Mária Terézia császárné nyolcadik leánya, Ausztria főhercegnője, Nápoly és Szicília királynéja From Wikipedia, the free encyclopedia
Mária Karolina (Lujza Jozefa Johanna Antónia; Bécs, Ausztria, Német-római Birodalom, 1752. augusztus 13. – Bécs, Ausztria, 1814. szeptember 8.),[1] Nápoly és Szicília királynéja volt 1768-as házasságkötésével IV. Ferdinánd nápolyi király (III. Ferdinándként szicíliai király) feleségeként. Az országok de facto uralkodója volt férje helyett: reformjaival a spanyol befolyást felszámolta, megerősítette a haditengerészetet Sir John Acton vezényletével, valamint visszavonta a szabadkőművesség tilalmát is. A felvilágosult abszolutizmus híveként kormányzott a francia forradalom kitöréséig, amikortól – tartva a forradalmi eszmék átterjedésétől – autokráciává tette a Nápolyi és Szicíliai Királyságokat.
| Mária Karolina | |
 | |
| Mária Karolina házassága évében 1768-ban, Anton Raphael Mengs portréján (Prado) | |
| Uralkodóház | Habsburg–Lotaringiai |
| Született | 1752. augusztus 13. Bécs, Ausztria, Német-római Birodalom |
| Elhunyt | 1814. szeptember 8. (62 évesen) Bécs, Ausztria |
| Nyughelye | Császári kripta |
| Édesapja | I. Ferenc német-római császár |
| Édesanyja | Ausztriai Mária Terézia |
| Házastársa | IV. Ferdinánd nápolyi király |
| Gyermekei | Mária Terézia német-római császárné Lujza Mária, Toszkána nagyhercegnéje I. Ferenc nápoly–szicíliai király Mária Krisztina szárd–piemonti királyné Mária Amália francia királyné Mária Antónia, Asztúria hercegnéje Lipót, Salerno hercege |
| Vallása | római katolikus |
 | |
| Mária Karolina aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Mária Karolina témájú médiaállományokat. | |
Osztrák főhercegnőként született mint Mária Terézia uralkodónő és I. Ferenc német-római császár tizenharmadik gyermeke. Házasságára a spanyol–osztrák szövetség részeként került sor tizenötesztendős korában 1768-ban. Első fiának, Calabria hercegének születését követően került be a titkos tanácsba 1775-ben. Ezt egészen a napóleoni háborúkig, 1812-ig vezette, amikor is szicíliai tartózkodásuk alatt Lord William Bentinck száműzte őt, így visszatért hazájába, Ausztriába.
Mária Karolina Nápolyt a művészetek és tudományok egyik fellegvárává avanzsálta, mecénása volt Jakob Philipp Hackert és Angelika Kauffmann festőknek, valamint Gaetano Filangieri, Domenico Cirillo és Giuseppe Maria Galanti akadémikusoknak egyaránt. Huszonegy évig tartó házassága alatt összesen tizennyolc gyermeket szült, akiket édesanyjához, a császárnéhoz hasonlóan ő is politikailag előnyős házasságok megkötésére kötelezett. Gyermekei között van a későbbi Mária Terézia Karolina, az utolsó német-római császárné, valamint Mária Amália királyné, I. Lajos Fülöp francia király felesége is.
Mária Karolina volt Marie Antoinette legkedvesebb testvére, egyben Mária Terézia legtovább életben maradt gyermeke. Ő volt Nápoly és Szicília utolsó királynéja is, mivel a bécsi kongresszust követően – amin ő maga is felszólalt volna, ám betegsége okán végül idő előtt elhunyt 1814-ben – kikiáltották Két Szicília Királyságát. Nelson admirális szerint ő volt Mária Terézia egyetlen igazi leánya, aki anyjától örökölt politikai tehetségét sikeresen tudta kamatoztatni, míg Napóleon szerint Mária Karolina volt „Európa legveszélyesebb asszonya”.[2]
Mária Karolina Lujza főhercegnő 1752. augusztus 13-án született Bécsben. Édesapja I. (Lotaringiai) Ferenc német–római császár (1708–1765), édesanyja Mária Terézia császárné, osztrák uralkodó főhercegnő, magyar és cseh királynő (1717–1780) volt.
Az uralkodópár 16 gyermekének sorában Mária Karolina született tizenharmadikként. A felnőttkort megérő testvérek:
Mária Karolina a bécsi császári udvarban töltötte ifjúkorát. Testvéreivel együtt nevelkedett, szigorú terv szerint, amelyet Mária Terézia dolgozott ki gyermekei számára. Az oktatási program táncórákat, színházi előadásokat, a történelem, festészet, helyesírás és államtudomány oktatását, némi matematikát, és idegen nyelvek tanulását tartalmazta. A leányoknak ezen felül kézimunkát és társalgást is tanítottak.
Mária Terézia és főminisztere, Kaunitz gróf az osztrák örökösödési háborúban meggyengült Habsburg Birodalom helyzetének megerősítésére törekedtek. Az osztrák politikai befolyás növelésének legjobb módját a dinasztikus kapcsolatok szaporításában látták. Mária Terézia szerteágazó házassági terveiben mind a 14 túlélő gyermeke szerepelt. Mária Terézia figyelme főleg a Bourbonok által uralt Franciaországra, Spanyolországra, a Nápoly–Szicíliai Királyságra és a Parmai Hercegségre összpontosult, remélve, hogy a Bourbonok és a Habsburgok közötti erős családi kapcsolat ellensúlyt képezhet II. Frigyes porosz király ellenséges törekvéseivel szemben. Leányait (az egyetlen kedvenc Mária Krisztina főhercegnő kivételével) olyan személyekhez adta feleségül, akikhez ők maguk nem akartak hozzámenni, ez számos családi és politikai problémát okozott. Mint később kitűnt, Mária Karolina volt az egyetlen leány, aki anyjához hasonlóan uralkodásra termett személyiségnek bizonyult, megállta a helyét királynéként is, a kormányzásban felelős politikusként vett részt, és jelentős erőfeszítéseket tett, hogy országát távol tartsa a francia forradalomtól és a napóleoni hódítástól.
Mária Terézia minden leányának jellemét gondosan megfigyelte és leírta. Mária Karolinát lázadónak és vadócnak írta le. Nevelője, Judith von Brandis ugyanilyennek látta. Ő volt Mária Terézia leányai közül az, aki a leginkább örökölte anyjának legjobb uralkodói jellemvonásait: az intelligenciát és a nagyratörő ambíciókat. Mária Terézia minden leánya számára szigorú magatartási szabályokat írt elő. Az engedetlen Mária Karolinának ezt írta: „Neveletlenségedet nem felejthetem el és nem bocsáthatom meg. Az a hang, amit használsz, és ahogy beszélsz, már több, mint kellemetlen. Sohasem emelheted fel a hangodat. Pallérozd az elmédet, mert csak ez tarthat vissza attól, hogy oda nem illő megjegyzéseket ejts.”[3]
Mária Terézia aggodalma nem volt alaptalan. Leányát a spanyol Bourbon-házból való VII. Károly nápolyi király és Mária Amália szász hercegnő fiának, IV. Ferdinánd nápolyi királynak (1751–1825) szánta, aki III. Ferdinánd néven Szicília királya is volt. A Nápoly–Szicíliai Királyság két államból, a Nápolyi és a Szicíliai Királyságból állt, amelyek perszonálunióban álltak egymással. (A két királyságot hivatalosan csak később, 1816. december 8-án egyesítették Két Szicília Királysága (Regno delle Due Sicilie) néven.
A nápolyi királyi udvar igen nagy reményeket fűzött a Habsburg császári dinasztiába való beházasodáshoz, a frigytől a két királyság politikai és gazdasági felemelkedését várták. Egy korabeli osztrák diplomata ezt jelentette a tervezett esküvő előtt: „A nápolyi fél a legőszintébben kívánja, hogy – mivel Őfelségének, a királynak sem akarata, sem tehetsége ez irányban nem lévén – Őfelsége, a jövendő királyné saját kezébe vegye az államok kormányzását, és ezzel megelőzze e nyomorult állapotban lévő országok teljes tönkremenését.”[4]
A IV. Ferdinánd nápolyi királlyal kötendő házasságnak Mária Terézia igen nagy fontosságot tulajdonított. A királyt először Johanna Gabriella főhercegnővel (1750–1762) jegyezték el, de ő meghalt himlőben. Helyére húga, Mária Jozefa főhercegnő (1751–1767) lépett, de őt is elvitte a himlő. Utolsó, „még kiadó” nővérüket, Mária Amália főhercegnőt a király túl öregnek találta, mert a leány 5 évvel idősebb volt nála. Ilyen előzmények után jegyezték el a nápolyi királlyal a sorban következő ifjabb leánytestvért, Mária Karolinát. Nővérét, Mária Amáliát 1769-ben a vele egyidős Ferdinánd parmai herceghez (1751–1802) adták feleségül.
.jpg)
Mária Karolina főhercegnő és IV. Ferdinánd nápolyi király házasságát először képviselők által „per procurationem” kötötték meg 1768. április 7-én az Ágoston-rendiek bécsi templomában (Augustinerkirche). Mielőtt a főhercegnő útrakelt volna Nápoly felé, Mária Terézia (többi leányához hasonlóan) őt is ellátta anyai tanácsaival: „Más anya az én helyemben arra sarkallna Téged, kérj részt az ország kormányzásából. Én azonban túl jól ismerem ennek terheit és az ebből származó veszedelmeket, és nem szívesen látnám, ha magad is belevágnál. Semmi se történjék a király beleegyezése és helyeslése nélkül. Még ha a király meg is engedné Neked, hogy részt vegyél a kormányzásban, még ha be is avatna az államügyekbe, ha ki is kérné a tanácsodat, ennek semmi jelét sem adhatod kifelé. Hagynod kell, hogy az egész világ a férjedet tisztelje, Te magad elégedj meg az ő bizalmával.”[5]
Az ifjú királyné útja Trienten, Roveretón, Velencén, Modenán, Bolognán és Firenzén át vezetett. 1768. május 11-én lépte át a Nápolyi Királyság határát, itt megvált osztrák udvari kíséretétől. Május 12-én a casertai királyi palotában megtartották a királyi pár hivatalos esküvőjét.
A mézeshetek alatt komoly nézeteltérések keletkeztek a házasfelek között, amelyek évek múltával tovább súlyosbodtak. Mária Karolina császárleány volt, akit uralkodónak, és lelkiismeretes családanyának neveltek, a műveletlen Ferdinánd király viszont sohasem részesült sokoldalú oktatásban. Ő főleg vadászatban, festegetésben lelte örömét, és szeretett mértéktelenül enni. A boldogtalan kapcsolat miatt a házasság négy éven át gyermektelen maradt. A király és királyné azonban később megtanult egymáshoz alkalmazkodni, elfogadták közös sorsukat, és mindkettőjük számára előnyös, stabil partneri viszonyt építettek fel.
1772 és 1793 között 18 gyermekük született, rangjuk szerint nápoly–szicíliai (egyben spanyol) királyi hercegek és hercegnők. Közülük csak heten érték meg a felnőttkort.
Családi életének nehézségei ellenére Mária Karolina királyné hamarosan érdeklődni kezdett országainak helyzete iránt. A politikai és gazdasági nehézségek forrásait kereste. A köznép általános szegénységét a spanyolokhoz kötődő főnemesi osztály és a katolikus klérus konzervativizmusa okozta. Bernardo Tanucci főminiszter (1698–1783), akit Ferdinánd még apjától és elődjétől, Károly királytól örökölt, Spanyolország érdekei szerint irányította a pénzügyeket. A gyenge Ferdinánd király nem volt képes arra, hogy kivonja magát apjának politikai befolyása alól, és önálló régensként saját kezébe vegye Nápoly és Szicília kormányzását. A spanyol gazdasági kizsákmányolás tönkretette a helyi gazdaságot, hatalmas államadósság halmozódott fel.
A királyné kiemelkedő intelligenciája és céltudatos határozottsága, amelyet anyjától, Mária Teréziától örökölt, hamarosan megmutatkozott. Férjére és a kormánytagokra gyakorolt növekvő befolyását a Nápoly–Szicíliai Királyság önállósodásának érdekében vetette latba. Igyekezett csökkenteni országainak függőségét a spanyol koronától.
1777-ben megszületett a trónörökös, Ferenc Januárius (Gennaro) herceg (a későbbi I. Ferenc nápoly–szicíliai király). A királyné befolyása férjére olyan erőssé vált, hogy a király őt nevezte ki Bernardo Tanucci helyére a koronatanácsban. A királyné ezután már a legfontosabb politikai kérdésekbe is beleszólhatott, és a felvilágosult abszolutizmus szellemét vihette be a kormányzásba.
1784-ben a király az angol John Actont, az addigi tengerészeti minisztert nevezte ki az állam főminiszterévé. A következő években sikerült javítani a politikai és gazdasági helyzetet. A reformok révén a főnemesség és a klérus dominanciáját korlátozták, a köznép szegénysége enyhült. Az osztrák származású királyné ambiciózus politikai intézkedései azonban felkeltették Spanyolország, Franciaország, majd Nagy-Britannia gyanakvását is. Bonaparte Napóleon egyenesen „Európa legveszélyesebb asszonyának” nevezte Mária Karolinát.
A francia forradalom kitörésekor Mária Karolina attól tartott, az általános szegénység következtében saját királyságaiban is forradalom törhet ki. A felvilágosult főhercegnő kezdetben rokonszenvezett a francia jakobinusok törekvéseivel, de amikor azok 1793-ban kivégezték XVI. Lajos királyt és Marie Antoinette királynét (Mária Karolina sógorát és legifjabb húgát), rokonszenve a francia forradalmi rendszer elleni elutasítássá és gyűlöletté változott. Még 1793-ban csatlakozott a Franciaország elleni első koalícióhoz, amelyet Nagy-Britannia, Ausztria, Poroszország, Hollandia, a Szárd Királyság és Portugália alakított. Unokaöccsének (egyben vejének), II. Ferenc császárnak ezt írta: „Megesküszöm, hogy én sohasem fogok szegény húgom, Marie Antoinette sorsára jutni. Elszántam magam, hogy a legvégső esetben mind a hét gyermekemet tengerbe vetem, és magam is utánuk ugrom. Semmiképpen sem leszek e gazemberek zsákmánya, és senkitől sem fogok könyörületet koldulni.”[6]
Bár a Nápoly–Szicíliai Királyságban nem robbant ki jelentősebb népfelkelés, de a francia forradalom hatására az országban republikánus klubok alakultak, és erősödött az antiroyalista hangulat. 1794-ben Robespierre megbuktatása után az európai politikai helyzet enyhült, de hamarosan új veszély jelentkezett. 1795 októberében Bonaparte Napóleon tábornok leverte a párizsi királypárti felkelést, ezért kinevezték az Itáliai Hadsereg főparancsnokának. 1796 márciusában inváziót indított Itália ellen, elfoglalta Nizzát és Savoyát, elűzte a lombardiai és toszkánai uralkodókat, csapatai Dél-Itália felé közeledtek. Mária Karolina tisztában volt azzal, hogy a rosszul szervezett nápolyi hadsereg nem szállhat szembe a jól felfegyverzett francia haderővel. A katonai megszállást és az ezzel járó következményeket megelőzendő, a királyné hozzájárult, hogy kormánya 1797. október 10-én különbékét kössön Franciaországgal.
Bonaparte tábornok azonban nem mondott le a stratégiailag fontos helyzetű Nápolyi és Szicíliai Királyság megszerzéséről, ezért a királyi pár 1798-ban úgy döntött, óvatosságból csatlakoznak a Franciaország elleni második koalícióhoz. 1798 elején Mack osztrák tábornagy vezetésével egy nápolyi királyi hadsereg elfoglalta Rómát, de hamarosan megsemmisítő vereséget szenvedtek a felvonuló francia haderőtől. A Nelson ellentengernagy parancsnoksága alatt a Földközi-tengeren tevékenykedő brit flotta erőfeszítései és kisebb győzelmei ellenére Napóleon csapatai 1798 februárjában elfoglalták Nápolyt. A királyi család Szicíliába menekült, Mária Karolina innen igyekezett megszervezni az ellenlépéseket.
1799. január 24-én a Championnet tábornok által vezetett francia csapatok Nápolyban kikiáltották a Parthenopéi Köztársaságot. Parthenópia volt Nápoly ókori görög neve. A névválasztással a nápolyi nép visszanyert önállóságát és szabadságát kívánták jelképezni. Köztársasági kormányt alakítottak, amely Ercole D’Agnesét választotta elnöknek, kihirdették a sajtószabadságot, és további reformokra készültek. A királyi hadsereg (a „Sanfedisti”), Fabrizio Ruffo bíboros irányításával harcot kezdett a köztársaságiak ellen. Hat hónapnyi küzdelem után, a brit flotta hathatós támogatásával 1799. június 21-én bevonultak Nápolyba, véres harcban leverték a nép felkelését és megdöntötték a köztársaságot. 1799 nyarára Nelson admirális kiűzte a franciákat a Nápolyi Királyság egész területéről, a királyi pár visszatérhetett a trónra. Nelson admirális a következő években is az uralkodó tanácsadója maradt. Emma Hamilton, a brit nagykövet felesége, aki egyben az admirális szeretője is volt, Mária Karolina királyné bizalmasa lett, és rábeszélte Nelsont, hogy érvénytelenítse a köztársaság vezetőinek adott menleveleket, amelyeket fegyverletételükért kaptak Ruffo bíborostól. A brit flotta parancsnoka tétlenül nézte, amint a royalisták száznál több nápolyi értelmiségit tartóztatnak le és akasztanak fel. Nelsont e méltatlan viselkedéséért visszarendelték Angliába.
Nyugalmasabb évek következtek. Mária Karolina Bécsbe utazott, hogy részt vegyen saját leányainak előnyös kiházasításáról folyó tárgyalásokon. Legidősebb leánya, Mária Terézia Karolina nápoly–szicíliai királyi hercegnő már 1790 óta II. Ferenc császár felesége volt, az ő legidősebb leánya, Mária Lujza főhercegnő (1791–1847) volt Mária Karolina legkedvesebb unokája.
Mária Karolina 1802. augusztus 17-én tért vissza Bécsből Nápolyba. Napóleon hatalma tovább növekedett, 1804. december 2-án császárrá, majd egy évvel később, 1805-ben „Egész Itália Királyává” („Rex totius Italiae”) koronáztatta magát. A Nápolyi Királyság támogatta a Franciaország elleni harmadik koalíciót, amely azonban az 1805. december 2-i austerlitzi csatában megsemmisítő vereséget szenvedett Napóleontól. 1805. október 21-én Nelson altengernagy, a földközi-tengeri brit flotta parancsnoka, Mária Karolina királyné személyes támogatója elesett a trafalgari csatában. A franciák 1806-ban elfoglalták a Nápolyi Királyságot, Mária Karolinának és családjának ismét Szicíliába kellett menekülnie. Napóleon császár előbb öccsét, Joseph Bonapartét, majd két év múlva, 1808-ban sógorát, Joachim Murat tábornagyot nevezte ki Nápoly királyává.
Szicíliai száműzetésében a királyi család teljesen a britek segítségére volt utalva. Nelson halála után azonban Mária Karolina népszerűsége gyorsan hanyatlott. 1809-ben a wagrami csatavesztés nyomán összeomlott a Franciaország elleni ötödik koalíció is. I. Ferenc osztrák császár arra kényszerült, hogy legidősebb leányát, Mária Lujza főhercegnőt feleségül adja fő ellenségéhez, Napóleon császárhoz. Amikor Mária Karolina hírt kapott a házasság tervéről, így fakadt ki: „Már csak az hiányzott nekem, hogy az ördög nagyanyjává legyek.”
1812-ben Lord William Bentinck, a szicíliai brit csapatok főparancsnoka nyíltan beavatkozott a Nápolyi Királyság belügyeibe, gyakorlatilag (de nem hivatalosan) lemondatta Ferdinánd királyt. Helyére fiát, Ferenc Gennaro herceget nevezte ki régenssé. A királynét megfosztotta befolyásától, és kiutasította az országból. 1813-ban Mária Karolina elhagyta Szicíliát és hazaindult Bécsbe. A határozott és döntésképes anyakirályné távozása után férje és fia a brit hatóságok kiszolgálóivá süllyedtek.
A száműzött királynét útközben érte az 1813. október 19-én lefolyt lipcsei Népek Csatájának és Napóleon bukásának híre. Hosszú kerülő úton, Konstantinápolyon, Odesszán, Lembergen és Pest-Budán keresztül érkezett Bécsbe 1814 januárjában. Azonnal belevetette magát a nagyhatalmi politikába. Unokaöccsét, I. Ferenc császárt és Metternich kancellárt igyekezett rábírni, hogy követeljék vissza Ausztria számára a nápolyi királyi trónt. Ennek érdekében a bécsi kongresszus ülésén is fel kívánt szólalni, de szeptember 8-án agyvérzést kapott és meghalt. Nem érhette meg ellenségének, Napóleonnak végső bukását, sem saját fiának tényleges visszatérését a nápolyi királyi trónra. A Habsburgok hagyományos temetkezőhelyére, a kapucinusok bécsi templomának kriptájában temették el.
A történészek eltérően ítélik meg személyét és működésének eredményeit. Mária Karolinát már életében sokan támadták, főleg francia és spanyol eredetű röplapokon. Apósa, III. Károly spanyol király azzal vádolta menyét, hogy azzal a szándékkal igyekszik eltávolítani egymástól Spanyolországot és Nápoly-Szicíliát, hogy zavartalanul hódolhasson szenvedélyeinek és szeretőinek, és hogy országát romlásba taszítsa. A király azzal a tudatos szándékkal terjesztette ezeket a gyanúsításokat, hogy Mária Karolinát megfoszthassa trónjától és helyreállíthassa saját gyenge akaratú fiának, IV. Ferdinánd nápolyi királynak hatalmát, ezzel a spanyolbarát kormányzást. Az ellenséges Franciaországból is származtak rágalmak és intrikák, a királyné érzelmeit és hajlamait illetően, amelyek a királyné halála után a komoly szakirodalomba is beszivárogtak.
A modern történetírás nagyjából egyetért abban, hogy Mária Karolina alapvetően Nápoly és Szicília felemelkedése érdekében dolgozott, és eközben sok ellenséget szerzett azok közül, akik IV. Ferdinánd nápolyi király uralkodása alatt előnyöket élveztek. Intelligenciája és politikai tehetsége mellett híjával volt a diplomáciai érzéknek, és a türelemnek is. E tekintetben nagyon hasonlított bátyjára, II. József császárra, aki szintén nem fogadta meg anyja tanácsát, és reformjait túl gyorsan, a következmények mérlegelése nélkül próbálta megvalósítani. Nelson admirális úgy jellemezte Mária Karolinát, hogy ő volt Mária Terézia egyetlen igazi leánya, aki anyja politikai tehetségét saját királyságában eredményesen vitte tovább.
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
