Béta-receptor-blokkolók
From Wikipedia, the free encyclopedia
A béta-receptor-blokkolók (béta-blokkolók, β-blokkolók, β receptor antagonisták) egy olyan hatóanyagcsoport, melyet szív-érrendszeri megbetegedések kezelésére alkalmaznak.[1]
Gyors adatok
Béta-receptor-blokkolók | |
Farmakokinetikai adatok | |
Biohasznosíthatóság | változó, a megoszlási hányadostól függ |
Metabolizmus | máj |
Biológiai felezési idő |
változó, 1-24 óra |
Kiválasztás | vese, kismértékben hepatikus |
Terápiás előírások | |
Jogi státusz | vényköteles |
Terhességi kategória | B, C, D |
Alkalmazás | orális, intravénás, intramuszkuláris |
Bezárás
A béta-blokkolók β-adrenerg receptorokon fejtik ki hatásukat, azáltal, hogy meggátolják az endogén ligand (adrenalin, noradrenalin) kötődését a receptorokhoz. Szelektivitás alapján két fő csoportba sorolhatók: szelektív (csak β1 receptoron fejti ki a hatását - kardioszelektív) és nem-szelektív (β1 és β2 receptoron is hat) β-blokkolók.
Az első β-blokkoló hatású anyagot, a diklór-izoproterenolt, Power és Slater fedezte fel 1958-ban, majd 1962-ben J.W. Black[2] fedezte fel az első klinikailag is jelentős β-blokkolót, a propranololt.