Gyökerei a 19. század eleji romantikába nyúlnak, szoros kapcsolatban áll a kortárs szimbolista irodalommal, filozófiával és zenével, saját szerepét is a művészetek szintézisének és egységének keretében értelmezi. A szimbolista mozgalom hivatalos bemutatkozását 1886-ra teszik, arra az évre, amikor a Le Figaro közli Jean Moréas szimbolista költészetéről szóló, de a képzőművészetet is érintő kiáltványát.
A pozitivista materializmusra és egyben az impresszionista természetutánzás buzgalmára válaszol a szimbolizmus is, de nem racionális és tudományos, hanem filozófiai és spirituális alapon. Ha igaz a platóni idealizmus tana, és a valóságot az ideák világa alkotja, úgy a művészre, a „belső szemmel” megáldott látnokra vár a feladat, hogy a valóság rejtett jelentéseit dekódolja és mindenki számára érthető, érzékletes formába öntse vagyis „tárgyiasítsa a szubjektumot”, szemben az eddigi felfogással, mely szerint a művész dolga „szubjektivizálni a tárgyat” – állítja Gustave Kahn.
A szimbolizmus nemzetközi irányzat, egész Európában otthonos, de változatai nagyon különbözőek. Közös elemük nem annyira a stílus – mert a realizmussal való szakítás nem mindenütt járt együtt a tárgyias ábrázolás elvetésével és új festői nyelv kidolgozásával –, hanem inkább az, hogy elutasítják a jelenkor, a mindennapok témáit, és tárgyukat irodalmi, mitológiai és lélektani utalásokkal is megemelik.
Franciaországból kiindulva (Georges Lacombe) foltokban terjed el Európa-szerte a szimbolista irányzat, és sok eredeti stílusváltozata jön létre. A művészetek egységét szorgalmazza kísérleteivel HollandiábanJan Toorop és Johan Thorn Prikker, BelgiumbanFernand Khnopff és Félicien Rops, OroszországbanMichail Vrubel, OlaszországbanGaetano Previatri és Giovanni Segantini, NorvégiábanEdvard Munch, MagyarországonRippl-Rónai József, Csontváry Kosztka Tivadar.
„A szimbolista esztétika a legváratlanabb formákban nyilvánul meg, kutatásai révén addig kevéssé érintett területek vizsgálatára törekszik: az ábránd és a képzeletbeli, a fantasztikus és az irreális, a mágia és az ezoterizmus, az álom és a halál tartományait vizsgálja” – ad tág és rugalmas meghatározást Jean Cassou francia esztéta a szimbolizmusnak. (A szimbolizmus szellemisége, in: A szimbolizmus enciklopédiája, Corvina Kiadó, Budapest, 1979)
A szimbolizmus lényege az álom ereje, ennek erős jelenléte a művekben. „Egy álmokban járatos ember jött ide, hogy beszéljen egy másik emberről, aki meghalt” – kezdett egy emlékbeszédet Stéphane Mallarmé.
Az álom döntő szerepe miatt a későbbi szürrealista irányzat elődjének tartotta a legjelentékenyebb francia szimbolista képzőművészeket (Gustave Moreau, Odilon Redon) éppígy a naiv festő Henri Rousseau-t. A művészettörténeti közmegegyezés a szimbolista szobrászat és egyúttal a századforduló óriásának Auguste Rodint tartja.
(…)
2007 júniusában alapvető fontosságú kiállítás nyílt Rómában Il Simbolismo címen, amelynek „főalakja” a szecesszió művészetének nagy művésze, az osztrák Gustav Klimt lett.
Még inkább elmondható, hogy a romantika a szimbolizmus elődje. Olyan romantikus költők, mint Victor Hugo szimbolista antológiába illő verseket írtak. A 19. század végi szimbolizmus lényege, hogy a versben a szimbólumrendszer központi szervezőelemmé válik. A szimbólumok többé nem giccses allegóriák: egy jelhez nem rendelhető hozzá egy konkrét jelentés. A költő által teremtett szimbólumokat egységükben kell nézni, de még így is többértelmű marad a költemény. Tehát, a szimbolista vers nem állít, vagy megnevez, hanem sugalmaz, sejtet. Kedvelt eszköze a szinesztézia. Az értelmezés teljesen a befogadóra hárul. A szimbolizmus szülőatyja Charles Baudelaire, aki a híres-nevezetes Kapcsolatokban, kifejtette a szimbolizmus hitvallását. 1870-től rohamosan nőtt a magukat szimbolistának valló költők száma, de a három legjelentősebb: Arthur Rimbaud, Paul Verlaine és Stéphane Mallarmé. A költőként induló Maurice Maeterlinck a szimbolista drámaírás megteremtője lett Les Aveugles – A vakok (1890); Pelléas és Mélisande (1892) c. alkotásaival. A másodikból Claude Debussy a 20. századi zenetörténet egyik legnagyobb hatású, a modern zenét leginkább befolyásoló operáját alkotta meg. A francia szimbolizmus jelentékeny alkotója Mallarmé mellett Herédia és Jean Moréas (utóbbi 1886-ban szimbolista kiáltványt tett közzé). A századforduló prózairodalmában itt említendő Auguste de Villiers de L’Isle-Adam, Rémy de Gourmont és Joris-Karl Huysmans munkássága.
