Váci Mihály

Váci Mihály (Nyíregyháza-Ókisteleki szőlő, 1924. december 25. – Hanoi, 1970. április 16.) költő, műfordító.

Verseiből

A Szegények hatalma című kötetből

Égő pipacsok tövében

A házak északi tornáca,
hol a fecske fészkelni fél,
tüdőbajosok esti láza
a földes szobák küszöbén;
– apám béna jobb keze várta,
hogy ököllé szorítsam én.
  (12. oldal)


Zene

Poroszkáló érzelmeink patái
most éles patkókkal verik a szivet,
a költöző reménykedések vadlibái
sikoltanak szemünk jégtáblái felett.
  (50. oldal)


Kényszerű gőg

Annyit ütik, szurják, verik,
– daccá, gőggé keményedik
a szív fölé, pajzsul, a hit;
– szelíd szolgálat volt pedig.
  (68. oldal)


Már félig sírás, félig ájulás

Már félig sírás, félig ájulás
e tenyérré-ököllé rándulás,
e meg-megtántorító szédülés,
e percenként elérő szélütés,
a szívverés kihagyó üteme,
majd a meglódult pulzus sortüze,
a fájdalom tarkóra szorított
pisztolyából pontos sorozatok;
…
  (90. oldal)


Szelíden, mint a szél

Szőkén, szelíden, mint a szél,
  feltámadtam a világ ellen,
  dúdolva szálltam, ténferegtem,
  nem álltam meg – nem is siettem,
  port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
  minden levéllel paroláztam:
  utamba álltak annyi százan
  fák, erdők, velük nem vitáztam:
  – fölényesen, legyintve szálltam
  ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.
  (139. oldal)


A négerek meg én

(Párizs, 1962. karácsony estéjén)

Csak a négerek ültek egyedül
meg én.
Én sápadtan a vágytól,
ők meg
feketén.

A kívülrekedtek
Párizs közepén.

(…)

Menetoszlopait küldte, dalolt,
lobogói alatt jött hódítva a fény,
szinte dobolt
a sorozat
a járda kövén.

De a négerek csak ültek feketén,
és sápadtan a vágytól
szinte ragyogtam én.
  (148. oldal)


Te bolond

Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
ez az értetlen hajsza, gond,
kamasz-szerelem mire kell,
hogy izgass, tüntess, énekelj,
s országos árulásokon
elbőgd magad még – te bolond!
  (159. oldal)


Méltó hatalmat

Mély, súlyos, barna sóhaj ez a föld.
A láthatáron sötéten lebeg.
Galambrajokként drága kört
suhog lelkem a szórt tanyák felett.

A gépkocsi, mint zümmögő bogárka,
dönög az alkony üvegablakán;
de mint arany por az útszéli fákra,
megül a bánatom, leszáll a tájra,
s itthagynám lelkem, mint tollát a szárny
a tájon, mely felett teritve száll.
  (167. oldal)


Szimfónia

  II.

Nem kötöz fojtva téged
semmilyen kötelék, sem érdek,
álhagyomány, előítélet,
se cinkosok, se haverok,
könnyező összeesküvések.
Nincs mestered, patrónusod.
  Pucér vagy tiszta, mint
  a műtőasztalon
a test, odaszánva a késnek.
  (172. oldal)


Cím nélkül^[1]

(…)
egyedül annyian, oly mérhetetlen tömegben,
mindig egyedül, mindig együtt, mindig egymással,
mindenki mindenkivel, mindenki ellen,
együtt egymással, egymás ellen.

Források

• Váci Mihály Szegények hatalma Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1964

1. ↑ Szép versek 1969 Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1970; 350. oldal.

A Wikipédiában további információk találhatóak

Váci Mihály témában.