emlősfaj From Wikipedia, the free encyclopedia
A fehérfarkú gnú (Connochaetes gnou) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a tehénantilop-formák (Alcelaphinae) alcsaládjába tartozó faj.[1][2]
 | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| Evolúciós időszak: Középső pleisztocén – jelen, 1–0 Ma | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
.jpg) Fehérfarkú gnúk egy Dél-afrikai Köztársaság-i vadasparkban | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Nem fenyegetett       | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Connochaetes gnou (Zimmermann, 1780) | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Szinonimák | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Elterjedés | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
 Elterjedési területe | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Fehérfarkú gnú témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Fehérfarkú gnú témájú médiaállományokat és Fehérfarkú gnú témájú kategóriát. | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Ez az antilop egyike a két gnúfajnak, a másik a csíkos gnú (Connochaetes taurinus). Az állatot először 1780-ban Eberhard August Wilhelm von Zimmermann német geográfus és zoológus írta le, illetve nevezte meg. Ennek a párosujjú patásnak az átlagos fej-teszthossza 170-220 centiméter között van, míg testtömege 110-180 kilogramm között mozog. A bika marmagassága körülbelül 111-121 centiméter, a tehéné 106-116 centiméter. Ezt az antilopot főképp a nevét adó fehér, a lóéhoz (Equus caballus) hasonló hosszú farka jellemzi. A testét borító szőrzete a sötétbarnától a feketéig változik. A felálló sörénye mellett a mellső lábai között, valamint a hasi tájéka felé hosszabb, sötétbarna szőrök vannak.
A fehérfarkú gnú kizárólag növényevő állat; étrendjét majdnem teljes egészében a perjefélék képezik. Az itatóhelyek közelsége létfontosságú a számára. Ennek az antilopfajnak a „társadalmában” három szociális réteg van: a tehéncsordák, az ifjú bikacsordák és az önálló területekkel rendelkező idősebb bikák. Igen gyorsan szaladó állat. Egymással testmutogatással és bőgőhangokkal kommunikálnak. A szaporodási időszaka februártól áprilisig tart. Körülbelül 8,5 hónapos vemhesség után a tehén általában egy borjúnak ad életet. A fiatal fehérfarkú gnú a következő év borjáig az anyjával marad. A nyílt térségeket és szavannákat, valamint a Karoo-i bozótost választja élőhelyéül.
A szóban forgó gnúfaj kizárólag az afrikai kontinens déli részein őshonos. A 19. században szinte teljesen kiirtották a faját; részben azért, mert kártevőnek vélték – mivel ugyanazt legelte, mint az ember szarvasmarhája –, részben a vadászata miatt – a bőréért és húsáért. A fehérfarkú gnút sikerült megmenteni és felszaporítani magánrezervátumokban, vadasparkokban és farmokon tartott állatokból. Ezek a példányok a Dél-afrikai Köztársaságból, Lesothóból és Szváziföldről származtak. Ezt az antilopfajt őshazáján kívülre, Namíbiába és Kenyába is betelepítették.
A fehérfarkú gnú tudományos neve Connochaetes gnou. Először 1780-ban Eberhard August Wilhelm von Zimmermann német természettudós írta le és nevezte meg hivatalosan.[3] Zimmermann a leírását az 1776-ban, Jean-Nicolas-Sébastien Allamand természetfilozófus által készített írásra alapozta.[2] A Connochaetes megnevezés görög eredetű; κόννος (kiejtése: kónnosz) = „szakáll”, és χαίτη (kiejtése: khaítē) = „lógó haj”, „sörény” szavak összevonásából jött létre.[4] A „gnú” név, amelyen ezt az állatot világszerte ismerik, a délnyugat-afrikai khoikhoi nyelvből származik, és ennek a fajnak a nevét jelenti.[5] Más vélemény szerint a „gnú” szó a T'gnu-ból ered, mely nama nyelven az antilop bikájának hangkiadására utal, „gé-núú”.[2] Az állatot az 1800-as években látták először, azon a helyen, ahol manapság a Dél-afrikai Köztársaság északi fele fekszik.[6]
Manapság ugyanabba az emlősnembe van besorolva, mint a csíkos gnú. Korábban a rokonát a Gorgon nembe helyezték.[7] Úgy tűnik, hogy a két gnúfaj körülbelül a pleisztocén kor közepén vagy vége felé vált szét; és 1 millió éve lettek önálló állatfaj.[8] A földtörténeti időskála szempontjából ennek az állatnak a kifejlődése igen újkorinak számít.[9]
A fosszilis leletek azt mutatják, hogy már az őseinek - Connochaetes gnou antiquus és Connochaetes gnou laticornutus - is megvoltak a nagy, görbült szarvai és a széles koponyája, melyekkel a bikák valószínűleg a területeiket védelmezték.[8] A legősibb maradványokat az Oranje Szabadállam Cornelia nevű városa melletti kőzetekben találták meg; becslések szerint ezek a kövületek körülbelül 800 ezer évesek lehetnek.[10] A Vaal folyó medencéjében is találtak kövületeket, azonban ezekről nem lehet tudni, hogy ugyanolyan idősek-e vagy esetleg idősebbek a corneliai maradványoknál. Ős fehérfarkú gnú szarvakat a dél-afrikai Hermanus homokdűnék mellett is találtak. Ez az utóbbi terület jóval délebbre van, mint a mai állat elterjedési területe; feltételezések szerint, e szarvak tulajdonosai a Karoo száraz félsivatagából vándoroltak a homokdűnékhez.[2]
Mivel viselkedési és elterjedési szempontból a két gnú igen eltér egymástól, a szabad természetben történő hibridizáció igen ritka, bár a fogságban tartott vagy ugyanabba a rezervátumba, vadasparkba zárt állatok között megtörténik.[11] A hibrid példány az öszvértől eltérően általában ivarképes. A Dél-afrikai Köztársaságban lévő Spioenkop Dam Nature Reserve nevű vadasparkban végzett kutatások azt mutatták, hogy ezek a hibrid állatok testi rendellenességekben szenvedhetnek; ezek a rendellenességek a fogakban, a szarvakban és a koponyát összetevő egyes csontokban – wormian csontok – nyilvánulnak meg.[12] A hibrid nagyobb méretű lehet a szüleinél. További betegségei: a fül felépítésének egyes elferdülései, valamint az összeforrt orsócsont (radius) és singcsont (ulna).[13]
_(32437658442).jpg)
A fehérfarkú gnú előfordulási területe kizárólag Dél-Afrikára korlátozódik. A korábbi természetes elterjedési területe magába foglalta a Dél-afrikai Köztársaság nagy részét, valamint Lesothót és Szváziföldet; azonban a két utóbbi országból a mértéktelen vadászat következtében a 19. század során teljesen kiirtották. Azóta újból visszatelepítették e két kis országba a fehérfarkú gnút, továbbá Namíbiába is bevitték. Ezek a betelepített állatok manapság életképes állományokat hoztak létre.[1]
A kedvelt élőhelyei a nyílt szavannák és mezők, valamint a Karoo térség bozótosa. Jól tűri a sziklás hegységeket és hullámzó dombvidékeket is. Ezeken a fennsíkokon a tengerszint feletti magasság 1350-2150 méter között szokott lenni.[1] A csordák, ha lehetőségük van hozzá, akkor nomád, vándorló életmódot folytatnak, bár a kifejlett bikáknak általában 1 négyzetkilométeres területeik vannak, melyet nem hagynak el.[14] A tehéncsordák körülbelül 100 hektáros területen belül mozognak. Régen, mikor még szabadon mozoghattak, a fehérfarkú gnú a száraz téli hónapokat Dél-Afrika keleti magasföldjein, míg az esős évszakot a Karoo térségben töltötte; e két fő terület között tették meg vándorútjaikat. Manapság, miután majdnem teljesen kiirtották a bőre miatt, és a megmaradt állatok fogságban élnek, ezek a történelmi vándorutak teljesen megsemmisültek.[15] A legtöbb rezervátumban, ahol megtalálható a fehérfarkú gnú, a fehérpofájú lantszarvúantiloppal (Damaliscus pygargus phillipsi) és a vándorantiloppal (Antidorcas marsupialis) társul.[2]
A fajon belül jelen van a nemi kétalakúság, hiszen a tehén kisebb és karcsúbb testfelépítésű, mint a bika.[2][16] Az állat fej-törzs-hossza átlagosan 170-220 centiméter. A bika marmagassága 111-121 centiméter, míg a tehéné 106-116 centiméter.[17] A bika testtömege átlagosan 140-157 kilogramm közötti; a kisebb tehéné 110-122 kilogramm között mozog. A ló farkához hasonló hosszú farka 80-100 centiméteres lehet.[17] Mivel fehér a farka, az állat erről kapta a nevét; a rokon csíkos gnú farka fekete színű és bojtosabb végű, nem ennyire lószerű.[17]
A fehérfarkú gnú barnásfekete vagy fekete bundája sűrű szőrcsomókkal borított. A szőrzete nyáron világosabbá, míg télen durvább tapintásúvá és vastagabbá válik. Az újszülött borjú fakó barna. A bika sötétebb a tehénnél.[17] A sűrű, fehéres-krémszínű, sötét végű sörénye a legtöbb csíkos gnú-alfajtól eltérően nem alálóg, hanem felmered. Széles pofáján és az állkapcsa alatt durvább fekete szőrök lógnak. A mellső lábai között és a hasa felé is láthatók hosszabb, sötét szőrök. Háta egyenes, azaz a far és a mar tája egy magasságba esik. A nyaka vastag. A szemei kicsik és gombszerűek.[16]
.jpg)
Mind a két nemnek 90 fokos szögben előre, majd felfelé hajló szarva van. Szarvának formája a keleti pézsmatulokéra (Ovibos moschatus) emlékeztet és legfeljebb 78 centiméter hosszú. A szarv növekedése elég különös módon megy végbe. A növekedésnek induló szarv hegye először egyenesen felfelé irányul, később oldalra hajlik, mivel a szarv belső oldala gyorsabban növekszik, mint a külső. A bika szarva a tövénél szélesebb és lapítottabb, ezzel pajzsot képez a koponyának. A tehén szarva rövidebb és keskenyebb.[16] A tehén szarva 3 éves korában éri el a teljes méretét, míg a bika esetében ez a 4. vagy 5. életévében következik be.[2] Ennek az állatfajnak általában 13 darab hátcsigolyája van, bár találtak már 14 hátcsigolyás példányokat is; ez arra enged következtetni, hogy a fehérfarkú gnú mint faj hosszabbodási folyamaton megy át.[2] A szemei előtt, a szőrcsomók alatt és a hátsó lábain vastag anyagot termelő szagmirigyek találhatók. A tehénnek két csecsbimbója van.[2][17] A két gnúfajt farkának alakja és színezete, valamint a szőrzet színezete és a testmérete alapján lehet megkülönböztetni; a szóban forgó gnú kisebb a nála jóval ismertebb rokonánál.[18]
Habár olyan térségben él, ahol a hőmérsékletingadozás nagymértékű, a fehérfarkú gnú állandó testhőmérsékletet tud fenntartani.[19] Mivel forró és gyakran árnyék nélküli területeken él, úgy fejlődött, hogy a Nap káros sugárzásai ne ártsanak neki.[20] A borjú magas vörösvérsejt szinttel születik, és ez egyre csak növekszik, a 2-3 hónapos koráig; ettől eltérően a fehérvérsejtek szintje alacsony, és az állat egész életében csökkenni fog. A neutrofil granulociták száma magas az élete egész során. A hematokriták és hemoglobinák szintje esik az állat első 20-30 napjában. Minden efféle esés és növekedés csúcsai az antilop második vagy harmadik hónapjáig történik, aztán pedig alábbhagy, míg az idős állatnál a változások nagyon alacsony szintűek.[21] Az erős izmainak – melyeknek működése nagy mennyiségű oxigént igényel -, köszönhetően a fehérfarkú gnú igen gyorsan és ügyesen mozog. Hosszú távon gyors futásra is képes, mielőtt kimerülne.[22]
.jpg)
Az állat főleg kora reggel és késő délután tevékeny, a nappal forró szakaszát pihenéssel tölti.[14] Gyors futó; csúcssebessége elérheti a 80 km/h-t is.[14] Mikor valaki néhány százméteres távolságban megközelít egy fehérfarkú gnúcsordát, az állatok fújóhangokat hallatnak és hirtelen futásnak indulnak, de rövid táv után megállnak és megnézik, hogy az „ellenség” mit csinál, követi-e vagy sem. Ha az illető tovább közelít, akkor a gnúk többször is tovább állnak, illetve hátranéznek. Az antilopok egymás közt feromonok használatával – melyeket a Flehmen-reakció közben a vomeronazális szerv segítségével érzékelnek -, valamint hangkiadásokkal kommunikálnak. A fehérfarkú gnú egyik hangja fémes orrhang, míg egy másik visszhangzó csukláshang; ezek akár 1500 méteres távolságba is elhallatszanak.[23] A legfőbb természetes ragadozói: az oroszlán (Panthera leo), a foltos hiéna (Crocuta crocuta), a hiénakutya (Lycaon pictus), a leopárd (Panthera pardus), a gepárd (Acinonyx jubatus) és a nílusi krokodil (Crocodylus niloticus). A borjakra főleg a hiénák, míg a felnőttekre az oroszlánok vadásznak.[2]
Mint számos más antilopfaj, a szóban forgó állat is csordákban él. A „társadalmuk” háromféle típusú lehet: tehéncsordák, melyekben felnőtt tehenek és borjaik vannak; a terület nélküli fiatal, nagyjából egyéves bikákból és a területét vesztett, kiöregedett bikákból álló csordák, és a területtel rendelkező, jó erőben levő bikák. A tehéncsordák egyedszáma változó, általában 14-32 fő között mozog.[16] Ha muszáj – mivel kisebb területen élnek –, vagy bőséges a táplálékforrás, akkor ennél jóval nagyobb létszámú csordák is létrejönnek.[2][16] Az egy csordába tartozó tehenek jól megférnek egymással, mivel többség valamilyen szinten rokon a többivel. A nagy csordák gyakran feloszlanak kisebbekre. A legkisebb borjak anyjuk mellett maradnak, azonban a nagyobbak a tehéncsordákon belül saját borjúcsordákat alkotnak.[2] A csordán belül jól meghatározott ranglétra van,[2] és a tehenek agresszívan viselkednek azokkal a kívülállókkal szemben, amelyek csatlakozni szeretnének a csordához.[24] Az anyaállat általában elűzi maga mellől a múltévi borját, mielőtt életet adna a következő borjának. A borjak elhalálozási rátája megnövekszik, miután megtörténik az elválasztás, amikor a borjak többet nem élvezik anyjuk védelmét. Az elválasztás ellenére egyes nagyobb bikaborjak még egy ideig a tehéncsordával maradnak, de a többség a fiatal bikacsordákhoz szegődik. A bikacsordák eléggé lazák, a bennük levő állatok nem kötődnek egymáshoz.[2] A hozzájuk való csatlakozás is könnyebb, mivel nem tanúsítanak agresszív viselkedést a jövevényekkel szemben. A bikacsordák nagyobb távokat járnak be, és menedékhelyet biztosítanak az olyan bikáknak, melyek elvesztették a területeiket, illetve közülük kerülnek ki a következő erős területvédő bikák, amelyek újabb borjakat fognak nemzeni.[2]
A kifejlett, területtel rendelkező bika nem lehet fiatalabb négyévesnél. A sikeres bika területét tehéncsordák szokták meglátogatni. A bika a területét egész évben védelmezi. Ahol több fehérfarkú gnú is található, a területvédő bikák között 100-400 méteres távolság szokott lenni.[2] A területek méretét főleg az élőhelyek minősége határozza meg. A nagyon gazdag élőhelyeken a bikák közti távolság akár 9 méterre is csökkenhet, míg a szegényes élőhelyeken a bikák területe 1600 méterre is kiterjedhet.[14] Minden bika területének a közepén van egy ürülékkupac, ahol mutogatja magát, illetve hangkiadásokkal vonzza magához a teheneket. Az önmutogatás közben a fehérfarkú gnú a szarvaival és patáival kaparja a talajt, abba belefekszik és vizel.[2] Ezek a tevékenységek a tehenek odacsalogatását és a más bikák elriasztását célozzák. Mikor két bika találkozik, előbb megpróbálják egymást elijeszteni, hogy elkerüljék a küzdelmet. Néha legelni kezdenek egymás mellett, hogy azt mutassák, mennyire nem félnek a másiktól, vagy ide-oda lóbálják fejüket. Néha egymást vizeletét mérik fel. Ha ezek a tevékenységek nem riasztották el az ellenfelet, akkor a bikák körbejárják egymást, és végül összecsapnak.[2] A döfés kétféle lehet: könnyed, melyben a bikák lábon állva összeérintik a fejüket, illetve szarvaikat; valamint határozott, melynek során a bikák mellső lábukra térdelnek, hogy nehezebben legyenek elmozdíthatók.[2]
Az állat akár 20 évig is élhet.[16]
A fehérfarkú gnú legelő állatfaj. Táplálékát főleg a rövid füvek képezik, de étrendjét kiegészítheti más lágy szárú növényekkel és bozótosok leveleivel is. Ha nincs elég fű, akkor a bokorevés kiteheti táplálékának a 37%-át is.[17] De ha megfelelő a terület a számára, akkor táplálékának a 90%-át füvek képezik.[25] A víz nagyon szükséges számára,[26] bár megélhet néhány napig ívás nélkül is.[15] Legelésközben a csorda tagjai vonalban, vagy laza szétszóródásban haladnak, általában mindig ugyanabba az irányba. A fehérfarkú gnút, mint sok más nagytestű növényevő állatot a pásztorgém (Bubulcus ibis) kísér; ez a madár vagy az állatok bőréről szedi le a kullancsokat, vagy az emlősök által felriasztott rovarokat kapja el a fűben.[2]
.jpg)
Mielőtt az európaiak ebbe a térségbe érkeztek volna, ez az antilop nagy területeket járt be. Az esőzésekhez időzített vándorlásai voltak. Sohasem tett meg olyan nagy vándorutakat, mint a közismertebb rokona, a csíkos gnú, azonban ősszel keletre vonult, átkelve a Drakensbergen, hogy jobb legelőkre jusson. Tavasszal fordított irányba, azaz nyugat felé indultak, akár a magasföldekig, hogy a Karoo térség bőséges növényzetéből táplálkozzanak. Egyes történelmi csordák észak-déli irányba vándoroltak, hogy eljussanak a Vaal folyón túli friss füvű legelőkre. Amikor a füvek elszáradnak, akkor más növények friss hajtásaival táplálkozik.[2] Manapság majdnem az összes fehérfarkú gnú magán vadasparkokba, rezervátumokba és farmokba vannak bezárva, így a régi útvonalaik megsemmisültek. Nagy utakat megtevő fehérfarkú gnúcsordák már nem léteznek.[1]
Egy kutatás keretében, mely olyan fehérfarkú gnú teheneket figyelt meg, melyeknek nem állt árnyék a rendelkezésükre, azt mutatta, hogy az állatok főleg éjszaka legelnek. Ez a kutatás egy évig tartott, és benne megfigyelték, amint a hőmérséklet egyre forróbbá vált az év során, annál több állat tért át az éjszakai táplálkozásra. A hűvösebb időben a gnú pihenéskor lefekszik, azonban a forró-tűző napon inkább lábon állva pihen.[19]
A fehérfarkú gnú különösen érzékeny a lépfenére (anthrax). Habár ritkán üti fel a fejét, a lépfenejárvány széleskörű és halálos kimenetelű lehet.[27] Az ataxia, mely az izommozgások koordinációjának zavarából adódó bizonytalan és ügyetlen mozgást okoz, összefügg egy a gerincvelőt érintő idegzeti hiányossággal; szintén ennél az állatnál észrevették a máj alacsony réztartamát.[28] Az Ehrlichia ruminantium nevű baktérium, melyet a kullancsok (Ixodidae) adnak át, rickettsiális betegséget okoznak. Ez a betegség a fehérfarkú gnúnál úgy nyilvánul meg, mint a csíkos gnú esetében a keleti marhavész és a száj- és körömfájás; egyébként a fehérfarkú gnú is elkaphatja a csíkos gnú betegségeit. Mindkét gnúfaj hordozója lehet az Alcelaphine gammaherpesvirus 1, valamint az Ovine gammaherpesvirus 2 nevű herpeszvírusnak, melyek halálosak a szarvasmarhákra nézve. Ezeket a vírusokat az anyaállat adja át borjának, amikor is vemhes vele vagy éppen megszületett; a gnúknak ezek a vírusok nemigen ártanak.[29]
Amint a másik gnú, a fehérfarkú faj is számos külső és belső élősködőnek a gazdaállata. A dél-afrikai köztársasági Kelet-Fokföld tartományban lévő Karroid Mountainveldnél egy kutatás során, észrevették az Oestrus variolosus és a Gedoelstia hässleri bagócslégylárvákat. Ezek a bagócslegyek az állatok orrában tartózkodnak, és a kutatók mindenféle fejlődési stádiumban megtalálták. Számos, első stádiumában levő G hässleri lárvapéldányt találtak a gnú borjak agyhártyájának legkülső burkán. Az agyhártyán főleg júniusban és augusztusban tartózkodnak, később az orrlyukakba költöznek.[30] A folytonos rühösség járványok nagymértékű szőrhullást eredményeznek.[2] Mikor a két gnúfajnál elvégezték az első Protozoa-kutatást, a bendőben (rumen) 23 különböző fajt fedeztek fel. Ezek közül kettő, a Diplodinium bubalidis és az Ostracodinium damaliscus mindkét gnúnál nagy számban fordul elő.[31]
Ennek az antilopnak a bikája háromévesen éri el az ivarérettséget, azonban a fogságban tartott példányok esetében ez hamarabb is bekövetkezhet. A tehén akár egyévesen is ivarképes lehet, azonban kétévesen szokott szaporodni először.[2] Évente csak egyszer szaporodik.[16]
.jpg)
Egy területvédő bika kialakít magának egy háremet, melyet hevesen védelmez más bikákkal szemben. A szaporodási időszaka az esős évszak végén kezdődik, és néhány hétig tart, február és április között. Amikor a háreméből egy tehén párosodni akar, akkor a bika csakis rá összpontosít; nem egyszer, hanem többször is párzanak. A párzások közben a bika gyakran szagolgatja a tehén vizeletét, valamint leeresztett fülekkel hozzá-hozzá ér a tehén farához. Ekkortájt a tehén felemeli vagy félretolja farkát, vagy néha pofán legyinti a bikát vele. Miután befejezték, a tehén általában odébbáll, de egyes példány a bika mellett marad és ő kezdi szagolgatni a területvédő farát. A szaporodási időszak alatt a bika nemigen táplálkozik, emiatt a vége felé legyengül.[17] A kutatók ennél a fajnál is megfigyelték a homoszexuális viselkedést, melyben a bikák párosodni próbálnak egymással.[32]
A vemhesség általában 8,5 hónapig tart; ennek végén az anyaállat egy borjat hoz világra. Az ellés folyamatán áteső tehén a csordával marad. Az ellés a rövid fűben történik, amikor a tehén éppen fekszik. Miután kijött a borjú, a tehén hirtelen feláll, hogy elszakadjon a köldökzsinór (funiculus umbilicalis). Ezután odaadóan elkezdi nyalni borját, valamint megeszi a hátramaradott méhlepényt (placenta). Habár a mai állatok különböző térségbeli vadasparkokba és farmokba vannak bezárva, a tehenek 80%-a ugyanabban a két-három hétben ad életet borjának. Ez az esős évszak kezdetén, november közepétől december végéig tart.[33] Az évszakos szaporodást az európai állatkertekben tartott fehérfarkú gnúk is betartják. Eddig ikerellést még nem figyeltek meg ennél a fajnál.[2]
Az újszülött borjú rozsdás-barna színezetű, kócos szőrzetű és körülbelül 11 kilogrammot nyom. Életének negyedik hete végén kinő a négy szemfoga, és nagyjából ugyanekkor megjelennek a fején a kis dudorok, melyekből később a szarvak nőnek. A fiatal gnú ötödik hónapos korában a szarvai már 200-250 milliméteresek. Nyolc hónapos korára pedig jól kifejlődtek. Születése után perceken belül a kis gnú lábra áll, később pedig szaladni is képes. Életében ekkor van a legnagyobb veszélyben. Az anyaállat 6-8 hónapig szoptatja borját, azonban a borjú már négyhetes korában kóstolni kezdi a füveket. Az anyja a következő borjáig a fiatal gnú mellett marad.[16]
.jpg)
Ahol a két gnúfajt egy helyen tartják, hibrid állatok is megjelennek, és mivel ezek ivarképesek, mindkét gnúfajnak a génállományát károsítják.[1][34] Korábban, mielőtt a fehér ember Dél-Afrikába érkezett volna, hatalmas csordákat alkotott ez az antilopfaj. Azonban az ember a 19. század végére majdnem teljesen kiirtotta; csak kevesebb mint 600 példány maradt életben.[17] A mai állatok azon kevés fehérfarkú gnúnak a leszármazottai, melyek magán vadasparkokban és állatkertekben éltek. Azok felszaporításával sikerült megmenteni a fajt.[1]
A mai világszintű állományt körülbelül 18 ezer főre becsülik; ezekből 7000 állat Namíbiában, különböző farmokon él – Namíbia egyébként nem tartozik az ősi előfordulási területe közé. Eme gnúk 80%-a magántulajdonban levő területeken él, csak 20%-a található meg a hivatalos rezervátumokban. A megfigyelések szerint az állományok növekedésnek indultak, főleg azok, amelyek valakinek a tulajdonai; emiatt a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Nem fenyegetett fajnak minősíti a fehérfarkú gnút. A namíbiai betelepítés annyira sikeres volt, hogy 1982-ben 150 példányból 1992-re 7000 fős állomány jött létre.[1][16]
Ez az antilop rajta van a Dél-afrikai Köztársasághoz tartozó Natal tartomány címerén. Az évek során a közigazgatás többször is ábrázoltatta ezt az állatot a postabélyegeken, továbbá az öt dél-afrikai rand értékűn is fehérfarkú gnú látható.[2][35]
Habár manapság már nem fordul elő, az egykori történelmi elterjedési területén korábban ebben a térségben ez a növényevő állat a leggyakoribb zsákmánynak számított. Talán a helybéli oroszlánoknak a főfogása volt. Manapság közgazdaságilag igen fontos szerepet töltenek be, mivel sok turistát vonzanak azokhoz a farmokhoz és vadasparkokhoz, ahol vannak. Mivel megint elszaporodtak, egyeseket újból leölnek bőrükért és húsukért; bár mint a csíkos gnú esetében, a húsa száraz, kemény és rágós; viszont a bőre értékes.[14] A gnú húsát megszárítják, és biltongot készítenek belőle – ez a dél-afrikai bennszülött konyha egyik kedvelt része. A tehén húsa puhább, mint a bikáé, főleg ősszel.[36] A fehérfarkú gnú tízszer több húst ad, mint a Thomson-gazella (Eudorcas thomsonii).[37] A hosszú, selymes farkszőrzetéből légyhessegetőt készítenek.[14]
A fehérfarkú gnú az embernek árthat is; például vetélytársa a legelőkön és az itatóhelyeken az emberek szarvasmarháinak. Továbbá különböző betegségeket adhat át a háziállatoknak. A szarvasmarhacsordákban terjeszthetik a keleti marhavészt, valamint a kullancsokat, a fonálférgeket, a galandférgeket (Cestoda), légy lárvákat és a valódi mételyek közül a Paramphistomum-fajokat.[6]
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
