a proton antirészecskéje From Wikipedia, the free encyclopedia
Az antiproton a proton antirészecskéje, egy antibarion. A pozitron után ez volt a második antirészecske, amelynek létezését megjósolták, és ezt is Dirac jósolta meg 1933-ban, amikor a fizikai Nobel-díjat kapta Erwin Schrödingerrel megosztva „az atomelmélet új hatékony formáinak felfedezéséért”.[1]
| Antiproton | |
 | |
| A proton kvarkszerkezete. Az egyes kvarkok színe nem fontos, csak az, hogy mindhárom szín jelen van. | |
| Osztályozás | barion |
| Összetétel | 2 up antikvark, 1 down antikvark |
| Kölcsönhatások | gravitációs, gyenge, elektromágneses, erős |
| Jel | |
| Antirészecske | proton |
| Megsejtette | Paul A. M. Dirac (1933) |
| Felfedezte | Emilio Segrè és Owen Chamberlain (1955) |
| Fizikai adatai | |
| Tömeg | |
| 1,672621777(74) ·10−27 kg | |
| 938,272046(21) MeV/c2 | |
| 1,007276466812(90) u | |
| Töltés | |
| –1 e | |
| 1,602176565(35) ·10−19 C | |
| Spin | ½ |
| Izospin | ½ |
| Barionszám | –1 |
| Paritás | +1 |
A Heisenberg és Schrödinger által adott kvantummechanikai formulizmus, a mátrixmechanika és a Schrödinger-egyenlet jól leírta a lassan mozgó részecskék viselkedését, de nem volt összhangban a speciális relativitáselmélettel. Dirac 1928-ban alkotta meg a Dirac-egyenletet, amely megoldotta ezt a kérdést, és kiterjesztette a kvantummechanikai leírást a gyorsan mozgó részecskékre is. Kétségek fogadták azonban egyenletét, amelynek negatív energiájú megoldásai is voltak.[2] Dirac ezt a problémát úgy oldotta meg, hogy feltételezte, ezek a negatív állapotok mind be vannak töltve – róla ezt Dirac-tengernek hívták mások –, és ezek az egyenletes betöltés miatt megfigyelhetetlenek számunkra. Ha viszont egy állapot nincs betöltve, akkor ez a hiány már megfigyelhető, mint pozitív energiájú, ellentétes töltésú részecske, amelyet Dirac „tükörképnek” nevezett.[1] A kétségek 1932-ben, a pozitron felfedezésével csillapodtak le. A pozitron ellentétes töltésétől eltekintve minden tulajdonságában az elektronnal egyezett meg, pontosan olyan volt, mint a Dirac által jósolt tükörkép.[2] Dirac a töltésnek a természetben való kiegyenlítettsége miatt arra gondolt, hogy ha az elektronnak van tükörképe a pozitron képében, akkor a protonnak is kell lennie.[1]
A pozitront Anderson a ködkamrára ható kozmikus sugárzásban fedezte fel 1932-ben. Az antiproton keltése a három nagyságrenddel nagyobb tömeg és a kozmikus sugárzás–ködkamra kölcsönhatás kis luminozitása miatt lehetetlennek látszott az ehhez szükséges hosszú idő miatt. Olyan gyorsítóra volt szükség, amelyik elég nagy energiájú és intenzitású nyalábot tud előállítani.[2] A labor rendszerben szükséges energia nagyságát a tömegközépponti energia függvényében a következő képlet határozza meg:[3]
Ebből könnyen kiszámolható, hogy protonok ütköztetése esetén ahhoz, hogy még egy proton–antiproton párt keltsünk, legalább 6,5 GeV/c² energiájú protonokat kell álló protonokra (anyagdarabra) ejteni.[2]
Ez tehát az elektronvolt milliárdszorosának meghaladását követelte meg, amelyet ma GeV-nek (giga) hívunk, de az akkor amerikai szóhasználattal BeV-nek hívták (billion electron volt). Innen származik a tervezett gyorsító, a Bevatron neve. Ez egy szinkrotron volt Ernest Lawrence intézetében, a Kaliforniai Egyetem Sugárzási Laboratóriumában, Berkeleyben, amely az egyetem berkeleyi kampusza mellett található és amelyet ma Lawrence Berkeley Nemzeti Laboratóriumnak hívnak. A gyorsító 1954-re készült el. [2]
Lawrence és közeli kollégája, Edwin McMillan – akivel együtt dolgozta ki a szinkrotron elvét – két csoportot állított fel az antiproton keresésére. Az egyiket Emilio Segrè és Owen Chamberlain, a másikat Edward Lofgren vezette. A Bevatron protonnyalábját egy réztömbbel ütköztették, ahol a keletkezett részecskék közül várhatóan minden 40 ezredik volt antiproton. Ezek kiválogatása volt ezután az igazi feladat.[2]
A Segrè–Chamberlain csoport úgy határozott, hogy ehhez a részecskék impulzusát és sebességét fogja mérni. Oreste Piccioni javaslatára – aki ekkor a kavadrupóllencsék és nyalábextrahálás szakértőjeként a Brookhaveni Nemzeti Laboratóriumban tartózkodott – egy mágneses kvadrupóllencse-rendszert állítottak fel, amelyen csak egy bizonyos impulzusablakba eső negatív részecskék jutottak túl. A sebesség mérésése szcintillációs számlálókat és két Cserenkov-detektort használtak. A vizsgált impulzusablakban a két szcintillációs számlálócsoport közötti 12 méteren a repülési idő negatív pionok esetén 11 ns, antiprotonok esetén 51 ns volt. Két pion ugyanakkor tudta magát egy antiprotonnak álcázni, de ezeket a Cserenkov-detektorok szűrték ki.[2]
A repülési idővel kapcsolatos méréssel szoros kapcsolatban Gerson Goldhaber (Berkeley) és Edoardo Amaldi (Róma) ezüstbromid-emulziós kísérletben figyelte meg az antiprotonok annihilációját, amelyeknek csillagszerű eseményekként kellett megjelenniük az emulzióban.[2]
1955. szeptember 21-én Lofgren csoportja 4 napos futást kezdett volna, de átadták idejüket a másik csoportnak. Ezen a napon egy 7 órás futás alatt Segrè és Chamberlain 60 antiprotont számlált meg. Az emulziók ezután történt átvizsgálása megerősítette a felfedezést.[2]
1959-ben Segrè és Chamberlain fizikai Nobel-díjat kaptak „az antiproton felfedezéséért”.[2]
Tudományos továbblépést jelentett, amikor antiprotonokat már nemcsak kelteni, hanem azokat a protonokhoz és elektronokhoz hasonlóan felhalmozni és gyorsítani-lassítani is tudták. A CERN-ben ilyen „lassító” volt a LEAR – előgyorsítóival az antiprotongyűjtővel és antiproton-felhalmozóval –, amely a mezonspektroszkópia területén tett lehetővé fontos kísérleteket. A CERN-ben ma működik az antiproton-lassító, amely antianyag-kutatásokat tesz lehetővé.
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
