||||||||
A közelmúltig általában Varroa jacobsoni néven volt ismert. Az eddig Varroa jacobsoni-nak tartott fajról azonban kiderült, hogy valójában két hasonló, de jól elkülönülő fajról van szó. A délkelet-ázsiai Apis cerana méhen terjedt el a mai értelemben vett Varroa jacobsoni, míg az Európában is tenyésztett házi méh (Apis mellifera) parazitája a Varroa destructor. A nőstény hossza 1,1 milliméter, szélessége 1,6 mm. A fedett fiasításban szaporodik.
Ezek az atkák csak méhek kolóniáiban élősködve képesek szaporodni. A méhek testfelületén megtapadva azok szövetnedveiből táplálkoznak, miközben további kórokozókat (pl. vírusokat) is terjeszthetnek. A terjesztett betegségek hatására a mézelő méh kolóniája legyengül és a méhész szakszerű gondozása nélkül a fajta (Apis mellifera) immunitási jegyek (öntisztítási ösztön) hiányában elpusztul. Az atka a gondatlan méhész, illetve a szakszerűtlen kezelés hatására a vegyszerekre és más gyógymódokra immunitást szerez, majd a méhész vándorlásának következtében gyorsan terjed. Ezért a fajt korunk méhészei legnagyobb ellenségének tartjuk, hiszen közvetlenül (vérszívás) és közvetve (fertőző betegségek terjesztése) egyaránt veszélyes élősködő. Mivel a méh 'vére' nem tartalmaz vérlemezkéket, vagy véralvadási faktorokat, ezért az atka vérszívása után a szúrt sebek nem gyógyulnak be, ami további fertőzések forrása lehet.
Az erős fertőzöttség okozta betegség – a varroatózis – az egész méhcsalád pusztulását okozhatja. A betegség elleni gyógyszeres védekezés viszonylag nehézkes, ezért jelentős gazdasági károkat okoz. Gyógyszeres kezelés nélkül a nem rezisztens fajták családjai három év alatt kihalnak.
Az atkapopuláció növekedése és csökkenése követi a méhcsalád életritmusát. Vérszívás után a nyitott méhsejtekbe petéz. A lerakott peték a fedett méhsejtekben fejlődnek ki, majd az újszülött méhvel együtt elhagyják a méhsejtet, hogy vérszívás után hónapról hónapra duplázzák a populációt.
A leghatásosabb vegyszeres védekezés a fiasítás-mentes őszi-téli időszakban lehetséges.
A felnőtt atka laposgomb alakú, 1-1,8 mm hosszú, 1,5–2 mm széles. A kifejlett méhen nehezen felfedezhető, mivel sokszor a méh potrohának kitinlemezei közé húzódik. Mivel keveset tartózkodik a méheken – többnyire a fiasításba húzódva tölti életét –, ezért nehezen megfigyelhető, és jelenléte már csak erős fertőzöttség esetén állapítható meg. Fejtora viszonylag kicsi, a hasi oldalon az első pár láb csípőjéig nyúlik, ám ez felülről nem látható. A fejtort felülről osztatlan, vörösesbarna, szklerotizált kitinpáncél fedi. Hasi oldalán páncélja varrattal ízesülő, szintén vörösesbarna ízekből áll. A nőstény torának hátpáncélja ellipszis alakú, és szélesebb, mint hosszabb. Szájszervében egy páros tapogató szolgál érzékelésre, és a csáprágó a táplálék felvételére. A csáprágó utolsó íze mozgatható és fogazott, az atka ezzel kapaszkodik a gazdájába. Ahogy a család többi tagjánál, ennél az atkánál is hiányzik a második, nem mozgatható íz. Négy pár lába közül az első pár hat, a többi hét ízből áll. Rövid, de erős lábain nincsenek karmok; ezek helyett speciális struktúrák, apothélák rögzítik a gazdán. Az első pár lábát az atka előre nyújtja, és nem járásra, hanem csak érzékelésre használja. Ezt érzékszőrök borítják, amelyek tapintásra és kémiai érzékelésre (szaglás, ízlelés) képesek. Továbbá ez a pár hordoz még egy érzékszervet, ami a kullancsok Haller-szervéhez hasonlít. A fejtor hasi oldalán található a peritréma, ami egy hosszúkás mélyedés. A stigmák kívül ülnek, ezek a tracheatüdő bejáratai.[2][3]
A fajt erős nemi kétalakúság jellemzi. A hím sokkal kisebb és soványabb, inkább háromszögletű vagy csepp alakú, lábai testéhez képest hosszabbak. Sárga, és kevésbé szklerotizált, mint a nőstény.
Reprodukciós ideje tíznapos ciklus, dinamikája exponenciális. Minden fejlődési alakja élősködő. A hímek és nimfaállapotban a nőstények a fedett fiasításban vannak.[2] Csak a nőstények hagyják el a sejtet. Többnyire kifejlett méhek potrohának hasi oldalára telepednek, és a lemezek közeinél fúrják be magukat, de máshol is előfordulnak. Hátpáncélja megvédi a méh tisztogatásától. A méhekkel terjed tovább sejtről sejtre. Terjesztői a herék, az eltájoló méhek és a rablók, melyekről közvetlen érintkezéssel kerülhet át más családok méheire. A nőstények a kifejlett méhek vérnyirkát szívják, de a fejlődéshez szükségük van a méhek fiasítására.
Az atkák akkor szállnak le a méhről, amikor az a fiasítást fedi. Habár az atka kemoreceptorai ismertek, és viselkedési kísérletekből már tudjuk, hogy az álca, a gubó és a táplálékkészlet csalogatja, még mindig nem tudjuk, hogy mi az a jel, aminek hatására elhagyja a gazdáját. A herefiasítás rendszerint nyolcszor erősebben fertőzött, mint a dolgozófiasítás, és az anyafiasítás sosem fertőzött. Az atka a lárva mellett lemászik a sejt aljára az ételmaradékba, hogy a méhek ne érjék el. A táplálék felélése után elkezdi a lárva vérnyirkát szívni. A fedés után ötven órával petézni kezd. Az első pete megtermékenyítetlen, ami a haplodiploid nemmeghatározás szerint hímet jelent. A többi petét harminc órás időközönként rakja le, és ezek mindegyike nőstény lesz. Dolgozófiasításban átlagban összesen öt, herefiasításban hat petét rak le.
A hatlábú lárva még a petében fejlődik, és csak a nyolclábú protonimfa kel ki. Ez vedlése után deuteronimfává alakul, ami már a kifejlett atkává válik. A nimfaállapotok végén az atka mozdulatlanná válik. A második megmerevedett szakaszban az atka már a felnőttkori színezetét viseli. Maguk a nimfák és a hímek nem tudják megsebezni a bábot, ezt anyjuk teszi meg helyettük általában a potroh ötödik szegmensén.
Az atka utolsó vedlésével ivaréretté válik. A gyorsabban fejlődő hím megvárja a nőstényeket, és azután párzik velük. Ivarsejtjeit csomagban juttatja a nőstény ivarnyílásához, ahonnan a hímivarsejtek a nőstény spermaraktárába kerülnek későbbi felhasználásra. A hím nem hagyja el a sejtet, ahova született. A nőstények a kikelő méhvel együtt kelnek ki a sejtből.
Annak ellenére, hogy viszonylag lassan szaporodik, és vannak atkák, amik ismeretlen okokból nem szaporodnak, kezelés nélkül közép-európai éghajlaton három-négy év alatt ki tud pusztítani egy méhcsaládot. Szubtrópusi, trópusi területeken az atkapopuláció lassabban nő.
A Varroa destructort, mint önálló fajt 2000-ben írta le Anderson és Trueman.[4] Előtte (1904) az ázsiai méhatkát a Varroa jacobsoni Oudemans fajba sorolták, ami csak Délkelet-Ázsiában él.[2][5] A régebbi irodalomban ezen a néven található meg.
Eredeti gazdája az indiai méh. Ennél a fajnál csak a herefiasítást támadja, a dolgozófiasításban nem tud kifejlődni.[2] A trópusi területeken terjedt el három közeli rokon fajjal együtt. Azokon a területeken mászott át a házi méhre, ahol mindkét méhfaj jelen volt. A fajnak nem ismert más gazdája.
Molekuláris genetikai vizsgálatok szerint a Varroa jacobsoninak több törzse van, amelyek különböző területeken terjedtek el. Csak két törzs került át a házi méhre, amelyek közül egyet hurcoltak szerte a világban. Ma a faj genetikai változatossága olyan alacsony, hogy szinte klónoknak tekinthetők.[6]
Ma Ausztrálián és az Antarktiszon kívül mindenütt megtalálható. A méhanyákkal és a családokkal terjedt el. Az első bizonyítékok az orosz óceánpartról 1952-ből származnak, Japánból először 1958-ból jelentették. Európában először 1967-ben találták meg Bulgáriában. Németországban 1977 óta van jelen.[7]
Európában sok helyen nagy területeket borítanak monokultúrák, emiatt a méhészeknek vándorolniuk kell. Ez kedvez az élősködők gyors terjedésének.
Ausztráliában 2012 júniusáig nem találták meg a fajt.[12][13] 2010 elején felfedezték a mézelő méh egy elszigetelt alfaját Kufrában (Délkelet-Líbia), amin nem találtak atkát.[14]
Az atka többféleképpen is legyengíti a méheket. A lárvaként szívott méhek testsúlya lecsökken, keléskor 10%-kal könnyebbek egészséges társaiknál. Élettartamuk rövidebb, gyengébb az emlékezetük, és gyakrabban fordul elő, hogy nem térnek haza.
Az atka vírusokat is terjeszt[2][15] A méheket fertőző tizennyolc ismert vírus közül öt bizonyítottan terjed az atkával. Emellett a méh immunrendszerének gyengülésével az eddig elnyomott kórokozók most már kialakíthatják a betegséget. Feltételezik, hogy a méhcsalád kihalását csak közvetve okozza az atka. Jelenléte a nozéma felerősödését okozza.
Az atka Németországban az őszi-téli félévben évek óta járványszerű méhpusztulást okoz.[16][17][18]
Eredeti gazdájának, az indiai méhnek ritkán okoz nagyobb problémát. Itt csak a hereálcák fertőződnek. A méhek le tudják magukról rágni, és a súlyosan fertőzött herék nem kelnek ki, a sejtben maradva pusztulnak el. A méhek csalit is készítenek az atkának, majd hermetikusan befedik a sejtet, és az atka megfullad. Mindezek korlátozzák az atka szaporodását. A házi méh viselkedéséből hiányoznak ezek a koevolúcióval szerzett tulajdonságok.
A házi méh bizonyos családjai nagyobb károsodás nélkül tudnak együtt élni az atkával. Az afrikanizált méh jól dokumentáltan jobban ellenáll neki, mint sok más fajta.[19] Európában Gotlandban (Svédország), és Avignonban (Franciaország) élnek populációk, amelyek hosszabb ideig ellent tudnak állni az atkának.[20] Egyes orosz méhtörzsek szintén jobban ellenállnak neki, mint a legtöbb európai fajta (Primorszki-méhek).
Az ellenálló vonalak kitenyésztése sokat ígérő, hosszú távú megoldás az atka leküzdésére. Többször is megpróbálták a rezisztenciát keresztezéssel átvinni, eddig csekély eredménnyel.
Még ha az atkák nem is láthatók a méheken, bizonyos mértékű fertőzöttség feltételezhető. A fertőzöttség a kaptárszemét vizsgálatával mérhető fel, de még ez sem feltétlenül ad pontos eredményt, mert ha kevés az atka, akkor lehet, hogy a használt szer a rossz. Ha július elején naponta legalább tíz atka esik le, akkor a fertőzöttség kritikusnak tekinthető. A porcukormódszer sokkal pontosabb.[21]
Az atka ellen akaricidekkel lehet védekezni. Először a foszforsavésztert és a piretroidokat vetették be, azonban több atkapopuláció is rezisztenssé vált több efféle szerre.[2] A kezelés hátránya, hogy a szintetikus szerek felhalmozódnak a mézben és a viaszban, és a méheket is károsítják. Nem várható, hogy új hatóanyagok jelennek meg, ezért a szerek hatásossága csökken.
A szerves savak közül az oxálsav, a hangyasav és a tejsav részben jó eredménnyel tudja helyettesíteni a felhalmozódó szintetikus szereket.[22] A tejsavat a még fiasítás nélküli új családok első kezelésére, és az utolsó fiasítás kikelése után a télre készüléskor használják. A hangyasavat többféleképpen juttatják be: az újabb módszerek hordásidőben is lehetővé teszik használatát, és utánuk még lehet pergetni.[23] Az oxálsavat novemberben-decemberben csepegtetik a léputcákba. Ezek a savak és sóik a természetes anyagcsere termékeiként egyébként is jelen vannak egyes mézekben és a viaszban. Egy másik módszer éterolajat használ timollal.
A legtöbb szer csak fiasításmentes időszakban eredményes, az eredmény a hőmérséklettől és a szer gőznyomásától is függ. Ez csökkenti a rezisztencia kialakulásának esélyét, és a kipergetett mézben sem lesz szermaradvány.
Az atkák a herefiasítást kedvelik; ott ötször-tízszer gyakoribbak, mint a dolgozófiasításban. Mivel a hőmérséklet is kedvezőbb az atkának, és a herék hosszabb fejlődése több időt hagy nekik, így ott jobban is szaporodnak. Ezért a méhészek építtető kereteket adnak méheiknek herefiasítás céljából. Ezek üres keretek, még műlép sincs bennük. Ezeket a méhek kiépítik herefiasítás számára, és az anya be is petézi herepetékkel. A fedett sejtes herefiasítást nem sokkal a herék kifejlődése előtt elveszik, és fehérjeként hasznosítják. A rendszeres elvétel hátránya, hogy szelektálja az atkákat. Azok az atkák maradnak életben, amelyek a dolgozófiasítást támadták meg.[24] Másrészt lehet, hogy nem lesz here a saját anyák megtermékenyítéséhez.
A módszer továbbfejlesztése, hogy az elvett herefiasítást lefagyasztják, majd visszaadják a családnak. A dolgozók kitakarítják az elpusztult heréket és a velük együtt elpusztult atkákat, kitakarítják a sejteket, majd az anya újra bepetézi herepetékkel.
A mesterséges raj módszere megszakítja a méhek utódnevelésének ciklusát. A családtól elveszik a fedett fiasítást, és az anyát egy lépre zárják. Kilencnapos időközönként az anyát egy másik lépre zárják, és a most már fedett fiasítást elveszik. Ezzel a módszerrel az atkák 80%-a eltávolítható.
Woköck/Bojaschewsky fogólépes módszere szintén elkerüli a vegyszerek használatát.[25] Munkaigényes, viszont kizárja az atkák rezisztenssé válását, és a szelektálással az atkák szaporodóképességét is rontja.
Az atkán genetikai kísérleteket is végeznek gének kiütésével. A cél az, hogy a méhek ki tudják szagolni és dobni a fertőzött fiasítást.
Az atka egy kicsit kevésbé bírja a melegítést, mint a méhek. A keretek óvatos melegítésével elérhető, hogy az atka elpusztuljon, és a méhek túléljék. Először Kelet-Európában használták a módszert az 1970-es években.
Ha az atka leesik a méhről, akkor vissza kell kapaszkodnia ahhoz, hogy folytathassa táplálkozását. Ha a kaptár alját megfelelő sűrűségű ráccsal borítjuk, akkor a leesett atkák nem tudnak visszamászni.
A kissejtes módszer lényege, hogy a műlép sejtjeinek méretét a szabványosnál kisebbre veszik; a sejtek átmérője 4,9 mm, ami 0,5 mm-rel kisebb a szabványnál (~5,4 mm). Ez növeli a különbséget a here és a dolgozófiasítás sejtmérete között, amitől a heresejtek még vonzóbbá válnak az atkák számára. Habár lelkes hívei vannak, a kísérleti eredmények nem meggyőzőek.
2019 közepére két újabb módszer lépte át a kísérleti, illetve a prototípus fázis határát. Széles körű kísérletek történtek az atka nagyfrekvenciás elektromágneses, hang és mechanikai vibrációs, illetve lézersugárral való eltávolítására. A lézeres megoldás biztonságosnak és hatékonynak bizonyult, a módszer sorozatgyártás előtt áll. Lényege, hogy a kaptárkapun áthaladó méhegyedeket optikai úton megfigyeli és az azonosított atkát lézersugárral leégeti.[26] A vibráción alapuló módszer alapja, hogy a nagyfrekvenciás elektromágneses (EM) sugárzás bizonyos feltételek teljesülése esetén károsítja az eukarióta sejtek membránját. Ezt a hatást egészíti ki a szilárd és légnemű környezet gyors ütemű mozgását okozó hang és fizikai rezgés. A kísérletek egyelőre bizonyságul szolgáltak az EM sugárzás hatásaira ám azok nem specifikusak és a méheket is károsítják.[27]
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
