A nagy egyházszakadás, kelet–nyugati egyházszakadás vagy nagy szkizma[1] a középkori keresztény egyház keleti és a nyugati felének eltávolodására, majd 1054-ben történt végleges kettéválására utal, amelynek következményeként kialakult a római katolikus és az ortodox (keleti) keresztény egyház. A keleti és nyugati egyházfők közötti kapcsolat már korábban is feszült volt politikai és teológiai nézeteltéréseik miatt.[2] IX. Leó pápa és I. Mihály (Kerulláriosz) konstantinápolyi pátriárka tovább szította az indulatokat azzal, hogy támogatta a másik fél híveinek üldözését. Leó 1054-ben küldöttséget indított Konstantinápolyba, hogy Kerulláriosztól megtagadják az „ökumenikus pátriárka” címet és rávegyék a római pápa fennhatóságának elismerésére.[2] Kerulláriosz ezt visszautasította, mire a követség vezetője kiközösítette Kerullárioszt, aki válaszul kiközösítette a követség minden tagját.[2]
A nyugati egyházat képviselő küldöttek cselekedeteinek már a korabeliek szemében is kétséges volt a jogalapja: a küldöttséget indító Leó pápa ugyanis 1054. április 19-én meghalt,[2] de a kölcsönös kiközösítés olyan szakadást okozott, amelyet azóta sem lehetett áthidalni. A kereszténység dogmatikus, teológiai, nyelvi, politikai és földrajzi értelemben is két nagy részre szakadt. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a negyedik keresztes hadjárat során a keresztesek Velence felbujtására 1204-ben elfoglalták és különös kegyetlenséggel kirabolták Konstantinápolyt, és a nyugati egyházhoz húzó pátriárkát neveztek ki.[2] Elméletileg a két egyház két alkalommal, 1274-ben a második lyoni zsinaton és 1439-ben a bázel–ferrara–firenzei zsinaton kimondta egyesülésüket, de az ortodox egyház mindkét alkalommal visszautasította ennek elismerését, mondván, hogy a küldöttek jócskán túllépték hatáskörüket. 1484-ben, 31 évvel azután, hogy Konstantinápolyt a törökök elfoglalták, a városban tartott ortodox zsinat elutasította a firenzei zsinat határozatát és ezzel véglegesítette az egyházszakadást.[2] 1965-ben VI. Pál pápa és I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka visszavonta a kölcsönös kiközösítést, ezzel megteremtve a két egyház közötti megbékélés lehetőségét.
A keresztény egyház szóhasználatában a szkizma az egyház szervezetében és közösségében beállt szakadást jelenti, nem azonos az eretnekséggel, amely az egyház által tévesnek ítélt tanokra és követőire vonatkozik. Az egyik legfontosabb különbség, hogy a szkizma alatt is lehetséges a szentségek kiszolgálása, amit a másik fél elismert, ugyanez az eretnekeknek nem lehetséges. A kereszténységben a szkizma már János apostol idejében jelen volt,[3] és különösen nagy törést okoztak az ariánusok, a nesztoriánusok és a miafiziták (az antikhalkedóni egyházak).
Bár az egyházszakadás előidézőjének általában a kölcsönös kiközösítést tekintik, a szakadás azonban nem csak ennek az egyetlen vitának volt a következménye – hiszen ez azt sugallaná, hogy egy évezredes béke után a kereszténység hirtelen két, élesen szemben álló közösségre szakadt. A szakadás tényleges okai a két egyház közötti filozófiai, liturgiai, nyelvi, politikai és gyakorlati különbségekben rejlenek, bár ehhez kétségtelenül hozzájárult a vita főszereplőinek indulatossága és kölcsönös meg nem értése.
A római püspökök felemelkedése
Róma püspökeinek szemszögéből Jeruzsálem, Alexandria és Antiochia elfoglalása után, ez a város lett a kereszténység központja.[4] Rómában igen korán jelentős keresztény közösség alakult ki, itt prédikált és szenvedett mártírhalált Pál apostol, valamint Rómának lett püspöke Szent Péter is, akit a városban temettek el. A keresztény egyház fejlődése során az alexandrai és antiochiai egyházfők jelentős teológiai műveket produkáltak, míg Róma püspökei azt tették, amihez a birodalom központjában a leginkább lehetőségük volt: kialakították az egyház szervezetét és hierarchiáját. Ehhez járult hozzá, hogy a korabeli gondolkodás szerint minden város püspöke örökölte a püspökséget megalapító személy méltóságát és pozícióját, amit természetesen Rómában saját elsőbbségükként értelmeztek a város püspökei.[5]
Róma elsőbbsége
Miután I. Constantinus római császár törvényessé tette a keresztény vallást a Római Birodalomban, 325-ben összehívta az első egyetemes[6] zsinatot Nikaia városában, hogy az egyházfők tisztázzanak számos teológiai és szervezési kérdést. A zsinat során a püspökök elismerték a római és alexandriai metropolita (érsek) fennhatóságát a tartományukon kívül eső püspökök felett is, valamint elismerték Antiochia püspökének már meglévő hatáskörét.[7] Ezeket a fontos püspöki székeket később pátriárkátusnak nevezték és természetesen Róma, mint a birodalom központja, kapta az elsőséget, majd Alexandria és Antiochia következett. Ugyanez a zsinat elismerte Jeruzsálem püspökének kivételes helyzetét és a másik három metropolitával egy szintre emelte őt.[8]
Az öt pátriárka
Constantinus császár a Boszporusz partján alapította meg új fővárosát, Constantinopolist, mely az egykori Byzantion területén épült. Ide hívta össze a második egyetemes zsinatot 381-ben, amely Konstantinápoly püspökét a másik három pátriárka fölé helyezte, Róma elsőbbségét továbbra is fenntartva.[9] A második zsinat mondta ki határozatában, hogy a „kelet püspökei felügyeljék a keleti egyházat”, megteremtve a későbbi szakadás alapjait.[10] 451-ben a khalkédóni zsinaton elítélték a monofizitizmust, megerősítették az öt pátriárkátus, pentarkhátus megalakítását, Róma, Konstantinápoly, Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem központokkal.
Ekkor az a helyzet alakult ki, hogy az egyház hierarchiájának megfelelően Róma püspöke volt a keleti keresztények legfőbb vallási vezetője, akihez csak akkor fordultak, ha a helyi pátriárka nem tudott döntést hozni valami vitás ügyben. A nyugati keresztényeknek viszont a pápa közvetlen, kézzelfogható hatalom volt, a pápa szervezte a birodalom nyugati felében élő barbárok megtérítését, a misszionáriusok kiküldését és a helyi egyházak megalakítását. Emiatt keleten mindig is nagyobb veszélye volt az egyházszakadásnak, a pátriárkák közötti vitának, ami nyugaton, a pápa fennhatósága alatt elképzelhetetlen volt.[5]
Keleti és nyugati birodalom
Az egyházak megosztottságához jelentősen hozzájárult a birodalom megosztottsága is: I. Theodosius császár hivatalos vallássá tette a kereszténységet, de halála (395) után a birodalom két részre szakadt: Róma, majd Ravenna központtal megalakult a Nyugatrómai Birodalom, míg keleten Konstantinápoly központtal megalakult az elgörögösödő Keletrómai Birodalom. Az ötödik század végére előbbi a germán, hun, alán stb. támadások miatt egyre szűkebb határok közé szorult, sorra elveszítette a tartományai feletti fennhatóságát, a gótok 410-ben I. Alarich nyugati gót király vezetésével végigdúlták Itáliát, elfoglalták Rómát is. 476-ban a kiskorú Romulus Augustulus császárt a testőrség vezetője, Odoaker germán hadvezér megfosztotta hatalmától és a császári jelvényeket Konstantinápolyba küldte, ezzel Róma püspökének elsőbbsége, amely a császári hatalomból fakadt, egyszeriben semmivé vált.
Nyugaton a politikai hatalom és a közigazgatás összeomlásával legtöbb helyen a keresztény egyház maradt az egyetlen szervezet, amely meg tudta őrizni centralizált felépítését és működését, a legtöbb helyen az egyházi elöljárók átvették a polgári közigazgatási feladatokat. A később kialakuló királyi, császári hatalomnak ezért természetes volt és elfogadta, hogy a pápa számos területen elsőbbséget élvez. Keleten teljesen más volt a helyzet, a császárok mindig is magukat tekintették az egyház fejének és a pátriárkák elöljárójának.
Nyelv és szokások
A Kelet és Nyugat közötti szembenállást a nyelvi kérdés is súlyosbította: nyugaton a latint használták, míg keleten egyre inkább a görög vált uralkodóvá. A birodalom egységének felbomlása után egyre kevesebben lettek, akik mindkét nyelvet tökéletesen beszélték, a két régió közötti kommunikáció egyre nehézkesebb lett. A nyelvi egység felbomlásával a kultúra és a szokások terén is szakadás állt be: a két egyház eltérő rítusokat vezetett be és máshogyan kezdett gondolkodni fontos teológiai kérdésekről. Utóbbinak egyik legfontosabb példája a „Filioque”-vita.
A „Filioque”-vita
A Nikaia–konstantinápolyi hitvallás latin nyelvű szövegébe a Szentlélek eredetével kapcsolatban először a toledói zsinat toldotta be 589-ben az eredeti, elismert szövegbe a Filioque szót, amely szerint a Szentlélek „az Atyától és a Fiútól származik”. Ennek célja feltételezhetően Krisztus istenségének és az Atyával való egységének fokozottabb hangsúlyozása volt, ellensúlyozandó az arianizmusnak a vizigótok közötti erős hatását.[11] A betoldást 767-től kezdve a frank egyház is elfogadta. Nagy Károly 809-ben az aacheni zsinattal elfogadtatta a betoldás használatának lehetőségét. Rómában 1014-től mondják ezzel a betoldással a hitvallást. A keleti (ortodox) egyházak viszont sohasem fogadták el a Filioque-betoldást, és gyakran tiltakoztak nyugati használata ellen. A szövegbeli különbség ma is fennáll, a nyugati kereszténység (beleértve a protestantizmust is) a betoldással együtt fogadja el a Nikaia-konstantinápolyi hitvallást. Viszont a keleti rítusú keresztények részvételével tartott ökumenikus istentiszteleteken általában kihagyják a Filioque-kitételt.
A „Phótiosz”-ügy
A phótioszi egyházszakadás néven ismert vita oka az volt, hogy 858-ban Konstantinápoly pátriárkáját, Ignatioszt (I. Mihály bizánci császár fiát) III. Mihály bizánci császár elmozdította pozíciójából. Ennek oka, hogy Ignatiosz megtagadta az áldozást egy vérfertőzéssel vádolt embertől, aki történetesen Bardasz volt, a császárság régense, aki Mihály helyett ténylegesen vezette a császári adminisztrációt. Bardasz ekkor Phótioszt tette meg pátriárkának; mindkét fél I. Miklós pápához fordult döntésért. Miklós, aki nem akart konfliktust a keletiekkel, sem a császárral, kénytelen volt kiállni Ignatiosz püspök mellett, akit igazságtalanul mozdítottak el székéből. Amikor Phótiosz és Bardasz értesültek a pápa döntéséről, akkor a behódolás helyett inkább az egyházszakadást választották. 869-ben a keleti püspökök gyűlése ugyan elfogadta a pápa döntését és visszaállította Ignatioszt a püspöki tisztségbe, de addigra Phótiosz megalakított egy „latinellenes” pártot, amely egyre gyakrabban kiáltotta ki a nyugatiakat „eretneknek”, hiszen ez könnyedén felkorbácsolta a nép haragját és növelte népszerűségüket. Phótiosz, aki a nyugatiakat „hazugoknak, Isten ellen harcolóknak és az antikrisztus előfutárainak” nevezte, a következő császár, I. Baszileiosz fiának lett a nevelője és ezzel a legmagasabb szinten tudta a nyugat ellen fordítani a bizánci vezetést.
Az egyházszakadás további okai
Számos vitás kérdés terhelte még a keleti és nyugati egyházak kapcsolatát:
- III. Leó bizánci császár betiltotta a szentképek tiszteletét keleten, uralkodása alatt kezdődtek meg a képrombolási harcok. Nyugaton ezt sohasem ismerték el.
- A Balkán, Dél-Itália és Szicília felett mindkét egyház magának követelte az elsőbbséget.
- A császár és az egyházfő tisztségének egyesítése, amelyet a nyugat sohasem fogadott el.
- Az iszlám kialakulásától és térhódításától kezdve az antiochiai, alexandriai, jeruzsálemi pátriárkák tekintélyének és befolyásának csökkenése.
- A nesztorianizmus és a monofizitizmus tanai miatt a keleti egyházak már ekkor is szakadásban voltak és ez tovább rombolta, gyengítette a pátriárkák tekintélyét, míg nyugaton sikerült megőrizni az egyház viszonylagos egységét.
- A nyugaton bevezetett bizonyos liturgikus újításokat, mint például a kovásztalan kenyér használatát áldozáshoz, keleten sosem ismerték el.
- A nyugati egyházak bevezették és igyekeztek betartatni a papi cölibátust, míg keleten házasemberek is lehettek papok, amennyiben felszentelésük előtt kötötték házasságukat.
Az egyházszakadás közvetlen okai, amelyek előidézték az 1054-es kölcsönös kiközösítést, a fenti okoknál sokkal prózaibbak. Egészen 1054-ig a bizánci udvar és a pápa közötti kapcsolatok meglehetősen jók voltak, IX. Konstantin császár és IX. Leó pápa katonai szövetséget is kötött az Itáliát fosztogató normannok ellen. A szövetség megkötésében nagy szerepe volta lombard származású Argyrusnak, az itáliai bizánci Ravennai Exarchátus elöljárójának. A pápa és Argyus együtt indultak csatába a normannok ellen, azonban a Foggia városa mellett vívott civitatei csatában a pápa, valamint a szövetséges sváb–lombard erők vereséget szenvedtek, maga a pápa is a normannok fogságába esett. Argyrus nem érkezett meg időben a csata helyszínére, ami kissé elhidegítette a pápa és a császár kapcsolatát.
Időközben a Dél-Itáliát meghódító normannok a nyugati, latin rítusokat, köztük a kovásztalan kenyér használatát, kezdték elterjeszteni – a pápa jóváhagyásával – az általuk elfoglalt területeken, amelyek korábban Konstantinápoly fennhatósága alá tartoztak. Kerulláriosz Mihály pátriárka levelet küldött az apuliai Trani püspökének, amelyben elítélte az általa eretneknek tartott gyakorlatot. A levelet Trani püspökének minden nyugati püspökhöz, a pápát is beleértve, el kellett juttatnia. Utóbbi elrendelte egy válaszlevél megfogalmazását, amelyben minden latin rítust megvédelmezett és hangsúlyozta Róma püspökének fennhatóságát az egyház vitás kérdéseiben. Kerulláriosz, feltehetően a bizánci császár és Trani püspökének befolyására, tárgyalásokat akart kezdeményezni a pápával, aki legátusi rangú küldöttségek menesztett Konstantinápolyba, Umberto di Silva Candida bíboros és Lotaringiai Frigyes, a római egyház kancellárjának vezetésével.
A küldöttek 1054 elején indultak és áprilisban érték el Konstantinápolyt. A pápai küldöttséget fogadta a pátriárka, de utóbbiak a hűvös fogadtatáson megsértődve átadták a válaszlevelet és kiviharzottak a fogadóteremből. A helyzetet tovább rontotta, hogy a hivatalos levél pecsétje nem volt sértetlen és hogy a küldöttek görög nyelven közzétették a levél egyik korábbi, meglehetősen éles hangú és a keleti egyház számára sértő változatát. A pátriárkának ez elég volt ahhoz, hogy kijelentse: a küldöttség „csalókból és zsiványokból” áll, és egyszerűen nem vett róluk tovább tudomást, mintha nem is léteztek volna.[12] Április 19-én meghalt Leó pápa, tehát elvileg már nem volt legitim a pápai küldöttség, és vissza kellett volna térniük Rómába, amit a küldöttség tagjai észre sem vettek.[13]
Kerulláriosz tovább rontotta a helyzetet azzal, hogy elrendelte a konstantinápolyi latin (nyugati rítusú) templomok bezárását és lerombolását, illetve a pápa nevének törlését a hivatalos dokumentumokból. Mivel a pátriárka ellenállása miatt semmilyen vitás kérdésről nem tudtak megegyezni, a küldöttek cselekvésre határozták el magukat: július 16-án a szombat délutáni mise alkalmával a Hagia Szophia templomba vonultak és az oltárra helyezték a Kerulláriosz Mihály kiközösítését elrendelő pápai bullát. A küldöttség két nap múlva kihajózott Róma felé, miután a városban szinte felkelés tört ki ellenük. Azonban a küldöttség meglehetősen óvatosan járt el, IX. Konstantin császárt (akit a források szerint meglehetősen idegesített az egész vita), a szenátust, az egyház többi tagját és a város lakóit nem vonták a kiközösítés alá – csak Kerullárioszt és követőit. Kerulláriosz pátriárka azonban, a nép támogatását kihasználva, ellenszegült a pápai küldöttekkel rokonszenvező császárnak, és kiközösítette a küldöttség összes tagját.
A kölcsönös kiközösítésnek még nem kellett volna feltétlenül egyházszakadáshoz vezetnie, de a keleti pátriárkák és püspökök idővel mind Kerulláriosz mellett foglaltak állást a vitában. III. János antiokhiai pátriárka egyenesen megtagadta, hogy Kerullárioszt támogassa, de lassan felülkerekedett a birodalom kettéválása után kialakult szokás, miszerint Keleten mindenki Konstantinápoly pátriárkájához fordult iránymutatásért. IX. Konstantin utóda is a pátriárka oldalára állt, és mivel keleten ő számított az egyház végleges fejének, a személyeskedő vita kimenetele a kelet és nyugat közötti végleges szakításhoz vezetett.
Bár a keleti és a nyugati egyházak közötti kapcsolatok 1054 után is szívélyesek voltak, a szakadás egyre nagyobb jelentőséggel bírt. A nyugati egyházzal szemben álló párt és Kerulláriosz Mihály pátriárka sikeresen állította be magát a „barbár”, „eretnek” latinok ellen az egyház hitét és önállóságát védelmező szerepébe. A helyzetet tovább súlyosbította Konstantinápoly 1204-es elfoglalása, amikor a keresztes lovagok által véghez vitt rablás, öldöklés, pusztítás, a császárság felosztása és a pátriárka leváltása végleg elborzasztotta a keletieket.
Kétszer történt kísérletet az egyházszakadás elsimítására, először 1274-ben a második lyoni zsinaton, majd 1439-ben a firenzei zsinaton. A tárgyalásokra elsősorban politikai okokból került sor mindkét alkalommal: a bizánci császár segítséget remélt a Nyugattól az iszlám, majd a törökök elleni harchoz és ezért hajlandó volt eltekinteni az egyházszakadás eredeti okaitól. Vallási okból a Nyugat is beleegyezett, hiszen a pápák igyekeztek a keresztény egyház egységét (és saját fennhatóságukat) helyreállítani. Azonban egyik kísérlet sem volt sikeres, mert a keleti egyház vezetői a küldötteket mindkét alkalommal a hatáskör túllépésével vádolták és semmisnek nyilvánították a megegyezést. Addigra keleten már annyira elterjedt a nézet, hogy az eretnek nyugatiak szakadtak el tőlük, hogy a törököktől való félelmük sem bírta rávenni őket a kiegyezésre – a korabeli szállóige szerint „inkább a szultán turbánja, mint a pápa tiarája”.[14]
1960-ban XXIII. János pápa létrehozta a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsát (Pontificium Consilium ad unitatem Christianorum fovendam)[15] elsősorban azzal a céllal, hogy előkészítse a többi keresztény egyház részvételének módját a II. vatikáni zsinaton. Ez a pápai tanács azóta is folyamatosan dolgozik többek között a keleti ortodox egyházakkal folytatott párbeszéden.[16]
A katolicizmussal történő kölcsönös kiátkozását 1965. december 7-én oldotta fel VI. Pál pápa és I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka.[17]
1999 májusában II. János Pál pápa volt az első nyugati egyházfő, aki a keleti ortodox egyházhoz tartozó országba, Romániába látogatott. A látogatást Teoctist román pátriárka 2002-ben viszonozta, amikor a Vatikánban együtt imádkoztak a két testvéregyház közeledéséért.[18] Bukarestben állítólag ezekkel a szavakkal fogadta a pápát: „A kereszténység második évezrede az egyház egységén ejtett fájdalmas sebbel vette kezdetét, az évezred vége igazi elkötelezettséget hozott az kereszténység egységének helyreállítására.”
A magyar államalapítás millenáris ünnepségeire (2000) való tekintettel I. István magyar király személyében a keleti egyházak először emeltek szentjeik sorába Rómában a nagy egyházszakadás után kanonizált szentet, így közel ezer év után az első magyar király személyében újabb közös szentje van a katolikus és ortodox egyházaknak.
 |
Ez a szócikk nem tünteti fel a független forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye. (2022 júliusából) |
Az újraegyesülés szándéka mindkét fél részéről megvan, azonban létezik még egy sor olyan kérdés, amelyben lassú a közeledés.
Egyházjogi és -szervezeti kérdések
- A pápa primátusa. A Nyugati Egyházban a pápa az egyház látható feje, minden püspök fölött áll, a püspöki kollégium csak az ő vezetésével gyakorolhatja a hatalmát (II. vatikáni zsinat). A Keleti Egyház megőrizte az apostolok kollegialitását abban az értelemben, hogy egyik pátriárka sincs a másiknak alárendelve (autokefália).
- Papi nőtlenség (cölibátus). A Nyugati Egyház csak nőtlen férfiakat szentel pappá. A Keleti Egyház nős férfiakat is, azonban a felszentelt papok később már nem nősülhetnek vagy nősülhetnek újra. Püspök keleten is csak nőtlen pap lehet.
- Szerzetesrendek. A Keleti Egyházban a szerzetesség intézménye egységes, azaz egyetlen rend van (női és férfi ággal), és kifogásolják, hogy a Nyugati Egyházban a különböző szerzetesi rendek és kongregációk egész sora fejlődött ki.
Dogmatikai kérdések
- Filioque. (Lásd fentebb.)
- Tisztítótűz.
- Pápai tévedhetetlenség. Az első vatikáni zsinat kimondta a pápa tévedhetetlenségét hit és erkölcs dolgában. A Keleti Egyház ezt nem tartja összeegyeztethetőnek azzal, hogy a pápa is, mint minden ember, gyarló, tévedésre és bűnre hajló.
- Mária szeplőtelen fogantatása.
Ez utóbbihoz hasonlóan a Keleti Egyház általában nem fogadja el és nem tartja magára nézve kötelezőnek a szakadás óta nyugaton tartott zsinatokat, illetve definiált dogmákat.
Liturgikus kérdések
- Kovásztalan kenyérrel való misézés és áldozás. A Keleti Egyház csak a kovászolt kenyérrel való misézést tartja érvényesnek. A nyugati jog szerint mindkét forma érvényes, de többnyire gyakorlati okok miatt a kovásztalant részesítik előnyben (biztonságosabban kezelhető és tárolható).
- A Szentlélek hívása átváltoztatás előtt. Ez a momentum a nyugati liturgiából kimaradt, a keleti hagyomány azonban ragaszkodik hozzá.[forrás?]
- A bérmálás szentsége felvételének időpontja. A keleti rítus szerint a bérmálás szentségét a keresztséggel együtt szolgáltatják ki csecsemőkorban. A nyugati gyakorlatban a bérmálás inkább a „keresztény nagykorúság” szentsége, ezért ifjú- vagy felnőttkorban veszik fel. (Megjegyzés: az első századok ókeresztény egyházaiban a keresztséget is csak felnőttek számára szolgáltatták ki.)
- A bérmálás szentségének kiszolgáltatója. A Nyugati Egyházban a bérmálás rendes kiszolgáltatója a megyés püspök, és csak egyedi esetben adhat erre felhatalmazást a pap számára. Keleten a keresztelő pap egyben meg is bérmál.
- Az első szentáldozás időpontja. A nyugati jog azt kívánja meg, hogy az elsőáldozásra rendes körülmények között csak az értelem használatát követően kerüljön sor. Pontos korhatárt nem ír elő, de ez általában 7-9 évet jelent. (A rendkívüli esetekre (pl. halálveszély) más előírások érvényesek.) A Keleti liturgiában minden további nélkül kiszolgáltatják az eucharisztiát a kisdedeknek is. A Keleti Egyház felrója a Nyugatinak, hogy joggyakorlata miatt sokan halnak meg anélkül, hogy egyszer is áldoztak volna.
- Gyónás az áldozás előtt. A Keleti Egyház megkívánja, hogy a Szent Eucharisztiát csak megtisztult lélekkel, azaz gyónást követően vegyék magukhoz a hívek. Erre általában a legnagyobb ünnepeken kerül sor, évente pár alkalommal. A Nyugati Egyház azonban azt szorgalmazza, hogy a hívek minél gyakrabban (hetente, sőt akár ennél is sűrűbben) járuljanak a szentáldozáshoz. Viszont nem várja el minden áldozás előtt a gyónást, csupán súlyos bűn vagy hosszú idő eltelte esetén. A további félreértések elkerülése végett meg kell még említenünk, hogy a keleti liturgiában bevett gyakorlat a mise keretében megáldott, de át nem változtatott kenyér vétele az utolsó vacsora emlékeként, ez azonban nem szentáldozás. A megáldott kenyeret minden misén magukhoz vehetik a hívek, sőt haza is vihetnek belőle szeretteiknek, és mivel ez nem eucharisztia, nem is kell előtte gyónniuk.
- Egy szín alatti áldozás. Nyugaton elterjedt és jogilag is elfogadott gyakorlat a csak egy szín alatti áldozás, azaz csak a test vétele a vér vétele nélkül (vagy csak a vér vétele súlyos betegség esetén). Kelet ragaszkodik a két szín szétválaszthatatlanságához.
- Az áldoztató személye. A Keleti Egyházban csak a pap vagy a diakónus áldoztathat, a nyugati jog szerint az akolitus[19] is, sajátos esetekben pedig bármely erre alkalmas, méltó és megbízott laikus.)
- Keresztelés leöntéssel. A nyugati liturgia érvényesnek tekinti a leöntéssel való keresztelést, míg a keleti csak az alámerítéssel történőt.
- Böjt. Kelet sérelmezi, hogy Nyugat enyhített bizonyos böjti előírásokon, például a keleti hagyomány elvárja nagyböjtben a tojástól és a tejtermékektől való tartózkodást is.
- Szobrok. A keleti hagyomány elutasítja a szentek és az isteni személyek szoborként való ábrázolását.
- Egyéb liturgikus különbségek: a Keleti Egyház nem ért egyet azzal, hogy a Nyugati Egyház és liturgia hivatalos nyelve a latin lett; a keleti hagyomány nem engedélyezi a hangszerek használatát a liturgiában stb.
A közeledéshez és az esetleges újraegyesüléshez való hozzáállások:
- A Római Egyház a jogi és liturgikus kérdések túlnyomó részében nem várja el a Bizánci Egyházak alkalmazkodását, mint ahogyan azok a keleti egyházak is, amelyek eddig egyesültek vele, megtarthatták liturgiájukat és szokásrendjüket (keleti katolikus egyházak). Hasonlóan közelít az anglikánokhoz is. Nem kívánja meg a filioque betoldását a görög nyelvű hitvallásba, a papi nőtlenséget, a misézésnek, az egyéb szentségek kiszolgáltatásának (pl. bérmálás) vagy a böjt gyakorlatának megváltoztatását. Viszont elvárná a pápai primátus és tévedhetetlenség dogmájának és gyakorlatának elfogadását.
- A Bizánci Egyházak azonban úgy értelmezik a történteket, hogy a szakadás által és óta Róma távolodott el az ősegyház hagyományától. Ezért a közeledés jegyében nem elégszik meg azzal, hogy Nyugat az időközben kialakult dogmáit és gyakorlatait nem erőlteti Keletre, azok teljes visszavonását követeli. Míg a katolicizmus úgy tekint a két Egyházra, mint két párhuzamosan alakuló hagyományra (ahol a szokásbeli különbségektől eltekintve mindkettő őrzi a hit tisztaságát), az ortodoxia úgy véli, hogy a Nyugat tévútra jutott. Ezt tükrözi egyébként az események fogalmi jelölése is: nyugat egyházszakadásról, kelet ellenben skizmáról beszél (a skizmatikus szó jelentése már súrolja az eretnek szóét).
Krisztus átadja a mennyország kulcsait Péternek, Pietro Perugino freskója 1481–82-ből. A képet IV. Sixtus pápa rendelte a nevét viselő Sixtus-kápolnába, hogy a pápa fennhatóságát hirdesse
Mozaik a Hagia Sophiában: Krisztus két oldalán IX. Konstantin császár (balra) és Zoe császárnő
Kerulláriosz Mihály konstantinápolyi pátriárka
.jpg)
Wikiwand in your browser!
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
