Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2012-13-1

A cukorbetegség — (diabetes mellitus), rövidítve diabétesz — a glükóz feldolgozási zavara, a szervezet anyagcseréjének krónikus megbetegedése. Oka vagy a hasnyálmirigy szigeteiben termelt, inzulin nevű hormon hiánya, vagy a szervezet inzulinnal szembeni érzéketlensége (inzulinrezisztencia) okozta relatív inzulinhiány, vagy mindkettő.

A vércukorszint otthoni mérése

Az abszolút vagy relatív inzulinhiány következtében a sejtek nem képesek a glükóz felvételére, ezért a vércukorszint megemelkedik. A diabetes mellitus magyarul „mézédes átfolyás”-t (cukorvizelést) jelent a görög „διαβήτης” = „átmenet, átfolyás” és a latin „mellitus” = „mézédes” szavak összetételéből. Az elnevezés a két fő tünetre, a vizelet megnőtt cukortartalmára és a vizelet mennyiségnek megnövésére (polyuria) utal.

A cukorbetegséget először az egyiptomi Ebers-papiruszok említik az időszámítás előtti 2. században, de tüneteit az ókori világ egyéb területein – Indiában, Kínában, Japánban és a Római Birodalomban – is ismerték. A „diabetes” elnevezés Demetriosz görög orvostól származik. Tüneteit elsőként részletesen kappadókiai Aretaeus görög orvos írta le, és Paracelsus vette észre, hogy ez a kór az anyagcsere betegsége. 1675-ben Thomas Willis angol orvos adta hozzá a görög „diabetes”-hez a latin „mellitus” szót. A vizelet cukortartalmának megnövekedéséről már az ókoriak (görögök, kínaiak, indiaiak) is tudtak. Közismert, hogy Indiában, ahol a betegséget „édes vizelet kór”-nak (Madhumeha) nevezték, hangyákkal tesztelték a gyanús egyének vizeletét. Ha azt a hangyák „kedvelték”, az arra utalt, hogy sok benne a cukor. Koreában, Kínában és Japánban a betegséget hasonló írásjellel jelölik, és mindegyik az „édes vizelet”-re utal. A középkori Európában, mint ahogy azt több gótikus ábrázolás megörökítette, a betegek vizeletét szokásosan megkóstolták, és így különböztették meg ezt a betegséget a Diabetes insipidustól.