A kard vágásra és döfésre egyaránt alkalmas fegyver.
 |
Ez a szócikk nem tünteti fel a független forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye. |
Főbb részei: a penge, a keresztvas, a markolat, valamint a végsúly. A penge lehet egyenes vagy ívelt. Az egyenes pengéjű kardok ütésre és szúrásra egyaránt használhatóak, míg az íves pengéjű kardok, a szablyák jobban optimalizáltak a vágásra. A markolat hossza 8.5 cm („viking kardok”) és 60 cm (a késői, kifejlett kétkezes kardok szélsőértéke előmarkolatot nem számolva) közötti és a vívó kezének megvédésére keresztvassal, hárítólappal, hárítógyűrűvel, hárítótárcsával (rondel, tsuba) hárítótüskével, kézvédőpánttal, markolatkosárral vagy ezek kombinációjával van ellátva, de a kezet minden esetben védi legalább egy elem. A kard pengéjének tárolás, szállítás közbeni védelmére szolgál a kardhüvely, amelyet fából készítenek, külső borítása rendszerint bőr. Viselőjének rangjától függően díszíthetik faintarziával (olyan művészeti alkotás, mely letisztult, sík dolgot jelenít meg), bőrrel, bársonnyal, vagy különféle fémverettel. Léteznek szinte teljesen nyílt hüvelyek, ahol a penge csak a ricassónál van rögzítve (Landsknecht gyalogosok ábrázolásain jellemzően messerhez tartozik), illetve léteznek teljesen fém anyagú hüvelyek is (tipikusan a 18-19. századi szablyákéi).
Hazánkban ma az egyik leghíresebb kard a nemzetközi irodalmi díj, a Balassi Bálint-emlékkard, amelyet Balassa Menyhért szablyájáról mintáztak. Az eredeti kard a Magyar Nemzeti Múzeum 16. századi termében tekinthető meg.
A legrégibb, kőkorszakbeli kardok valószínűleg kiélesített vagy meghegyezett husángok voltak. A mükénéi bronzkardok 80–100 cm hosszúak voltak. A görögök által használt kardok közül kettő érdemel említést, a xiphos (rövid, kétélű, jellemzően levél alakú pengével) és a kopis/falcata (egyélű, olykor fokéllel, kettős ívű, szélesedő pengével). A rómaiak a cannaei csata utáni évekig egyélű, csakis vágásra alkalmas karddal (ensis) harcoltak; azután azonban az ibérek által használt, döfésre és vágásra egyaránt használható gladius-szal fegyverezték fel katonáikat. A 2. század közepétől kezdve több légiónál a germánok hosszú, kétélű, csakis vágásra alkalmas spatha-ját alkalmazták. A sztyeppei népek mindig ívelt pengéjű szablyákkal harcoltak. Európába a hunok hoztak először szablyákat. A lovasság kardjai szinte kivétel nélkül hosszabbak és nehezebbek voltak a gyalogságban alkalmazottakénál, lévén magasabbról kellett alkalmazni ezeket, illetve ki lehetett használni a ló nagyobb teherbírását is. Ezzel párhuzamosan az egyes gyalogsági alakulatoknál is rendszeresítettek hosszú kardokat a lovasság ellen. Az Oszmán Birodalom katonáinak elterjedt fegyvere az ívelt pengéjű, „török kard”-ként ismert jatagán volt.
Az újkor közepe táján az egyre pontosabb lőfegyverek vették át a gyalogosoknál a kardok szerepét, ugyanis az 1700-as években a legtöbb hadsereg rendszeresítette az új fegyvernek számító szuronyt, így a puska egyszerre lett lő- és közelharcfegyver. A kard így a lovasság első számú fegyvere lett (kivéve az ulánusoknál, akik dzsidát használtak).
A 19. század végén megjelentek az ismétlő- és sorozatlövő fegyverek, így a lovasság egyre inkább háttérbe szorult. Ennek ellenére az összes hadsereg tartott még fenn lóval közlekedő katonákat, akik szablyákkal és karabélyokkal harcoltak. Az első világháború kezdeti éveiben még a lovasság díszes, 19. századi mintájú egyenruhákban vonult fel. Szablyájukat előrántva rohamozták meg az ellenséges lövészárkot, ám a géppuskákkal felszerelt gyalogság másodpercek alatt lekaszálta a közelharcra kiképzett lovasokat.
A hadvezetés rájött, hogy a kard már nem számít korszerű fegyvernek. Több példányt átalakítottak gyalogsági használatra. Ezt úgy érték el, hogy a fegyvert lerövidítették, a végét pedig újra kiélezték, így tulajdonképpen egy kard markolatú, hosszú, rohamkést hoztak létre.
Szablyával rohamozó lovas katona
Az első világháború tapasztalatai ellenére a lovasság számára 1945-ig rendszeresítettek kardot egyes hadseregek. Az USA elleni harcban a Japán gyalogság többször is bevetette a nagy nemzeti múlttal rendelkező katanát (szamurájkardot), melyből több példányt is az amerikai katonák vittek haza a háború után. A náci Németország bukása után teljesen megszűnt a lovasság, így a kardok végleg eltűntek a csataterekről. A magyar huszárok az 1904 M. lovassági karddal harcolták végig mindkét világháborút.
Napjainkban már csak díszeszköz a hadseregekben, rendszerint a tisztek és a magasabb rangú katonák (főtisztek, tábornokok) viselnek hivatalos megjelenéskor kardot.
Kedvelt sporteszköz (Japánban nemzeti hagyomány), olimpiai versenyszám is.
A mitológiák is utalnak a kard fontosságára: az Enúma elis amorita teremtéseposz szerint Marduk volt többek között a kard feltalálója, de a skandináv mitológiában is fontossággal bír (Surtr, az óriás védi a Tűz országát), a Bibliában pedig elsőként annak kapcsán említik meg ezt a fegyvert (tüzes kardnak nevezve azt), hogy az Édenkert egyik őrzőjeként szolgáljon az ember elűzése után a kerubok mellett – később viszont már a köztudat a kerubok kezébe képzelte a fegyvert. A főangyalok közül Mihály, Gábriel, Uriel arkangyalok attribútuma volt kard.
Összeségében a kardok típustól függően főleg döfésre, szúrásra, vágásra voltak alkalmasak, melyeket rangnak megfelelően készítettek, díszítettek. A Japánok formáját kihasználva új értelmet adtak nekik, (háborúkban, kihívásokra, játékokra) de harci lényege a mai napig megmaradt.[1]
Wikiwand in your browser!
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
