From Wikipedia, the free encyclopedia
Grace Jones (Jamaica, Spanish Town, 1948. május 19. –) jamaicai származású amerikai modell, énekesnő és színésznő. Eredeti neve: Grace Mendoza.
| Grace Jones | |
 | |
| Életrajzi adatok | |
| Álnév | Grace Mendoza |
| Született | 1948. május 19. (76 éves)[1][2] Spanish Town[3][4] |
| Származás | jamaikai |
| Élettárs | Dolph Lundgren |
| Gyermekei | Paulo Goude |
| Iskolái | Onondaga Community College |
| Pályafutás | |
| Műfajok |
|
| Híres dal | I've Seen That Face Before (Libertango) |
| Hangszer | |
| Hang | alt |
| Díjak | Order of Jamaica |
| Tevékenység |
|
| Kiadók | |
| Hangminta | |
| Libertango | |
| Grace Jones weboldala | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Grace Jones témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
A modellvilágban szerzett hírnevét az 1970-es évek közepétől kezdte kamatoztatni a popszakmában is. Mint „diszkókirálynő”, Donna Summer és Amanda Lear legnagyobb riválisaként emlegették, noha énekhangjának fogyatékosságait számos kritika érte a popsajtóban. Még időben műfajt váltott, s mire a diszkónak leáldozott, már új imázsa volt, és új zenei világot képviselt. Az 1980-as évek első felében megjelent albumait az addig vele igen szigorú kritikusok is többnyire elismerően méltatták. Filmszínésznői karrierjének két legjelentősebb darabja, a Conan, a pusztító és a James Bond-sorozat részeként készült Halálvágta ugyancsak a ’80-as évekből származik. Az 1990-es évektől kezdve mind a pop-, mind pedig a filmvilágban kiszorult az élvonalból, azonban 2008-ban a „Hurricane” című lemezével ismét hatalmas kritikai és közönségsikert ért el. 2012-ben fellépett II. Erzsébet brit királynő gyémántjubileuma[mj 1] alkalmából megrendezett ünnepségsorozaton.[5][6] 2018-ban megkapta a Jamaica érdemrendjének keresztjét.[7]
Grace Jones pontos születési időpontja vita tárgyát képezi: egyes források szerint 1948-ban született, más források 1952-es dátumról tudnak. Az Ebony magazin egyik 1979-es számának borítóján Grace látható, a lapban olvasható interjú szerint pedig akkor 27 éves volt, ami 1952-es születési dátumnak felel meg.[8] Grace édesapja, Robert Jones politikus és lelkész. Édesanyja keresztneve: Marjorie. A szülők 1965-ben New York állam Syracuse városába küldték Grace-t és egyik testvérét, Randyt. A helyi egyetemen Grace színművészeti tanulmányokat folytatott. Syracuse után New York volt a következő jelentős állomás, ahol a fiatal lány egzotikus megjelenése hamar felkeltette a fotósok és a divatdiktátorok figyelmét. A leghíresebb magazinok számára fotózták, keresett modell lett, ám Amerika számára ő mégis túl modern és merész volt. Ezért a divatvilág fellegvárába, Párizsba utazott, és ott lett igazán világhírű mint modell. Énekesnői és filmszínésznői karrierje idején ugyan ritkábban lépett a kifutókra, de az azokban az években róla készült számtalan reklámfotót és -filmet bátran tekinthetjük modell pályafutása részének.
Grace első kislemeze 1975-ben jelent meg. Az I Need A Man sikeresnek bizonyult, hiszen akkortájt kezdett kibontakozni a diszkózene divatja, és a közönség lelkesen fogadta az új stílus új sztárjait. Grace erotikával párosuló egzotikus külseje, jellegzetes, bár szűk terjedelmű énekhangja[9] révén alkalmas volt arra, hogy „diszkókirálynő” legyen. (A homoszexuálisok körében különösen sok rajongója lett, sőt mindmáig „A melegdiszkók királynője”-ként is szokták emlegetni.) Ezt az imázsát erősítették az újabb dalok, illetve első három nagylemeze is, melyeket az Island Records lemeztársasággal szerződve készített. Az 1977-ben megjelent Portfolio című nagylemezén diszkóverzióban dolgozta fel Édith Piaf La vie en rose című klasszikus sanzonját, valamint a Send in the Clowns és a Tomorrow című Broadway-slágereket. Az LP kelendőnek bizonyult, a kritikusok viszont epébe mártott tollal cikkeztek róla. A tekintélyes brit szaklap, a New Musical Express egyenesen azt írta az albumról, hogy „dalok szvingelő eunuchok számára”. A negatív kritikák ellenére Grace felkapott híresség lett, Andy Warhollal barátkozott, aki szívesen fotózta őt, és vele együtt bejáratos lett a legendás Studio ’54 diszkóba, amelynek tulajdonosa még az „elit” vendégeket is megrostálta a bejáratnál.
1978-ban került a boltokba Grace második nagylemeze, a Fame, melyen egy másik francia sanzon, Kozma József örökzöldje, az Yves Montand előadásában ismert Autumn Leaves (Les Feuilles Mortes: Őszi falevelek) diszkóverziója is hallható. Az LP nagy slágere a Do or Die című szerzemény lett. A díva harmadik albuma, az 1979-es Muse azonban már nem volt akkora siker, mint az előző kettő. (2007 végéig bezárólag ez az énekesnő egyetlen stúdióalbuma, melyet nem adtak ki CD-n.) Szerepel rajta az I'll Find My Way to You című dal, melynek eredetijét (I Still Get the Blues) Grace három évvel korábban énekelte a Colt 38 Special Squad című filmben. A Muse sikertelensége arra utalt, hogy az énekesnő csillaga leáldozott, és Grace eltűnik a süllyesztőben a többi „egynyári” diszkósztárral együtt. Az Island Records azonban nem írta le a sztárját. A cég illetékesei új zenészekkel ismertették meg Grace-t, hogy teljesen új zenei világot alakítsanak ki számára.
Alex Sadkin és Chris Blackwell producerek, valamint Jean-Paul Goude fotós-rendező játszottak kulcsszerepet az új Grace Jones-stílus megteremtésében. Ez természetesen együtt járt külsejének megváltoztatásával is: mivel Grace a melegek körében különösen népszerű volt, ezért imázsának maszkulin vonásait erősítették, melynek egyik eszköze volt meghökkentő „brikettfrizurája” és szögletes, kipárnázott zakói. Zenéje is „férfiasabb” lett: producerei az aktuális trend, a new wave zenei eszköztárából merítettek, de hatott rájuk a reggae, a funky és a rap is. A többféle stílusból kialakított zenei világba tökéletesen beleillett Grace sajátos orgánumú hangja, különleges, félig beszélő, félig éneklő előadói stílusa. A műfajváltás első darabja a Warm Leatherette című LP volt 1980-ban. A 8 felvételt tartalmazó albumon több feldolgozás is szerepel. A nagy sláger, a Private Life például a The Pretenders egyik dalának feldolgozása, a Love is the Drug eredetijét a Roxy Music adta elő, a The Hunter Gets Captured by the Game Smokey Robinson, a Breakdown pedig Tom Petty szerzeménye. Kritika és közönség lelkesen fogadta a megújult énekesnő albumát, és a siker a következő évben nemcsak megismétlődött, hanem fokozódott is.
1981-ben került a lemezboltokba Grace talán legkiforrottabb albuma, a Nightclubbing, amelyről elragadtatott kritikák jelentek meg, a szakmában mérvadónak számító zenei lap, a New Musical Express kritikusa egyszerűen „tökéletes”-nek nevezte. A 9 dal között ezúttal is több feldolgozás kapott helyet. A Use Me Bill Withers egyik szerzeményének feldolgozása, a címadó Nightclubbing egy Iggy Pop-felvételen alapul, melynek átdolgozásában David Bowie is közreműködött, a Demolition Man eredeti előadója Sting volt, a Walking in the Rain pedig az akkoriban még kevésbé ismert Flash and the Pan egyik dalának átirata. A legnagyobb – és teljesen megérdemelt – sikert azonban a Pull Up to the Bumper és az I’ve seen that Face before (Libertango) című dalok aratták.
A Sadkinnel és Blackwell-lel való gyümölcsöző szakmai kapcsolat harmadik, egyben utolsó állomása volt a Living My Life című 1982-es LP. Ennek elkészítésében Grace már nemcsak énekesnőként, hanem szerzőként is részt vett: a 7 dal közül csupán egyetlenegy, a The Apple Stretching nem saját szerzemény, hanem a színészként ismert Melvin Van Peebles slágere. Kissé meglepő módon az albumra épp a címadó felvétel, a Living My Life nem került fel. (Évekkel később kislemezen jelent meg.) A lemez dalai közül különösen a My Jamaican Guy, a Nipple to the Bottle és a Cry Now, Laugh Later lettek népszerűek. Nem kis teljesítmény volt 3 év alatt 3 igényes és sikeres nagylemezt elkészíteni, talán éppen ezért csak 1985-ben jelent meg Grace újabb albuma: a Slave to the Rhythm producere Trevor Horn volt. A nagylemez tulajdonképpen egyetlen felvétel, a címadó dal különböző változatait tartalmazza, melyeket részben Grace-szel készített rövid beszélgetésfoszlányok kapcsolnak össze. Az érdekes koncepciójú nagylemez fogadtatása kedvező volt, ami talán annak is köszönhető, hogy Grace épp akkoriban aratta legnagyobb mozifilmes sikereit is.[10] A Grace személye iránti érdeklődést az Island Records azzal is meglovagolta, hogy kiadta az Island Life című válogatáslemezt, az énekesnő pályafutása első 10 esztendejének összefoglalóját. Ez a kiadvány egyben le is zárta Grace és az Island Records együttműködését.
Az Inside Story már a Manhattan Records címkéje alatt jelent meg 1986-ban. Az album producere a Chic együttes alapító tagjaként ismertté vált Nile Rodgers volt, aki addig olyan sztárokkal dolgozott, mint például a Sister Sledge, a Blondie-ból ismert Debbie Harry, David Bowie, Johnny Mathis, Kim Carnes, Mick Jagger, az INXS vagy Madonna. Az új LP 10 dalának mindegyike Grace és Bruce Woolley közös szerzeménye. A slágerlistákon csupán az I’m Not Perfect (But I’m Perfect for You) című dal ért el említésre méltó helyezést. Az album kétségtelenül nem olyan erős anyag, mint amilyen az előző 4 LP volt, mindazonáltal a Chan Hitchhikes to Shanghai, a Party Girl, a Victor Should Have Been A Jazz Musician vagy a Scary but Fun is jogosan kerülhetett volna fel a népszerűségi listák előkelőbb helyeire. 1989-ben jelent meg Grace utolsó stúdióalbuma, a Bulletproof Heart. A produceri feladatokat a C+C Music Factoryból (Gonna Make You Sweat) ismert David Cole és Robert Clivilles végezték. Az eredeti CD-változat 2 bónuszdalt tartalmaz, melyek a bakelitlemezen nem szerepelnek: Dream; Don’t Cry Freedom (ez utóbbi egy duett Chris Stanley-vel). A 2004-ben megjelent CD-n további két felvétel, a két nagy sláger – Love on the Top of Love, Amada Mio – egy-egy remixe is helyet kapott. A maga idejében a Bulletproof Heart nem volt igazán sikeres, és az énekesnőnek 2007 végéig bezárólag nem is jelent meg újabb stúdióalbuma.
Persze ez nem jelentett visszavonulást. Sőt az 1990-es években két újabb nagylemez anyagát is felvették vele, ám sem a Black Marilyn (1994), sem a Force of Nature (1998) nem jutott el a közönséghez. 1993-ban megjelent maxija, a Sex Drive őrületes tempójával az aktuális elektronikus hangzás divatját próbálta követni, számottevő eredmény nélkül. A következő évben a Slave to the Rhythmből jelentek meg különféle remixek egy maxilemezen. Érdekesség, hogy a maxi időtartama bő negyedórával hosszabb, mint az eredeti stúdióalbumé! 2000-ben a remixek akkoriban divatos képviselője, a Funkstar De Luxe dolgozta fel a Pull Up to the Bumper című dalt, természetesen Grace énekének felhasználásával. Az új verzió sikeres lett a diszkókban. 2005-ben DJ Hell készítette el az I’ve seen that Face before (Libertango) remixét. Az évek folyamán számos válogatásalbum is megjelent az énekesnő nagy slágereiből. Az 1998-ban kiadott Private Life: The Compass Point Sessions 2 CD-t tartalmazott, melyeken Grace slágereinek addig csak kis- és maxilemezeken megjelent változatai is helyet kaptak. A 2006-os keltezésű The Grace Jones Story a CD-n ki nem adott Muse című diszkóalbumról is tartalmaz dalokat. Ugyancsak 2006-ban került az üzletekbe a The Ultimate Collection, melynek harmadik CD-je a nagy slágerek különböző változatait tartalmazza.
Grace élő fellépései közül érdemes kiemelni a 2002. május 18-án, Modenában tartott koncertet, melyen Luciano Pavarottival lépett színpadra. A Pavarotti and Friends gála célja az angolai menekültek támogatása volt. 2004 novemberében Grace a londoni Wembley-stadionban lépett fel: a Trevor Horn tiszteletére adott koncerten a Slave to the Rhythm című dalt énekelte, óriási sikerrel. Nem feledkezett meg eredeti hivatásáról sem: 2006 februárjában modellként lépett a kifutóra a New York-i Diesel’s showban. 2007-ben bejelentették új albumát, melynek a Corporate Cannibal címet adták. A közreműködők között szerepel Sly and Robbie, Brian Eno, Wally Badarou, Tricky, Uzziah Sticky Thompson, Mikey Mao Chung, Barry Reynolds, John Justin, Martin Slattery, Philip Sheppard, Paulo Goude, Robert Logan, Don-E és Tony Allen. Az anyaghoz videóklip is készült. Az album 2008 októberében jelent meg, végleges címe Hurricane lett.
Grace 1973-ban játszotta első filmszerepét, egy Mary nevű drogfutárt a Gordon’s War című akciófilmben. Színésznői karrierje a Conan, a pusztító (1984) című fantasyvel indult be igazán. Ebben egy igazi amazont (Zula) játszott Arnold Schwarzenegger oldalán. Az osztrák izompacsirta „túl erős”-nek találta partnernőjét, mindazonáltal annyira jól összebarátkozott vele, hogy Maria Shriverrel 1986-ban tartott esküvőjére is meghívta. Grace alakításának kedvező volt a visszhangja, ezért újabb szerepekre szerződtették. A soron következő James Bond-filmben, a Halálvágtában (1985) ő volt a brit szuperügynök egyik veszedelmes ellenfele, May Day. (A 007-est Roger Moore játszotta, aki ezzel a filmmel búcsúzott a szereptől.) Noha Grace akkoriban énekesnői karrierje csúcsán volt, a főcímdal kapcsán mégsem merült fel a neve: azt a korszak népszerű együttese, a Duran Duran énekelte.[11] A Halálvágta ugyan nem tartozik a legjobb és legsikeresebb Bond-filmek közé, mégis nagy érdeklődést keltett. A többség szerint Grace igazán remek volt May Day szerepében. Voltak azonban olyanok is, akiknek nem nyerte el a tetszését az alakítása: ők főleg azt kifogásolták, hogy a láthatóan túlkoros Moore és a maszkulin Grace ágyjelenete kifejezetten kínos, és már-már a homoszexualitás gyanújába keveri Bondot. Grace szereplése volt az igazi fénypontja a Vamp (1986) című horrorkomédiának. Kevésbé nyerte el a közönség és a kritika tetszését a Bumeráng (1992) című vígjátékban nyújtott alakítása, Eddie Murphy partnereként. Későbbi filmszerepei nem különösebben érdekesek, bár játszott a tévénézők körében oly népszerű Hulk Hogan és David Hasselhoff partnereként is.
Grace magánélete többé-kevésbé a nyilvánosság előtt zajlott, bár ez aligha volt a díva ellenére. A ’70-es években hosszabb élettársi kapcsolat fűzte Jean-Paul Goude-hoz, akitől Paulo fia is született.[12] Goude sokat tett Grace jellegzetes imázsának kialakításáért: tőle származnak például a díva extravagáns öltözékei, és számos, ma már legendásnak mondható fotót is készített kedveséről, így például a Private Life és a Nightclubbing jól ismert borítófotóit.[13]
A ’80-as évek első felében Grace a testőrével, Dolph Lundgrennel esett szerelembe. A svéd testépítőt be is ajánlotta egy kisebb szerepre a Halálvágta című filmbe. Nagy feltűnést keltettek közös meztelen fotóik, melyek a Playboy 1985. júliusi számában jelentek meg. Noha állítólag eljegyezték egymást, a kapcsolatból mégsem lett házasság. Lundgren utódja egy másik skandináv testépítő, Arnold Schwarzenegger jó barátja, a dán Sven-Ole Thorsen lett, aki a Conan, a pusztítóban is játszott. E viszony is barátsággá változott az idők folyamán, és Grace 2007 májusában csak azért vállalt fellépést a dán televízióban, hogy ezzel népszerűsítse Thorsen akkor megjelent önéletrajzi könyvét. 1996-ban Grace az oltár elé állt: új szerelme ismét aktuális testőre volt, az egyes források szerint magyar, más források szerint török származású Atila Altaunbay. Noha ez a házasság állítólag még tart, a pletykalapok szerint Grace-t 2006. augusztus 18-án eljegyezte az arisztokrata Ivor Guest, a IV. Viscount Wimborne.
Grace pályáját végigkísérték a különféle botrányok, melyek egy része alighanem mesterséges skandalum volt, reklámcélokkal. Egyik leghíresebb afférja egy 1981-es tévéshow-hoz fűződik, amikor arcul ütötte Russel Harty sztárriportert, aki a vele való beszélgetés közben a műsor többi vendége felé fordult. 1998 szeptemberében Grace-t kitiltották az összes Walt Disney-létesítményből, miután a Disney Worldben tartott koncertjén lemeztelenítette az egyik mellét. 2005 áprilisában az Eurostar vasútvonal egyik alkalmazottjával keveredett nagy nyilvánosságot kapott incidensbe.
Seamless Wikipedia browsing. On steroids.
Every time you click a link to Wikipedia, Wiktionary or Wikiquote in your browser's search results, it will show the modern Wikiwand interface.
Wikiwand extension is a five stars, simple, with minimum permission required to keep your browsing private, safe and transparent.
