Szicíliai vecsernye

Szicíliai vecsernyének (Vespri siciliani) az 1282-ben I. (Anjou) Károly uralma ellen kitört szicíliai felkelést nevezik.

Ez a szócikk történelmi eseményről szól. Hasonló címmel lásd még: Verdi: A szicíliai vecsernye.

Előzményei

A középkori pápaság egyik alapvető célkitűzése volt, hogy egész Európán átívelő, egyetemes pápai birodalmat hozzon létre. Ebben viszont méltó ellenfélre talált az egyetemes császárság eszméjéhez ragaszkodó Hohenstaufenekben. II. Frigyes halála után elsősorban a Hohenstauf-uralom újbóli megerősödését akarták megakadályozni, de ez nem volt könnyű dolog, hiszen a tehetséges, és ambiciózus, a Hohenstauf-házból származó Szicíliai Manfréd viszonylag hamar megszerezte egész Itália felett az uralmat. És ami még rémisztőbbnek tetszett Szent Péter székéből: Manfréd nem volt német király, semmi köze nem volt ahhoz, ami az Alpokon túl történik, így minden energiáját és hatalmát a félszigeten köthette le.

Miután Róma saját hűbérének tekintette a Szicíliai Királyságot (bár II. Roger a pápa engedélye nélkül koronáztatta meg magát), Frigyes halála után „visszavette” a trónt a Staufoktól. Manfréd uralma így – pápai szemszögből – nem volt sem legális, sem pedig kívánatos. Így hát, hogy a pápai elvárásoknak megfelelő uralkodó kerülhessen a trónra, külföldön kellett körülnézni. IV. Ince, majd IV. Sándor pápa egyaránt az angol udvar felé tájékozódott, hiszen a hírek szerint az elég gazdag volt ahhoz, hogy méltó sereget tudjon felállítani, és elég messze ahhoz, hogy közvetlenül ne tudjon bármikor beavatkozni az itáliai ügyekbe. Az ifjú Hajlotthátú Edmund tehát jó választásnak látszott, csak éppen Sándor kihagyott egy fontos dolgot a tervből: maguk az angol bárók nem szándékoztak áldozni arra, hogy az egyébként sem túlságosan kedvelt III. Henrik angol király legkisebb fiának e távoli kalandját finanszírozzák. Az ő ellenállásukon tehát megbukott a dolog, és Edmund Lancaster első grófjaként nyugodt életet élhetett, s nem lett Szicília királya.

IV. Sándor pápa halála után egy franciát, Jeruzsálem pátriárkáját választotta meg a konklávé, aki felvette a IV. Orbán nevet. A széles látókörű, és diplomáciában jártas Orbán kinevezése észszerűnek látszott, de a francia főpap elsősorban francia jelöltet szánt a szicíliai trónra.

Anjou Károly

IX. (Szent) Lajos francia király öccse lett az új kiszemelt. Károly herceg születésekor Anjou és Maine gazdag grófságait kapta, majd felesége révén megörökölte az akkor a Német-római Birodalmamhoz tartozó Provence Grófságot is a később megszerzett Marseille-jel és néhány kisebb piemonti területtel együtt. A hatalmas vagyonú, rendkívüli becsvágyú fiatalember tökéletes választásnak tetszett: erős kezű, határozott férfira volt szüksége Orbánnak, hogy Manfréd itáliai uralmát letörje. Nemsokára viszont maga a pápa is szembesült azzal, hogy az az ember, akit arra hivatottnak talált, hogy a pápaság megmentője legyen, elsősorban a maga érdekeit nézi.

A szerződés, amit Károllyal kötött, tartalmazta azt, hogy a Birodalom területéhez tartozó itáliai részeken a király semmiféle tisztséget nem vállalhat, és ha a pápa úgy dönt, hogy megfosztja őt a trónjától, akkor nem követelhet hűbéri szolgálatokat alattvalóitól. Károly azonban, kihasználva a pápa Manfréd által szorongatott helyzetét, elfogadta a római néptől a város tényleges vezetői posztját jelentő szenátori címet, és kikötötte, hogy csak akkor hajlandó Itáliába indulni, ha a szerződésből törlik a záradékot, amely lehetővé teszi, hogy bármely okból feloldozhassák alattvalóit az esküjük alól.

Az Anjou-invázió

Manfréd ekkor megpróbálkozott egy utolsó diplomáciai manőverrel: Balduin konstantinápolyi excsászárt Párizsba küldte, hogy Szent Lajost megpróbálja lebeszélni az öccse hadjáratához való hozzájárulásáról. Lajos király még mindig egy keresztes hadjáratról álmodozott, és Manfréd ajánlata, mely szerint tartja magát régebbi ígéretéhez, és minden pénzét és seregét hajlandó egy Konstantinápoly elleni hadjáratra fordítani, majdnem levette a lábáról a szentéletű uralkodót. Balduin futárt is küldött Manfrédhoz, hogy egy magas rangú és megbízható főpapot is küldjön Párizsba, és akkor megoldható a dolog. Lajos sokáig habozott, mert Konradint is jogos uralkodónak tartotta, de végül mégis öccse javára döntött: engedélyt adott a hadjárat megindítására. Ebben valószínűleg közre játszott az is, hogy Manfréd küldöttsége végül nem jutott a színe elé, mert Károly börtönbe vettette őket, amikor Provence-on utaztak át…

A dolgot bonyolította, hogy időközben Orbán elhunyt, de utólag kiderült, hogy előrelátó pápa volt: több tucat francia bíborost nevezett ki, így a konklávé nagyon gyorsan arra a következtetésre jutott, hogy célszerű ismét egy franciabarát pápát választani IV. Kelemen személyében, aki hamar nyilvánvalóvá tette, hogy mindenben támogatja elődje jelöltjét.

Anjou Károly rendkívüli tehetségű uralkodó volt. A hadjáratát nagyon alaposan megszervezte. Az Észak-Itálián átvezető, és onnan délre forduló hadiutat szegélyező összes nagyobb guelf várossal (Milánó, Bergamo, Como, Ferrara) szerződéseket kötött, és pénzelte őket, hogy a ghibellin erőket lekössék. Kihasználta azt is, hogy Genova városa éppen nem volt jóban Manfréddal egy korábbi konstantinápolyi esemény miatt: Manfréd pénzén és felbujtására a genovai kolónia vezető részt vettek egy, a bizánci császár meggyilkolására szőtt összeesküvésben. Az összeesküvők lelepleződtek, a genovaiak kereskedelmi kiváltságait megnyirbálták, Manfréd pedig következetesen tagadott mindent. Így hát Genova bár nem támogatta Károlyt, úgy döntött, hogy akadályozni sem fogja.

Károlynak így Lombardián és Piemonton keresztül szabad útja nyílt dél felé. 1265. október elsején nagy hadsereg hagyta el a gyülekezőhelyül kijelölt Lyont: a kortársak szerint hatezer nehézlovas, hatezer lovas íjász, tízezer számszeríjas és tízezer pikás gyalogos indult el a francia területekről. 1266 januárjában már Rómában volt Károly, miután nagyobb gond nélkül keresztülhaladt Észak-Itálián, és februárban már saját királyságában érte utol a szintén sereget gyűjtő és folyamatosan visszavonuló Manfrédot. 1266. február 26-án reggel Benevento városa melletti síkságon találkozott a két sereg. Manfréd némileg nagyobb sereggel érkezett a csatatérre, de csapatai legnagyobb része könnyű fegyverzetű lucerai arabokból, és kevésbé megbízható olasz katonákból álltak. 1200 fős német nehézlovassága hiába gázolta le a francia gyalogságot, az arabok és az itáliaiak végül nem bírták a képzett francia erők nyomását, és magukra hagyták őket, A többszörös túlerőnek már ők sem tudtak ellenállni, és a németek, a velük együtt harcoló királyi kíséretet és magát Manfréd királyt is lemészárolták a csatatéren. Anjou Károly előtt most már nyitva állta az út Szicília trónja felé.

Az Anjou Szicília

„A mi kedvelt Károly fiunk békésen birtokba vette az egész királyságot, a kezére került ama pestises ember hullája, a felesége, a gyermekei és a kincstára is.” - írta a pápa a legátusainak szerte Európába a beneventói csata után. És igaza volt. Károly csapatai gyakorlatilag érdemi ellenállás nélkül szállhatták meg a szárazföldi területeket és Szicíliát is. Manfréd korábbi leghűségesebb támogató, a lucerai arabok, és a dél-itáliai nemesek feltétel nélkül hódoltak be az új uralkodónak, aki érzékeltette, hogy nem kíván bosszút állni. Nagyon kevés birtokot kobozott el, és általános amnesztiát hirdetett. Tisztviselői hamar bejárták az egész országot, és összeírtak minden addig fizettet adónemet, majd ígértet tett, hogy újakat nem fog bevezetni. Úgy tűnt, hogy a francia rendszer adaptálása rendezett és jóindulatú kormányzatot fog hozni a sokat szenvedett királyságnak. Az adók azonban, hiába szedték be őket nagyobb visszaélések nélkül, magasak voltak, és Károly, valamint francia udvara nem vett figyelembe, hogy az olaszok jobban szerettek volna egy könnyebb rendszert, még ha az korruptabb is. Nem telt bele pár év, és a maga korában egyébként nem túl népszerű Manfréd időszakára nosztalgiával emlékeztek a szicíliaiak.

Az utolsó Hohenstauf, Konradin

Miután Károly rendezte új királysága viszonyait, és a pápai ellenérzést letörve kiterjesztette fennhatóságát Közép- és Észak-Itália legnagyobb részére is, jelentkezett az első nagyobb probléma: az elfeledett Hohenstauf-herceg, Konradin, körülvéve Manfréd hozzámenekült egykori udvaroncaitól, úgy döntött, hogy ideje átvenni jogos örökségét, a szicíliai királyságot. Az amnesztiát kapott egykori udvari előkelők lassan, de biztosan szinte mind egy szálig átszivárogtak a bajor udvarban nevelkedett, ekkor alig tizenöt éves Konradinhoz, így egyre inkább várható volt, hogy az ifjú herceg sereggel készül majd Itália ellen. Az optimista pápa 1267 szeptemberében azt írta Anjou Károlynak, hogy nem hiszi, hogy Konradin valaha is képes lesz sereget összegyűjteni, hogy délre jöjjön. Pedig a német csapatok ekkor már a Brenner-hágónál jártak, és megállíthatatlanul közeledtek Itália felé. A főként bajor katonákból, és jó néhány önkéntes német hercegből (köztük a rendkívül agilis és nagyratörő Habsburg Rudolffal) álló sereg nagyobb akadályok nélkül jutott le egészen Rómáig, ahol lelkes üdvözlés fogadta. A korabeli források szerint még soha nem üdvözölték ilyen sokan és ilyen őszintén a pápa ellenségét a Szent Városban. Konradin azonban nagy hibát vétett: úgy gondolta, hogy számban kisebb seregével még azelőtt kell megtámadnia Károlyt, mielőtt az még nagyobb sereget gyűjt, így Tagliacozzo városánál – kissé elhamarkodottan – csatát vállalt. Az elmúlt évek itáliai hadjáratainak francia veteránjai végül legyőzték az egyébként jobban felszerelt német nehézlovasságot. Konradin embereinek legnagyobb része holtan maradt a csatatéren, a többi menekülőt pedig – vele együtt – kisebb csapatok fogdosták össze Itália különböző területein. A pápa sürgetésére Károly úgy döntött, hogy az utolsó Hohenstaufnak meg kell halnia, hogy uralma biztosított legyen, így az alig 16 éves Staufot bíróság elé állították, majd kivégezték.

Károly, Szicília királya

Károlynak két nagy győzelem biztosította a királyságot. De Manfréd halála, majd az egyébként jogos trónkövetelő Konradin kivégzése elég sok ellenséget szerzett neki szerte Európában. A legvészjóslóbb dolog az volt, hogy Manfréd legidősebb lánya, Konstancia Barcelonában élt mint az aragóniai trónörökös, Péter felesége. Anjou Károly, Szicília újdonsült királya folytatta elődei politikáját, és kiterjedt mediterrán birodalom kiépítésébe kezdett. Ráadásul francia volt, és a franciák büszkék voltak az általuk kialakított Konstantinápolyi Latin Császárságra, és elkeserítette őket annak eleste. Károly pedig Konstantinápolyra vágyott - és ezzel olyan ellenséget szerzett magának, akire nem is gondolt, hogy veszélyes lehet: a bizánci császárt. Először 1270-ben szándékozott újonnan szervezett hatalmas seregével kelet felé hajózni, de bátyja, Szent Lajos újonnan tervezett keresztes hadjárata Tunisz ellen keresztülhúzta számításait: mégsem járhatott a saját feje után, miközben Európa leghatalmasabb uralkodója, a testvére, fontos hadjáratra készül… A Károllyal és katonáival megerősített francia sereg azonban szervezetlenül vágott neki az ostromnak, és hamar kitörtek a járványok: két héttel megérkezésük után már a sereg fele beteg, Szent Lajos király pedig halott volt.

Károly király ezzel elveszítette legfontosabb támogatóját, a francia királyt, de ő továbbra is masszívan a keleti hadjárat mellett kardoskodott. A konstantinápolyi császár, hogy megelőzze a bajt, tárgyalásokat kezdett a pápai udvarral az egyházszakadás felszámolásáról. A pápa, aki bízott a tárgyalás sikerében, megtiltotta Károlynak, hogy hadjáratot indítson Bizánc ellen. Hiába volt azonban a lyoni zsinat látszólagos sikere, Mihály császárnak otthon nem sikerült elfogadtatnia a pápai fennhatóságot a keleti egyház felett, így az egyházszakadás maradt, az ellenségeskedés pedig kiújult: Károly kiépítette szövetségi rendszerét a Balkánon (Athéni Hercegség, Szerbia, Bulgária).

Ekkor úgy tűnt, hogy Konstantinápoly ellenségektől körülvéve várja 1282 tavaszát, amikorra Károly meghirdette hadjáratát. A keleti császár azonban veszélyesebb ellenfél volt, mint ahogyan nyugaton képzelték.

A felkelés kirobbanásának okai

Az események kezdete – az egyik változat szerint – az volt, hogy Károly érvényesítette az európai szokásjogot, a francia „droit du seigneur”-t a szicíliaiakra is. A menyasszonyokat arra kényszerítették, hogy házasságuk első éjszakáját a helyi nemesúrral töltsék és csak ezt követően élhettek együtt férjükkel. Ha a menyasszony nemesi születésű volt, akkor az első éjszakát egy francia tiszttel kellett töltenie, ha parasztlány volt, akkor egy francia közemberrel. Károly erősen meg is adóztatta a helyieket, hogy megfelelő mennyiségű pénzzel rendelkezzen nagyratörő terveinek megvalósításához.

Steven Runciman történész szerint a szicíliaiak ünnepi előkészületekkel foglalkoztak, amikor francia hivatalnokok jöttek, hogy csatlakozzanak hozzájuk és igyanak. Egy Drouet nevű őrmester kiragadott egy fiatalasszonyt a tömegből és ajánlatokat tett neki, mire az asszony férje késsel rátámadt és megölte. Amikor erre a többi francia bosszút akart állni bajtársuk halála miatt, a szicíliai tömeg nekik esett és valamennyiüket felkoncolta, miközben Palermo valamennyi temploma esti áhítatra szólította a hívőket.

Leonardo Bruni szerint a felkelés akkor kezdődött, amikor Palermón kívül egy fesztiválon a franciák fegyverek után kutattak és eközben a szicíliaiak asszonyait fogdosták.

Ismét egy másik változat szerint azt követően kezdődött a felkelés, hogy egy szicíliai asszony templomba ment Palermóban, hogy megkeresse fiatal lányát, aki egész napját imádkozással töltötte. A lányt megerőszakolta egy francia katona. Az asszony kirohant az utcára, azt kiáltva : Ma fia! Ma fia! (A lányom! A lányom!) Egyes magyarázatok szerint ez adja a magyarázatát annak, hogy honnan eredhet a maffia szó.

A lázadás

1282-ben Anjou Károly, Szicília, Jeruzsálem és Albánia királya, Provence, Anjou és Maine grófja, Akhaia régense, Tunisz hűbérura és Róma szenátora a kor leghatalmasabb uralkodójának számított. Vele szemben csak az aprócskára zsugorodott Konstantinápoly állt - legalábbis Károly így gondolta. Péter, az újdonsült aragóniai király, Manfréd lányának férje, úgy vélte, hogy ideje felesége trónigényét érvényesíteni. Ebben nagy szerepe volt Giovanni da Procidának, Frigyes majd Manfréd egykori orvosának és diplomatájának, aki ekkor már Aragóniában volt kancellár, és Károly kérlelhetetlen ellenfele volt. 1282 első hónapjaiban hatalmas mennyiségű bizánci arany vándorolt ki, szerte a Mediterráneumban. Ügynökök tucatjai szállítottak információkat és pénzt Szicíliába és Aragóniába.

1282 húsvétja viszonylag korai időpontra, március 31-ére esett. A palermói katedrális körül az esti vecsernyére (esti mise, áhítat) gyűlő tömegben tapintani lehetett a feszültséget. Amikor egy Drouet nevű francia őrmester kicsit ittasan egy szicíliai asszonyt kezdett molesztálni, kirobbant az addig visszafojtott feszültség. A sértett férj leszúrta a bizalmaskodó tisztet, majd a tömeg felkoncolta a közelben tartózkodó, és tisztjük segítségére siető katonákat. A dolog innentől kezdve megállíthatatlanul folyt a maga útján: a vecsernyére hívó harangok hangjára a fegyverre kapott város reggelre lemészárolta Palermo 2000 fős francia kolóniáját. A Szicíliában állomásozó francia katonák megtanulták a szicíliai nyelvet és egyesek szicíliai lányt vettek feleségül. Amikor a felkelés megkezdődött, nemcsak a francia katonákat, hanem szicíliai házastársaikat is lemészárolták. A pánikba esett francia katonák eldobták egyenruhájukat és megpróbáltak elvegyülni az emberek között. Bármennyire jól beszélték is a helyi nyelvjárást, idegen kiejtésük elárulta őket. Ha feltételezték valakiről, hogy francia, arra kérték, hogy mondja ki a „Ceceri” (csicseriborsó) szót. A szicíliaiak ezt a szót egy lágy „ch” hanggal ejtették ki. A franciák azonban egy kemény „k” hanggal ejtették ki, így rendszerint azonnal meg is csonkították őket.

A felkelés híre gyorsan terjedt: alig két hét alatt a lázadók kezére került Messina kivételével az egész sziget. Messinában több ezer fős helyőrség védte a híres Mategriffon várat, és a kikötőben állomásozott Károly egész flottája, amelynek két hét múlva kellett indulnia Konstantinápoly irányába. A szicíliaiak azonban nem ismertek sem istent, sem embert. Majdnem pontosan egy hónappal a palermói események után egy éjszaka felgyújtották a teljes Anjou-flottát, és körbevették az erődöt, s Messina is elesett.

Ekkor ismerte csak fel Károly, hogy a lázadás sokkal nagyobb, mint gondolta, és nagyobb erők állnak a háttérben. A szicíliai felkelőket hamarosan aragóniai fegyverek és bizánci pénz erősítette meg. Az Anjou-birodalom ellen azonban még ez is kevés lett volna. A szicíliaiak ekkor hivatalosan behívták uralkodójuknak Manfréd lányát, Konstanciát és férjét, Péter aragón királyt. A hatalmas aragón sereg és flotta hamarosan megszállta a szigetet, és Ruggiero di Lauria, kora legnagyobb admirálisa vezetésével rettegésben tartotta az egész szárazföldi partszakaszt, néha még Nápoly kikötőjét is blokád alatt vonva.

Következményei

Az aragóniai sereg beavatkozása, és flottája pusztulása Károly terveit összeomlasztotta. A bizánci pénzből megtámogatott, és a szicíliaiak segítségét élvező Péter megszállva tudta tartani a szigetet, sőt még a szárazföldön is üldözni tudta Károlyt. 1285-ben azonban meghalt szinte minden fontosabb résztvevő: Péter aragóniai király, Anjou Károly és unokaöccse, Merész Fülöp francia király, aki még egy sikertelen kereszteshadjáratot is indított Aragónia ellen nagybátyja támogatására és meghalt IV. Márton pápa is, az Anjouk támogatója. A dolgok szép lassan rendeződtek, még ha akkoriban úgy is tűnt, hogy nem lesz hosszú életű a kialakult helyzet: Szicília az Aragóniai-ház egyik mellékágáé lett először, majd végleg Aragóniához csatolták (1409-től), Bizánc megmenekült a negyedik keresztesháborút követő időszak legnagyobb fenyegetésétől, és még kétszáz évet kapott ragyogó haldoklására. A nápolyi Anjouk, felismerve, hogy a mediterrán terjeszkedés – legyen az nyugati, déli vagy keleti irányú – meghaladja a lehetőségeiket, inkább Közép-Európára irányították figyelmüket.

Amikor Anjou Károly fia, II. Károly 1270-ben feleségül vette Magyarországi Mária hercegnőt, V. István lányát, talán még nem gondolta volna senki, hogy Anjou Károly dédunokájának, Károly Róbertnek 1307-es magyarországi trónra kerülése az Anjou-ház újabb fénykorát fogja jelenteni. Amint azonban a magyar Anjouk ismét Közép- és Dél-Itália felé nyújtották ki kezüket, és kapcsolatot igyekeztek kialakítani déli és közép-európai birtokaik között, a lehetőségek ismét meghaladták a képességeiket. A szárazföldi területek nápolyi központtal egészen 1442-ig az Anjouk kezén maradtak, majd II. Péter aragóniai utódai szállták meg a területet, 150 évnyi kettészakítottság után újra egy kézben egyesült az egykori normann Hauteville-ház Szicíliai Királysága.

Ez a felkelés ihlette Giuseppe Verdi A szicíliai vecsernye (Les vêpres siciliennes) című, 1855-ben írt operáját.

Források

• Opre Bernadett: A nápolyi Anjou. Angelo Manna: Gli Angió di Napoli (A nápolyi Anjou). Homo Scrivens, Nápoly 2015. 888 old. könyvének ismertetője

További információk

• A szicíliai vecsernye
• Steven Runciman: A szicíliai vecsernye. Balassi Kiadó , Budapest 1999

• Középkorportál
• Olaszország-portál