Gazdasági liberalizáció
From Wikipedia, the free encyclopedia
A gazdasági liberalizáció általában a gazdasági szereplők tevékenységét korlátozó, befolyásoló jogszabályi-intézményi korlátok csökkentésére vagy felszámolására vonatkozik. A gazdasági liberalizáció tehát olyan törekvés, amely a gazdasági liberalizmus eszmerendszerén alapszik és amely a magánszféra szereplőinek szabadságát korlátozó tényezők megszüntetésére irányul.[1][2] Az gazdasági liberalizáció egyik szűkebb formája a piaci liberalizáció, amely a gazdaság egy részterületére irányul: külkereskedelmi liberalizáció, banki liberalizáció, energiapiaci liberalizáció stb.
A legfejlettebb nyugati országok az elmúlt évtizedekben általában a különféle korlátozásokat megszüntető, liberalizáló gazdaságpolitikát folytattak, amelynek fő célja gazdaságuk, az üzleti környezet versenyképességének fenntartása vagy növelése volt. A liberalizációs politikák, eszközök közé tartoztak az állami vállalatok, intézmények privatizálása, a munkaerő-piaci flexibilitás, alacsonyabb adóterhek a vállalatok és vállalkozások számára, a hazai és külföldi tőkebefektetésekre vonatkozó korlátozások felszámolása, a piaci szabályozások enyhítése stb. A gazdasági liberalizációra vonatkozva írta Tony Blair, az Egyesült Királyság egykori miniszterelnöke: „Azok a vállalatok és országok lesznek sikeresek, amelyek gyorsan alkalmazkodnak, keveset panaszkodnak, nyitottak a változásokra és hajlandóak változni. A modern kormányzat feladata biztosítani, hogy az országok képesek megfelelni ezeknek a kihívásoknak.”"[3]
A fejlődő országok vonatkozásában a gazdasági liberalizáció általában ezen országok gazdaságának, piacának megnyitására vonatkozik a külföldi vállalatok és tőke felé. Napjaink három legdinamikusabban növekvő gazdasága (Brazília, Kína és India) azután indult fejlődésnek, hogy liberalizálták a gazdaságot és lehetővé tették a külföldi tőkebefektetéseket.[4]
Napjaink globalizált gazdaságában a legtöbb országnak, elsősorban a fejlődő országoknak, nincsen más lehetősége, mint a gazdasági liberalizáció, hogy megtartsák vagy növeljék az ország versenyképességét, illetve odavonzzák a külföldi befektetőket. Az angol „there is no alternative” („nincs más lehetőség”) kifejezés rövidítése alapján ezt a gazdasági lépéskényszerre a TINOA-faktorként hivatkoznak.[5] Erre példaként Indiát szokták hozni, amelynek 1991-ben nem volt más választása, mint a gazdasági reformok bevezetése.[6]
A liberalizált gazdasági ellenpéldájaként általában Észak-Koreára szoktak hivatkozni, ahol a gazdasági önállóság állami szintre emelt politika-ideológia (ld. dzsucse) és amely lezárta gazdáságát a külföldi kereskedelem és tőke előtt. Még azonban Észak-Korea sem tekinthető teljes mértékben elzártnak - az ország jelentős mennyiségű segélyt kap, illetve a déli határ mentén számos vegyesvállalatot alapítottak dél-koreai cégek.
A gazdasági liberalizáció másik ellenpéldáját azok az gazdag arab országok (mint pl. Szaúd-Arábia vagy az Egyesült Arab Emírségek) jelentik, amelyek az energiahordozók exportjára támaszkodva nem igénylik a külföldi befektetéseket és megtehetik, hogy fenntartják a tőkebeáramlásra vonatkozó korlátozásokat.