Analitikus filozófia
From Wikipedia, the free encyclopedia
Az analitikus filozófia bizonyos, a 20. század elejétől kifejlesztett filozófiai alapvetések gyűjtőfogalma. Ezen alapvetések egy olyan irányzatot jelenítenek meg, mely elsősorban az ideális nyelvvel vagy a mindennapi nyelv analízisével foglalkozott.
Az analitikus filozófia a gondolkodás és a nyelvhasználat analízise, voltaképp a spekulatív filozófia bírálata. Az irányzat korai befolyással bíró képviselői közel álltak a logikai empirizmushoz. A metafizikai fogalmakkal szembeni kétely jellemezte őket. Legkésőbb a 20. század közepe óta használnak analitikus eszközöket egyre inkább a filozófia minden ágában. Főbb képviselői: Bertrand Russell (1872–1970), G. E. Moore (1873–1958), valamint a húszas-harmincas években működő Bécsi Kör filozófusai.
Ami az elméleti alapokat illeti, a kontinentális filozófiától ma már szinte lehetetlen elhatárolni. Ezen filozófiai rendszerek módszerei terén is vitatottak a határok.
Az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon az egyetemi filozófiaintézetek túlnyomó többsége analitikus beállítottságúként határozza meg magát.[1]