francia drámaíró és dramaturg From Wikipedia, the free encyclopedia
Jean Anouilh (ejtsd: ʒɑ̃ anuj, teljes nevén Jean Marie Lucien Pierre Anouilh) (Bordeaux, 1910. június 23. – Lausanne, 1987. október 3.) francia drámaíró és dramaturg. Az 1930-as évek elejétől kezdve ötven éven át írta színdarabjait és filmforgatókönyveit. Drámáit ő maga kategorizálta (fekete darabok, rózsaszín darabok, csillogó darabok, csikorgó darabok, kosztümös darabok stb.) ezzel is jelezve, hogy az író szerepe – az ő felfogásában – nem az ítélkezés, hanem az élet, az emberi sors különböző szeleteinek elfogulatlan bemutatása.
| Jean Anouilh | |
 | |
| Született | 1910. június 23.[1][2][3][4][5] Bordeaux[6][7][8] |
| Elhunyt | 1987. október 3. (77 évesen)[1][2][3][4][5] Lausanne[9][8] |
| Állampolgársága | francia[10][11][12] |
| Házastársa |
|
| Élettársa |
|
| Gyermekei | öt gyermek:
|
| Foglalkozása |
|
| Iskolái | Lycée Chaptal |
| Kitüntetései |
|
| Sírhelye | Pully cemetery[15][16] |
 | |
| Jean Anouilh aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Jean Anouilh témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Legemlékezetesebb, legmegrázóbb drámáiban (Antigoné, Becket vagy Isten becsülete) megalkuvást nem ismerő tragikus hősöket ábrázolt, de amikor az Antigonét - amelyet Franciaország német megszállása alatt írt - sok francia az ellenállás melletti kiállásként értelmezte, Anouilh tiltakozott: ő nem politizál, csak színdarabot ír. S amikor a szélsőséges, kollaboráns francia írót, Robert Brasillacot 1945-ben halálra ítélték, ő kezdeményezte azt a petíciót, amelyben a kor 50 neves francia személyisége (köztük Paul Valéry, François Mauriac, Albert Camus, Jean Cocteau) kért az elítéltnek kegyelmet De Gaulle tábornoktól. A tábornok nem kegyelmezett, Brasillacot kivégezték. Anouilh nem titkolta, hogy ezt soha nem tudta megbocsátani a tábornok-elnöknek, s talán ez is magyarázza, hogy bár a 20. század második felének Franciaországban és külföldön is legtöbbet játszott, legismertebb drámaírói közé tartozott, jelentős irodalmi díjat nem kapott soha.
Jean Anouilh 1910. június 23-án született Bordeaux-ban. Apja, François Anouilh szabó, anyja zongoratanár és az arcachoni zenekar zongoristája volt. Marie-Magdeleine Anouilh színielőadások zongorakíséretét is elvállalta, és ilyenkor a fiát is gyakran magával vitte. A kis Jean így ismerkedett meg a színházzal. Néha az éppen játszott darab szövegkönyvét is megkapta elolvasásra, s még 12 éves sem volt, amikor maga is megpróbált drámát írni.
A háború után, 1918-ban Párizsba, a rue de la Chapelle 94-be költözött a család, és Jean hamarosan a Lycée Chaptal gimnázium tanulója lett. E neves középiskolában egyik osztálytársa az ugyancsak 1910-ben született Jean-Louis Barrault, a későbbi híres színész, pantomimművész és rendező volt. Kedvenc írói is mind drámaírók voltak: Claudel, Pirandello, Shaw.
1928-ban, 18 éves korában olyan nagy hatást tett rá Jean Giraudoux Siegfried c. drámája, hogy kívülről megtanulta az egészet.
Érettségi után a jogi karra iratkozott be, szorgalmasan tanult, s talán kiváló ügyvéd lett volna belőle, de – mivel hamarosan a szülei eltartása is rá hárult – félbe kellett hagynia jogi tanulmányait.
Először a Louvre Nagyáruház ügyfélszolgálatán kapott munkát, majd a Damour reklámügynökségnél, ahol rövid ideig munkatársa volt a kor egyik költőzsenije, Jacques Prévert is.
1930-ban Louis Jouvet híres színész és rendező, színházigazgató mellett kilenc hónapra elvállalta a párizsi Comédie des Champs-Élysées színház főtitkári posztját, remélve, hogy a társulat majd a darabjait is bemutatja. Jouvet anyagilag segítette ugyan, de egyetlen darabját sem mutatta be soha. „Tudod, kicsim – mondta neki egyszer később, Vadóc című drámájával kapcsolatban –, a te szereplőid olyanok, akikkel nem szívesen ülne le egy asztalhoz az ember”. E furcsa ellentét akkor sem szűnt meg a két ember között, amikor Anouilh már világszerte játszott, híres drámaíró volt. Jouvet akkor is csak „ágrólszakadtnak” titulálta.
1931-ben Anouilh-t behívták katonának. Két hónapig fogalmazta iskolázatlan katonatársai szerelmes leveleit, de két hónap után katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították, és visszatérhetett Párizsba.
Első, 1929-ben írt és 1932-ben bemutatott Humulus le muet (A néma Humulus) c. drámája megbukott, a második, az ugyancsak 1929-ben írt Le Bal des Voleurs (A tolvajok bálja) bemutatójára 1938-ig kellett várnia, de a harmadik, az 1930-ban fogant L’Hermine (A hermelin) már 1932-ben 90 előadást ért meg, és film is készült belőle. Ez utóbbi bevételéből szüleinek olyan zöldövezeti házat vett, amilyenről mindig álmodoztak... – saját magának pedig egy kis lakást bérelt a rue de Vaugirard 29-ben. Hamarosan élettársi kapcsolatba lépett a nála öt évvel idősebb Monelle Valentin színésznővel; 1934-ben született közös gyermekük, Catherine később szintén színésznő lett.
1935-ben a Metro-Goldwyn-Mayer megvásárolta Anouilh Y’avait un prisonnier (Volt egyszer egy rab) c. darabja filmfeldolgozási jogát. Film ugyan sohasem készült a darabból, de a jogdíjból Anouilh egy évig élhetett gondtalanul Bretagne-ban Monelle Valentinnal és lányukkal, Catherine-nal. Ekkor írta a Le Voyageur sans bagage (A poggyász nélküli utas) c. drámáját, első olyan művét, amelyet a grúz származású Pitoëff társulata mutatott be Párizsban, s amelyet a kritika és a közönség egyaránt lelkesedéssel fogadott. A „fekete darabok” közé sorolt dráma egy az első világháborúban emlékezetét vesztett ember tragikus sorsát dolgozza fel. 1937. február 16-án mutatták be először és 190-szer játszották.
1938-ban újabb sikert hozott a rózsaszín darabok közé sorolt Le Bal des Voleurs (A tolvajok bálja). Ezt egy másik híres rendező, André Barsacq vitte színre, ahogy a következő 15 év szinte valamennyi Anouilh-darabját, köztük a megszállt Párizsban 1944. február 4-én bemutatott Antigonét is, amely – bár első bemutatója több vádaskodást és vitát hozott, mint amennyi sikert – hamarosan a francia ellenállás egyik szimbolikus drámájává vált.
A háborút követő évtizedekben írt Anouilh-darabokat a legnagyobb francia színészek adták elő: Michel Bouquet, Jean Vilar, Maria Casarès, Michel Etcheverry, Roland Piétri, Jean-Paul Belmondo, Brigitte Bardot, Jean-Louis Barrault, Madeleine Renaud és mások.
1953-ban véget ért Anouilh élettársi kapcsolata Monelle Valentinnel, s az író feleségül vett egy másik színésznőt, Nicole Lançont, akitől három gyermeke született: Caroline, Nicolas és Marie-Colombe.
Anouilh idős korában sem hagyta abba a drámaírást, késői művei közül kiemelkedik 1972-es Elektra-feldolgozása, a Tu étais si gentil quand tu étais petit (Olyan kedves voltál, mikor kicsi voltál) és az 1975-ös L’Arrestation (A letartóztatás), amely egy gyerekről, egy fiatalemberről és egy idősebb férfiról szól, akik ugyanabban a hotelben szállnak meg, s akiket eltérő koruk ellenére hasonló, a rossz családi környezetből fakadó kínok gyötörnek.
Anouilh 1980-tól Svájcban élt, ott betegeskedett haláláig. Lausanne-ban halt meg 1987. október 3-án.
Anouilh drámáinak főbb témái a lázadás a gazdagok és a születésüknél fogva kiváltságosok ellen, a képmutatásra és hazugságra épülő világ elutasítása, a teljes igazság, a teljes boldogság keresése, a gyerekkor elveszett paradicsoma iránt érzett nosztalgia, a szerelem lehetetlen volta, a beteljesülés a halálban.
„Fekete” darabjaiban kétféle ember találkozik egymással: a „mindennapiak” és a hősök. De a mindennapi emberek is két csoportra oszlanak: egoistákra, gonoszokra, önelégültekre (e szerep legtöbbször a hősök szüleinek jut) és rendes, okos emberekre, akiknek azonban nincsenek ambícióik, csak nyugodt életre vágynak. Az általában fiatal „hősök” a mindennapi emberek mindkét csoportjával szemben állnak: elutasítják a közönséges boldogságot, s mert múltjuktól, társadalmi helyzetüktől vagy éppen a szegénységtől nem tudnak szabadulni, csak a menekülés vagy a halál marad számukra. Legtöbbször csak a halál. A háború után írt „kosztümös” darabok hőseinek a számára is, de ők – Jeanne d’Arc, Becket Tamás vagy Morus Tamás – nem egzisztenciális okból fogadják el a halált, hanem kötelességből és becsületből, amellyel – úgy érzik – a hazának vagy Istennek tartoznak.
Az Anouilh által átdolgozott görög tragédiák – Euridike, Antigoné, Médea – modern drámák, amelyekben nem a történeten van a hangsúly. Hőseik nem a klasszikus tragédiák emelkedett stílusában, hanem köznyelven beszélnek, hozzánk szólnak. Gyakran találkozunk bennük anakronisztikus elemekkel is: képeslapról, kávézóról, büféről, cigarettáról, puskáról, autóról, bevásárlásról beszélnek egyes szereplők – és 20. századi ruhát viselnek.
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
