![cover image](https://wikiwandv2-19431.kxcdn.com/_next/image?url=https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/7/73/Frans_Hals_-_Portret_van_Ren%25C3%25A9_Descartes.jpg/640px-Frans_Hals_-_Portret_van_Ren%25C3%25A9_Descartes.jpg&w=640&q=50)
Racionalizmus
filozófiai elmélet, szellemi iskola / From Wikipedia, the free encyclopedia
A racionalizmus (a latin ratio szóból, jelentése észszerű) teljes egészében a felvilágosodás korában, a 17–18. században kialakult filozófiai irányzat, amely szerint az emberi megismerés forrása az ész, és a fogalmaink a tapasztalat előtt és attól függetlenül is léteznek. Technikai értelemben olyan módszer vagy elmélet, melyben az igazság ismérve nem érzéki, hanem intellektuális és deduktív.[1] Ezzel együtt a tudás más forrásai, mint pl. az empirizmus, továbbá a vallási kinyilatkoztatás, ill. hagyomány leértékelődnek. Az olyan nézőpontok, melyek az értelmet önmagában csak korlátozott tudományterületeken vagy egyáltalán nem tartják objektív tudásforrásnak, mint pl. az irracionalizmus vagy a rációszkepszis variációi, antiracionalistának számítanak.
![]() | Nem tévesztendő össze a következővel: racionalizmus (művészet). |
Az ezen irányzaton belüli hangsúlyeltolódások számos racionalista álláspont kialakulásához vezettek, a mérsékelt, az értelmet a tudás megszerzésének többi módja fölé helyezőtől, egészen a radikálisig, az értelmet a tudás egyedüli útjaként meghatározóig.[2]
Tágabb értelemben véve a racionalizmus a vallással, teológiával és az irracionalizmussal szemben álló filozófiai irányzat, mely az emberi ész erejét és korlátlan megismerőképességét hirdeti.
A filozófiatörténetben a racionalizmus kifejezést szűkebb értelemben olyan gondolkodók esetében használják, mint Descartes, Spinoza és Leibniz, szembeállítva a brit empirizmus képviselőivel, mint pl. Thomas Hobbes, John Locke és David Hume. Noha ezen címkék hagyományosan használatosak, újabban számos filozófiatörténész megkérdőjelezi helyességüket.[3]